Vadnay Károly: Emlékezés Sárosi Gyulára

(Felolvastatott 1889. február 24.)

(Megj.: Az eredeti helyesírás megtartásával!)

Föl van jegyezve fiatalkori naplómban, hogy midőn 1856. szeptember 2-án, az akkori szépirodalmi napilap: a Hölgyfutár szerkesztőségének hátsó, udvari szobájában – a Lipót-utcza Tölgyesi-féle házában -, ugyancsak rágtam volna a tollam szárát, némi-nemű bírálatot lévén abból kiszorítandó a Laube Essexéről, melyet azelőtt való este Feleki Miklós jutalomjátékára, a nemzeti színházban először adtak elő: egyszer csak a hátam mögött megzörren az üvegajtó s nehézkes robajjal lép be egy köpczös alak, nagy, erős bozontos fejjel, sűrű rőtszínű szakállal, barnáspiros arczczal és kesernyés mosolyú, hunyorgó szemmel. Nem is köszön, csak rám kiált:

- Nos, mit firkálsz, kis öcsém?

 - Betűket! – felelem kurtán a kurta kérdésre, rá nézve a mellette álló Tóth Kálmánra, ki sehogysem sietett bemutatni a vaskos vendéget, noha e végett eléggé érthető kérdőjeleket pillantottam feléje.

- Betűket? – kérdé kissé rekedtes, de izmos hangon az ismeretlen vendég, irásom fölé hajolva. – Hát ezek is betűk? Én ugyan nem tudnám elolvasni ezeket az apró, szemszúró mákszemeket. S mi kerekedik ki aztán e mákszemekből, ha szabad kérdenem?

- Színházi kritika.

- Ne mondd! Ejnye be fiatalon kezded a kritikát! Remélem legalább is vagy olyan részrehajlatlan, mint a nagyapád kutyája volt. Sohase nézz rám olyan haragosan. Az derék egy kutya volt: nem harapott, csak egyszerűen ártalmatlanná tett nagy urat és szegény legényt egyaránt, ha rossz helyen jártak. Nem tett különbséget köztük, s csak a maga kötelességét érezte. Szúrta az érzékenységemet, hogy kutyához hasonlított s száraz hangon kérdeztem:

- Kihez van szerencsém?

- Egy szerencsétlenhez, öcsém,  a ki látott valaha szép napokat is, de ki a sok baj és gond közt elfeledte már azt az illemszabályt, hogy első találkozáskor voltakép első dolog a bemutatás, aztán következik a társalkodás s csak később a bizalmaskodás. De hát eben a felfordúlt világban minden rend felfordúlt. Magamból is, ki ember voltam valaha s lehetek tán még ezentúl is, üldözött vadállatot csináltak. Tudod, öcsém, nem más vagyok én, mint a cseh atyafiak közül legkegyelmesebben hazaeeresztett vén Arany Trombitás.

- Sárosy Gyula? – kérdém meglepetve s a mint apró álmos szemével igent hunyorított, két kézzel ragadtam meg az egyik kezét s örvendező tisztelettel néztem torzomborz arczára és elhanyagolt öltözetére. Tóth Kálmán pedig szeliden mosolygott a meglepetésemen. Eleget szavaltam én neki az Arany Trombitából (mert tudtam az egészet könyv nélkül), hogy elgondolhassa jó előre: ej be meg lesz lepetve ez a gyerek, ha megtudja, kivel áll szemben.

Valóban rögtön megbocsátottam a kutya-hasonlatot, melyest – a mint utóbb megtudtam –nem is volt okom rossz néven venni. Vas Gereben ép akkor adta ki Régi képek czímű adomás jellemzéseit, sokat beszélve azokban gróf Festetich Györgyről is, arról a különcz, de magas szellemű, dúsgazdag és hazafias nagyúrról, kinek az én nagyapám, jogi és jószág-igazgatója, teljhatalmazottja volt, munkás segédje a Georgieon virágoztatásában, a helikoni ünnepélyek rendezésében, a magyar költők nevére keresztelt élőfák ültetésében és sok egyéb jó ügy előmozdításában. A Régi képekben el van beszélve a többi közt az a történet is, hogy volt az én nagyatyámnak egy hatalmas komondora, mely az idegent nem harapta meg, hanem a ruhájánál fogva odahúzta a maga kutyaóljához s ott őrizte reggelig. Történt egyszer, hogy a nyugtalan vérű grófnak éjjel valami fontos dolog jutott az eszébe s rögtön indúlt a jószágigazgatójához, hogy tanácsot kérjen tőle.

