(Felolvastatott 1889. január 30.)
I.
Jók közt jó ha maradsz, csak félig vesszük erénynek,
Minthogy a példa ragad még akaratlanul is.
Ám te ezer bünnek vagy folyton környezetében
Csak rossz, mit sorsod hallani, s látni adott.
Itt egy szörnyet látsz kölcsön vett ember-alakban,
Mint a gyilkos tőrt áldozatába döfi;
Ottan egy elvetemült rablónak durva nyomában
A nyugalom s jólét szerte romokba’ hever.
Ez poklokról jött, elhozva magával az üszköt,
Melybül a lángtenger városainkra zudúlt;
Míglen ez angyalfő bájos szökevénye az égnek…
Ám önmagzatait küldte cserébe oda.
Most egy tolvajnak vesz igénybe müvészi kalandja,
A kit ügyességben Bosko sem érne utól;
Majd meg’ e szélhámos gazdag tartalmu regénye,
Melyben a szellemerő ördögi fénybe’ ragyog;
Vagy pedig itt a csalók, sikkasztók tarka csoportja,
A kiket a megcsalt bízalom átka követ!
Hát e délczeg alak?! Hódító annyi csatában!
Ámor fegyvereit kölcsönül adta neki;
S ime az istenség nyilait méregbe kavarja…
És megtört sziveket hoz diadalmi jelül.
S nézd e gyászlobogót zokogó nők s kisdedek élén,
Két árny lengi körül: fájdalom és a nyomor.
Hol vagyon a ravatal? Hol fekszik drága halottjuk?
Mely szomorú végzet vitte ragadta el őt?
Ah, tévedsz, - élőt gyászolnak, mint a madárka,
Mely hűtlen társát várja epedve haza.
Özvegyek és árvák kérik, - nem a sírnak öléről, -
Mások karjaiból vissza a férjet, apát. - -
De mi ez ott?... Ketten csatakészen a síkra kiállnak…
Dördül a cső… az egyik halva hanyatlik alá.
A gyilkos menekűl… nem… néptömeg állja el utját…
- S rettenetes, ha a nép egymaga vádol-itél! –
Mily hiu aggodalom!... nincs félnie semmi veszélytől,
Sőt közlelkesedés nyujtja feléje kezét;
A becsület hősét üdvözlik benne azért, hogy
Egy gyarló szóért életet oltani mert;
Bátor férfi gyanánt ünneplik, - bárha erőtlen
Volt balitélettel szembe megállni helyét.
S a háttérbe’ közös síron láthatni felirva:
„Két hű szív: férj s nő fekszik e hantok alatt;
Azt közvetlenül, ezt a golyó közvetve találta…”
Olvassák… s mennek léha mosollyal odább. - -
Lelked már kimerűlt e kínos szemlébe, s az álom
Tündér karjai közt vágyna szerezni vigaszt.
Ah! de hiába, ujabb zaj kezd támadni mögötted,
Uj hősök lépnek fegyverezetten eléd.
Nem tőr, kard, pisztoly, mivel elleneikre rohannak.
Cseppet sem vérzik, mit vele ütnek, a seb;
Ámde fulánkjával szívünk mélyére hatolván,
Annál sajgóbb a fájdalom, a mit okoz;
S mert azt megszokták orgyilkos módra kezelni,
Védtelenül lepi meg gondtalan áldozatát, -
És a legnemesebb életnek gyakran egyetlen
Kincse: a jó hirnév, - porba alázva liheg.
E fegyver – fennkölt eszmék tolmácsa különben –
A nyelv, hogyha a rút rágalom eszköze lett. –
Még szomorúbb látvány, a midőn elrejti salakját
És az erény leplét ölti magára a bűn.
Minden lébe’ kanál, csupa szem-fül, fürge tevékeny,
Sok rossz közt – mi titok – jót cselekedni sose fél,
S gondja van arra, hogy az rögtön napfényre kerűljön!...
Czéda, ledér hiuság ördöge fúrja begyét. - -
Im ez az oltárnál a keresztet hányja magára,
Szörnyü alázattal végez imára imát…
S fennen hordja fejét, ha a temlom háta mögött van,
Embertársa előtt keble bezárva marad. - -
Az tudományt hirdet, - bár hóbort rejlik alatta,
Melyre a józan fő néha kaczajra fakad, -
Ezzel a bambáknak könnyebb port szórni szemökbe…
S a sokaság csakugyan tévetegekbe kerűl. - -
A törvény betűjét jól tudja idézni, de annak
A törvény kigunyolt szelleme ellene mond;
S mit vársz tőle morált? … Az nincs codexbe’ megirva
És csakis annak szól, a ki szivébe’ nemes. - -
Honszeretet! nemesebb lelkek szűztiszta rugója!
A rútnak szolgálsz dísztakarója gyanánt.
A beteges dicsszomj, hatalomvágy, szennyes önérdek:
E forrásokhoz jár ma a honfi sereg;
Kalmár szellem uralg, mely fényes czéget akaszt ki,
Jó bor, mit hirdet, - lőre mit áruba ad;
Üzlet a czél, meggyőződéssel bírni… szerencse!
- Mert az gyakran igen jó csere tárgya lehet. –
Bölcs csak az, a ki ravasz s megelégszik szolga-szereppel:
Ez ma a legbiztosb út, mely Olympra vezet. –
„Erkölcs és jellem!” sóhajtunk aggva magunkban…
Kár félnünk, hol nincs semmi megóvni való! - -
Bámulat és undor kelnek versenyre szivedben.
Látva: e fajra a sors mint pazarolja kegyét;
Látva az ártatlant elbukni a pálya porongján,
Míg a gonosz büszkén mind magasabbra repűl. –
Hány jeles és bátor veszté el már az egyensúlyt
És ma az áramlat rántja ragadja tovább.
Ámde ezer csáb közt Te megállsz mint szikla szilárdul,
Bár viharos tenger nyalja, locsolja körül.
Lelkesedésed a szép s jóért mindegyre növekszik
És bárhol legyen is, megveted a mi gonosz.
Elveihez hűnek, ha veszély nincs könnyű maradni, -
Válságban hűnek lenni, valódi erény.
Annyi az eltévedt! – üdvöz légy ritka kivétel!
A ki övének mer vallani, büszke reád! –
II.
A HALÁLHOZ
Miért vigyorg esetlen arczvonásod?
Hogy kebelemről őt letéphetéd?!
Csak félig teljesítéd hívatásod’,
Mit fensőbb hatalom tüzött eléd;
A munka másik része hátra van,
S ha ezt bevégzéd: én leszek vigan.
Mert hirhedett bár zord kaszád szeszélye,
Müvében végre rám kerül a sor:
S a mit most végkép szétszakítni véle,
Frigyünk majd akkor ujra összeforr,
S nem félve többé gyászhatalmadat,
Elértük a czélt épen általad.
Forrás: A
Kisfaludy-Társaság Évlapjai 23. kötet 1888-89. Bp., 1890.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése