(Felolvastatott 1889.
február 24-dikén)
A mélységes középkor kezdetén
Nem volt nagyobb úr messze Ázsiában
Mint a tatát khán. Dús gazdag király,
Hős hadvezér, szerencsés hóditó.
Északtól délig minden tartományt
Igába döntött. Megszámlálhatatlan
Haddal rohant keletre és nyugatra,
Mint duzzadt felhő, mely házat, vetést
Szétdúl, lever. S czikázó kardja volt
E fölegek tüzes villáma. Ércznél
Keményebb, durvább, hogyha lázadó
Daczot kelett magába fojtani,
De dőzsölés közt a hizelkedőnek
Marokkal szórta sáppadt kincseit.
Minden szeszély, a mit korláttalan
Uralkodás szűl, - minden gőg,l a mit
Hosszú szerencse alkot és növel;
Ő benne megvolt s úgy ölelkezett
Gonosz szivében, mint két összefont
Mérges kígyó.
Nem régen tért haza
Új hadjáratból, győztesen levervén
Egy zendül őfajt, mely trónjára tört.
A hadsereg még együtt táboroz
Határtalanba nyúló sík mezőkön.
Tömérdek foglyot rabbilincseken
Hurczolt magával és ítéletet
Most tart fölöttük. Sátrában pihen,
S míg fékevesztett vad dorbézolás
Zajog körülte, bérencz dalnokok
Félisten voltát csalfán hirdetik;
És mennél többet hurczoltat halálra,
Kívül a jajszó mennél
hangosabb,
Kívül a köny mennél jobban megárad,
Annál merészebb a dicsőités.
Már kétszer hét nap elmúlt s a pohár
És a bakó még egyre működik.
Ekkor – hahó! Ki az? Ki húzza félre
A czifra sátor lengő függönyét?
Kéretlenül ki mer belépni most?
Fenséges arczú hófehér szakállú
Aggastyán áll ott. Mintha bűv-erő
Taszítná őket szerteszét, az őrök
Szétváltak és utjából mind kitértek.
Ott áll az agg; proféta nem lehet szebb.
És nem lehet égőbb tekintetű
Mikor benéz a burkolt századokba.
Sugárzó szemmel a sötét királyt
Tetőtűl talpig végig mérve, nagy
Nemes haraggal ily szavakba kezd:
„Kegyetlen tigris, véres szörnyeteg,
Éjfél szülötte – reszkess! megvirad még!
A hajnal eljön és téged legyőz,
A hajnal eljön és trónod ledől,
A hajnal eljön s meg leszünk boszúlva,
A hajnal eljön s véred fölpiroslik!
Légy átkozott…!”
Ép akkor húnyt a nap le
Ezüstfehéren, mint az agg haja.
Döbbenve néz a mámoros vezér,
Aztán fölordít kétszeres dühvel:
„”A hajnal eljön s nem fogod megérni,
A hajnal eljön és fejed lehull!””
A hajnal eljött és meghalt az agg.
De bárhová néz a komoly király
- Megfoghatatlan! – mintha mindenütt
Elébe állna egy intő alak
Merev szemekkel… mintha mindenütt
Rászólna egy száj tompa, síri hangon.
„Reszkess! A hajnal eljön és legyőz,
A hajnal eljön és trónod ledől!”
Fut a király sátrában föl s alá.
Ijedten bámul egy-egy pontra, aztán
Parancsolón, kevélyen integet,
Mint hogy ha egy nem látható alaknak
Rendelne sürgős távozást. Se mámor,
Se fáradság nem hoz szemére álmot.
Nem tud pihenni, ámbár untalan
Ledől az ágyra. Tomboló fejér
Szorítja némán két forró kezébe
S töpreng, beszél, viaskodik magával.
Napok, hetek eképen múlnak el.
Egy este – már az alkony árnya megnyúlt
A földeken hatalmas
gondolat
Villant agyában. Felszöken, kaczag,
S a harsonákat rendre megfuvatja.
Jönnek rohanvást a csapat-vezérek.
Sátrába gyűlnek és várják, lesik
Világverő királyuk nagy parancsát.
S a khán megszólal: „Talpra, emberek,
Puzdrás gyalog, dárdát vető lovas.
A mennyi had van és a mennyi gép
Követ dobálhat, jőjön mind utánam!
A hajnalnak hadat izentem én,
Mert tudnotok kell: életemre tör!
De meglátjuk, ki a hatalmasabb.
