(Bemutattatott 1888.
június 20.)
Rinaldot dobálja orkán meg víz árja,
Aznap is, másnap is sok tengert bejára,
Hányódva nyugatnak, északnak vetődve,
Mivel a förgeteg éj s nap el nem álla.
Végre oszt’ Skóczia feltűnék előtte,
Elért a rémséges kaledon erdőbe.
A hol árnyékában ezeréves csernek
Harczi kürtök sokszor víg riadót vernek.
Idejön Britország sok kóbor lovagja,
Híres hadviselők apraja meg nagyja,
Közelről, távolról, kalandokat lesve,
Jön a frank s a norvég, jön a német hadja.
De ki nem igaz hős, jobb, maradjon messze,
Mert csak halált nyerhet, nagy nevet keresve!
Itt művelte Tristán sok vitéz dolgait,
Lancelot, Galasso, Ártus is voltak itt;
A kerek asztalnak, az ujnak s az ónak,
Sok híres vendégi e helyre vágyódtak,
S nem egy tusájoknak diadalmi jele,
Nagy emlékezetje máig láthatóak.
Rináld fogja kardját – Bajardo van vele –
S megindul az árnyas, komor partok fele.
Csak még ráparancsolt vén csónakosára,
Siessen Berwickbe, hogy ott majd bevárja.
Nincs mellette csatlós, nincs a ki vezesse,
Így megy az erdőben, bolygva messze-messze,
Keresztül meg kasul, erre meg amarra,
Mennél különösebb, szebb kalandot lesve.
Első nap mindjárt egy monostornak tarta,
Mely a mi pénze volt, mind úgy pazarolta,
Hogy a ki arra járt, kóbor hős, szép asszony,
Dús asztalok mellett egyet mulathasson.
Rinaldot az apát s mind a többi atyák,
Ahogy bézörgete, szívesen fogadák.
Mondanom se kell, hogy mindjár’ hevenyében
Étellel itallal jól tartatta magát.
Legott aztán kérdi, mit tegyen s miképen,
Hogy azon a tájon sok kalandja légyen:
Olyan, hol egy hőstett nyomban kiderítse,
Pulya-e, gyáva-e? érdemes-e dicsre?
Azt felelték néki, hogy biz az erdőben
Sok és furcsa kaland találkozik bőven,
De befödi hírök a vadon homálya –
Legtöbbször, mi történt, nem tudják meg ők sem
„Ott víjj, hol sötétség nem borulhat rája
Tetteid felejtés sirboltba nem zárja:
Hogy, ha már megállod tenger veszedelmed,
Jutalmazzon hírnév, ahogy érdemelted!
Mutatni ha vágyol, mily nagy vitézséged,
Méltó kaland olyan kinálkozik néked,
A minő még eddig, se manap, se hajdan
Sohse kinálkozott bolygó leventéknek!
Királyunknak lánya van iszonyú bajban:
Segítségre szorúl; menj és védjed majdan
Ama Lurkán ellen, a ki hogyha czélt ért
Elveszi e szűznek becsületét, éltét.
Urunk elé állott, fönnen azt beszélve
- Gyülölség indítá s nem volt igaz érve –
Éjféltájba’ látta, a mikor a lánya
Felvonta kedvesét valamely erkélybe.
Országunk törvénye már most azt kivánja,
Hogy szegényt a hóhér máglyatűzre hányja,
Ha mulik egy hónap – vége lesz maholnap –
S párbajban ily vádlót meg nem hazudtolnak.
Skóczia szokása oly iszonyu zordon,
Hogy akármely asszony, bár koronát hordjon,
Ha azzal vádolják, hogy ilyesmit véte,
Kell, hogy rettenetes halállal lakoljon.
Nem is menthető meg semmi módon élte,
Ha nem kél egy bajnok viadalra érte,
Ki nem mondja fennen, nyíltan egy dalia:
Ártatlan e leány – nem szabad halnia!
Szép Ginevra apját tépdesi a bánat
- Mivel ez a neve a gyönyörű lánynak –
S város-, faluszerte hirdetteti sorba’:
Hogy a ki gyermeke vádlójára támad,
Ki a gaz rágalmat ledönti a porba,
Feltéve, hogy nincs a nemzetfáján csorba:
Azé a hajadon s hozományul annyi,
Király a lányának a mennyit bír adni.
De ha egy hó alatt nem jön a ki védje,
Vagy ha jön és nem győz: Ginevrának vége!
Ilyenféle nagy tett inkább méltó hozzád,
Mint itt kóborogni e nagy erdőségbe’.
Amellett, hogy nevet, dicsőséget hoz rád
- S ezt az évszázadok soha el nem mossák –
Feleséged lészen minden nő virága,
Melynél szebb nem terem széles e világba’!
Annyi kincsed lesz, hogy garmadába hordod,
Életed fogytáig gazdag leszel s boldog.
Meghálálja urunk, ha vasadnak éle
Lemossa nevérül azt a szégyenfoltot!
De hát lovag is vagy: köteles vagy véle!
Meg kell azt boszúlnod, kit ily csúfság ére,
És a kit mindenki magasztal egyaránt
Szűzi szeméremnek mintaképe gyanánt.”
Gondolt egyet Rináld, végül ezt felelé:
„Hogy-hogy? Hát e szép lány halált érdemel-é,
A mért hogy forróan keblére ölelte,
A ki égő vággyal, szeretve jött felé?
Átkozott, ki ezt a törvényt kieszelte!
Annak is, ki tűri, átkozott a lelke!
Égjenek el, a kik kegyetlen szívűek –
Nem, kik boldogítják szerelmes hívüket!
Igaz-e, nem kérdem, mi itt szóba forog?
Megtette-e vagy sem: azzal nem gondolok!
S föltéve, hogy titkon, vigyázattal tette:
Isten engem, inkább dicséretes dolog!...
Megvédem! El vagyok tökélve e tettre
S valakim ha volna, a ki elvezetne:
Keresni a vádlót megindulnék menten –
Isten úgy segéljen, hogy e lányt kimentem!
Dehogy bizonykodom, hogy e hírt koholták
- Hazudhatnám, mert én nem t’om a lány dolgát –
Hanem már azt mondom: soha ily tett miatt
Nem szabad kivánni senkinek a holtát!
S kimondom: eszetlen avagy pusztai vad,
A ki ilyen őrült, czudar törvényt kiad,
S hogy e bitangságot izre-porra tépve,
Rögtön okos törvényt kell irni helyébe!
Ha egyenlő nagy hév, egyforma szenvedély
Férfi- s asszonyszivben egyforma hévvel él
S egyformán nekiűz a szerelmi czélnak,
Melyet bűnnek csak a buták tömege vél:
Férfi az asszonynak undok nevet mért ad,
Ha egyet vagy többet ugyanarra méltat,
A mit férfi megtesz ahánnyal akarja,
S nemcsak nem gyalázzák: sok még nagyra tartja!