De a mint az udvarba lépett, a komondor azonnal megrohanta s bársony zekéjénél fogva az ólhoz húzta, vigyázva rá, hogy onnan egy tapodtat se mozdúljon. A gróf hallott e kutyáról s most jutott csak eszébe, hogy milyen kár volt neki az éji látogatásra indúlni, mivel hogy most már reggelig csak e kutyával konferálhat. Próbált egyet-egyet kurjantani, de a házban mélyen aludt mindenki. Próbált szabadúlni is egy párszor, de a komondor rögtön megkapta a zekéjét. Meg kellett adnia magát a sorsnak bölcs ember módjára. Reggel aztán az ébredő cselédség riadva vette észre, hogy mi történt! Reggel aztán az ébredő cselédség riadva vette észre, hogy mi történt! Kiszabadították a grófot s lánczra verték a kutyát. A gróf pedig sietett a nagyapámhoz, elmondani, hogy milyen kellemetes egy éjtszakája volt. Nagyapám felháborodva kiáltott ki a huszárjához. „Lőjjétek agyon azt a kutyát mindjárt!” – „Sohase bántsák, - parancsolta a gróf. – Ha minden gazdatisztem ilyen lelkiismeretesen teljesítené a kötelességét: az volna csak nekem jó. De kedves Vadnaym! Egyet mégis tanácsolok. Mivel hogy maga jól ismeri a kutyája természetét, meg ismeri az enyémet is, a ki bizony nyughatatlan ember vagyok s eljöhetek még ide máskor is éjjel, ha ép akkor jut eszembe valami. hát hogy az embernek ne kelljen az egész hosszú éjtszakán át puszta földön kínlódnia, tétessen legalább a kutyaól mellé egy derekaljat!” Nagyot nevettek s az esetből nem lett több.

Vas Gereben ezt a történetet, melyet addig magam sem hallottam, előtte való nap a Régi képek kefelevonatából olvasta fel Sárosy Gyulának. Tetszett neki, nagyot nevetett rajta s kapott az alkalmon, hogy másnap az unokára alkalmazhatta.

Megtörtént utóbb is, mikor a fiatal színésznőknek élesen megmondtuk a hibát, de az ünnepeltekét elhallgattuk, hogy Sárosy Gyula azzal évődött velem: „Nyilat röpíttek a kis Psychére, de Juno előtt csak csoszogtok. Látod, a nagyapád kutyája a grófot sem kímélte, ha úgy hozta magával a kötelesség!” Vagy ha az éles kiméletlenség fordúlt elő a kritikában, így szólt: „Öcsém, ne vedd zokon, de megint a keszthelyi kutya jutott eszembe: az nem harapott a húsba, csak a zekét rázta meg fogaival, ha mindjárt gróf volt is benne!”

Az első találkozáskor Tóth Kálmán megjegyzé:

- Ne félj, Gyula, hogy az Arany Trombita elvesz, míg ez a tisztelőd él. Égettek legyen bár meg minden példányát: tudja ez szóról-szóra, elejétől végig. Melyik fejezetét akarod hallani?

- Most egyiket sem – szólt s mosolyogva rázta meg a kezemet. – Most szomjas vagyok. Tedd le a tollat, öcsém, s menjünk ebédelni a Borsajtóba. Majd délután szavalunk.

Visszamentek a nagy szobába, én meg kezdtem öltözködni, nagy örömmel gondolva az új ismerősre, kit mint költőt én már gyermekkorom óta ismertem.

Jó szüleimtől nagyon korán örököltem a magyar költők szeretetét. A téli estéken atyám fenhangon szokta volt anyámnak olvasni a jó és új könyveket s én mindig mellettök valék. Kettő tett rám élénkebb hatást Kisfaludy Sándor regéje, a Csobáncz, s báró Jósika Miklós A csehek Magyarországon czímű regényéből Vadna várának eleven rajza. Ezek voltak legelső irodalmi benyomásaim. Később, a mint kezdtem fölcseperedni, szüleim könyveiből s lapjaiból kedvtelve írogattam ki költeményeket,melyek nekem jobban megtetszettek. Emlékszem rá, hogy a Császár Ferencz jótékonyczélú szép albumából: az Aradi Vészlapokból Sárosy Gyulának írtam ki egy költeményét, melyben a múlt időkről szólva, írja:

„Emlékezet szállj le rája,

S rajta, mint a tó sirálya,

Csókold meg a levegőt!”

Ez a kép, mely nagyon szépnek s eredetinek tetszett nekem, véste be először rokonszenvembe a Sárosy Gyula nevét. Rövid idő múlva már szavalgattam Pipadalát s Börtöndalát; a forradalom vége felé pedig – megszereztem az Arany Trombita egy példányát, csakhamar megtanultam számos részletét s a tábori tűznél nem egyszer gyújtottam rá az erős hangzású versekre:

„Véreim, magyarok! nagy időket élünk

Trombitahangokon, ágyúkkal beszélünk;

Magyarország felett meggyült a zimankó,

Majd annyi a bajunk, mint a bécsi bankó.”

Csodálatos krónikás vers, mely a forradalom lázát, elszántságát, vérmes reményeit ép oly tüzes nyelven hangoztatja, mint a milyen sötéten festi gyűlöletét és ellenségeit. Lapjain a lánczait tép idő üvöltése hangzik. Vannak örökszépségű részletei a szabadságról, mely

„. . . . . . . . . . . . . . . felséges egy plánta,

Csak oly földben terem, melyet ágyu szánta,

Vér az ő trágyája s ugy virúl kedvére,

Ha golyóbis-zápor hull a gyökerére;”

vagy a huszárról, kit a költő lelkesen dicsőit, azzal végezve:

„Menyecske! ha feléd huszár nyujtja száját,

Csókold meg a világ első katonáját;”

vagy a haza oltalmára hazaszáguldó lovas vitézekről:

„Domb nekik minden hegy, keskeny minden árok,

Ők azok a szökött Würtemberg-huszárok.

Szöknek és szivöknek az az óhajtása,

Hogy szemök a magyar földet még meglássa,

Nem bánják ők aztán, bár izekbe messék:

Csak szivök darabja magyar földre essék”

A fiatalság lelkesedése, a hazafiak elszántsága, a honvédek vitézsége és diadalmaik maig is lánggal égnek még e krónikás vers lapjain. de vannak gyűlölködő, ócsárló ádáz haragú részletei, nemcsak azokról, kik a szabadságharcz ellenküzdöttek, fenekedtek; hanem azok ellen is, kik reményt vesztve a vihartól elvonúltak, s ezeket a részleteket ma már, a kiegyezés után több mint két évtizeddel, csak azok érthetnék meg,kik teljesen vissza bírják képzelni e viharos időszak ingerült túlzásait. Más idők hangja és szelleme az, mely miatt e szenvedélytől lobogó s verselésében mestermunka ma már nem forog közkézen. De megmarad annak, a mi: egy elszánt tettekre hevült, lázas idő szenvedélyei, nagyratörése, dicsősége és vérmes gondolkozása tükörének. A leveretés első éveiben egyszersmind az elbúsúlt, elkeserült hazafiak vigasza volt. Akkor, sok gyöngéd nőnek is, ki szerette, siratta hazáját, jól esett e költővel szitkozódnia – titkon. Mert az ötvenes években minden titkolt mű közt ez volt a legtiltottabb munka. Költőjét, a ki bujdosott, lappangott, mindenfelé szaglálta a kémek orra, kereste a csendőrök szuronya. Szerencsére sokáig nem találtak rá. Gyöngyösön rejtőzött Sorsics Albert névvel, mint tanító s bár poétai tolla akkor sem pihent s többi közt az önkényuralom elején neki tulajdoníták azt a mindenütt közkézen forgott, de csak írásban terjeszthető, keserű gúnyú verset, mely a bálokban megjelenő nőkre volt írva. „Tánczoljatok hazám leányi!” Örök becsületére szolgál a mátraaljai jó magyar városnak, hogy az a halálra keresett forradalmi költő ott lappanghatott sokáig, a nélkül, hogy egy haja szála is meggörbűlt volna. Pedig a rejtegetés nagy veszéllyel járt. Egy novemberi éjtszakán csendőrök rontottak a öltő lakására, s ő félig öltözötten, kalap nélkül menekült a mellék-utczára néző kis kamara ablakán keresztűl, s átázva, csatakosan, holtra fáradtan érkezett Rédére, költő barátja: Vachott Sándor házába, de bár a házi gazda maga akkor ép otthon sem volt, mégis meghurczoltatásnak, börtönnek, elmekórnak kellett áldozatúl esnie, a miért az Arany Trombita költője nála keresett menedéket. A gyöngyösi polgármester, ki nem méltó arra, hogy nevét e helyen kiejtsem, tette föl magában, hogy Sárosyt kézre keríti, czím, rendjel, hivatali előhaladás reményében. A hosszú ideig tartott menedékhelynek tehát vége szakadt. Azt is, a kinél az Arany Trombita példányát megtalálták, lánczra verve hurczolták hosszú fogságra. Olyannak tartották e művet, mint a Kossuth-bankót: elégették rögtön, hogy a magva is kivesszen. Nem egy hazafi tanulta meg akkor könyv nélkül, mielőtt példányát az eshető baj kikerülése végett maga semmisítette volna meg, ezt a hosszú krónikás verset, hogy megmaradjon az emlékezetében, a honnan az erőszak nem kobozhatja el. Az én jó anyám megőrizte egy példányát, s utóbb ha valakit nagyon meg akart tisztelni, leíratta számára meghitt ember keze által. Ekkép a mi hajlékunkban Sárosy Gyula titkos költői eszmény volt az elszánt hazafiság eszménye. Aggódtunk miatta, midőn hallottuk, hogy a hosszú rejtezkedés után végre is elfogták s Gyöngyösről a fővárosba, az Újépületbe hurczolták. Szerencsére akkor már a megtorlás ádáz keze kifáradt a sok kegyetlenmunkában. Nem börtönre itélték a költőt, hanem számkivetésre. Csehek közt kellett laknia s onnan került vissza.

Megvallom, mikor először ismerkedtem meg vele, örömömbe kesernyés csalódás vegyűlt. Az üldözött költőről egészen más képet teremtettem én magamnak. Szenvedő, érdekes alaknak képzeltem, a sok gond által megviselt, de eszményies külsővel. S láttam egy testes embert, elhanyagolt ruhában. Lehetetlen volt egy pillanatra Sir John Falstaffra nem gondolnom, a kit „felfujt a bánat”. Nem költőt mutató jelenség volt ez, inkább egy vén falusi rektorhoz hasonlított, kit bú, baj, elkeserültség elbozontosítottak. De elgondolva keserveit, szenvedéseit, természetesnek kellett találnom, ha a sok hányatás kivette formájából. Valaha ő – a mint mondá nekem – szép „napokat látott”. A közélet jelesei közé tartozott. Becsülték mint költőt, tisztelték,mint a társaságok elmés, rokonszenves tagját. De a sors ellene fordúlt. Családi életét feldúlta a nő, a kit szeretett. Majd a forradalom hullámaiba veté magát s hajótörést szenvedt. Úgy szólván egy darab deszkába kapaszkodva tarthatta fenn magát, hogy a bősz vizeknek ne essék martalékúl. Mi vigasztalás, mi reménység maradhatott meg neki, Ki volt forgatva sarkaiból – csoda, hogy kétségbe nem esett.

A mint jobban megismertem, a hányszor csak megpillantám, mindig kedvem lett volna e shaksperei velős szavakkal köszönteni. „Vitorláid meg vannak bár tépve, derék hajónak látszol”.

És ennek a hajónak volt is még nehány átadni való kincse.

Annak hírét hogy a cseh földről hazakerűl, már elébb is hallottak.

A Gizella főherczegnő születése sok hazafinak lett akkoriban örömnapjává, a mennyiben megnyitá előttük a szabadulás kapuját. Jöttek haza számosan állambörtönből és számkivetésből.

Lisznyai Kálmán, ez a szeretetreméltó víg epikur, ki éppen akkor épült ki sulyos betegségéből, julius közepén egy reggel rózsás kedvvel nyitott szerkesztőségünkbe.Tóth Kálmán, a ki nagyon szerette, szeliden kezdte leczkéztetni:

- Na Kálmus, te ugyan szépen tartod az igéretet. Mikor beteg voltál, megfogadtad nekem, hogy ezentúl bibliai életet fogsz élni. Korhely vagy te bizony most is.

- Nem vagyok biz én! – felelte kedves hangon, de sértődve.

- Dehogy nem vagy. Ha Beőthy Laczihoz és Balogh Zoltánhoz harmadik czimborát keresünk…

- Na akkor aztán – folytatta komikus önmegadással – csakugyan engemet kell hozzájok harmadiknak tenni, mert hát én tartok leginkább velök. Most is együtt mulattunk!

- Reggelig?

- Kivételképen. Örvendeznünk kellett, mert jó hírt hallottunk. Jön haza Sárosy Gyula. Akkor vége a mi triumvirátusunknak. Ez a negyedik erő nagyhatalom. Czár lesz köztünk.

Nagyot nevettünk.

Valóban akkor naponként láttunk haza szabadúlt államfoglyokat, kivált esténkint a nemzeti színház páholyaiban, hol egyik-másik előkelő család vendégei voltak. Ép ez időben egymást követte operánknál a világhírű vendég, Carrion után, kit – mert nagyon tudott trillázni  a tenoristák csalogányának neveztek el, jött a hatalmas hangú Bettini, kinekneve a tenoristák oroszlánja volt. Nagyon képes beszéd uralkodott akkor, midőn a költők is csak allegóriákban fejezhették ki honfi keservöket. A hat-hét évi börtönsírból kiszabadúlt egykori hősök vagy parlamenti szónokok igen nyugodt arczú, kevés beszédű hallgatók voltak. Némelyik olyan halvány mintha valóban a sírból lépett volna ki. Mind nyugodt, férfias arcz azonban, kikre jól esett nézni. Látszott, hogy a sivár évek fogsága után mint élvezik a zenét, a gázfényt, a díszt, a sokaságot. volt köztük egy beszélyíró is: Remellay Gusztáv, ki julius közepén köszöntött be hozzánk, zsebében egy csomó történeti vázlattal, megannyi hanyag kézirat, hanyag stil, hanyag kidolgozás, de mind érdekes tárgy. Olyan volt a munka is, mint ő maga: pongyola. Mikor egyik epés társunk azt mondta neki: színtelen munkák, nevetve válaszolta: „Senki se kivánhatja a pinczében nőtt növényektől, hogy színök legyen. Ezek börtöni termékek”. A szabadságharcz alatt Remellay mint kemény hadbiró működött a Görgei Arthur seregénél. Annyi embert lövetett főbe, köztük egy pár megyei császári biztost, hogy csoda, ha maga is ugyan e sorsra nem jutott. Két évi börtön után még mindig sok fogékonysággal került haza s különösen tudta évezni a színházat. Többi közt úgy megtetszett neki Romeo és Juliában a Fáncsy Ilka fiatalon csengő hangja, hogy azt mondta rá: „Kár, hogy a csarnokban nem árulnak füleket, mert én tizenkét füllel szeretném ezt a hangot élvezni, a Hollósy Kornélia énekét pedig legalább is huszonnéggyel.”

Általában az az időszak, mely olyan rideggé és keservessé vált a politikától, a színművészetek élvezésének aranykora volt. Azt a nehány hirlapírót ki az időszaki sajtóban dolgozott az Úr szőlőjében, a mint akkor mondtuk, nappal ugyancsak zaklatta a sajtó-rendőrség minden hiábavalóságért s a Hölgyfutár 1856 vége felé azért kapta a második megintést, mely után már csak a lap betiltása következhetett, mert a jogászokat megdicsérte azon szándékukért, hogy báljukon magyar ruhában készülnek megjelenni. Mivel  látogatásra készülő fiatal császár elé a felhivott mágnások vonakodtak banderistákul menni, a rendőrség ezért is rajtunk, hirlapírókon tölté ki haragját. De a magánélet és a színházi esték annál melegebbek voltak Az előadásokat annyian nézték, hogy egyszer Bernáth Gazsi, ki szerette a képtelen nagyítások használását, vacsoránál azt mondta: „Egy vidéki család szerette volna hallani az Észak csillagát, de nem fért be, a pénztártól egyenest hozzám szaladt a csarnokban s minden áron páholynak akarta kibérelni az én nagy kalapomat, hogy az operát onnan nézze a fölszintről.”

Ez év nyarának végén két országos esemény fordúlt elő: augusztus 31-én az esztergomi bazilika fölszentelése, szeptember 24-én pedig a császár bevonulása a fővárosba. Mi fiatal írók, a fölszentelést megnéztük, a bevonulást nem. Esztergomban láttuk a fiatal császárt, a kiről a törhetetlen reményű Török János azt mondta nekünk: „Öcséim, lesz még ebből szeretett király!” Láttuk a fényes udvart. Láttuk Bach minisztert, az akkor gyűlölt hatalmast, egy jó főpap szerint: azt a sötét árnyat, mely a fiatal uralkodó elől elfogta a világosság napját. Láttuk Kuthy Lajost is, a megyei biztosok egyenruhájában, melyet pogányul lenéztünk rajta. Mi csak Liszt Ferenczet ünnepeltük, ki akkor még a legújabb szabású párisi frakkban, gomblyukában a franczia becsületrend piros szalagjával, igazgatta az Esztergomi misét. Milyen nagy éljenzajt csaptunk már akkor is, midőn augusztus 12-én megjelent a nemzeti színház egyik földszinti páholyában a Rigoletto előadásán. Hosszú alakjával nem győzött eléggé hajlongani. Közel hozzá egy másik páholyban ült a fekete szemű, bájosan szép senorra Pepita is, ki az El Oléval, e szenvedélyes spanyol néptánczczal annyiszor elragadt bennünket; de most alig láttuk Liszttől. Az esztergomi nagy ünnepe is ő volt nekünk a – király, a zene királya az idő titkos stiljében és érzésével írtam be naplómba akkor ő róla e szavakat: „A mint felállt a khóruson, mint egy szobor, még pedig zengő Memnon szobor a világi fénytől, pompától, mily örömest fordultunk el, nézve eléje, ki joggal birja trónját,megkoronázva a lángelme által.”

Hivtuk mi akkoriban Sárosy Gyulát is erre a nagy ünnepre, de ő keserű mosollyal mutatott magán végig s azt válaszolta: „Nem odavaló vagyok! Viharmadár voltam, nincs papagálytollam!”

Otthon élt ő a pihenésnek, s barátságnak, néha a munkának. Ez az otthon pedig a Muzeum-út és Sándor-útcza sarkán fekvő, sajátos, régi stilű Luy-ház földszintjén volt, ablakaival a muzeumi kert akkori dísztelen deszkakerítésére nézve. Nem létezik ma már ez a kettős tetejű, egyemeletes, ódon nemesi ház sem, melynek  két oldalszárnya kinyílt az utczáig, míg homlokzata benn feküdt az udvar hátterében s elől rácsos vaskapuja volt. Oda vonúlt a csehországi számkivetésből hazakerült poéta, ki ott künn sem volt fogoly, csak rendőri felügyelet alatt tartott száműzött, ép úgy, mint a másik forradalmi trombita: a Márczius Tizenötödikének szerkesztője: Pálffy Albert, ki Budweisból egy jó feleséggel került vissza. Sárosy nem hozott magával haza egyebet keserű emlékeknél meg a saját maga apró gipsz mellszobrainál, melyekből egy-egy példányt ajándékozott barátainak e szókkal: „Látjátok, ott is tudták, hogy nem vagyok éppen hitvány ember.”

A mint az országban híre futott, hogy már itthon van s újra van otthona: mindenfelől ajándékokkal kedveskedtek neki. Kapott sok sonkát azoktól, a kik tudták, hogy ez az egyedüli kedvencz étele s kapott jónál jobb bort: hadd keresse benne az igazságot, s ki úgy sem kaphatja azt mástól e hozzá oly igazságtalan időben! Egyik szobájában a nagy asztal mindig meg volt rakva sonkás tálakkal és boros palaczkokkal. A másik, a hol pongyola ruhában s nagy kényelem-szeretetben üldögélt, barátokkal, jó ismerősökkel és jó hazafiakkal telt meg. Nem igen hagyták dolgozni. Szükséget nem látott, mert a kik a régibb jó időből ismerték őt és becsülték tehetségeit: megemlékeztek róla. Előkelő úrnők, mint gr. Nádasdy Lipótné és Bohus Jánosné, bőkezű urak, köztük Csernovics Péter s lelkes irodalombarátok, mint Tomori Anasztáz, áldozatkészek voltak iránta. „Ezt meg kell  hálálni!” – mondta egy nap írótársainak. – Hamar kész volt a terv, hogy kiad egy Albumot, s bele teszi gr. Nádasdyné nagyreményű fia, a Csernovics, Tomori és mások arczképeit – hálából. Hamar bele is fogott a szerkesztésbe s mi többen szivesen segítettünk neki. Alig volt író, a kit felszólított, hogy ne küldött volna dolgozatot a hazakerült száműzöttnek, kiben úgy szólván a kérges nyelvű, de meleg szívű, vén Kent lovagot láttuk, a bátor szókimondásért szenvedőt, ki kénytelen volt: „öreg lábakkal új országba menni”. Előfizetők pedig csakhamar omlottak az ország minden részéből Élénken jut eszembe, hogy 1856 márczius 4-dikén ép akkor nyitottam be hozzá, midőn többi közt az én édesanyám levelét bontá föl, melyben ötven előfizető pénze: másfél száz forint volt. Megölelt örömében az öreg: „Te, fiú, beszhélyt írtl nekem Garibaldi első nejéről, anyád meg ötven előfizetőt küldött Miskolczról. Ti az én családom vagytok! Éljetek!” küldött is még az nap egy nagyobb arczképet anyámnak, saját kezeivel írva alá jeligéjét:

„Az élet álom, az valódi bölcs.

Ki ébren él, de mindig álmodik!”

A részvét föl-föllelkesíté a vén, törött szárnyú dalnokot s a lelkesedés ily óráiban írta meg: Ingeborg önszületése napján czímű, szomorú refrainű költeményét: „Szegény anyám, ha tudta volna, dehogy szült volna engemet!” Ingeborgot kellett a czímbe hazudni, hogy megjelenhessen a szubjektiv vers, melybe a költő beleönté multjának minden keserűségét, mélabús sohajokkal. utolsó éveiben ezt szerette szavalni jó ismerőseinek

Háztartását egy koros nő, Farkas Mária nevű, vezette nagy buzgalommal. Volt a háznak egy vidám pillangója is: kedves fiatal lány, egy elhalt honvédtiszt árvája, ki akkor kezdte emelgetni színpadi szárnyacskáit s később a nemzeti színház és a bécsi udvari opera jeles tánczosnője lett: Rotter Mari. Rokonságban állt a házvezető nővel, s Gyula bácsi nagyon szerette és buzdítgatta ezt a vidám, kedves leánykát. Gyöngéden és szomorúan mondogatta neki: „Te boldog vagy, előtted a jövő, Isten óvjon minden veszedelemtől!” Ilyenkor látszott csak, hogy a kemény kéreg alatt jókora lágy érzést marad meg szívében. Hódolata legnagyobb volt Hollósy Kornélia iránt. Ez a kelemmel és jósággal megáldott nő tudta őt legkönnyebben kimozdítani odújából, a megszokott otthonból, mikor férjével meghivatta asztalához egy kis egrire. Olykor költőnk megjelent az estélyen is s ilyenkor tőle telhető gonddal öltözött ki, vele másként beszélt, mint mással, még a hangja is lágyabbá vált. Megesett, hogy meglátogatta őt színházi páholyában is.

Onnan nézte lelkesedve a Ristori Adél játékát is, ki 1856 november 21-étől 29-dikéig hat este lépett föl hat tragikai szerepben, mint Stuart Mária, Medea, Myrra, Pia de Tolomei, Francesca da Rimini és Rosamunda s egy bájos kis vígjátékban. I gelosi fortunatiban. A mai hűvös, fölhevülésektől tartózkodó időben bajos volna elhitetni azt az elragadtatást, melyet ez a gyönyörű alakú, csodálatos hangú, megrázó szenvedélyű, szép olasz asszony előidézett. Mikor Medeája után Bulyovszky Lillát haza kisértem, magából kikelve mondá: „Tudja, ha én most tragikai szinésznő volnék, magamat olyan nyomorult semmiségnek érezném, hogy vennék egy pisztolyt s agyonlőném magamat!” Ebből a mondásból meg lehet itélni a hatás mámorát. Volt egy igen fiatal dolgozó társunk (húsz év mulva szereplő képviselő), kit hosszú ideig lelt a Ristori-ház hősége, s ki akkor angol pontossággal számította össze,l hogy az elbűvölő olasz művésznőt hat este hányszor tapsolták ki: százharminczhatszor.

A szemnek, szívnek és képzeletnek ez a gyönyöre még a Sárosy Gyula megviselt lelkét is fölvillanyozta. A mint egy este haza ment: ódát írt róla. Ezt aztán, a Tóth Kálmán dicsőitő költeményével együtt, sok száz példányban kinyomatva, vörös, fehér és zöld lapokon szórták le a karzatról a Francesca da Rimini előadása alatt. Mintha most is látnám, hogy midőn az elbűvölő Francesca a koszorúk özönében megpillantott egy széles nemzeti szalagot s eszébe jutott, hogy ugyanazok a színei az ő nemzetének is, mely ép úgy le van igázva, mint a magyar: fölvette azt, kebléhez szorította és hévvel csókolta meg. Mily riadás tört ki ekkor! Sok nő, de még férfi is, törülgette könybe lábbadt szemét. Nagyon érzékenyek voltunk akkor, - hiszen nagyon sokat szenvedtünk!

És ez a közös szenvedés a magán-életnek valami különös barátságos melegét idézte elő. A naggyá nőtt főváros mai zajos és fényüző társasélete igen rideg az akkorihoz képest. Az íróiés művészi körök a társas vidámság kellemes összhangjában éltek. Lonovicsné-Hollósy Kornélia, ez ünnepelt dalművésznő, a Zrínyi-épület emeletén nyilt házat vitt, hol főrangúak és írók, földbirtokos családok és művészek gyakran találkoztak. Bulyovszky Lilla, ki szép szerepeket játszott és érdekes beszélyeket írt, gyakran adott ebédet. A Jókai-pár és szigligeti svábhegyi villáiba víg szüretekre jártunk. Kaiser-Ernstné, a drámai opera szép asszonya, nem egyszer estélyre hívott meg s egy ily estélyen ismerkedtünk meg közelebbről a szerecsen művész Ira Aldridge-sel, kinek Othellóját csodáltuk, a kinek angol felesége azzal volt legjobban tele, hogy a meiningeni herczeg házi érmet adott a férjének. Az öreg tudós Almási Balogh Pálnál, kinek lelkes neje 1850 végén lánczba verve ült a fogházban, mert lelkes magyar asszony volt s kinek szép lánya és nagyobbik fia hangzatos verseket írogattak: nagy és érdekes vacsorákat adott, hol néha apró, fekete aztékekkel, természeti csodákkal ültünk együtt. Tóth Kálmán neje: Majthényi Flóra thea-estélyeken ismertette meg a fővárosunkba jött idegen művészeket a magyar írókkal. Nála köszönté föl egyszer a bécsi népszerű humorista: Saphir az akkor itt zongorázott Klaus Vilmát oly czifrán, hogy „a jobb keze pacsirta, a bal keze pedig csalogány.” Nála egyszer még Volkmann Róbert is, a nagy néma, toasztot mert mondani, de az csak három szóbúl állt és csak hárman hallottuk. Akkor még vendéglős is volt, ki olykor külön teremben lukullusi lakomát adott törzsvendégeinek. Az „Arany sas” akkori s ma is élő Wimmer bácsija olyan bőséges disznótorokat tartott, meghíva előkelő urakat, híres ügyvédeket, írókat, művészeket, hogy egyszer a sok pathetikus köszöntő után Bernáth Gazsi  az asztalfőn ül Fáy Alajos borsodi nagybirtokoshoz „szállva”, - drasztikus toasztban mondott ellen: „Uraim! Ne hagyjuk magunkat elámítani. A korcsmáros spekuláczióból hizlal így bennünket. Ma ide hívott, mint czingár embereket, hogy holnap eladhasson, mint kövér sertéseket!” Lett nagy hahota.

Másnap még Sárossy Gyula is azt mondta rá: „Ezt már magam is szerettem volna hallani, bánom, hogy nem mentem el!” Mert a kényelem szeretete otthon tartá. Nem szerette „kicsipni” magát, s legfölebb a Hollósy Kornélia kedvéért tette meg. Ezért megtett mindent. az ő eszméje volt az is, hogy magyar írók nagy emlék-albummal tiszteljék meg a művésznőt. Az ő neve aláirásával kértük föl az írókat, hogy egy-egy emléklapra írjanak valamit, s írtak mind szivesen. Arany János, Eötvös József, báró Jósika Miklós is. S az a nagy zöld bársony kötésű, ezüst ékítésű díszalbum ma is kedves emléktárgya a csanádi főispán nejének. Mikor Dobsa és én, int küldöttek, átnyújtottuk neki, jó kedvében azt mondta nekünk: „A mi örömet most érezek, azt én szóban nem tudom, csak énekelve tudnám tán igazán kifejezni, bele öntve egész szívemet.”

Sárosy Gyula már elébb is nagy örömet szerzett a művésznőnek, ki egy nap azt mondta neki: „Nagyon szeretem a szép zenét s midőn az Ilkában Sárköziék rágyújtanak a bokázó nótára: „Széna terem a réten”, mindig irigyelem magukat, hogy annyit mulathatnak jó czigány zene mellett”. Akkor még nem volt szokásban, hogy fővárosi hölgyek is el-elmenjenek vendéglőbe vacsorálni; de különben is egy énekesnőnek óvakodnia kellett a dohányfüstös termektől. Sárosy Gyula, megcsókolta a nemes nő kezét, azt mondván neki. „No majd lesz az én lakásomon nem sokára jó népzene, jobb, mint a vendéglőkben, ha eljön meghallgatni?” „Itt a kezem, elmegyek”.

Tomori Anasztáz gondoskodott aztán, hogy mentül jobb népzene legyen, s nem csak a főváros legjobb zenekarait hívta oda, hanem Debreczenből felhozatta a hires Boka Károlyt is, kinek vonójáról azt tartotta némely alföldi mulató úr, hogy kivirít a kezében, mikor játszik vele, azért kap tőle a hallgató olyan rózsás kedvet. Emlékezetessé vált sokunknak az az este, 1857. február 11-dike, a vén Luby-ház földszintjén, midőn három népzenekar kelt valóságos hangversenyre Hollósy Kornélia előtt. Mindegyik azon volt, hogy túltegyen a másikon. Nagy estélyt csaptunk s a lakomaasztal közepét a Vörösmarty mellszobrával ékítettük, a Vén czigány költőjével, a ki keserű kedvvel énekelte hattyú-dalában. „Húzd, ki tudja meddig húzhatod!”

A nagy asztalt körül ülte a sok író és művész, tarkázva nehány szép asszonnyal. A hogy Boka Károly és Patikárus Ferkó akkor egész lelkökből játszottak, olyan magyar zenét én nem hallottam soha, sem azelőtt, sem azóta. Ritkán volt szünet. Mikor Jókai észrevette, hogy valaki az asztal végén toasthoz kezd fészkelődni, megelőzte a veszedelmet felszólalván. „Azt megmondom, hogy ezúttal toast ne legyen”. Egressy Gábor komolyan, Barabás Miklós nevetve jegyzék meg: „Úgy van, szó se most a szóról; legyen ez az este egészen a zenéé!” A méla busongású debreczeni hallgató nóták s a szikrázó tüzű pesti csárdások egészen fölvillanyozták a művésznőt. Sárosy Gyula odaszólt a primásoknak. „Barátim, soha sem játszhatok még ilyen gyönyörűen!” „Nem is játszottunk ám még soha ilyen hallgatónak”, - felelte a szóban, ruhában gavallérkodni szerető Patikárus Ferkó, oda intve szemével a dalművésznő felé.

- Reggelig maradnék – mondá ez -, ha holnap nagy szerepet nem kellene énekelnem.

S a hegedűk, bőgők klarinétok mily riadó heve volt az az induló, mellyel az együtt játszó zenekarok az ő távozását kisérték.

- Sohasem fogom elfelejteni ezt az estét. Köszönöm! – mondta Sárosynak és Tomorinak, midőn eltávozott.

Nem felejtettük el mi, a többiek sem, a kik még élünk abból a társaságból. de sokkal több már azoknak a száma, kik nem emlékezhetnek arra többé! Midőn most akkori naplójegyzeteimet forgatom, minden lapjára esik egy bánatos árnyék, melyeket temetők sirhalmai vetnek oda.

Maga az Arany Trombitás is azontúl nem élt már többet négy esztendőnél. Ebből sem volt kettő már igazi élet. Árbocztalan, vihartépett hajója egyre lejjebb merült s nem volt már semmi átadni való kincs rajta az emberek számára. Megérte még azt a rövid politikai virradatot, midőn a haza választottjai összegyűltek s Deák Ferencz felirataitól kapott új erőt, lelket az egész nemzet; de Sárosy nem volt a reménykedők közt. A mi hátra volt még számára: az a testi, lelki elhanyatlás vala. Az országgyűlés szétoszlatása után három hóval, 1861 november 16-án szűnt meg élni. Nem érhette meg s tán ha megéri is, nem értette volna már meg nemzetünk sorsának amaz áldott fordulatát, mely után az ő Arany Trombitájának leglázasabb lapjai évről-évre mindinkább anakronizmussá váltak.

A mikor meghalt, a Kisfaludy-Társaság, melyről csak az imént hulltak le a tízéves némaság bilincsei, a megint rosszabbra fordúlt közviszonyok közt nem róhatta le kegyeleti tartozását ez elhunyt jeles tagja iránt emlékbeszéd tartásával. Érzem, hogy ennek hiányát utólag csak igen fogyatékosan pótolhatja ez a vázlatos emlékezés, mely hanyatló életének csupán egy pár esztendejére vonatkozik. Egykori költői érdemeihez sokkal méltóbb lesz a tavaszi ünnep, melyen az aradiak kegyelete emléktáblával jelöli meg a borossebesi házat, melyen született s életére és műveire vonatkozó emlékalbumot ad ki tiszteletére. Ne is engedjük át könnyen nevét az enyészetnek. Hisz egy nagy idő lángoló lelkű krónikás költője volt s egy igen szomorú idő megtört lelkű áldozata lett!

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai 23. kötet 1888-89. Bp., 1890.