Illés Endre: Dunántúli legendáskönyv - Dallos Sándor könyve - Fáy Dezső fametszeteivel - Nyugat

Legelső gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay Gyula, a “Nyíri és Rétközi parasztmesék" előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi, amelynek fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét parasztszobákban felrebbenő történeteket. 

Dallos Sándor, akinek most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. “Nem ültem vonatra, nem vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen szál helyszíni jegyzetem sem – írja könyve bevezetésében. – Legendáim egytől egyig itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés fényei és ízei közt hordozta eddig őket magában, – “mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje – a szándékban – talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve jelentek meg “Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már: “...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia gyűjteményére".

Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott. 

Igaz, hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a “Vadrózsák" folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe; sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák, szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból, mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság mély vallásos megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait, mesevilága bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát. 

Dallos Sándor: Apám

 (A kép forrása: http://www.kepafalon.hu/festmenyek_Tarnai_Eniko_Oregember_pipaval_kid_44628.html)

Anyám mindig a lágy líra volt, röpítő érzés, lázas heroizmus a családért és ragyogó romantika, ő adta nekem a fantázia csapongását, de mint élet teljes egészében apámból vétettem, a férfivalóm édesapámé volt. Kettétört élet volt ő, polgári életbe szorult vándor, ő már tudta, hogy a kóborlás, az ösztönök után való menés nem ad boldogságot s egésszé és töretlenné akart nevelni maga helyett. Szinte soha le nem vette rólam aggódó tekintetét s gondolatainak mindig visszatérő, örök refrénje ez folt: - A gyerek! A gyerek!

Ez én voltam.

Hárman éltünk körülötte: anyám, öcsém meg én, de tudom, ezer jellel kimutatta, hogy én vagyok neki a legfontosabb. Engem akart maga helyett nagyszerűvé, megingathatatlanná építeni, akinek ne kelljen megalázkodnia senki előtt. A jeles bizonyítványokat úgy fogadta, mint diadalának fényes előjeleit s ezek voltak talán legnagyobb s egyben utolsó igaz boldogságai életének. Úgy tudta, pap leszek s most látta maga előtt a papi élet biztonságát, nyugodtságát és rangosságát, megnyugodott. Ki tudja, talán egy jövendő főapátot álmodott meg bennem. S mikor aztán ez a szándék elhervadt s más komolyat nem tudtam mondani neki, fölrémült előtte életem kettétörésének lehetősége, a rangos álom szertefoszlott, ő megijedt s egyre romló bizonyítványaim nem voltak alkalmasak rá, hogy álmokat lehessen rájuk építeni. Mintha valami miazma, valami rettentő bacilus lappangana bennem, úgy kérdezett meg:

- Mi van veled? Mi történt veled? Mondd el!

Hogyan mertem volna elmondani? Anyámnak, de még a legjobb diáktársaimnak se árultam el magamból semmit, azok előtt is inkább alakoskodtam, hogy mertem volna hát apámnak elmondani, mi van velem? És ha erőt is vett volna rajtam az őszinteség, azt hiszem hiába mondtam volna el mindent, mert a rémületnél és a borzadásnál nem jutottunk volna tovább. Ez talán még iszonyúbb lett volna neki, mert annál, amit ő képzelt, az ébredő szexualitásnál sokkal súlyosabb és komorabb dolgok álltak mögöttem. Hát azt feleltem:

- Nem tudom.

- Mi akarsz hát lenni?

Mi lehetett a válasz?

- Nem tudom.

Nézett rám égő tekintettel: én voltam legnagyobb csalódása életének.

Soha semmit nem vallottam be életemből neki, először félelemből, azután szánalomból. S ő figyelt, kutatott, lesett, de én szisztematikusan védekeztem.

- Mi van veled?

Mindig az volt a válasz:

- Nem tudom. Valahogy nem fog a fejem.

De nem hitte, nem. Egész idegen dologról beszélgetést kezdett velem s látta, hogy villan az agyam s ezen a téren nincsen hiba. Éjszakákat tanácskozott rólam édesanyámmal, pár ilyen tanácskozást, alvást mímelve, végig is hallgattam, de mind megfejthetetlen talányba veszett el, s mindnek ez lett a vége:

- Szörnyű! Szörnyű ez!

A faluban persze hogy szétfutott nimbuszom összeomlásának híre, s ő nem tudott többé büszke lenni rám. Ha kérdezősködtek rólam, csak legyintett.

- Eh!

Sohase láttam könnyet a szemében, csak akkor, mikor rólam volt szó. Azt hitte, nem szeretem, pedig nagyon szerettem. Mennél jobban szenvedett miattam, annál jobban szerettem, de köztünk állt az őszinteség-hiány s ez a szeretet mind mélyebbre húzódott bennem, mindinkább betokolódott. A végén már szinte úgy kellett ráébrednem eleven apámra, annyira csak fogalommá vált bennem a személye.

Dallos Sándor: Jégvágók

Január. A fákon gyémánt, a földön befagyott csizmanyomok. Mert köd volt és fagy van. Olyan a föld, mint valami dombormű-térkép egy holdbeli hegyvidékről. És szürke és kemény és peng. Ha a járdán megy el valaki, á-hangot ad, ha nem magasabbat. Ha lent az úton, cé-t. Ott már mélyebb a hang, mert szélesebb az utca. Kémények eregetnek híradást valami messzi barátnak; morzéjelez a sok kémény a hegyek felé s az iskolában hangosan mondják a gyerekek az egyszeregyet.

Falu ez, paraszti közösség, csönd. Az utcai közös kút kámváján egy varjú vizet inna. Vén dolmányos, kétszázesztendős is lehet. Mi is van még? A boltos ablakában csüngenek és inganak a zsinegre fűzött palatáblák, irkák, tolltartók és radirgummik. A verebek egymást melengetik, vagy bebújnak a háztető zsupjába, mint a furú. Ennyi az egész. A többi húnyt szemű ház, bent szegénység vagy gőzös meleg, kenyeret sütnek, vagy a kemencétől átmelegedett reggelben a lány - Isten éltesse, mert de szép! - a szeretőjére gondol, akivel éjfél után kettőig ült a sötét konyhában a csontig való hidegben. Lehet, hogy el is fagyott a lábujja.

Ennyi.

No meg a piactér, amelyen kis könyvvel a kezében jön át az egyik csendőr jó báránybőrrel bélelt kincstári kabátban; a füszereshez megy fizetni, mert hét vége van. Jön, s ő az egyetlen mozgás a piactéren, a néma és vak ablakokkal határolt fagyos öblösségben. Szinte vigasztaló; ni egy ember. A lépte kopog, s a falak visszaverik a hangot. Ez a tél.

A térbe betorkoló utcán is hangok ugrálnak lefelé; egy ember jön. Még nem látni, csak egy perc múlva bukkan elő a saroknál: egy sovány, magos, erősen fekete hajú s vöröses barnára kopott gúnyájú paraszt. Lehet negyvenkétéves. Inas, horpadt arcú, csontos. Csupa csont; hús, amit az urak annak neveznek s ami méltó arra a meleg, puha és szerelmes névre, az nincsen rajta talán ötven deka se. Fekete ember, de a szeme zöld. Ez furcsa rajta és ez olyanná teszi az arcát, mintha folyton figyelne. Előbb csak a pára látszik a saroknál, amelyet fúj, azután mutatkozik csak meg az ember. Félnek tőle és tisztelik, pedig csöndes ember, de a csontjaiban iszonyú erő. Szemöldöke egyetlen vonal. A csendőrrel éppen az iskola sarkán találkoznak.

- Jónapot őrmester úr - mondja a paraszt.

Valamikor fekete volt a gúnyája, de vörösesbarnára fakult. Előbb zöld lett, mint a grünspan a rézen, aztán ilyen vörösesbarna. Mind ilyenre kopnak-fakulnak a paraszti fekete ruhák.

A csendőr ránéz és felel:

- Jónapot!

S végigszalad át meg átreglamált agyában, hogy ez az ember Balog András zsellér, komoly és szegény, sohase volt vele semmi baj se, még a választás alatt se. Van benne valami különös, de ez csak a furcsa zöld szeme. Nem tud róla semmit, csak azt, hogy nagy erejű, tavaly előtt decemberben egy este puszta kézzel fojtotta meg az állatorvos kutyáját, amelyik megtámadta, pedig akkora volt, mint egy borjú. Rettentő ereje van. Most jégvágni megy a kocsmárosnak. Ez így átfut rajta, mert megszokta az agya, hogy mindenkit megnevezzen és mindenkiről véleményt mondjon.

- Hová? - kérdi, bár tudja.

- Jégvágni a Szabó Ferenccel - mondja -, jégvágni megyünk a Bakosnak.

Dallos Sándor: Szokolik megszépül

Szokolik uzsorás volt és ott lakott a Ferencváros egy zugutcájában, valahol a Tűzoltó-utca legvége felé. Régi földszintes ház volt a Szokolik háza, korhadt zsindelytetején nagy csomókban zöldellt a moha, a falon harminc éve megindult már a vakolat s azóta is hullt, hullt, senki se állta az útját. A kapu kopott alján bemászkáltak a kutyák s éjszakánként az udvaron vonítottak förtelmesen, de oly förtelmesen, hogy fölriadtak a környék lakói s ijedten vetettek magukra keresztet.

- Vonítanak a Szokolik kutyái - mondták babonásan az asszonyok s aggódva figyelték alvó gyermekeik lélegzetvételét, hogy nem haltak-e meg, míg ők aludtak vagy nem kerülgeti-e őket valami ismeretlen veszedelem.

Mert furcsa és kísérteties mendemonda járt Szokolikról. Azt beszélték, hogy éjjel visongás van a falakon belül, csoszogva járkál valaki és sokan meg is esküdtek rá, hogy rőt fény szokott ilyenkor kiszivárogni az ablakok résein s a kéményből zöld füst gomolyog.

Némi alapja volt is ennek a sok beszédnek, mert a ház gazdáját harminc év óta teremtett lélek nem látta az utcán, csak egy rút cseléd, az Anna, járt ki minden szombaton egy szálkásszőrű fekete kutyával élelemért. Így hát hogy milyen Szokolik, azt is csak azoktól tudták, akik délelőttönként kölcsönért mentek hozzá. S ezek - ez volt a csodálatos s ebben is mindenki titkot látott - egytől egyig erős, egészséges, szép fiatal legények voltak. Rút vagy öreg ember hiába ment hozzá. Azt vagy kizavarta, vagy ráuszította a szék alatt alvó fekete kutyáját.

De azokat sem engedte túl az első szobán, akikkel tárgyalásba bocsátkozott. Ott fogadta őket rozsdás mosolygással, ott vette tőlük az írást s ott számolta kezükbe a pénzt, melyet roppant kamataival együtt mindenki pontosan fizetett, ha a föld alól vette is, mert egyszer egy késedelmes adósa elmenvén a háza előtt, elcsúszott egy köpésen s menten a nyakát szegte.

Ezt is Szokoliknak tulajdonították.

Pedig nem volt ördöggel cimboráló Szokolik: úgy született ő is, mint már rendes ember. Mindössze abban különbözött tőlük, hogy kétségbeejtően rút volt. De olyan rút, hogy a környéken nem lehetett találni hozzá foghatót. A hátán hegyes púp, a haja gyér és kemény, a szemei szúrósak és sárgák, az orra horpadt és széles, melle beesett, a szája vékony és vértelen, az álla hegyesen kiugró, a kezei meg hosszúak, soványak és aszottak, mint a halotté.

Dallos Sándor: A holdhomlokú legény

Élt egyszer egy legény, termete sudár, haja barna, szeme kék. Szép magas homloka tejfehér volt, nem tudta azt lesütni sohase a nap, még a legforróbb nyáron se, fénylett és világított az olyan szép szomorú fénnyel, mintha a holdat viselné a homlokán. Épp olyan színnel és épp olyan fénnyel világított a homloka, ezért is volt ő a holdhomlokú legény. Ó milyen gyönyörű legény volt! Aki csak látta asszonyféle, megremegett a szíve tőle, legszívesebben mindig a tenyerében tartotta volna ezt a fejet és nézte, nézte volna folyton és mindent odaadott volna, csakhogy boldoggá tegye és csakhogy igazán szeretni és mosolyogni lássa. Mert igazán szeretni és igazán mosolyogni bizony nem látta senki ezt a legényt, pedig annyi szeretője volt, mint más öt legénynek se és csak szólnia kellett, minden leány ment oda, ahová hívta. Szörnyű nagy ereje volt a leányi szívek felett, de hát mit ért vele? Boldog volt ő valaha csak egy napot is? Bizony sohasem. Azt mondhatni, ő volt a legszomorúbb legény a világon, nem tudott sokáig senkit se szeretni, s ami másnak öröm volt, az volt az ő boldogtalansága. Szerencsétlen ember volt szegény, nagyon szerencsétlen, olyan volt, mintha nem is erről a földről való lenne, vagy mintha ellopta volna a szívét valaki. Olyan volt ő, mint egy égi magasságból leereszkedett felhő, nem volt párja idelent. Jobb lett volna neki, ha nem született volna.

Szegény holdhomlokú legény!

Óvakodjatok tőle, leányok, ha találkoztok vele, dugjátok be a fületeket, ha az énekét halljátok, mert gyönyörű éneke van és egy pillanat alatt megveszi a szíveteket, magatokhoz ne eresszétek, mert amit kaptok tőle, csak egy éjszaka, uratok nem lesz sohasem, másnap biztosan továbbmegy, mert nem titeket keres, de mikor elhagyja már a házatokat és messze énekel, forduljatok feléje, vessetek keresztet utána és imádkozzatok érte, mert szerencsétlen ember ő és senkinek nincs nálánál nagyobb szüksége az imádságra.

Óvakodjatok a holdhomlokú legénytől!

Dallos Károly: Kenyérharc

November elsején költözködtek – két szegényember – takarításért a cselédszobába. Bútoruk csak az ágynemű volt, amit hoztak tarka takaróban, mint a batyut. Az ember cipelte s úgy vitte, mint a szerelmük, az összetartozásuk és a szegénységük zálogát. Az ember harminckét éves volt, az asszony huszonhat. Az ember ács s az asszony a felesége. Hol találkoztak? Az Isten tudná megmondani, de ugyanaz az indulat hajtotta össze őket, mint azokat, akik a cselédszobán belül laktak a háromszobás lakásban. A szándékuk és az arcuk éppen olyan szent volt, csak emberek voltak, mint a három szoba lakói s a szemükben éppen úgy bujkált a lélek, de szegények voltak és nem igen tudtak egymásnak szépeket mondani. Két össze-vissza hajszolt ember a kenyér után, mely nekik épp úgy kellett, mint másnak, az eszközük azonban hozzá csak a két kezük volt és az inuk ereje. Cselédek.

Beköltöztek.

Az ágyneműt lerakták az ágyra, amely várta őket egyezség szerint s még néhány ruha került a batyuból az embernek és az asszonynak, jó pár hónapi keresetük feküdt benne.

– Hát itt vagyunk – mondta az asszony, aki alacsony termetű volt, eldolgozott kezű és széles arcú. A kezével legalább tízezerszer mosogatott s az arcába beidegződött az alázatosság, mert cselédsorból lett az ács felesége.

– Hát itt vagyunk.

– Itt – mondta az ember. – Ez a mi lakásunk most már. Akasszuk el a ruhákat.

A falba szögeket vertek, azon lógtak a ruhák s az egészet letakarták valami takaróval, hogy szebb legyen és ne lepje a por. Volt valami kis pénzük, hoztak hát fát, begyújtottak a kályhába s ettől barátságos lett a délután s nagyon közel kerültek egymáshoz.

– Giza! – mondta az ember, aki csúnya volt, de egyszerű és jó lélek s ennek az igénytelen cselédnek éppen jó.

Az asszony ránézett. Kis szorongás volt a szemében, melyet az idegen hely okozott, az ismeretlenség s azok a dolgok, amelyek rá vártak.

– No?

– Semmi – mondta az ember. – Semmi. Jó lakás lesz ez; nézd, ki lehet látni a városra.

– Az – mondta az asszony. – Szépen látszik Pest.

Néztek kifelé. Aztán az ember elvette a tekintetét az ablaktól s a szobában barangolt a pillantásával, de úgy, mint aki csak eltévedt.

– Négy méter széles és kettő hosszú – mondta a szobára. Értett hozzá, tudta, jó szemmértéke volt.

– Nem nagyon nagy, de elég. Szebb, mint a másik, szép világos, el is csukódhatunk magunknak és rendesen főzhetsz. A gáz benne van az egyezségben.

Most nem nézett az asszonyra, mert a szívében volt.

Dallos Sándor: Mint a kivert kutya

Fényes Adolf: Ebéd 1902.

Szemben ülünk Gyopárral a pincében, ahol lakunk s kenyeret eszünk. A kenyér száraz s olyan íze van, mint a sokáig állott szénpornak. Ez a helyiség szenespince volt valamikor, a falak pórusai elteltek szénporral s minden valószínűség szerint onnét szívja magába a kenyér ezt a fakó ízet. Reggel van, a barátok templomában misére harangoznak s a fény benéz az ablakon. Magasan van az ablak, egész a mennyezetnél, ezért a világosság haránt esik a padlóra s innét verődik szét a falra, mint a geizir. Szinte fröccsen, mintha valami okkersárga folyadékba követ vágnának bele s a piszkos fal a sárgás reggeli fényben még piszkosabbnak látszik.

Kis suszterasztalunk van, a peremén még ott merednek az ampaszok, snittvasak és egyéb cipészeszközök felfüggesztésére szolgáló vékony drótszegek; nem húztuk ki őket. Egy suszter barátunktól kaptuk jószívvel kölcsön az asztalt, gondoltuk, ha majd visszaadjuk, úgy kapja vissza, ahogy adta volt: mindjárt használatba is vehesse. Ezért nem is vesződtünk a szegekkel.

Gyopár velem szemben ül az asztal túlsó felén s szájában harsog a száraz kenyér. Keservesen eszi, mert rosszak a fogai s így jóformán csak elől tud rágni, mint az ürge, vagy az egér. Úgy is jár a szája. Közepes alak Gyopár, éles arcú s a rágását leszámítva, olyan a feje, mint a menyété. A szemei viszont aprók és csillogók, mint a patkány szemei. Igen, valóságos patkányszemei vannak s ha dús fekete szemöldöke nem enyhítené ezt a folyton izgő-mozgó, patkányszerű nézést, kellemetlen is lenne. Így azonban sok emberi vonás van benne, valami kis állandó riadtság, fanyarú árvaság és fásult kényszerű magányosság bujkál az arckifejezésében. Baloldalon erős lapockapúpja van Gyopárnak, de dacára mindennek, egyáltalában nem teszi meghunyászkodó és könnyen legyőzhető ember benyomását. Egyáltalában nem. Inkább gunyoros, követelő, fölényes és elszánt. Sőt néha szemtelen s visszaharap, mint a patkány. Drága cimbora s tipikus proletáralak, aki szívós, mint a macska s ha földre nyomják, kikeresi a porból az eldobott kenyeret s míg felülről alaposan püföli az élet, megeszi, hogy éhen ne haljon. Nem, semmi körülmények között sem hagyja magát s hirdeti, hogyha már vagyunk, a legfőbb törvény: élni. Minden más csak ezután következik. Többet ér az élő eb a holt oroszlánnál, tartja Bölcs Salamonnal s ha utánagondolok, belátom, hogy tökéletesen igaza van. Élni kell elsősorban, hogy, teszem azt, tisztelhessük a törvényt, a törvénybiztosította rendet és más minden egyéb hasznosat csinálhassunk, hogy egyáltalában lehessünk s a törvénynek, bármily magas piedesztálon áll is és bármily sérthetetlen is, be kell látnia, hogy mindenképpen élő emberekre van szüksége, ha egyáltalán létezni akar. Egy király, bármily fényes és hódító is kívül-belül, halott birodalomban maga is döglött oroszlán s az Isten is – minden atheizmus nélkül – csak azáltal van, mert mi is vagyunk. Nos hát természetes, hogy élni a legfontosabb s mi ezt itt nyomorult életünkben, melyben gyakorta megettük volna a gépszíjat is, alaposan megtanultuk.

Hogy kik vagyunk? Persze: két kujtorgó ember, csavargók bizony, de alapjában igen tisztességes emberek, jószívűek és becsületesek. Én írónak készülök. Gyopár meg valóságos bádogos, de minden munkát vállalunk, mert élni a legfőbb törvény. Csak most éppen nincs munkánk és szénpor ízű szárazkenyeret ropogtatunk. Megesik és nem is nagyon vagyunk elkeseredve miatta, kemények vagyunk, mint a kovakő, szívósak és edzettek, mint a száraz akácfa, amelyből a karókat csinálják. Ha valaki hozzánk nyúl, érezheti, hogy nem tréfálunk s rossz vitorlavászon blúzunk és bő nadrágunk alatt, melyeket nálunk szegényebb emberektől vettünk becsületes és méltó pénzen, jó hosszanti, fakemény izmok és inak vannak, rugalmasak, mint a fejszenyél s odavágunk bizony, ha arra kerül a sor, alaposan, nem hagyjuk egymást és nem érzékenyülünk el, csak nagyon tiszta dolgokon. Csavargók vagyunk, «munkanélküliek», hogy modern szóval éljek, de megsegít bennünket az Isten s a szívünk – és az a legfontosabb – olyan tiszta, mint a gyermeké. Ebben vagyunk mi kiválóak és különbek a többieknél.

Nos, ülünk szemben és eszünk. Ropog a fogunk alatt a kenyér s a nyirkos pincelevegőben meghúzódik combunkon a keményre szőtt celtnadrág.

– Hallod, – mondja Gyopár, – ma újból meg kellene próbálni a péket!

Dallos Sándor: A nyúl

Nagy és áldott ember volt az apám. Magas, vállas és nagyszerű fejű; jobb kezén ferde volt a mutatóujj, a haját rövidre nyírva hordta, botjával mindig lengetett, ha ment, édesanyámat könnyedén csak Jolánkámnak hívta s szerette a bort. Halála előtt is elemlékezett tele poharakról, melyeknek legényesen megfelelt és soha nem panaszkodott. Még akkor sem, mikor sarkában érezte a Nagyurat már s tudom, szégyellné, ha tudná, hogy keserves kiabálások közt milyen szörnyű félelemmel az arcán halt meg egy csodaszép áprilisi éjszakán.

Most is látom s nem értem sehogy, miért mért rá ilyen nehéz haláltusát az Isten. Nyilván nem tetszett egynémely dolga neki. Pedig hát én tudom, hogy igazabb ember nála kevés taposta a földet s ha botlott is, mert ő is ember volt, sőt nagyon is az, ezer más tettével bőven rászolgált a bűnbocsánatra.

*

Akkoriban, mikor ez történt, harmadik éve volt a háborúnak, már nem volt kenyér sem a háznál. Krumpli, bab, meg ilyesmi még csak került nagykeservesen innét-onnét, de kenyeret nem láttunk, két hete is megvolt akkor már s így minden evés kenyér nélkül esett meg azokban a hetekben. Én hatodik gimnáziumba jártam akkor - magánúton persze, mert másként nem telt rá - , az öcsém harmadik elemibe s azon a délutánon úgy ráéheztünk a kenyérfélére, hogy az öcsém két zseb búzát lopott, a kis darálón, amelyen azelőtt a kacsaeleséget daráltuk, megőröltük valahogy lisztté, aztán valami laskafélét csináltunk belőle s a katlanban tüzet rakván, nyilt lángon lábasban megsütöttük.

No füstös volt kegyetlenül, de azért mégis jó, úgyannyira, hogy az öcsém be is kínálkozott vele édesanyám elé.

– Édes, nie - mutatta - tessék. Jó!

– S nyújtogatta a bizonytalan színű, ropogós tésztadarabot.

Édesanyám egy feslett férfiinget foltozott s édesapám hallgatagon cigarettázott az asztalnál.

- Mi az, fiam? - kérdezte csodálkozva édes s nyúlt a tészta után.

Az öcsém gömbölyűre dudorodott s úgy vágta ki vidáman:

- Kenyér.

Erre nagy csönd lett. Anyám kezében megállt a tű s az öcsémre bámult. Nagy, világló szemeivel csak nézte, egyre nézte a gyereket, ahogy kínálja a fekete étket s oly mélységes és nagy lett az a két szem, mint az egész világ s oly szomorú, mint a keresztúti Mária két szeme.

- Hol vetted? - kérdezte.

- A Sanyival sütöttük - nevetett az öcsém. - Loptam két zseb búzát a magtárban, megdaráltuk a récedarálón s abból sütöttük a katlanban. Jó. Csak kóstolja, édes. Mint a kenyér.

S tukmálta a laskát, felkapaszkodott a székre s erőltette győzködve; mindenáron be akarta préselni anyánk szájába.

De az a száj feszes volt akkor már és éktelen fájdalmas. Nem lehetett kinyitni erővel sem. A két szélén kegyetlen két árok. Megcirógatta csak anyánk öcsémet, hogy szinte suhant a keze végtelen jóságában, mint a lágytestű, édes angyaloké, akik, mondják, őrködnek felettünk és szívünk óhajait viszik az Isten elé, s eltolta a laskát.

- Edd csak meg magad, kisfiam - mondta. - Jó az neked. Édesanya nem éhes. 

Dallos Sándor: Április

 

A Múzeum-körúton akkor bomlott a tavasz. Estefelé volt, az az idő, mikor a halkuló dolgok mélyéből leginkább árad a magukba szítt lélek, mintha párolognának, bolond kis szelek rikkantgattak az utcán csibészesen és bujtogatón, a fákon már erősen tolakodtak elő a lombok s a Múzeumkert lágy volt, zöld és feldúlt a tavasztól, akár egy menyegzői ágy. Nyers nedvek szaga érzett, mint a frissen oltott mészé, melyet nem tudott elnyomni sem a füst, sem a benzingőz. A férfiak mélyebben nyúltak a női karok alá s az ujjak a női mellek tövében remegtek. Alapjában véve olyan tavasz volt, mint máskor, csak az emberek a hosszú tél alatt már megfeledkeztek az ízéről s a világverkli oly ravaszul játszotta a tavalyi melódiát, hogy senki se ismert rá s mindenki megbolondult tőle. Hojjé, pedig milyen régi volt! Solon, Lykurgos és az összes régi bölcsek és törvényhozók tanúskodhattak volna róla, hogy ők is ugyanettől bomlottak ifjúkorukban, de hát jó volt ez így és Solon a kutyának se jutott eszébe. Tavasz volt s az emberekben finomabb reszketések bujkáltak, mint a körtevirágban.

Az egyetemről először a leány lépett ki. Magas nyakú blúzában, sima, hátrafésült hajával kicsit oroszosnak tetszett; lehet, hogy akarattal. Madárarca volt, éles csontokkal, kissé nagy orral, ritka fogakkal és hűvös, vékony szájjal. A keze csontos és bütykös. A szemeiben volt valami kesernyésség, defenzív keménység. Nem volt szép és nem is kívánatos. Sovány. Ha az ember ránézett, azonnal s minden különösebb ok nélkül azt érezte; ennek a lánynak senki nem nyúlt még a térdéig sem, még a melle is érintetlen és sohase megy férjhez. Ez, ha elvégezte az egyetemet, francia-német tanárnő lesz valahol, pár évig még bírja a szeme, aztán cvikkert kell vennie, a válla egészen kiszögletesedik, a kezén eluralkodnak a csontok, haja megfakul, szája teljesen fanyar lesz; hisz vénkisasszony: madmoiselle Irén.

A fiú, aki mellett jött, szőke, nyúlánk, nála legalább három-négy évvel fiatalabb, sovány, lágy és energiátlan vonású, sápadt, rosszul öltözött, bizonyára szegény. Lábán stoppolt volt a cipő, meg durva téli ruha rajta s térdes nadrág. Bizonyára faluról került Pestre. Cigarettázott. Aktatáskát vitt a hóna alatt. Véletlenül jöttek együtt a német szemináriumból.

– Csodálatos tavasz van! – mondta s levette a kalapját. – Olyan a levegő mint a szeszpára!

– Április! – mondta a lány kis szájmozdulattal… – Ilyenkor így van. Még bent a termekben is van valami különös, kövér fűszag.

– Van – felelt a fiú. – S maga ezt érzi?

A lány ránézett s összehúzta a szemét.

– Mért ne? Végre is a foghagymának is van szaga és a friss fűnek is. Nem? Egyszerű és nincs benne semmi különös. Sőt mondok magának valamit: a gellérthegyi kioszkban már biztosan felrakták a színes lampionokat. Nos? A kocsmárosok keresni akarnak.

– Hm, – mondta a fiú – lehet. A lampionok mindenesetre kint vannak már. És a nők kezdenek lenge ruhákban járni. Kigombolják a kabátokat. Nézze!…

Mosolygott, odaköszönt s kezében finoman remegett a cigaretta.

– Mintha kinyitnák magukat!…

A lány ránézett.

– Pubi! – mondta kicsit gúnyosan, de nem egészen sikerült neki.

– Még utóbb sírunk! Estére randevú lesz? Persze nem lehet ezt kiállani! Nem lehet! Jujj!

Összehúzta a szemét; csúfolódott.

Dallos Sándor idézet

Dallos Sándor: Aranyszőrű kanca

 

Egy időben rávette magát a falura a táltosló. Vannak jó táltosok is, ámbár a táltos mind veszedelmes, mert valamikor embernek szánta őket a teremtő hatalom s csak mivel pörbe kezdtek, hogy hát a madárnak szárnya van, az embernek meg nincs, parancsolta az Isten, de még az ősi, lóba a lelkeiket, miért is éppen úgy beszélnek, mint az ember, magyarul s szeretnének emberek lenni, azért böstörködnek. Mert leginkább tusakodó lelkek. No, azért vannak jó táltosok is, akik fejet hajtva viselik a sorsukat és jószívvel szolgálnak az embernek, hogy a lótesttől megszabaduljanak, mert ha ezer évig panasz nélkül szolgálnak, végén felvehetik az embertestet, hanem a jó táltos elég ritkaság. Tusakodó szellem a kártékony az csaknem valamennyi, ellensége az embernek a megátkozottsága miatt, pedig a saját fejét kellene a falba verni, mert ő volt engedetlen. S ez a táltos is ilyen lélek volt, amelyik nekivette magát a falunak.

No megjött minden éjszaka, akár esővert, akár holdvilág volt, akár csillagos ég, akár éji felhővándorlás, pontosan éjfélben mindig berúgtatva, akkora patája volt, mint a Szügyi gyerek kalapja, pedig az ugyancsak nagy, mert vízfejű szegény gyerek, csattogtatta a körmit az utcákon s hányta a szikrát a kemény köröm kegyetlenül, mert keményebb a táltos körme a legkeményebb acélnál, rázta a farát, hogy a vacsorája csak úgy kortyogott, mintha a kút nyelne vizet, mert mén ám minden táltos – s nyerített förtelmesen, hogy azt lehetett gondolni, ezer csikó röhög valahol a falu közepén. Gyönyörű széntestű táltos lehetett, de ezt csak úgy gondolta mindenki a nagy fényről, aki a lába nyomát követte, mert kinézni rá a lakásból nem mert senki se s jó lett volna befogni ménnek, mint a jó táltosokat szokták hajdanában, mert csoda csikók vannak tőlük, hanem nem merte volna senkise fejébe akasztani a kötőféket, mert rossz táltos volt és háborgó szellem, mint a rosszlélek.

Rázta hát magát a táltos – a Majlánék felől jött, mert azok a falu szélén laktak s minden este megjött a nagy gyönyörű ménló – s nagy toporzékolás közben egyre ezt kiabálta:

- Ki ne merjen ember jönni elém, mert aki embert látok, azt az ördögnek viszem. Én vagyok az ördög ordonanca.

Azzal szétrúgta a kerítéseket a két hátsó lábával, de egyetlen rúgással, mint a semmit, beszaladt az udvarra, kitaposta a kertben a veteményeket, kirúgta az istálló ajtaját, mint a papírt s a kancák akkor már mind nyihogtak, mert csodaszép gyönyörű mén volt; megbolondultak utána kancák egy szemvillanás alatt s nyerítve várták. Akkor a táltos berontott az istállóba, kiválasztotta a legjobb kancalovat, elharapta a kötőfékjét egyetlen harapással, mint a zabszárat s megindult elől vágtatva és nyerítve és a körmeit szikráztatva s úgy ringott a háta, mint a bársony.

A kanca meg utána, reszketve minden tagjában, de vissza nem fordulva, mert mennie kellett. Reggel aztán úgy találtak rá a falu határában az utolsó fa alatt, csupa tátongó sebbé repesztve a farától a hasáig s a szügyén a táltos patkójának a nyoma belerúgva, mert szügyön rúgta a táltos s a kanca megveszekedett.

No így ment ez tizenkét napnak tizenkét éjszakáján. A táltos minden nap eljött s minden nap elvitte a maradék legszebb kancalovat, de csak nem szánt meg az odajárással. Már csaknem minden szép kancaló odavolt a faluból, valamit tenni kellett hát, mert ha így megyen, egyetlen kancalova sem marad a falunak s a jövő esztendőre nem leszen egyetlen csikó sem.

Vígné, az öregasszony, aki kenni tudott s aki a bíró pajtája mellett való fészerben lakott, azt tanácsolta, hogy egy férfiember, gyónjék és áldozzék meg másnapon nyomban a reggeli harangszó után, szerelje fel magát a szent kereszttel, aki a sekrestyében van s a pap szokta vinni temetésekre s a balkeze ujjára kössön gyűrűt a szentségtartó kendőjének a rojtjából, de ki ne mozduljon a templomból mind éjfélig s bűntelen maradjon, míg csak meg nem hallja a táltosló patáinak a csattogását. De akkor aztán ugorjon ki a táltos elébe, tartsa föl magasra a keresztet, hogy lássa a táltos és a kereszt is szembe nézhessen vele s kérdezze akkor meg tőle, mit kíván. De óvakodjék, mert nincsen több ideje őt miatyánknál, addig tart csak a kereszt ereje a táltossal szemben és míg beszél vele, meg ne szűnjék figyelni közben bal keze gyűrűsujján a szentségtartó kendőjének rojtjaiból font fehér gyűrűt s ahogy az elkezdene feketedni, szaladjon ám csak, ahogy bír, a templomba vissza, mert szűnőben a szent kereszt ereje a táltoson.

No úgy is lett.

Vergilius: Fák, emberek, istenek

 
- Georgicon II. k. 176-542. sor)

Ám oly „bölcs” se legyen, ki talán meggyőzne felőle
hogy Boreasfúvás-idején a rideg rögöt érintsd!
Télben a rétre fagyok zárat dermesztnek; az elszórt
csírát nem hagyják gyökerét eregetni a földbe.
Szöllőt ültetned legjobb, ha tavasz bíborával
megjön a hosszú kígyók gyűlöltje: a hószínű szárnyas,
vagy ha az őszi szelek kezdődve, az elrohanó Nap
még a telet lovaim be nem érte, de vége a nyárnak...

Lombos fákra csakúgy a tavasz s erdőkre tavasz kell;
duzzad a föld tavaszon, mag után áhítoz a méhe.
Akkor a termékeny záporral Atyánk, a hatalmas
Aether, ölébe leszáll buja hitvesinek s egyesülve
- szörnyű a szörny testtel – táplálja megannyi szülöttit:
Cserjék rejtekiből felzúg csicseregve madárdal
s Vénusnak napját megtartják rendben a nyájak.
Az üde föld vajúdik s Zephyrosnak az enyhe fuvalmán
rét feltárja ölét, jut mindenüvé buja harmat
s már új napra merik magokat rábízni a csírák
nyugton; a kacs se remeg, ha a déli szelek kerekednek,
vagy ha heves felszél zivatart hömpölyget az égen;
sőt bimbót pattant s lombját kifakasztja egészen,
Azt hiszem én: a világ első meglettekor éppen
ily napok izzottak s ilyen volt épp a folyásuk:
Az tavaszon lehetett... Tavaszát élvezte hatalmas
földünk és Nemeréknek a téli fuvalmi pihentek,
hagy legelébb állat felszítta a fényt s a töretlen
rétségen felütötte fejét Földnek fia: Ember;
hogy vadak erdőkbe s hogy csillagok Égre kerültek...
hisz gyengéd zsengék meg sem bírnák ama próbát,
hogyha ilyen pihenés nem jönne a fagy meg a hőség
közt s ha az Ég kegyesen meg nem könyörülne a földön!

Végül még...: bármily dugványt dugsz is be a réten,
hintsd buja trágyával s ne feledd sok földbe takarni,
nedvszívó köveket, cserepes kagylót beleásva;
mert becsereg közeikbe a víz, átjárja a lenge
fuvallat s felüdül a vetés. Van ezért, ki felülre
sziklát rak vagy egész dombbal cserepeknek a terhét:
oltalom ez szakadó záporral szemben is éppúgy
mintha a szomjú mezőt kutyahűség vágja repedtté.

Hogyha a hajtás „ül”, ne feledd felhányni a földet
gyakran az aljánál s forgatni a durva kapákat
vagy megeresztni ekéd, hogy törje rögét, meg az ökröd
ott, vesszőidnek közein, kaptatni behajtva;
aztán sima karót, hántolt cserjének az ágát
meg kőrisnyeleket s a „lugast” állítani rendjén,
hogy felkúszva e támaszain, szeleket kinevetni
szokja a kacs s a magas szilnek lépcsőit elérje.

Ám míg friss lomb közt csak serdül az ifjúságuk,
kíméld zsengéid! Míg vígan az Ég felé törtet
a ragyogó napban, „kantárt-megeresztve” a hajtás,
sarlóél testét illetni ne merje; a lombot
tépjed csak körmös kézzel s ritkítsd ki helyenként.
Majd mikor így az erős tó általölelve a szilfát
túlnő rajt, akkor nyírd üstökit, akkor a karját
nyesd meg; előbb a vasat nem bírja ki, ekkor azonban
vígy szigorú kormányt s túltengni ne hagyjad a lombot.

Fond a karámokat is, jószág szabadon ne maradjon,
főleg míg zsengébb csak a lomb, ki nem állva a próbát
s benne a méltatlan télnél, meg a Nap hevinél is
jobban a réti ökör, meg zekvő kecske tesz egyre
károkat és a juhok s a falánk tehenek letarolják.
S annyit az ősz deriből kristályosodott fagyok, annyit
tikkadt domb tetején nehezen megfekve a nyár sem
árthat, mint az ilyen nyájak, meg a fognak az érdes
mérge s amit harapás edzett be a törzsbe a sebhely!
Épp eme vétségért vágják Bacchusnak a kecskét
mindenik oltáron s ó játék lép fel a színre;
éppen ezért tűzték költőknek díjul Athénban,
míg falu s utca során vidám poharak közepette
bársony réten, olajtömlőkön a nép nekibuzdult...
Éppígy – Trójából jött vér – Ausonia népe
borzas versekkel mulatoz s kitörő kacagással,
míg vájt kéregből ijesztő arcokat öltnek
és téged hívnak víg dalban, Bacchus, a képed
mását aggatván lengén a fenyők tetejére:
ettül a szöllőskert mind bő termésbe virágzik,
eltelnek mélylő völgyek s el a vájt szakadékok,
mind, hova csak tisztes fejit elmutogatta az isten...
Hát illőn zengjük Bacchus dicséretit, úgy mint
zengték már az apáink; jöjjön a tál a kaláccsal,
oltárhoz szarvnál-vezetett, szent kecskebak álljon
és a zsíros belrészt mogyorónyárson sütögessük.

Szöllők gondjának megvan még rá az a terhe,
mely soha nem csökken; tudniillik egészben a földet
évenként három-négyszer felvágni, göröngyit
mindig törni kapák fejivel s tisztítni a lombtól
a szöllős-berket. Körben megy a gazdái munka
egyre s az ó nyomain gördül le megújra az új év,
S már amikor késő lombját levetette a szöllő
és a fagyos felszél leveré ligetinknek a díszét
már akkor gondját a jövendő évre vetette
szorgalmas gazdánk s Száturnusz görbe vasával
mind telelő tőkét nyírogat s készítgeti késsel.

Vágj elsőnek a földbe s gyújts elsőnek az elvitt
ág-bog alá; legelébb hordd védett helyre karóid,
legkésőbb szüretelj! – Kétszer tör a tőre a lomb-árny,
gyom kétszer támad termésre sűrű tövisével:
mindkét próba kemény. (Dicsérd csak a nagyszerű fundust,
jobb művelni kicsit!) Szintígy az egértövis érdes
vesszeit erdőben, parton kell vágnod a vízi
nádat s gond kínoz vadon-élő füzek okából,
S bárha kötözve a tő, bár nyughat a lombrul a sarló,
bárha a vincellér munkált rend végirűl ujjong,
fel-fel kell mégis hánynod s porzatnod a földet
és már ért fürtöt még féltened egyre az Égtől.

Ellenben mívelés nem kell az olajnak; a hajlott
sarlót sem kívánja, se jól-megülő kapa nyelvét,
hogyha a földbe fogant egyszer s megszokta a szellőt,
Mára talaj, ha csak ásó törte fel, adja a nedvet
plántájának; ekére kivált súlyos lesz a termés.
Ennek okán: termessz buja, béke-barátja olajfát!

S így a gyümölcsfák is. Ha a törzsük az izmait érzi
és gyarapodhatnak, már enn-erejökbül az Égnek
egyszeriben szöknek, nem várnak semmi segélést,
S mégis azért az egész ligetet görnyeszti a termés
s nem-művelt rejtek pirosul vénszínű bogyóktól;
úgy nyesik, a csigacsőt, s úgy termi magas fa a szurkot,
éji tüzek táplálóját, fénynek löveléjőt
-    -    -    -    -    -
Ám nem a nagy-fák csak! Fűz is, meg a törpe rekettye
nyájnak elég lombot, meg a pásztor részire árnyat,
nyújtja a szöllőnek sövenyét, meg a méznek anyagját.
puszpáng-hullámzó Cytorust is nézem örömmel
s Narycium szurkos ligetit, s örvendek a zöldnek,
hol látom: se kapák, se az emberi gond nem okozták.
Még ama nemtermő fák is, kaukázusi ormon,
melyeket állandóan tör s hord dühe a Nemeréknek,
mindjök szolgáltat valamit; szolgál a hajókhoz
hasznos fát a fenyő; házakhoz: a cédrus, a ciprus.
Ebből esztergáz küllőt, a szekérhez amabból
vág tányérkereket s görbít ladikaljat a gazda.
Fűzfa a vesszeivel, lombbal bőséges a szilfa,
myrtus erős dárdát ad, a som kitűnő hadiszer-fa,
míg Irturaeában tiszafát hajlítanak íjjá.
Sem sima hársak avagy vésdőre teremve a puszpáng
nem fél „formától”: megvájja hegyes vas a fájok.
S éppígy a rohanó hullámakon úszik az éger
s szép, teknőc-dísszel-kirakott ajtó sem a főcél,
sem takaró, aranyos-mintás s ephyreiai ércek,
s még a fehér gyapjút sem festik aszír-keverékek,
sem mézfű a folyós olajat meg nem hamisítja,
akkor a gondatlan nyugalom s álságtalan élet
gazdag kimcseivel, tág téreken akkor a béke,
barlangok, vidám tavak és hűvös szakadékok
és bőgő marhák s fa alatt mi oly édes: az álmok, -
megvan mind; vannak berekerdők, bent vadak odva,
és munkát-bíró, szűk-sorba szokott fiatalság,
isteni szentélyek, tisztelt öregek...: közepettük
földünk elhagyván legutolsót lép az Igazság...

Ámde felém legelébb fő-fő kedveltim, a Múzsák,
kiknek a papja vagyok, forró szerelem sebezettje,
jöjjenek; Ég utait, meg a csillagait mutogassák,
Nap sokféle fogyásit, a Holdnak váltakozásait;
honnan a földrengés s mi dagasztja magasra a tengert,
hogy gátján átlép s mi apasztja le vissza magába;
Oceanusba miért siet úgy lepihenni a téli
Nap, vagy a késlekedő éjjelt mi halasztja-marasztja...?
Ám, ha a Természetnek e titkaiban betekintnem
gátolná hűlő vérem, mely a keblem elömli,
hát lesz a rét örömöm s völgyet locsoló vizek; erdők
és folyamok szeretettim, - hirtelenül. Az a síkság...
Spercheios s a lakón bacchánsnőktől beüvöltött
Taygetos!... Ó, ki viszen Haemus jégszurdoki közé
és ki takar sűrű lomb árnyékába be engem?
... Boldog, a dolgok okát, aki átallátni tanulta
és minden félést, hajthatlan Fátumot éppúgy,
s lába alá tapodó a mohó Acheron zajagását!
Az se szerencsétlen, ki paraszt-istent megimád még:
Pánt, agg Silvanust s Nymphák testvéri csoportját.
Arra se népi nyaláb, se királyi bíbornak a vágya
s nem hat a visszavonás, hűtlent fivérre uszító,
nem, - ha a forrongó Histertől jönnek a dákok
Róma szerencséje s bomló birodalmak. Ilyennek
nem kell szánva szegényt búsulni s irigyleni dúsat:
Mit maga-szántából hoz az Ég termést, mit a rétség
ád önként, - leszedi s nem látja a vaskezű „törvényt”,
háborodott Fórum táját vagy a népi levéltárt.

Mások vak vizeket kísértnek evezve, rohannak
fegyveren át; a királyi lakon s küszöbön behatolnak.
Ez várost támad dúlván s tűzhelyt, nyomorultat,
hogy kelyhén gyöngyök s legyen ágyán sarrai bíbor.
Rejti amaz kincsét és l aranyán, mit elásott.
Ez bámulja s eped szószékre, amazt meg a tapsnak
vágya ragadja, amely kettőzve: a nép- s az atyáknak
székeiről felzúg. Kin a testvér vére piroslik,
víg s házát, meghitt küszöbit száműzve cseréli:
más Nap alatt fekvő Idegen haza tára indult.
Ám gazdánk földjét csak nyitja a görbe ekével:
gondja ez évének s a hazát, kicsi tűzhelyit evvel
látja el és a gulyát meg a munkás ökreit evvel...
S nincs szünet itt. Mostan dúskálgat az év a gyümölcsben,
bőség ül a barázdákban s zsúfolja a magtárt,
majd jön a tél: sicyoni bogyót mállaszt az olajprés,
víg a hízó makkról jövet, erdőn nő a kukojsza;
önti az ász sokféle gyümölcsét s fent a magasban
napfényes sziklán a szüret mézzé aszalódik.
Ám körül ott csüggnek csóklesve a drága szülöttek,
tiszta lak őre szeméremnek... Teheneknek a tőgye
adja tejét s a kövér bakkecskék vígan a fűben
szarvukat összevetik s egymással megverekednek.
Ünnepet ül gazdánk. Pázsitra terülve – miközben
tűzláng ég közepütt s kelyhet koszorúzgat a többi
áldoz s Présisten téged hív, majd meg a nyájak
őreinek szilfát kijelöl gyors dárda-vetéshez
s parlagi tornához nyers testeiket kitakarja.

Így éltek régen szabinoknak az ősei éltök,
így Remus és Romulus s így nőtt Etruria naggyá
s – tudnivaló – legszebb így lett vala Róma e földön:
hét hegyet – egy város! – fallal vett körbe magának.
Dicte királyának kormánya előtt s azelőtt, hogy
már marhát vágtak s istentelen emberek ették,
így folyt földünkön Száturnusz aranykari élte,
míg kürt harsantát sem hallották, sem a zordon
üllőkön nem csörrentek pörölyöktül a kardok...

Ámde mi már roppant pályák síkját befutottuk
s itt az idő habzó paripákról oldani kantárt....

 

(Ford.: Marót Károly)
(Forrás: Széphalom 3. évf. 1929. 9-10. sz.)

Illés Endre: Dunántúli legendáskönyv - Dallos Sándor könyve

 

Legelső gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette vásárokon a népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay Gyula, a "Nyíri és Rétközi parasztmesék" előszavában a sarokba állított petróleumlámpást említi, amelynek fényénél nem egyszer rögzítette papírra a sötét parasztszobákban felrebbenő történeteket. Dallos Sándor, akinek most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. "Nem ültem vonatra, nem vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen szál helyszíni jegyzetem sem - írja könyve bevezetésében. - Legendáim egytől egyig itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni szemle nélkül." Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés fényei és ízei közt hordozta eddig őket magában, - "mert életemnek gyökéri részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek a legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje - a szándékban - talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve jelentek meg "Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már: "...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia gyűjteményére".

Még Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott. Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben lényegesen megváltozott. Igaz, hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál gyűjtései, még németül jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót és a "Vadrózsák" folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a Kisfaludy Társaság nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot hordott egybe; sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák, szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein sokszor megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból, mesékből már jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság mély vallásos megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait, mesevilága bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát. Letagadhatatlan, hogy a régi népi élet formái - közel évszázados folyamattal és immár visszafordíthatatlanul - felbomlóban vannak, nálunk is, másutt is; de amit ez a népközösség kultúrában épített, amibe fogódzott, s ami közös szívverése Európa népeivel volt, - azt nagyjából megmentettük, minden osztálynak hozzáférhetővé tettük, s ha írásba merevítettük is, de kiemeltük az idő és a szó elporladó, kihűlő múlásából.

BEETHOVEN, LUDWIG VAN (1770-1827): Fidelio

„Összeszedettebb, energikusabb, bensőségesebb művészt még nem láttam – írta Beethovenről Goethe 1812-ben -, igen jól megértem, hogy különc, szemben áll a világgal.” Nemcsak a személyiség lényegére tapint ez a jellemzés. Érinti a személyes zeneszerzői módszer lényeges vonásait is. A Haydn és Mozart nevével jelzett klasszikus korszak beteljesítője, az egyetemes zenetörténet legnagyobbjai közé tartozó bécsi mester számszerűen kevesebb művet hagyott az utókorra, mint nagy elődei. Haydn több mint száz, Mozart mintegy félszáz szimfóniát komponált, Beethoven kilencet; Mozart csaknem tucatnyi operát, Beethoven egyetlenegyet. Nem az ihlet vagy a termékenység hiányát, hanem irányát bizonyítja ez az adat: a kompozíciós munka soha korábban nem ismert koncentráltságát és befeléfordultságát, a mindent egybemarkolni akaró formafegyelmet és a zene határait feszegető beszédességet.

Beethoven szó szerint küzdelmet folytatott anyagával, hogy a szabad személyiség önkifejezésére alkalmassá alakítsa. Vázlatkönyveiből kitűnik, hogy zenei gondolatai nem eleve tökéletesen pattannak elő, hanem új meg új változatok érlelődéséből, kínkeserves formálódás eredményeként jöttek létre. „Sokáig, néha nagyon sokáig hordozom magamban gondolataimat, mielőtt leírnám. Emlékezetem annyira megbízható, hogy egy témát, amit egyszer megragadtam, évek múltán sem felejtek el. Bizonyos dogokon változtatok, elvetek egyest s mást, újra próbálom, amíg csak elégedett nem vagyok vele. Akkor aztán elkezdődik fejemben a kidolgozás munkája hosszában és széltében, magasságában és mélységében, s mivel tudatában vagyok annak, hogy mit akarok csinálni, sohasem hagy el az eszme…” Ez a vallomás a zeneszerzői műhelymunka nézőpontjából erősíti meg Goethe megfigyelésének helyességét. A beethoveni értelemben vett opusz (és opera) nem isteni szikraként, spontánul és egyszerre kipattanó végleges alak. Újra meg újra átdolgozott, átalakított, egy új szubjektív bensőség, egy „eszme” legmegfelelőbb kifejezésére kényszerített részletek koncentrátuma.

Életműve középpontjában hangszeres művei állanak. Ezekben a szimfonikus zenei kompozíció történetileg új típusa érlelődik meg. A mű legapróbb pórusait csakúgy, mint egészét roppant dinamizmus hatja át, s ez valamilyen felnövekvés, célhoz érés, megszenvedve kivívott győzelem benyomását kelti. Minden műalkotás fokozott mértékben egyéniség, a többivel összetéveszthetetlen individuum. Gondoljunk egyetlen példára, a III. szimfóniára, a beethoveni formaakarat úttörő dokumentumára. A hagyományos formakeret itt grandiózus méretűvé tágul; a mű tételrendje és tételeinek belső szerkezete roppant kohó: a kontrasztáló motívumok és témák feldolgozása salaktalanná, tisztává égeti a zenei alapgondolatot. A zeneszerzőtől származó jelző, az „Eroica” a címben is jelzi ezt az eszmét. Eredetileg „Buonaparte” lett volna a szimfónia címe; a művel Beethoven zenei emlékművet akart állítani a francia forradalom örökségét védelmező hősnek, Napóleonnak, akit szellemi rokonának érezhetett. Amikor viszont eljutott hozzá a hír, hogy az első konzul császárrá nyilváníttatta magát (1804), a zeneszerző tomboló haraggal fordult szembe a szabadságeszme árulójával, az új zsarnokkal. A „hősi” szimfónia „érvényben maradt”, de új feliratot kapott Eroica szimfónia „egy nagy ember emlékére”. A mű végleges alakjában őrzi a forradalom utáni francia zene, a Bécsben 1802-ben és 1803-ban bemutatott Cherubini- és Méhul-operák dinamikus stílusának, indulóinak hatását; a szabadságeszme az új zsarnokság sötétjében tisztább fénnyel világít, mint valaha.

Beethoven egyetlen operájának komponálása közvetlenül a III. szimfónia befejezése után kezdődött. A szövegkönyv alapjául a francia Pierre Gaveaux Leonora, avagy a hitvesi szerelem című, Párizsban 1798-ban bemutatott „szabadítóoperájának” librettója, Jean Nicolas Bouilly műve szolgált; ez a műfaj követelményeinek megfelelve adja elő a Fidelio-történetet, állítólag a forradalmi terror alatt megtörtént eset alapján, a cselekményt a cenzúrára tekintettel spanyol környezetbe áttéve. A bécsi Udvari Színház titkára, Joseph Ferdinand Sonnleithner e francia eredetit követve írta meg azt a három felvonásra tagolt operaszövegkönyvet, amelyet a szövegek között mindig is kritikusan válogató Beethoven örömmel fogadott. Az eredeti Leonora címet az udvari opera intendánsa változtatta Fidelió-ra, hogy megkülönböztesse a francia eredetinek egy másik feldolgozásától, Ferdinando Paer művétől, amelyet 1804-ben mutattak be Drezdában.

Beethoven az operán szokásos módszerével dolgozott, vázlatok és változatok egész sorát készítve. A művet 1805-ben balszerencsés körülmények között mutatta be a Theater an der Wien: a hallgatóság jó részét a Bécset megszálló francia hadsereg tisztjei alkották. De maga a komponista is belátta, hogy szükség van bizonyos átdolgozásra, egyebek között rövidítésekre. Fiatalkori barátjának, Stephan von Breuningnak segítéségével sikerült dramaturgiailag koncentráltabbá tenni a művet (három helyett két felvonás; bizonyos zenei részek elhagyása; új nyitány – az ún. III. Leonora nyitány – komponálása; az első változatot az ún. II. Leonora nyitánnyal adták elő, az első nyitányt maga a zeneszerző vonta vissza). A Fidelio második változatának bemutatójára 1806-ban került sor; az igazi siker ezúttal is elmaradt. Hosszú évekig Beethoven ad acta tette szívéhez oly közel álló operájának ügyét; csak sikerei csúcsán, a VIII. szimfónia befejezése után kezdett hozzá a harmadik és végleges változathoz. Ennek szövegkönyvét a dramaturgiai tekintetben is kiváló munkát végző szakember, Georg Friedrich Treitschke vette kézbe; Beethoven jelentős részeket átírt, és új nyitányt komponált a műhöz. A Fidelio e végső alakjában az 1814-es bemutatón a bécsi Kärtnertortheaterben teljes sikert aratott.

A Fidelio szövegkönyvét Lányi Viktor fordította magyarra.

SHAW, GEORGE BERNARD (1856-1950): Az ördög cimborája – Szent Johanna

Vannak emberek, akik az életet a maga teljességében szeretik élni, kiélveznek mindent, amit csak nyújthat, ezért sorsuk kalandos és mások számára is érdekes. Vannak azonban olyan emberek is, akik szinte csak a szellem világában élnek; életük külső eseményei jóformán elhanyagolhatóak, pályájuk, hivatásuk felolvasztja és magába szívja őket. Mindaz, ami ezen kívül esik, számukra lényegtelen.

Shaw iskolapéldája lehetne az utóbbi típusnak, hiszen egész életét belső világa határozta meg. Írországban született, e protestáns angol családban. Apjától örökölte a humornak azt a fajtáját, amely semmit nem vesz igazán komolyan, és bizonyos derűs lenézéssel tekint minden problémára. Anyja hűvös, távolságtartó, intellektuális nő volt, tőle ezt az élet- és magatartásformát ette át. Iróniáját, szellemét és szellemességét bőségesen kamatoztathatta később a drámáiban, s e drámák sajátosságát, hogy tudniillik tettek helyett érvek és ellenérvek harcolnak a színpadon, annak köszönhetjük, hogy ő is csak intellektuális dolgok iránt volt képes igazi szenvedélyt érezni.

„Külső”, valóságos életében nem sok történt; puritán, önmegtartóztató életet élt, talán ennek (is) köszönhető, hogy kilencvenhárom évet megért. Zárkózott, visszafogott, visszahúzódó ember maradt egész életében, „valódi angol őr”, mondhatná bárki, ha a darabokból nem az derülne ki, hogy Shaw kifejezetten utálta az angol úriembereket – sosem mulasztotta el, hogy csípjen rajtuk egyet, ha megtehette.

Húszéves koráig Dublinban élt, 1876-ban édesanyjához költözött Londonba. Először regényírással próbálkozott 1879 és 83 közt megírt öt regényt, ezek újságokban jelentek meg folytatásonként; később azonban ezek mindegyikét rossznak érezte és megtagadta. Az utána következő években újságíró és kritikus lett, főként zene- és drámakritikával foglalkozott, mindkettőben az akkortájt forradalmian újnak számító szerzők pártján állott: az előbbiek közül Wagner, az utóbbiak közül Ibsen harcias védelmezője volt.

1892-ben mutatta be első darabját, a Sartorius úr házai-t; csak két előadást ért meg, de hatalmas felzúdulást keltett, egyszerre bélyegezték „forradalminak” és „erkölcstelennek”. Az utána következő néhány dráma is hasonló sorsra jutott, végül a Shaw által „kellemes színdaraboknak” nevezett drámák törték meg az átkot. Közülük az elsőt, a Fegyver és vitéz címűt 1894-ben mutatták be. Ezután töretlenül növekszik munkáinak népszerűsége egész haláláig, olyannyira, hogy 1925-ben Nobel-díjjal jutalmazzák.

Történelmi darabjai között az egyik legjobb az 1897-ben írt Az ördög cimborája (1897-ben amerikai, 1899-ben angliai, 1906-ban magyar bemutató a Vígszínházban, Méhes Lajos fordításában; ma Mészöly Dezső átültetésében játsszák). A Shaw minden darabjában megjelenő gondolat, hogy egyrészt senki sem az, akinek mutatja magát, másrészt – és ez még fontosabb – senki sem az, akinek hiszi magát, itt is felbukkan. Richard Dudgeon, a darab főhőse nem gonosz ember és nem „az ördög híve”, ahogy hiszi magáról. Épp ellenkezőleg a hamis, mert nem Isten és az emberek szeretetével átszőtt vallásosság ellen lázad. Anyja, a szenteskedő, mindenkibe belekötő, a neki kiszolgáltatott embereken a vallás, az erkölcs és az erény nevében zsarnokoskodó Dudgeonné példája annyira taszító, hogy Richard bizonyos szemszögből logikusan gondolkodik, amikor úgy dönt, ha ez az erény és a vallás, akkor ő inkább az ördög mellé szegődik. Más kérdés, hogy mikor válságos helyzetbe kerül, habozás nélkül vállalná a halált egy másik ember helyett – vagyis mondhat bármit, a tettei egész másra vallanak…

Az érem másik oldala Anderson tiszteletes, aki a veszélyhelyzetben hamarost rájön, hogy ő ugyan nem óhajtja Istenre bízni a világ ügyeinek elrendezését, hanem inkább maga vesz kézbe a saját sorsát meg a körülötte élőkét. Pillanatok alatt levedli az addigi szerepét, s mint katona és reálpolitikus találja meg valódi helyét a világban.

Az 1923-ban írt Szent Johanna (1923-ban amerikai, 1924-ben angliai, ugyanabban az évben magyarországi bemutató, Hevesi Sándor fordításában; ma Ottlik Géza átültetésében játsszák) is felhasználja ezt a jellegzetes shaw-i fogást, ahol a dolgok és emberek önmaguk ellentétébe fordulnak át. Az azonban, ami a drámabeli világot őrült kavargásra készteti, önnönmaga nem változik: Johanna maga. Johanna szent egyszerűséggel áll a világban, rendszerint nem is érti, valójában miről folyik a szó. Ő csak azt teszi, amit a „hangjai” parancsolnak, ezek pedig Isten szavait tolmácsolják neki. Isten olyan hatalmas, hogy emberi ésszel föl sem lehet mérni; nevetséges dolog szembeszállni vele, netán megpróbálni keresztezni a szándékait. Johanna ezzel ösztönösen tisztában van, tehát a világot nagyon egyszerűnek látja. Konfliktushelyzet nincs, mert nincs választási lehetőség; még csak vágyai sincsenek, mert Istenhez ilyen közel, a kegyelem állapotában már lehetetlen mással törődni, mint Istennel. Körülötte azonban úgy felbolydul a világ, ahogy a vízbe dobott kő felveri a hullámgyűrűket. S furcsa, de igaz: nem arról van szó, hogy az emberek nem ismerik fel az ő szentségét és kivételességét. Nagyon is jól látják. Épp csak jobban érdeklik őket a saját kis ügyeik, mint Isten és az ő elképzelései. Mindenki a saját dolgai után lót-fut, és ha a túlvilág követelményeivel találja magát szembe, bizonyos, hogy az „itt és most” többet fog nyomni a mérlegen.

Shaw nagy mestere volt az illúziók kimutatásának. „Látjátok, ezek vagytok ki, és közben azt hiszitek magatokról meg másokról, hogy nem is ilyenek vagytok, hanem olyanok, vagy fordítva…” Talán ez az oka percre sem lankadó népszerűségének is: mindenki elé tükröt tart, segít, hogy az – a maga érdekében – felismerje önnön lényét.

AUGUST STRINDBERG (1849-1912): Julie kisasszony

„Álmodom, tehát vagyok.” Mert életét, saját szerepeit a drámáiban követhetjük végig. Életének utolsó évében a szociáldemokraták 45 000 koronát gyűjtöttek össze, amelyet int „ellen-Nobel-díjat” adtak át az írónak (mert az igazit nem kaphatta meg).

Johan August Strindberg 1849-ben született Stockholmban. Apja egy gőzhajózási iroda tulajdonosa volt, aki saját házvezetőnőjét vette feleségül. Sok testvére volt, de egyedül ő végezte el a középiskolát. Orvosi, bölcsészeti tanulmányokat folytatott az uppsalai egyetemen, amelyeket soha nem fejezett be. Háromszor kötött házasságot, s mind a három kudarccal végződött. Utolsó éveit teljes magányosságban töltötte.

Első, politikai és társadalmi témájú írásai a 70-es években jelentek meg, amelyek ismertté tették nevét Svédországban. A sajtó támadásai elől 1883-ban külföldre távozik, s kis megszakításokkal tizenöt évig él távol hazájától, főleg Berlinben és Párizsban. Első fontos műve az Olof magiszter (1881) című történelmi dráma, amelyben a fiatalkori ideák és a szkepszis konfliktusával foglalkozik. 1879-ben írta A vörös szoba c. kulcsregényét. Evvel a művével emelkedik a svéd naturalista próza élvonalába. Regényében szatirikus hangon mutatja be a korabeli svéd társadalmi és kulturális viszonyokat. Több művében élesen támadja a feminista mozgalmat (pl. Házasodjunk!, 1884-86). 1888-ban írja a Julie kisasszony c. egyfelvonásosát. Ehhez utólag írt egy hosszú előszót, amelyben a naturalista dráma elméletét és újításait foglalja össze. Egyesek szerint az előszónak nagyobb a jelentősége, mint magának az egyfelvonásosnak. A nálunk is ismert Haláltánc (1901) c. drámájában ismét visszatér a 80-as évek témáihoz (a házasság problémája, férfi-nő kapcsolat). 1909-ben A nagy országút című drámai költeményében írta meg életének és művészetének összefoglalását. Utolsó éveiben leszámolt a politikai aktivitással: „Költő vagyok, mindig is az voltam, és nem helyeslem, ha egy költő próféta vagy politikus akar lenni” – írja egy levelében. Egy pszichiáter szerint skizofréniás volt. Vagy nagyon mélyről, vagy nagyon magasról szemlélte a világot. Vérbeli drámaíró volt, a színpadi formák megújítója. Műveit halála után 55 kötetben jelentették meg. Életműve szinte egyetlen monumentális önéletrajz.

A Julie kisasszony című egyfelvonásosát Dániában írta. Ez az első naturalista tragédia a svéd drámairodalomban – vallotta művéről. 1889-ben zártkörű előadás keretében került sor a darab ősbemutatójára Koppenhágában, a nyilvános előadást a dán cenzor nem engedélyezte. Megjelenése után a mű divatot teremtett. A műben a férfi és nő gyilkos játszmájának lehetünk tanúi. A rejtett vágyak, a visszafogott indulatok felszabadulnak: a grófnő elcsábítja az inast, aki azonban plebejus önérzettel fölébe magasodik az arisztokratának. Vonzalmuk taszítást is jelent egyszersmind: egymásra találnak, hogy legyőzzék egymást. Ha úgy tetszik, úr és szolga, nő és férfi, szajha és kerítő, gyilkos és áldozat tusázik egymással a darabban.

Első svédországi bemutatójára 1906-ban került sor. Első magyar fordítását Bálint Lajos készítette 1912-ben. A magyarországi ősbemutató 1910-ben volt az Urániában.