Azért ez a törvény nem mér egyenlően;
Meg van enne bántva mind az egész nőnem.
S bizom az istenben: kimutatom nékik:
Csúfság, hogy ily soká meghagyták erőben.”
Helyeselték mind-mind Rinaldo igéit,
Kegyetlen fajzatnak, bolondnak itélik,
Mely ily törvényt alkot. S egybe hibáztatják,
Amért el nem törlé, Ginevrának atyját.
Alighogy a hajnal biborba’, fehérbe’
Föltetszett ragyogva a mennyek szélére:
Pajzsot ölt Rinaldo, Bajardora pattan
S kérve egy csatlóst is, a ki elkisérje:
Csak megyen mérföldszám, csak megy szakadatlan
Vadon rengetegben,
hol csak iszonyat van.
Megy az ország felé, hol új tusa várja,
Megyen deli szűzért bajnoki próbára!
Egy helyütt az úton kurtítani vágytak
S Rinald az ösvényről a sürűnek vágtat,
A mikor egyszerre nőnek jajgatásit
Hallja visszhangozni közötte a fáknak.
Bajardon az egyik, rossz gebén a másik
Völgybe nyargal, honnan a hang jőni látszik:
S két gazember között ott állt egy hajadon,
A ki már messziről szépnek tetszett nagyon.
De oly bánatos volt, úgy folyt könyje árja –
Buvának nem is volt, nem is lesz tán párja!
Vérével a pástot hogy pirosra fessék,
Az a két haramja kardot emelt rája.
Kérte őket szegény, halasszák el vesztét,
Hátha szivök végre jajszaván megesnék.
Ekkor jött ép daljánk s meglátva a hölgyet,
Vad fenyegetéssel arra felé törtet.
Mihelyt a két pribék felnézett az utra,
Elveték magukat, nagy sebesen futva.
Nem messze egy völgy volt - lebujtak jó mélyre,
Bár a palatínus nem eredt nyomukba.
Az a lányhoz lépett, ama bűnét kérdve,
Melyért az a két gaz halálra itélte.
Ámde hogy ideje ne veszhessen kárba,
Maga mögé mindjárt felveszi lovára.
Mikor oszt’ ügetve jól szemügyre vette,
Látta, nagyon csinos, kedves is felette,
Bár halvány orczája most is magán hordja
A borzalom nyomát, a mely remegtette.
S újra kérdi Rinald, mondja el hát sorba,
Mi juttatta vajjon ily szomoru sorba;
S megoldik a nyelve s mondja félős hangon,
A mit más énekben zöngedez el lantom.
**
Földnek meg tengernek ahány fenevadja,
Akár nyugton vannak, akár szörnyü hadba’,
Akár ölik egymást, akár csöndben élnek:
Híme a nőstényét bántani nem hagyja.
Nézd a két oroszlánt, nézd hogy összeférnek,
Párja ellen nem tör a toportyánféreg,
Bizton megy himével minden anya-medve,
Gyönge tehént tépni bikának sincs kedve.
Milyen undok pestis, mily Megérák rajja
Repült szívet ölve az emberi fajra?
Mért van nő meg férfi, ki össze nem békül,
Örökös házsártban egymást űzi marja?
Orczájuk veréstül feketül meg kékül;
Nyoszolyájuk ázik könnyek tengerétül:
Sőt ha ma csak könnybe, holnap ázik vérbe’ –
Annyira ragadja veszett dühök mérge!
Bántani egy asszonyt – óh milyen galádság!
Hisz a természetet, az istent gyalázzák,
A kik egy szép nőnek orczájára ütnek,
A kik meggörbítik csak egy hajaszálát.
De az, a ki nékik mérges lepényt süttet,
Hurokkal, gyilokkal tőrt vet életüknek:
Nem lehet az ember, nem anya szülötte,
Emberi gunyában Lucifer küldötte!
Ilyesmi lehetett az a két mihaszna,
A kiket Rinaldo imént megszalaszta,
Kik egy lányt elvittek vadon közepére,
Soha többé senki hírét se hallhassa. –
Ott hagytam a szüzet, hogy magához térve
- Mert a palatinus, megmentője kérte –
Elmondani készült, baja hogy s mint támadt?
Most hát ott folytatom a históriámat.
S rákezdte a leány: „Jól van, elbeszélem;
Milyen kegyetlenül, gazul bántak vélem.
Olyat még nem tőnek Argos ege alatt,
Thébai vidéken, mykénai téren!
S ha a nap, a mikor szórja a sugarat,
Tőlünk olyan távol, messze ott fenn marad:
Azért van bizonnyal, csakhogy meg ne lássa,
Mily galád e népnek gyilkos pusztítása.
Akad példa, mindig akadt arra,
hogy ellenség iránt vad az ember karja.
Oh de istentelen, de kegyetlen szándok:
Azt dönteni sírba, ki javunk akarja.
Ámde, hogyha tisztán érteni kivánod
Mért törtek ellenem e gonosz zsiványok,
Oltani akarva szegény ifju éltem:
Engedd, hogy sorjában végig elbeszéljem.
Legelőbb is tudd meg, hogy a fejedelem
Már kicsi koromban mily nagy jót tett velem.
Lánya mellé adott: vele nevelődjem.
Jól folyt ekkép dolgom, tisztes volt a helyem,
De a gonosz Ámor hálót rak előttem.
Én meg, jaj istenem, ott veszek erőtlen,
S azóta szemembe’ nincs olyan levente,
A ki Albánia herczegén túltenne.
Ugy mutatta, mintha szeretne végetlen’,
S így én is igazán lelkemből szerettem.
Arcza volt, szava volt, mik elbájolának –
Hisz olvasni ki tud emberi szivekben?
Annyira bíztam benn’, hittem mosolyának,
Hogy megosztám véle szűzi nyoszolyámat,
S gondatlan én! –
ottan találkoztunk épen,
Ginevra királylány legtitkosb termében!
Legdrágább kincseit abba’ tartogatja,
Aludni is sokszor ott engedi atyja.
Ép a terem mellett magas erkély vagyon,
A melyen az ember kijut a szabadba,
Arra járt fel hozzám szerelmes lovagom.
Én a kötélhágcsót számára ledobom,
Ő meg feljő rajta, a hányszor csak kérem,
Hogy pár édes szóra karjaimba térjen.
Kértem is, fel is jött hozzám a levente,
A hányszor Ginevra módot nyujta benne,
Kit majd a tél fagya, majd heve a nyárnak
Más alvóba kerget, másféle terembe.
Soha rajt’ nem érték, mert ott sohse járnak:
Épen ama felén a királyi várnak,
Nincsen semmi egyéb, csak romfödte telkek,
A hol éjjel-nappal
nem látni egy lelket.
Így folytak csöndesen azok a jó napok,
Igy tölténk szeretve hetet meg hónapot!
Közben egyre nőtt, nőtt szenvedélyem vésze:
Mindenem láng volt már – oly erőre kapott!
El voltam vakulva s hajh! nem vettem észre,
Hogy szerelme kicsiny s nagy a tettetése!
Bár ezer scúfságból, melyet elkövete,
Láthattam vón’: hazug minden lehellete.
Egyszer csak azt hallom, iszonyattal telve
Hogy már Ginevráért él-hal teste-lelke.
(Nem t’om, akkor nőtt-e ez a nagy szerelem,
Vagy már élt-e, mikor énfelém közelge?)
S olyan orczátlan volt, oly szeméremtelen,
Annyira tudta, hogy bármit tehet velem,
Hogy pirulás nélkül mindent elbeszéle,
s kivánni merészlé, járjak a kezére!
Igaz, hogy azt mondta, engem jobban szeret,
És hogy az a másik hazudott szeretet,
S csak azért hazudja, mivel ez az útja,
A melyen Ginevra hites férje lehet.
Az öreg király is könnyen rááll, tudja,
Ha csak a lányának kegyelmébe jutna;
Mivel országszerte származásban, kincsben
A ki rajt túltenne, olyan lovag nincsen.
Elhiteti vélem: hogyha azt elérem,
Hogy király vejévé teszi meg segélyem,
S a mily közel trónhoz más senkisem állhat,
Oly közel fog állni ő maga e réven:
Majd e jótettemért véghetetlen árt ad,
Sohasem felejti, mindig ezzel áltat:
„Se nőm, se más – úgy mond – tőled el nem csábit,
Hű szeretőd leszek éltem szakadtáig!”
Én, ki csak azt néztem, mi hogy’ lesz kedvére,
S nem mertem, nem birtam ellenkezni véle,
Én ki csak olyankor voltam elégedett,
hogyha megtehettem azt, a mire kére:
Ha nyilik alkalmam, róla beszélgetek,
Összehalmozok rá minden dicséretet,
Nincs oly ravasz fortély, mit ki ne eszelnék,
Hogy a királylánynak fölkeltsem szerelmét.
Isten úgy segéljen, hogy a mit tehettem,
Szivvel és lélekkel akármit megtettem,
De hogy herczegemre irányuljon vágya,
Azt el nem érheté se szavam, se tettem.
Az ő szerelmének megvolt már a tárgya:
Minden érverése csakis őt imádja,
Azt a szép, daliás, nagyhirű leventét,
Ki hozzánk érkezett messziről mint vendég.
Hona Itália; fiatal öccsével
Onnan indult útnak s honunk keresé fel.
Oly messzire vitte fegyvergyakorlatban,
hogy egész Brithonban nincs, ki annyit szétver.
Szerette őt urunk, mutatta is gyakran,
Adva néki ezt is, azt is szakadatlan
Várat, biróságot, sok kövér jószágot,
Majd meg egy pár falvat, egész báróságot.
Hős Ariodante, a király kegyeltje,
A király lányában nagy szerelmet kelte.
Szerette, mert vitéz, szerette mert délczeg,
Szerette, mert az is szemét ráemelte.
Vesuv s Aetna gyomra nem forral ugy érczet,
Nem lángoltak jobban a trójai bérczek,
Mint a hogy – s ezt tudta fejedelmünk lánya –
Hős Ariodante ő érte volt lángba’.
S mivel hogy Ginevra az olasz lovagot
Szinte úgy szerette: énrám nem hallgatott,
Herczegem ügyében hiába beszéltem,
Egy csöpp remény nem sok, de annyit sem adott.
Mennél többször kértem, tegye meg hát értem,
Szánja meg egy kissé, hisz oly szerencsétlen:
Ő csak annál inkább ócsárolta, szidta,
Minden szavam benne gyűlöletet szíta.
Mitsem ér, szeretőm akárhogyan intsem:
Hagyja abba immár, reménye ugy sincsen,
Ginevrát birnia sohse lehet néki,
Nagyon is fogva van másféle bilincsben.
Elmondom szerelmét, hogy már milyen régi,
S hogy sohse szünhetik olaszáért égni,
Hogy a lángja oly nagy – sohse láttak olyat:
Abból bár egy szikrát, óczeán sem olthat.
Polinesso, hallva, hogy itt csatát veszit
- Meg sem mondtam talán, hogy őt így nevezik –
S magától is látva, bőven tapasztalva,
Hogy az ő sóhaját semmibe se veszik:
Nemcsak hogy nagy heve rögtön ki volt alva,
Hanem a mellőzést annyira fájlalja,
Annyira sérti az, azt a gőgös urat,
Hogy szivébe’ vad düh, mérges boszu gyulad.
Ármánykodik, hogy ők egymást ne szeressék,
Ginevra s hive közt nagy pör keletkezzék,
Szerelmök helyében mély gyülölet égjen,
Melyből soha többé nem lehet békesség.
Áradjon a lányra véghetetlen szégyen,
Melyre ír se földön, se sírba’ ne légyen.
És erről az átkos, czudar szándokárul
Se nekem, se másnak egy szót el nem árul.
Csak így szól, alighogy terve meg van érve:
„Dalindám – én magam hallgatok e névre –
Négyszer is kivágják az erdőnek tölgyét,
Ah! de gyökeréből kihajt évről-évre.
Vágyam is, a melynek galyai letörvék,
Melynek a balsiker kivágta a törzsét,
Ugyanilyen fajta: im megint kihajta,
S hogy a czélhoz jusson, most is azt ohajtja.
Nem azért nincs nyugtom, mivel tán szerettem,
Hanem mivel bánt, hogy mástól leverettem!
Ha már valóságban nem teljesül vágyam,
Legalább birjam őt csak ugy képzeletben.
S ezért arra kérlek: ha Ginevra ágyban,
És magadnál láthatsz erkélyes szobádban:
Fogd ama ruhákat, melyeket ő levet
S arra az időre tenmagadra vegyed.
Ne csak öltözékét, vedd fel minden ékét,
Hajadat, mindened amazénak véljék.
Légy szakasztott mása; higyem, ő van jelen,
Mikor majd ledobod kötélhágcsód végét.
Káprázatos fejjel én majd elképzelem,
Hogy nemcsak ruhái, ő maga van velem –
Megcsalom magamat ilyen bolond módon,
Igy tán szűnik vágyam s megvigasztalódom.”
Ezt mondta ő hozzám. Én pedig esztelen,
A ki ő mellette nem voltam eszemen:
S nem láttam, mily gonosz, álnok cselszövevény,
A mit oly hőn kívánt s mily kész veszedelem;
Ginevra öltőjét mind magamra vevém,
S mellyel gyakran élt már, hágcsónkat levetém…
Előbb nem is jöttem csele tudatára,
Csak a mikor másnak megesett a kára.
Akkortájt a herczeg az olaszhoz lépve,
Ezt vagy ilyesformát súgott a fülébe:
(Mivel jó barátok voltak ők ezelőtt,
A míg pört nem szított Ginevrának képe.)
„Csodálom igazán így
boszantja fel őt –
Hogy én nékem, a ki oly igaz tisztelőd,
Ki úgy szerettelek – hittem, nincs is párod –
Hűségemet ekként, ily rosszul hálálod!
Tudod te – ne tagadd, hogy Ginevra régen
Odadta a szívét, hű szerelmét nékem;
Megkérem maholnap s ha apja se bánja,
Nemsokára ő lesz hites feleségem.
Mit állsz hát utamba? Mit vágyol e lányra?
Mért veted magadat épen ő utána?
Volnék én csak neked, te meg a helyemben:
Megbecsülném arád, meg én, isten engem!”
Most Ariodante haraggal kifakad:
„Én meg azt csodálom, miket téssz te magad?
Még te nem is láttad, azt se tudtad, ki ő:
S már szivem iránta édes vágytól dagadt!
Jól ösmered, tudom, hogy szerelmünk minő,
Mérhetlen, végetlen, soha elnem tünő,
Jól tudom, hogy tudod; engem kér hitvesül,
Jól tudom, hogy tudod: téged nem is becsül!
Te mért nem adod meg azt a
tiszteletet,
Melyet hogy megadjak, tőlem követeled?
S én meg nem tagadnám, bizonnyal megadnám,
Ha tudnám, Ginevra együtt érez veled!
Én hogy nőül kapom, bizva csüngök apján,
Habár vetélytársam nálam gazdagabb tán:
De a király szeret ép úgy, a hogy téged,
S a mi fő, nékem ad lánya elsőbbséget.”
„Ejnye, szólt a herczeg, milyen dőre tévely,
A melybe téged a szerelem vezérel!
Én azt mondom, imád: te, hogy rád kacsint már –
Nosza, tegyünk próbát: lássuk, ki mit ért el.
Mondjad el, hgoy dolgod a leánnyal mint áll,
Oszt’ én is felfedem titkaimat mindjár’.
S ki kevesbre jutott, csatavesztes lészen:
Fujjon takarodót s más lány után nézzen!
Kész vagyok esküdni, hogy magamba zárom,
Akármit is beszélj, soha fel nem tárom:
Valamint hogy kérlek, te magad is esküdj,
Titoktartó leszel mindig minden áron!”
S ebben megegyeznek; „jól vagyon, megtesszük!”
Kezök a biblián, úgy mondják az esküt.
S hallgatást igérnek egy a másnak szentül,
S aztán az olasznak érczes hangja csendül.
S igazán, őszintén elmond minden dolgot,
Ginevra közt s közte a mely szóba forgott,
Hogy a lány igérte beszédbe’ levélbe’,
Csakis ő hozzá megy, csak így lehet boldog.
És hogyha a király ellenkeznék véle,
Feleségül aztán bárki bárhogy kérje:
Nem hallgat ő másra, sohasem megy nászra,
Bús magányba vonúl lassu hervadásra.
Reméli, eléri hősi tetteivel,
Miket végrehajtsa s majd eztán is mivel,
S mikkel az országból mindenki javára,
Trón s haza üdvére minden ellent kiver,
Hogy majd egyre jobban kegyeli királya
És majd utóvégre méltónak találja,
Hogy a lánya kezét odaadja neki,
Kivált ha meghallja: Ginevra szereti.
S aztán így folytatja: „Én e fokon állok,
S nem hiszem, hogy
bárki ily magasra szállott,
Többet sohse kértem, sohse is reméltem –
Elég volt szivemnek ily szerelmi zálog.
Nem akarok többet, a míg el nem értem,
hogy neki mint nőmnek felajánlom éltem.
És ha akarnék is, őrült volna vágyam –
Nincsen párja néki szűzi tisztaságban!”
Eképpen az olasz őszintén kitárja,
Hogy vár a sikerre, szerelme dijára.
Ámde herczegemnek szándoka megmaradt:
Kivánja, Ginevrát gyülölje meg párja.
S rákezdi: „Hát biz én messze elhagytalak,
Magad is belátod, jól tudom, percz alatt!
Szerencsém gyökerét megmutatom néked:
Valld be, csak én nyertem igaz üdvösséget.
Te veled csak játszik, se becsül, se szeret,
Tart ugyan szép szóval, de csak tréfál veled.
S a hányszor bennünket összehoz a légyott,
Azt mondja: szerelmed őrültségből ered!
Kaptam én kegyétől nagy bizonyítékot
- Nem ám üres szavak, szappanbuborékok –
S mivel megesküdtél, el is mondom rendjén,
Bár, ha szót se szólnék, okosabban tenném.
Nem mulik el hónap, a hol hatszor, hétszer,
Néha még többször is, tizszer, tizenkétszer,
Nem nyugodnám véle mámorító élvbe…
Hej, szerelmi búra nincs több olyan szép szer!
most már beláthatod, gyönyörimhez mérve
Mennyit nyom a latba szép szavaid érve?
S minthogy ilyen nagyon elmaradtál tőlem,
Nézz te más lány után, eredj már előlem!”
„Nem hiszek teneked – ekként válaszol az –
Hazudol, hazudol! sohse történt olyas!
Ezt te csak költötted, azt gondolva persze:
No igy majd megszeppen s hátrál az az olasz!
De most rágalmadért állj ki egy pár perczre:
Helyt állni szavadért, hadd lássam, hogy mersz-e?
Azt mondom hazug vagy, azt mondom, hogy csaló;
Azzá bélyegezlek – állj ki, alávaló!”
S megszólal a herczeg: „ugyan mit nem kivánsz!
Olyasmiért folynék köztünk a bajvivás,
A mit szemmel látni – s te is a tieddel
Láthatsz, mikor tetszik? Gyere csak el s vigyázz!”
Az olasz e szóra rémülten ijed fel
Minden csontja remeg, mint kit a hideg lel.
És hogyha hitte vón’, a mit akkor halla,
Ott maradt vón’ tüstént abb’ a perczbe halva.
S szól kesernyés szájjal, hanggal, a mely reszket,
Sápadtan, mint olyan, kit sziven sebeztek:
„Jól van, ha megteszed, hogy ezt beösmérjem,
S ritka szerencséden én is örülhessek:
Ha veled oly Pazar s olyan fukar vélem:
Kerülöm nyomát is, szentül megigérem.
Oh de el nem hiszem mind az óráiglan,
Mikor magam látom, enszememmel, igy van.”
„Ha ideje megjön, hallasz majd hírt róla.”
S Polinesso elmegy többet nem is szólva.
Két nap mulva neki én magam izenek,
Kérve, hogy jöjjön el a találkozóra.
S melyet az olaszra fondorul kivetett,
Hogy nyakára rántsa a fojtó zsineget:
Szól neki, az éjjel álljon lesbe, oda,
Hol a puszta térre szögell a palota.
Mutat néki helyet az erkéllyel szemben,
Melyen a hágcsóval nékem kelle lennem.
Ám Ariodante nagyon tartott tőle;
Gondolja: „Nem másért – azért hí ez engem,
Mivel épen ottan könnyen ejthet tőrbe,
életemnek könnyen véget vethet tőre.
Az csak ürügy néki, hogy majd kitün minden,
Mit Ginevrám felől sohsem lehet hinnem!”
Mégis csak azt hiszi, jobb lesz, ha elmegyen,
De úgy hogy amannál gyöngébb majd ne legyen:
Hogy ha valójában rátámadnak orvul,
Ne környékezhesse halál-veszedelem.
Bajában öccséhez, hős Lurkánhoz fordul,
Ki messze kiválik a vitézi sorbul,
A ki bátor, eszes; jobban bízik benne,
Mintha akár tíz más őrizője lenne.
Kéri, öltsön fegyvert s jöjjön aztán véle:
El is mentek együtt ama puszta térre.
Titkáról senkivel árva szót se váltott,
Nem tudta meg sem más, sem édes testvére.
Lurkán a bátyjától kődobásra állott:
„Siess hozzám, szól az, hogyha majd kiáltok;
De ha nem, maradj itt, e helyet ne hadd itt;
A míg én nem szólok, el ne mozdulj addig.”
Bizzál bennem, szól az. Bátyja szinte lázba’,
Odahagyja őtet s aztán nagy vigáyzva,
A mely erkélyemmel szembe’ vagyon épen,
Elrejtőzik gyorsan abb’ a puszta házba.
S jön az álnok herczeg. Ujjong már szivében:
„No, Ginevra hirét ízre-porra tépem!”
A hogy mindig szokta, megadja a jelét
Nékem, a ki, sajna! nem ösmértem cselét!
Szép fehér ruhámat aranyszínű rojtja
Lent meg közepütt is köröskörül folyta.
Hálót is viseltem, mit aranyból szőnek,
S tiszta bíborból van minden egyes bojtja.
Nincsen ilyen dísze csak a herczegnőnek.
Én, hogy immár jelt ad, hallom szeretőmet,
Megyek az erkélyre, melyet úgy csináltak,
Hogy ki lent áll, engem elől s oldalt láthat.
Ámde közbe Lurkán félni kezd, hogy hátha
Holmi nagy veszélybe készül menni bátyja?
Vagy közös hibánk volt, a mely lekötötte:
Mely a mások titkát oly örömmel látja?
Nem tudom, de sompolyg bátyjának mögötte,
Csöndbe, óvást, árnytól, sötétségtől födve,
S ugyanott, hol az vár, ama romok között,
Tiz lépésre tőle ő is elrejtőzött.
Én hát, mitse tudva, erkélyemre léptem,
Ugy a mint leirtam, úrnőm köntösében.
Herczegem szavára, soha meg nem járva,
Cselekedtem én már sokszor azonképen.
Rám esett a holdfény világos sugára,
S mivel hasonlítok sokba’ Ginevrára:
látva az alakját,látva a növését,
Arczomat is könnyen az övének nézték;
Annyival is inkább,mert a háztól kezdve
Nagy tér vonul addig, hol ők vannak lesbe’.
S igy a herczeg czélt ér mind a két fivérnél –
Hiszik, a mi hazug, s szép Ginevra veszve.
Ariodantéban hűtlen kedveséér’
Gondold el, mi bánat, mily nagy szenvedés kél!
Főkép mikor hágcsón a herczegnek dobtam
És ő megragadta a felkuszék legottan.
Nem tudván, hogy látnak, átkaroltam osztán –
Forró ölelés volt első „isten hoztá!”-m.
Ajkát, mindkét arczát csókkal hintém tele,
A hogy mindig tettem, mikor feljött hozzám.
Csókba’, ölelésbe’ ő se fárad bele,
Csakhogy annál inkább
sikerü
ljön csele,
Amannak, ki lent áll, mindent, mindent látván,
Mardossa a lelkét ez a gonosz látvány.
Olyan nagy a bánat, a csapás mely érte,
Halálát hogy mindjárt nyomban eltökélte.
Kardjának a végét földre leeresztve,
Bele akart dőlni – így muljék el élte.
Lurkán, a ki leste, nézte hüledezve,
Mit csinált a herczeg elejétől kezdve,
Bár nem sejté, ki ő: most egyszerre látja,
Ijedten, rémülten, mit tervel a bátyja.
Odaront s nem hagyja, hogy azon dühöngve
Tulajdon kezével tegye éltét tönkre.
Hogyha perczczel késik, ha messzebb áll onnat:
Mire észrevenné, már hiába jönne.
„Szerencsétlen – így szól – őrült vagy-e, mondjad?
Követed példáját ama sok bolondnak,
A kik holmi lányért életök is oltják?
Hordja mind az ördög, mint a szél a polyvát!
Haljon ő meg inkább – bőven rász9olgála –
Te meg óvjad élted s várj dicsőbb halálra!
Ha szeretted, míglen nem tudtad mi hűtlen:
Most csak gyűlölettel gondolhatsz reája!
Hogy milyen parázna, sohse, sohse hittem
De hisz tenszemeddel magad láttad itten!
Kardod jó lesz hadba’, ne szegezd magadra,
Menj a trón elébe: tudja meg az atyja!”
Mond és szavai abba is hagyatták
Ariodantéval gyászos vállalatját,
Bárha bús óhaja még csak szilárdúla –
Haló szándokában meg ne háborgatták.
Mikor onnan elment, fel volt szive dúlva,
Nem is dúlva: inkább vassal általszúrva.
Mégis az öccsének mind arról beszélget;
Megjohádzott ő már, dühe füstbe széledt.
Másnap a hogy virradt, nem volt maradása,
Nem szólt az öccsének, se nem bizta másra;
Csak elment világgá kétségbe esetten –
Napokig nem tudták, merre vitte gyásza.
Mér’ ment el, mér’ tünt el, mindnek érthetetlen,
Csak öccse s a herczeg, ezek értik ketten.
S király udvarába, egész skócziába’
Találgatják így, úgy, de hát mindhiába!
Végre talán egy hét, talán tiz nap mulva
Néminemü vándor hozzánk befordúla,
Ginevra elé állt s mindjárt azon kezdte,
Hogy az olasz meghalt, a tengerbe fúlva.
Nem vihar dühétől lőn szomorú veszte;
Szántszándékkal hunytát ő maga kereste:
Fölment egy sziklának szédítő fokára
S iszonyu szökéssel leugrott az árba.
„De mielőtt így tőn – szólott az idegen –
Velem találkozván ezt mondotta nekem:
Kisérj el s Ginevrát majd ha látni fogod,
Tudja meg te tőled, mire vetemedem!
Mondd el néki, kérlek, ösmered az okot,
A mely arra űzött - - a mit megtudsz legott!
Mondd, hogy sokat láttam, sokat láttam nagyon - -
Hej születtem volna-e világra vakon!
Capobasso ormán elértük a helyet,
A mely Irhontáján ki a habba mered.
És alighogy végzett rá áll egy nagy kőre,
Leugrik – s összecsap a víz feje felett.
Igy hagyám el szegényt, így váltam el tőle,
S rögtön jöttem ide, hírt hozni felőle.”
Ginevra sápadtan, mint az eleven-holt
Hallgatta a vészhirt – szinte eszén sem volt!
Jaj Istenem, mit tőn! Jaj, hogy kiabála!
Jaj istenem, hogy dúlt drágaszép ágyára!
Hogy verdeste mellét, tépte öltözetjét,
Mivé lett kezében arany haja szála!
Ajkai tizszer is, százszor is rebegték,
Mit kedvese küldött gyászos izenetkép:
Hogy a mely elveszté, az a rémes átok
Nem egyéb volt, mint hogy nagyon sokat látott!
Csakhamar elterjedt – s mindütt az a hír járt,
Búvában az olasz maga ásta sirját.
Szomorú a király, minden asszony gyászba’,
Köny nélkül hallani férfiak se bírják.
Haj de legnagyobb volt öccse bánkodása,
Ki magát a búba szinte beleássa:
Kicsi híja s tőrt ránt önnönmaga ellen,
Hogy a bátyja után ő is útra keljen.
Magában ismétli mindegyre a vádját:
Ginevra volt, a ki megölte a bátyját;
Az vitte halálba – egyre ezt sohajtja –
Hogy parázna voltát önszemei látták.
S haragja, keserve úgy erőt vett rajta,
Hogy csupán a bosszut, csakis azt ohajtja.
Királya s az ország akárminek vegyék,
Nem nézi, nem bánja senkinek a kegyét.
S hogy a trónnál épen sok ember szoronga,
Előfurakodván, bátran ím’ ezt mondta:
„Tudd meg, a bátyámnak ki rablá el eszét,
Tudd meg, ki az oka, hogy halálba ronta:
Leányod a bűnös, ő miatta veszék,
Iszonyu kétségbe ő miatta esék:
Látta, hogy szemérmet h’jába keres nála,
S nem birta tulélni – ez lett a halála!
Mit tagadnám? – hiszen tiszta volt a lángja! –
Szerelmes volt bátyám abba a leányba:
Hitte, hogy majd ő lesz hű tusái bére,
Jóságos királya nőül neki szánja.
De míg ő messziről nézett a levélre,
S csak illatát szítta: más került eléje,
Más, a ki fölkúszott a tilalmas fára
S tépte a gyümölcsöt, melyre ő sovárga.”
S elbeszéli rendén, ama gonosz éjen,
Hogy állott Ginevra ott kün az erkélyen,
Hogy’ dobott le hágcsót kedvese számára,
A kirőlnem tudja, hogy vajjon ki légyen.
(Mert ki volt cserélve herczegem ruhája
S álhaja miatt sem ösmerhettek rája.)
Azzal végzi, hogy ő helyt áll karddal ezért;
Tiszta szent igazság minden, a mit beszélt.
Képzeljed el magad szegény apa gyászát
Ki hallja, gyermekét miképen gyalázzák.
Hajh, de nemcsak azért nagy az ő fájdalma,
Mert vérétül tellett az a csúf galádság,
Hanem mivel tudja, hogyha nem lesz dalja,
Ki a lány védelmét magára vállalja,
S megczáfolja Lurkánt győző tusa által,
Lánya elitélve, rémes tüzhalált hal.
Jutott már füledbe, jó lovagom, nemde:
Nálunk halált szabtak az asszonyi nemre,
ha kik mást ölelnek, mint hites urokat,
S odadobják maguk bnös szereleme’,
Ha cak egy hó alatt levente nem akad,
A ki győző vassal minden vádat tagad.
És a nőről fennen hangoztatni meri:
„Ártatlan! a halált meg nem érdemeli!”
Mégse hisz a vádba’ szép királylány atyja,
S megmenteni őtet, szentül megfogadja:
Hogy a ki letörli róla azt a szennyet,
Gazdag hozománnyal nőül ahhoz adja!
Haj de a vitézek tusázni nem mennek,
Csak néz egy a másra – de egy se jelen meg.
Mert hiába, Lurkánt olyan hősnek tartják,
Hogy mind egytől-egyig remegik a kardját.
S ép most csapott e gyász Ginevra szivére,
Mikor nincsen itthon Zerbino fivére.
Havak óta elment, hirt, nevet szerezve –
hajh sok szép tusában dicsőn omlik vére!
Oh csak ez a bátyja ne vón’ olyan messze,
Oh ha dicsőséget oly helyen keresne,
Hova ez a rossz hír idején eljutna:
Megmenteni hugát oh hogy idefutna!
Király be nem várta bajnokok érkeztét;
Szavára fürkészni más uton is kezdték:
Való-e a zord vád, vagy tán csak koholták?
Igazság-e vagy sem, hogy a lánya vesszék?
Maga elé hivat egy nehány komornát,
Kik, ha igaz volna, tudnák, hogyan volt hát?
S beláttam: engem is ha kérdőre vonat,
Nagy veszélybe döntöm herczegem’ s magamat.
Király udvarából kilopóztam menten,
Akkor éjjel mindjárt szeretőmhö’ mentem:
„Tudd meg uram, mondok, vagyunk nagy veszélybe –
Baj vón’, ha maholnap elfognának engem!”
Meg is dicsért érte: „Ej, mitől se félj te!
Hagyd csak el az udvart!” váltig ezt beszélte.
„Legjobb lesz a’, lelkem, kastélyomba mégy el!”
Nemdenem hiszed-e: tudhatta herczegem,
Láthatta százszor is, mennyire szeretem?
Itéld meg hát magad, hogy e hűség miatt
Szemernyi hálával tartozott-e nekem?
No hát hald, hogy bérül jóságomért mit ad,
No hát, a mit kaptam, elmondom a dijat.
S lásd be, hogy a nőnek bármi nagy szerelme;
Hogy viszont szeressék, remélni se merje!
A galád, az álnok! Nem sejtem, hogy tettet,
Bennem nincs bizalma – jó
magamtól retteg!
Az az ő gyanúja, hogy tán évek múlva
Róka-furfangjárul lerántom a leplet!