Nem engedem fölkelni a napot,
Nem engedem, hogy többször megviradjon,
Nem engedem, hogy több hajnal legyen!”
A főnökök bámulva összenéznek,
De a vezér szörnyű tekintete,
Komor parancsa nem tűr késedelmet
Sem ellentmondást. És egy óra múlva
Kürtök riadnak szerte a homályban,
A kardokat csörögve fölcsatolják,
Szerszámot vetnek a pihent lovakra,
Ij, dárda rendben és a harczi jelszó
Harsány torokból zúgva száll csapatról
Csapatra, mint a vijjogó madár,
Mely a vihart röpködve megjelenti.
És megmozdúl az óriási tábor
S vonúl keletre, a határ felé.
Sötétség ült a néma táj fölött,
De fönn világos, tiszta volt az ég
A mindenségnek apró mécsei
- Meggyújtva mind – szeliden tündököltek
Az éjfél könnyű fátyolán keresztűl.
És fölvonúltak rengeteg tömegben
a hódító khán délczeg sergei:
Gyalog, lovas szép, hosszú harczi sorban
Egymásután megállott, mintha erdő
Nőtt volna ki mesés, nagy gyorsasággal
A pusztaságból; mintha hirtelen
A síkság minden fényes porszeme
Egy csillogó harczossá változott vón.
S fehér lován buzdítva járt körül
Villámló karddal, villámló szemekkel.
A hóditók, a győzők mintaképe.
S a hadsorok élén megállva, rémes
Fogadkozással, fenyegetve így szólt:
„Az éjtszakára, mely híven velem tart,
Az éjtszakára, melyben életem
És trónom biztos, szentül esküszöm:
Nem engedem, hogy többször megviradjon,
Nem engedem, hogy több hajnal legyen!”
S e pillanatban, mint egy halk sohaj,
Átreszketett a sűrű éjtszakán
A fűnek, fának harmatot vivő
Hűvös fuvallat, első hírnökéül
A nesztelen’ közelgő szürkületnek.
A hóditót borzongás járja át,
Daczos, bősz hangon jelt ad: Rajta most!
És elröpül sziszegve százezer nyíl,
Átfúrja gyilkos vággyal a leget, de
Sebet nem osztva senkinek, sehol,
Pattogva hull az alvó földre vissza.
Most új parancs – és dárdák hullanak
Csomóstúl, mint süvöltő mennykövek
Az égre föl és onnan visszaverve
Le a homokba, czéltalan futással.
És új parancsra súlyos, durva gépek
Szörnyű erővel, mint sziklát dobáló
Vad óriások, szórják a követ
Parittyaként a feslő pírkadásra,
Mely nyílni kezd a láthatár fölött.
Hiába minden harczi zaj, hiába
Nyíl, dárda, ostrom – a parányi fény
mindig nagyobb lesz, észrevétlenűl
Dereng, kitágul, árad fönt s alant,
Míg végre mint egy szép mosolygó gyermek
Ki bölcsejéből gyöngéden pirosló
Arczczal kilép, ott kandikál az égbolt
Ketté hasadt kárpitja közt a hajnal.
És minden ébred, minden él, zsibong,
Madárcsicsergés víg zenéje száll
Örvendező himnuszként a magasba,
Kelyhét kitárja csöndes bókolással
Minden virág a kedves fény előtt
S ajándokúl átadja balzsamát;
A napsugár csókjára édesen
Megreszket fű-fa – vígan lejt a víz
Kanyarogó útján, tündökölni kezd
A végtelenség s azt susogja, búgja,
Dalolja minden mozdul teremtés,
Minden parány: Élet, remény, szabadság!
Bibor palástban ott jön a királyok
Királya, ott kél lassan a dicső gömb,
Hozván magával a képzelhetetlen
Mindenhatónak látható szerelmét.
És porba dől az ostromló sereg
Mély áhitatban; fegyverét elejti,
s karját kitárja, hangos, szent imában.
Nem hallja már bősz hangját a vezérnek,
Nem látja már, mint vágtat egy maga
Tajtékzó ménén őrült gyorsasággal,
Vadúl sikoltva és kardját emelve
A pusztaságban, míg lehull lováról,
Míg néma lesz a káromló ajak,
Míg végsőt dobban a kemény, gonosz szív,
S rászáll szemére az örök sötétség.
Forrás: A
Kisfaludy-Társaság Évlapjai 23. kötet 1888-89. Bp., 1890.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése