Mentovich Ferenc (1819-1879): Alvó gyermekemhez

Milyen csendes a te álmod,

Milyen szépen aluszol:

Ajkad hallgat… de arczodrul

Szived boldogsága szól.

Kis fiam, békén alhatol,

Boldog a te életed:

Dús csermelyként fut át rajta,

Az anyai szeretet.

E csermely kristályvizében

Te minden nap megferedsz,

Partjain lombot, virágot

És csigákat szedegetsz;

S estve a midőn fáradtan

Játékidat letevéd:

Álmaid közt e csermelynek

Hallod hulláménekét.

Oh ha egy szép, játszi álom

Téged Istenhez vezet,

Imádkozzál összetévén

Két kis ártatlan kezed.

Kérjed Istent, a hatalmast,

- Kérjed én helyettem is –

Hogy legyen szegény anyádnak

Életén védő pais.

A te lelked fejér, tiszta,

Mint a liliomlevél,

Az enyémet fölzavarta

Fájdalom, gond, szenvedély.

Szent zsámolyához fohászod

Kincses naszádként siet.

Meghallgattatik bizonnyal

Oly szívből, mint a tied.

Mondd el, hogy egy csöndes fészket

Képez e szegény család,

Melyen ha a részvétlenség

Hideg szele nyargal át,

Vagy a sors vészt gyűjt fölébe

És havazó fölleget:

Forrón szerető szivétől

Nyer vidító meleget.

Mondd: hogy ő véd akkor is, ha

Ránk hév sirokko fuval.

Besátorozván e fészket

Szerelmének lombival.

Mondd: hogy nincs más drágaságunk

Szerető lelkén kivűl;

Ha ő nincs… akkor e fészek

Végkép elpusztul, kihűl.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Fáy András (1786-1864): Irodalmi tarlo-virágok

- Emlékezzünk régiekről, hálával és kegyelettel! –

I.

Az 1795-iki pataki examenen, mely akkoriban nagyobb ünnepélyességgel és fényesebb összeseregléssel szokott volt megtartatni, megjelent Horváth Ádám is, a Hunniás költője. Azonnal megfutotta oskolánkat a hír, hogy Horváth Ádám, a poéta – mert ez vala jellemző czíme – falaink közé érkezett. Az volt a szerencsésebb, ki előbb láthatta őt. Magam is, mint gyerkőcze, futkostam előtte, mellette és utána, fogalmat és képet szerezni magamnak arról: mily alakú lehet a poéta? Nem feledhetém soha azt a benyomást, melyet rám, s általában a pataki ifjúságra, a már nem fiatal, de nyers, izmos, erősen levő, pirospozsgás, himlőhelyes arczú, csombókos pofaszakállú, középtermetű férfiú, a maga zöld mentéjével, skarlát-veres színű, de fekete bársony polederes nadrágával, széles rezes kardjával és fekete kucsmájával tőn. Azon tisztelet, mellyel a músák fia iránt mindnyájan viseltettünk, s nemzetiségünk azon typusa, melyet gradivus léptein, testtartásán és öltözetén kinyomva láttam, miként sok eszme szokott a gyermek képzetében, csodás badarsággal folytak össze képzetemben is. A poétát – mert ekkor még csak a pénz-költőt neveztük költőnek, s ily származtatással és értelemmel ma is alig nevezhetnők így a poétát, hacsak nem a „lucus a non lucendo” analógiájára tennők ezt – az emberiség választott edényének képzeltem, miben, a jóravalóra nézve volt is némi igazam; s azért a kiváló csombókot, mentét, nadrágot, poledert, széles kardot és kucsmát is – mik jóformán elütöttek az akkori, akadémiákról megjött, harisnyás, czipős, allonge-parókás és sólyomkalapú tudósaink piperéitől – nem tartottam éppen nem illetőknek egy poéta felkészülésében. E poéták felőli nagyszerű véleményemben megerősített azon közfigyelem, tisztelet és tekintély, melyben Horváth a professori kar s egész oskola előtt állott, azon kapkodás, mellyel mindenki tört őt ebédére, társalgására megnyerni, s azon nyájasság és vidor jovialitás, mikkel magát köreiben kedvessé óhajtotta, tudta tenni. Horváth Ádám, a költő, meglehetősen kiavult már köztünk; de bár ne avulna ki azon kegyelet soha, mellyel az ő korában, magyar írók irányában közönség és collegák viseltettek! Tudomány tisztelése s nemzeti büszkeség az ily kegyelet alapjai, de vagy, hogy nem oly gyérek már honunkban nemzetünk írói, s úgy körültök az egyik becsadó mérszer, a  r i t k a s á g, kimúlt, vagy talán mi írók magunk is elősegítők a magunk iránti kegyelet csökkenését: hogy magyar példaszóval éljek: „esni kezdünk az ugorkafáról.” –

II.

K i s  J á n o s, superintendens, alkalmasint legszerényebb volt íróink seregében. Műveiről s azon szép befolyásáról, melyet kezdő íróink serkentésére s irodalmunk emelésére nézve gyakorolt, nem hallá őt szólani senki; de annál többet mások érdemeiről, mi őt olykor tévesztett pártolásokra is bírta. Sohasem feledem azon kedves óráimat, melyeket az ő s Kisfaludy Sándor lelkes társaságában írói pályám kezdetén, Balatonfüreden tölték. Esengve kerestem Kisfaludyt, ő is szíves volt engem keresni a tömött fürdő vendégei között. Magyar őszinteségű és lelkes volt fogadtatásom nála. A füredi új színház, mely neki köszöné létesülését, levén akkoron keblének kedvencz s eltöltő szenvedélye: éppen színdarabjait írá számára s „Magyar lelkes leányát” olvasá fel előttünk. Többet hatott ránk lelkesedése, mint maga a darab: miután „Himfy”-jében és „Regéi”-ben már végtelenül nagyobbnak ismertük őt. Beszélgetéseinket kifogyhatlan anekdotáival tudta fűszerezgetni, mik minden szavában magyar életet lehelve, tevék, hogy az ember szívesen feledé magát körében. Ingerültségét Kazinczy Himfy devalvatiója, nemkülönben újító s grammatizáló magyar íróink és kritikusaink irányában, gyakran beszőtte mulattató beszélgetései közé s csekélységemben is, azon kétes becsű tulajdont igyekezett kiemelni, hogy ezekkel nem sokat foglalkozom, s így talpig magyar író maradtam.

N.: Máriához

- Sonetto –

Minő varázs űl, lányka, szép szemedben,

Mi báj hatalma bíborajkadon:

Megfogni bár én máig sem tudom,

De mélyen érzem, hordozom szivemben!

Ha mennynek üdve tűn fel képzetemben:

Szép angyalúl a tulvilági hon

Téged mutat fel, s forró vágyimon

Uralkodol te, tündér, játszi szellem!

Miért, miért gyúlt láng e szívben érted,

Ha már az éden bézárt ajtaján

Belépni tilt én sorsom, a kaján!

Előmbe földi pályámat kimérted:

Kiolthatatlan érzet, vágy vezet,

De díjt felém nem nyújt te szép kezed.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Szemere Pál (1785-1861): Uricskaság (1790.)

Apám! intsd nevelő bácsit,

Hiszen  mindig csak tanit.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

Szász Károly (1829-1905): A szerelmes csillagok

Elveszve az űr véghetetlenében,

A földtől távol Istenhez közel,

Számlálhatatlan ezredévek óta

Két csillag égett örök fényivel

Hol az idő és örökkévalóság

Setét árjának forrása ered:

Ott lelte őket a legelső hullám,

Ott hagyta őket minden ezered.

A föld – e porszem, melyet régi átka

Egy körben kerget, miljom éve már –

Még nem tud rólok; olyan messziségből

Nem érhetett még ide a sugár.

Az egyik csillag aranyhajjal ékes,

Az űr hullámin úsznak fürtei,

Mint súgárhid a tón. Az angyaloknak

Nyelve őt  A r a n y k á n a k  nevezi.

A másik csillag halvány és fehér volt.

Hosszú haja, mint a köd fátyola,

Mint hófuvatag, mint ezüst fonalszál;

Ennek a neve: E z ü s t k e  vala.

És szép Aranyka Ezüstkéért égett;

S fényes hajának minden szálai

Reá löveltek súgaras pillantást

Szerelmet kérni és ajánlani.

Ezüstke is viszonzá e szerelmet,

Titokban Aranykáért epedett.

A halvány gyermek fájdalmát elrejté,

Bár szive tőle majd megrepedett.

De az Úr, a ki szívek mélyin olvas,

Gyönyörrel nézte a két csillagot:

Szemének fénye rajtok biztatólag,

Áldást hozó sugárral nyúgodott.

És szólt: „Százezred év a míg lezajlik,

„Gyorsan, mikép egy szálló perczenet.

Szeressétek hűn, változatlan egymást,

„Akkor megáldom boldog frigyetek!

„Hogy legyetek egymáséi mindaddig,

„Míg az  I d ő  kitölti idejét,

„S a nem őszülő   ö r ö k k é v a l ó s á g

„Halálra hajtja elfáradt fejét.

„Örök üdv lesz a hűségnek jutalma...

„De ha egyiktek addig hűtelen:

„Elszakítom azt örökre a mástól,

„Hogy világvégig bujdosó legyen!”

Az ezred évek egymást nyomon üzték,

Mint az árnyék a vándor lépteit.

Gyönyörrel nézte a két csillag őket,

Nem őszltek meg fényes fürteik.

A csillagoknak hosszú életében

Csak egy szívverés minden ezered.

Végéhez hajlik a százezer év… és

A két csillag még mind hiven szeret.

A próbaév maholnap eltelik már,

Az időnek csak egy hulláma még…

De ím a két szép csillag udvarához

Egy ismeretlen vándor érkezék:

Egy  Ü s t ö k ö s… Kimerült halvány arczán

Nedves hajának borong föllege;

Szemeiből kialudt a szelid tűz,

Ereiből az élet melege.

Ki tudja mért – sok miljom év előtt tán –

A bujdosásnak átka érte őt:

Bejárta végesvégig a világot,

Százszor elindult, százszor vissza jött.

Ezernyi fényes népnek udvarában

Volt megvetett, lenézett darabont,

Keresve mindenütt a nyúgodalmat,

És sehol, sehol nem találva hont!

Most ide jött – de nem lehet maradni,

Tovább, tovább!... nyugodni nem szabad.

Rohanj keresztül a végetlen űrön,

Míg szerte mállasz, s lelked kiszakad!

„Oh, csak egy perczig hagyj nyugonnom Isten!

Míg egy hullámot vet csak az idő…”

„Nem, hűtlen szolga! csak tovább!” s e szóknál

Setétebb az Úr arczán a redő…

S a bujdosó ment… Halovány arczáról

Hosszan folyt vissza nedves fürtje még.

Ment, mint a kő, mit kilökött a volkán,

S a véghetetlen űrben eltűnék.

Ezüstke látta, s nincs nyugalma többé.

Utána nézett s lelke reszketett.

Ezüst hajával arczát elborítá,

Mert könyek égtek szemei felett.

Aranyka többé nem volt már szivében,

Lelkét egy más kép népesíti meg.

Nem várja már az ezredek telését,

Sőt a futamló percztől is remeg.

Szegény Ezüstke! felzajlott szivében

Egy vészes tenger: az új szerelem.

Őrjöngő vágyat érez ébredezni,

És érzi átkát, mert hisz – h ű t e l e  n!

Aranyka nem tud, nem sejt semmi roszat;

Boldog, hogy telni látja az időt…

De az Isten a szivek mélyén olvas,

És nincsen titok szemei előtt.

Kimondott átkát nem vonhatja vissza,

Egy percz, és annak teljesülni kell.

Szegény Aranykát szánja, s egy időre

Mélységes álommal borítja el.

S haraggal szól a hűtelen csillaghoz:

„Elért az átok hűtlenségedért;

„Bujdosva keresd őrült szenvedéllyel

„Az üstököst … d e  s o h a  e l  n e  é r d!

„Ezüst hajadból halvány köd fonódjék,

„Huzódjék az mögötted szüntelen.

„Égesd meg magad a napnak hevénél

„És fagyj meg újra, rideg éjfelen!”

Midőn Aranyka álmából fölébredt,

S elsimitotta ragyogó haját:

Ezüstke már a bujdosás átkával

A véghetetlen ürben messze járt!

S Aranyka bús, s Aranyka összerémül,

S kinjának nincs vigasz, nincs enyhület;

Hiába néz szét, kedvesét keresve,

Ezüstkét látni többé nem lehet!

S kétségbeesve megindul utána,

Elhagyja az Úr fényes udvarát,

Az üdvnek kertjét, illatok hazáját,

S az istenarcz vakító sugarát.

Megy, mint a ki számüzte önmagát. Megy

Társatlan utján egyesegyedül:

Mögötte messze elmarad az Úrnak

Fénypalotája, előtte az űr…

És im Ezüstke, végtelen távolban

Az üstököst meglátja, hogy rohan,

Hogy leng utána széttépett ruhája

És nedves fürte, bujdosásiban.

S az ezüst csillag meggyorsítja utját,

Eszeveszetten mind előbbre tör,

Haszontalan! utol nem tudja érni,

Közöttök áll a véghetetlen űr.

Aranyka is, mérhetlen messziségben,

Meglátja kedvesét a hogy rohan,

Ezüst ködként hogy leng utána fürte…

S gyorsítja utját, ah! de hasztalan!

És im Ezüstke, bujdosó utában

Ér egy királyi udvart, hol a nap

Ragyogó trónján székel, míg körűle

Setétebb csillagok udvarlanak

S a Nap, legyőzhetetlen hatalommal,

Körébe vonja szegény csillagot

Szolgálni őt és udvarolni néki,

Pórázon hordja, mint sápadt rabot:

Aranyka is rohanva megy utána…

Légkörbe ér, mely kéken terül el,

Mely tengerében felhőket lebegtet

És habjaiból illatot lehel.

Alant a föld: setét tömeg, de arczán

A fényes napnak csókja még meleg.

Készen hullámzik körűle a tenger,

Fején tavaszi koszorú lebeg.

Aranyka nem lát semmit, csak rohan még,

Szivében kétség és szerelme ég –

Száll gyorsan, gyorsan mint a kilövött nyíl,

Aranyhajától tüzet kap a lég.

De most egyszerre rejtelmes hatalmat,

Erős kart érez, mely megkapja őt,

És elsodorja és magához vonja,

S előtte állt setéten im a föld.

Elébe hányja habjait a tenger.

Aranyhaja vizébe nedvesűl,

Éjfélbe borul a világ s Ezüstke,

És ő a hullámokba elmerül.

Ezüstke látta a csillag hullását,

Utána menne, késő, nem mehet!

Más útat szabott a királyi Nap már,

És szabadulni nem tud, nem lehet!

Örök pórázon tartva, jár az ürben,

Elkezdett útja czél- és végtelen.

Megégeti magát a nap tüzénél,

És megfagy ujra rideg éjfelen…

Ha olykor halvány üstökös barangol,

Mint gyászoló kisértet, az egen:

Tudjátok meg, az számkivetett csillag,

Kiátkozott lény, vándor idegen…

S ha fényes csillag fut le a habokba,

Aranyhajjal, fölgyujtott éjfelen:

Tudjátok meg, az boldogtalan csillag,

Kit őrültté tett a csalt szerelem.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853. 

Sujánszky Antal (1815-1906): Szikszó népéhez

Viharcsatában zúgtak el fölötted
A pusztitó elem vad lángjai,

És összedőlt tornyodból is kihaltak

Az érczharang siralmas hangjai;

Elvesztve munkád minden szerzeményét –

Még csak szivednek őrzéd meg reményét!

Könyed letörléd, és nemes szivekben

Kerested jobb jövődnek zálogát:

Tudván, hogy inségednek vészharangja

Villám gyanánt bejárja e hazát:

Hol közte annyi vésznek, szenvedésnek,

Dicső virága hajt a részvevésnek.

S ha széttekintek ősi szent határin,

Lobogni látok újra lángokat,

Mik dúlni nem, de enyhe balzsamul még

Segítni fognak bőven és sokat:

Látom tüzét az embers z e r e t e t n e k –

S igy szenvedésid hosszak nem lehetnek!

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.

A SZENT HÁROMSÁG TITKA (1851.)

- Legenda. –

Az egyház egyik régi bölcs tanára,

Ki Isten útain buzogva jára,

Sok éjt virasztott által hő imában

S tanulva a szent könyveket sorában.

Szent volt előtte a könyvek igéje,

De ő eszét is mindig számba vette:

Okát keresvén és kulcsát azoknak,

Miket a régi szentek irva hagytak.

Az ég kegyelme lévén munkatársa:

Sok mély titoknak kulcsát megtalálta;

És több homályost, kétest földeríte,

Míg egy veszélyes örvényig bukék le.

„Az Isten egy, de három ő személye,

S a három, egy lény, mely öröktül éle.” –

Igy olvas; és e nagy titkán hitének

Soká tünődik: azt hogy fejtené meg?

Imádkozik hőn, buzgón nappal, éjjel,

És jár az égben s földön mély eszével:

Találni kulcsot e nagy, szent titokhoz…

Hiába! illő kulcsot nem lel ahhoz.

Történt, hogy egykor, könyvvel a kezében,

Olvasva járt a tenger közelében;

S ott egy fiúcska tűnt szemébe: arccal

Kecses, mosolygó s fényes, mint az angyal.

A szent tanárt még mindig titka nyomja,

Azon sereglik minden gondolatja;

De látva a szép gyermeket, megálla,

Mivel szokatlan játékban találta.

Üres kagyalló volt a jobb kezében,

Gödörke ásva a part fövenyében,

S a tenger árját az üres csigával,

Gödrébe mert lankadtlan munkával.

A bölcs mosolygva nézdelé sokáig:

A kis fiúcska mily buzogva játszik,

És gondolá: mily kába, mely mulatja,

Játéka, s hozzá e szavakat mondja:

„Mért fáradozni oly buzgón, fiúcska?

„Hiú, te melyben kedvet lelsz, a munka;

„A tenger árját a kisded gödörbe,

„Merd ezred évig bár, még sem mered be.”

„Lehet, viszonzá, a fiú mosolygva,

„Szép homloklán a fürtöt szertevonva;

„De kész leend ez én munkám előbbed,

„Mint emberésszel titkodat kifejted.”

Igy szólva, eltűnt. – Megpirulva állott

A szent, s magába szállva, igy kiáltott:

„Véglen vagy Isten! s bűnös vakmerő én,

„Ki véges ésszel lényedet fürkészém.”

Mondá alázat hangján; s visszatér

Lakába, többé nem bizá eszére:

Fürkészni a szent Háromság valóját;

Imádta azt, és buzgón hitte titkát.

A szent, kiről e példa meg van írva:

Az egyház egyik legdicsőebb atyja –

ÁGOSTON püspök volt, ki életében

Sokat fölűlmult jámbor bölcseségben.

Forrás: Őszi lombok II. 1857.