Azt mondja, rejtőzzem, éljek megvonúlva,
Míg a király dühe le nem csillapúlna,
Azt mondja, hogy elküld ama biztos várba –
S elakart küldeni a biztos halálba!
Fölbéreli titkon két gaz vezetőmet:
Sürüjébe jutva e vadon erdőnek
Köszönet fejébe öljenek le menten.
S már-már a zsiványok szava szerint tőnek,
Hogyha nem sikoltok s meg nem hallasz engem…
Ládd, mily gonosz Ámor híveivel szemben!”
Míg az erdőn által útjokat követék,
Igy mondta el a lány hosszu történetét.
Hallgatta Rinaldo nagy örömmel telve,
S boldog volt, Dalindát hogy utjába lelte;
Históriájábul immár tisztán látja:
Szűzies, ártatlan Ginevrának lelke.
S ha már akkor is élt hadakozó vágya,
A mikor még félig hihetett a vádba,
Most, amikor tudta, hogy csak rágalom volt,
Védő tusájára büszke szivvel gondolt.
Szent-Andrásba gyül már a sok udvarjáró,
Agg urokkal együtt herczeg, gróf meg báró.
Ki oly vádat költe fejedelmi hölgyre
Ottan vívja harczát, mit kötelme ráró.
Nyargal jó Rinaldo, fel, le, hegyre völgyre,
Végre a várostól nincs csak pár mérföldre;
Mikor eddig ért már – majdnem ott volt czélnál –
Egy apród jön arra, ki friss hirt beszél már!
Idegen vidékrül érkezett egy dalja,
Király szép lányáért kész a viadalra;
Nem ismerik pajzsát, nem tudják ki légyen,
Magát egész talpig sűrün eltakarja;
Sohasem olvasott senki a szemében
Mert mióta ott van, zárt sisakkal mégyen;
Csatlósa is váltig hirdeti erősen,
Meg is esküszik rá: nem ösmeri ő sem.
Rinaldo csak megy, megy; egyszer csak ott áll már
Városkapu előtt, Szent-András falánál.
Megijed Dalinda: hogy ő visszamenne.
S jó soká biztatják, jöjjön csak, míg rááll.
De a kapu csukva; őrét a levente
Megkérdi, hogy tán ez rossz dolgot jelent-e?
Feleli a kapus: Puszta lett a város,
Apraja meg nagyja kiment a tusához.
Lurklán s az idegen immár ott valának
Épen másik végin szent-András falának.
Hol egy tágas réten, hadi kürtbe fújva
Egymásra bocsájták már a daliákat. –
Nyílik Rinaldonak a város kapúja,
Mit az őr megette legott becsap újra.
Néptelen utczáknak neki vág most mindjárt,
De egy csaplárosnál leteszi Dalindát.
Ráköté lelkére, hogy ottan bevárja –
Megjön ő a harczból, megjön nemsokára.
S most a térnek tartott, a hol a két bajnok
Hullajtja az ütést egymás derekára.
Eddig is, mostan is bámult a nép rajtok.
Dühösen vítt Lerkán, ki boszut ohajtott,
De a ki Ginevra védelmére kele,
Nem hagyja ám magát vitéz ellenfele.
Hat az igazlátó, kik sorompón belül
Talpig fényes vasban ott állanak elül.
Kapva tüzes ménre, nemes telivérre
Polinesso szintén korlát elé kerül.
Ő reá bizták, a főfőhadvezérre,
Bajmesteri ranggal ügyeljen a térre.
S látva, hogy Ginevrát mily veszélybe üzte,
Szíve, lelke örül, pillantása büszke.
Rinaldo a népen im keresztül vágtat,
Hű lova Bajardo útat tör magának.
A merre csak hallák patkói dörgését,
Hamarosan néki sikátort adának.
Délczegen ki rajt’ ült, mind Rinaldot nézék,
Kinek már az arczán ragyog a vitézség;
Trónus előtt megáll, a királyt köszönti
S kiváncsin a tömeg mind körül özönli.
S megszólal Rinaldo: „Uram király, halljad!
Szakítsd immárvégét eme viadalnak!
Bárki vész is közte e hős leventéknek:
Tudd meg, hogy e harczban csak ártatlan halhat!
Azt hiszi az egyik: igaza van s téved,
Hazudik s nem tudja, hogy csak ámit téged:
Mert ő e tusába ugyanazért ronta,
A mi szegény bátyját hullámsírba vonta.
Amaz nem is sejti, igaz ügyért küzd-e?
Őt csak lovag-eskü, szánakodás üzte!
Koczkáztatva éltét, viadalra szállott:
Csakhogy ennyi bájat ne vessetek tüzbe!
Míg kiszabadítja az ártatlanságot,
Gonosz cselszövőre az én szavam átok –
De már válaszd széjjel ama tusázókat,
Aztán adj, oh felség, meghallgatást szómnak.”
Rinaldo szavának nagy a tekintélye;
Király őt mindjárást hires hősnek vélte,
S szóval is, jellel is parancsát megadja,
Hogy a párviadalt legott hagyják félbe.
S aztán meghallgatja ő, sok országnagyja,
Sok lovag s a nézők rengeteg csapatja:
Hogy tört Polinesso szegény Ginevrára –
Rinaldo most mindent elibéjök tára.
Fogadkozott végül a derék levente:
Bizonyítja karddal, a mit kijelente.
Hívják Polinessot: hallja e szavakat!
Jön is az sápadtan eléjök teremve,
Ámde felocsúdik s orczátlanul tagad.
„Lássuk hát! szól amaz. „Állj ki csak te magad”
Mindkettejök vértben, a pálya is készen:
Igy hát a kettős had mindjárt meg is lészen.
Ginevra hogy végre minden vádtól ment lesz,
Király is, meg nép is szivébül örvendez.
Hogy ok nélkül hitték szemérmetlen-, rossznak,
Ki fog mostan tünni – biznak az istenhez!
Polinessot régen vén alattomosnak,
Tudták mindannyian kapzsinak, gonosznak:
Senki nem csudálja, hogy ím kisült rája:
Ő hozta e nagy bajt szegény Ginevrára!
Kiáll Polinesso csüggedten, komoran,
Szíve remeg; arcza mint a viasz olyan.
Hóna alá rudját jó feszesen fogja,
S harmadik kürtjelre amaz reá rohan.
Végezni vágy hamar, nagyot rándul jobbja,
Kivánja, repüljön szívébe a kopja:
S teljesült is mindjárt az a bősz kívánság,
Melle közepébe merité a lándzsát.
Leveté a földre, a mint nyársra vonta,
S hat rőfnyire messze dobta a porondra.
Lepattan lovárul, rögtön mellé terem,
Nem engedi kelni, sisakszíját bontja…
Amaz érzi, hogy már tusára képtelen,
S alázattal súgja: irgalom! kegyelem!
És egybe kivallja – király s udvar hallja:
Mi a csel, amelyért ott maradott – halva.
Mert engedi kelni, sisakszíját bontja..
Amaz érzi, hogy már tusára képtelen,
S alázattal súgja: irgalom! kegyelem!
És egybe kivallja – király s udvar hallja:
Mi a csel, a melyért ott maradott – halva.
Mert fekvő helyébe megszakadt beszéde –
Egy időbe szünt meg szava s gonosz élte.
Mentve van Ginevra. Atyja pedig látva:
Lánya élte s híre nincs többé veszélybe’.
Úgy örül, ugy fördik a nagy boldogságba,
Mintha elveszett vón’ tulajdon országa,
S mostan ez a párbaj visszaadná megint - -
Rinaldora olyan hálás szívvel tekint.
Sisakja rostélyát mikor oszt’ feltolta
S ráösmert a király – látta már gyakorta –
Köszönve az égnek ily nagy segedelmet,
Kezeit buzgóan imára kulcsolta.
De a másik lovag, kit még nem ösmertek
A ki fegyvert fogott szép Ginevra mellett
S küzdelemre szállott, becsületét védve
Félreállt és nézte, mi megyen ott végbe.
„Mondd neved!” a király imigy kéri őtet,
„Vagy legalább üsd fel sisak-ellenződet,
Hadd lehessen részed méltó jutalmadba –
Számot tarthat reá az ilyen dicső tett.”
Kérette az magát, de hát nagy vártatva
Leoldá sisakját s mindenki láthatta:
A mit jobb lesz majd egy új énekbe zengnem,
Ha ugyan tovább is meghallgattok engem.
Ariodant volt ő, kit halottnak véle
S gyászolt is Ginevra s gyászolt a testvére,
A ki olyan jó volt, oly vitéz meg jámbor,
Hogy király meg udvar – sírt mindenki érte.
Azt hitték most persze, hazudott a vándor,
Ki hírt hozott nemrég jó Ariodántról:
Pedig való: fölment magas szirt fokára
Való az is: fővel leugrott az árba.
De mert kétségbesés meredekjén állva
Messziről az ember sokszor vágy halálba,
S megretten, elérve sírja közelébe
S egyszerre z útat rémesnek tlaálja:
Ariodante is leugrott a mélybe
S újra azt kivánta: bár maradna élve.
Merész, bátor dalja, ügyes izmos karja
Átszeli a habot s visszaúszik partra.
Eszeveszettségnek, őrületnek látja,
Bűnnek is, hogy imént halni űzte vágya.
S általázva bőrig el-tova ballagott,
A míg el nem ért egy remete lakába.
Kihez bé is fordúlt s megkérte: „Adj lakot!
Élhessek itt titkon, míg hirt nem hallhatok,
Örült-e Ginevra vesztem ujságának?
Marja-e a szivét egy szemernyi bánat?”
S nemsokára hallá: Ginevrának érte
Oly nagy volt bánata – csoda, hogy túlélte!
(Mert e hír elterjedt és már szana-széjjel
Az egész szigeten mindenki beszélte.)
Mást várt ő az után, a mit akkor éjjel
Nagy buvára látott szemben az erkéllyel!
S meghallotta azt i, testvére azolta
Ginevrát atyjánál hogy bepanaszolta!
S haragra, bősz dühre gyuladott iránta,
Mely égett mint hajdan szerelmének lángja.
Bár miatta történt, vadságnak itéli,
Ilyen átkot hozni arr’ az ifju lányra.
S mikor oszt’ hallotta, hogy nem akadt férfi.
Azt a gonosz vádat karddal számon kérni:
Nagy habozás után magát eltökélte:
Bár öccse a vádló, megverekszik érte.
„Jaj nekem! gondolja türhetném-e vajjon,
Hogy a kit szerettem, én miattam haljon.
Hiszen ha míg élek, emészti el máglya,
Százszor keservesebb, rosszabb leszen halnom!
Oh hisz szívem lelkem mégis csak imádja,
Oh hiszen ő az én szememnek világa!
Igazam van, vagy sincs, védem, a míg bírom:
Igazam van, vagy sincs, ott kell lelnem sírom.
Rossz ügyért harczolnék? Hadd legyen – ki bánja?!
Oda fogok veszni? Lelkem’ az se bántja.
Csak az az egy búsít, ha én is elvérzem:
utánam fog halni világ legszebb lánya.
Bár ha bukni fogok, egy vigaszom lészen,
Eszébe juttatja elszánt küzködésem:
Hogy bár Polinesso azt mondja, szereti,
Ujját se mozdítja, hogy segítsen neki.
S látni fogja azt, kit vérig sértett: engem.
Életemnek árán kiállok, kimentem!
Öcsémet Lurkánt is, kinek indulatja
Ezt a nagy bajt szítá, ezzel büntetendem.
Hajh! kegyetlenségét, tudom, majd siratja,
Hogyha majd megérti, mi lett ő miatta;
Hogy a míg azt hitte, boszut áll most értem:
Tulajdon kezével rabolta el éltem.”
S mihelyen jó magát erre eltökélte,
Nosza mindjárt szert tőn paripára, vértre.
Gyászszínű a köntös, testét mely takarja,
Pajzsa is fekete, sárgászöld a széle.
Egy idegen csatlós bolygott épen arra,
Azt vivé magával a nagy viadalra.
S aztán ösmeretlen, a hogy énekeltem,
Kiáll a porondra önnön-vére ellen.
Mi lett aztán, arról szólott már az ének:
Hogy’ tudták meg, ki ő, hogy lelkesedének!
Ugy örült a király, a mikor őt látta,
Mint imént gyermeke menekülésének.
Gondolja magába’: széles e világba
Nincsen a ki hölgyét olyan hűn imádja,
Vérig sértve tőle, védelmére keljen
Gerelyét ragadva édes öccse ellen.
S mert úgy is jó szivvel vagyon már iránta
S egész udvarnépe szinte ezt kivánta
S kérte Rinaldó is, ez legyen a vége:
Kimondta: egy pár lesz Ariodant s lánya!
S mivel Polinesso albán herczegsége
Ujra visszaszállott a király kezébe,
- Be csak épen jókor ürült meg a trónja! –
Hozományként rászáll a nagy albán róna!
Rinaldo kértére midőn Dalindának
Kegyelem adaték, bűneért bocsánat:
Világ-unottságtól s fogadástól vonva
Azok közé állt, kik istennek szolgálnak.
Nem volt maradása, el is indult nyomba,
Dáciába ment el valamely klastromba
S ezzel vége is van ennek a regének,
Ideje, hogy másról zöngjön már az ének.
(* IV: én. 52. – VI. én.
16.)
Ludovico Ariosto olasz költő, író (1474-1533)
Forrás: A
Kisfaludy-Társaság Évlapjai 23. kötet 1888-89. Bp., 1890.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése