Az árva szirt (1850.)

- Dalmát néprege –

Vegliának ősszigeti földén,

Hol vadan tenyész a zöld borostyán,

S árnyazatban gazdag lombozatja

Bús smaragdra festi a haboknak

Játszi tükörét, hol csókolózni

Partra szállnak holdas éjszakákon:

Itt, e földön, élt  B o r ú t h  - a dalnok.

Meggörbíté szálas termetét már

Hosszu évek súlya, és fejéről

Fürtcsigái szép ezüstözötten

Csüggtenek le vállain s szakála

Hófuvat gyanánt fedezte mellét.

Tisztelé őt mindenegy lakója

A szigetnek, és szerette, minthogy

Jámbor és szelíd volt és tudákos

Ős regékben, ugy hogy ritka párja

Messze földön, merre megfüröszti

Hűs vizével tenger a vidéket.

Egykor ünnepére szent Döménnek

Megsereglett a szabad szigetnek

Sok lakója – ájtatos bucsús nép.

A bucsúra ősz  B o r ú t h  is elment,

Elvivén magával útitársul

Jávorfáju barna guzlicáját.

A vecsernye után, ősz Borúth agg

Fügefának árnyokába dőle,

Megpihenni útja fáradalmit;

És körébe gyűlt legott füzérben

A bucsús nép véne, ifjusága,

S kérte őt: dalolna guzlicáján

Bájoló regét a mult időkből.

Engedett  B o r ú t h, az ősz szakálu,

S eltekintve, könnyel agg szemében,

Az alattok rengő kék habokra:

Felcsavarta guzlicája húrját

S dallni kezde néma hallgatóknak,

Kik körébe gyültek szép füzérben.

*

Nézzetek le tenger tükörére,

Tenger tükörén a puszta szirtre,

Mely loborként áll ki a habokból

Vegliának partitól nyugatra:

Elhagyatva és mogorva képpel,

és kopáran fű-, virág- s bokorban! –

Nem kötöz fokán ki évek óta

Csónakot hajósa Ádriának,

Bár dacolni bátor szélvészekkel;

Mert halál van írva homlokára,

S igy lön „árva szirtnek” elnevezve.

Orma fedve most is ködlepellel,

Bár derűlt az égnek boltozatja

És az áldozó nap lángsugári

Tiszta fényben égnek halmainkon;

Mintha félne megmutatni kúpját –

Gyásztanúját hármas áldozatnak.

Imez „árva szirtről” mondok én dalt

Hallgatóknak nyájosan szavamra.

*

Csöndesen lebegj hatalmas árja

Szirt- s halakban gazdag Ádriának!

Csillogó vized legyen, mikép nagy,

Fodrozatlan szemfödél a mélynek,

Mely ölébe számtalan halottat

Vőn alunni hajnalatlan álmat.

Csöndesen lebegj! ne hozzon alkony

Játszi szellőt légszin habjaidra,

Hogy felettök messze széteredjen

Gyönge hangja bánatos dalomnak,

Mely szerelmet énekel ma nektek,

Hű szerelmet, jávor-guzicámon.

*

Egy zupán volt hajdan  O s s e r ó-ban,

S a zupánnak gyönyörű leánya,

Szép  B o z i l l a, apja büszkesége.

Messze híres a szigetvidéken,

Melyet öntöz tenger légszin árja,

S tengeren tul is, hol kél s nyugonni

Jár a napnak fénysugáros arca.

Termetére karcsu és sudár ő,

Mint a  C e r n a  fiatal fenyűje,

Mit nem ingat  B ó r a  vad fuvalma;

És hajának éje, mint az ében,

Mit tegezzé fényezett a gyárnok;

Két szemében csillagok ragyogtak,

Hajnal és est hirdetői égen ,

ajkairól lopott bibort a tenger,

Klárisát hogy vérpirosra fesse;

Énekét lesé el a koránylat

Leble, hogy virágit a tavasznak

Csókolózva üdvözölni tudja.

Ilyetén volt a zupán leánya,

Szép  B o z i l l a, apja büszkesége.

Mint a hajnal gyöngyös harmatával

Száll az illat a nyiló virágból:

Ugy nyitá meg köny  B o z i l l a  keblét

A szerelem égi érzetének:

És az ifju  M i r t o m í r  nyeré meg

A könyezve enyhülő leányszűt.

Szép vitéz volt  M i r t o m í r, az ifju,

Vegliának ősszigeti földén

A zupánnak ifjabb hős szülötte:

Épen oly bölcs szólni a tanácsban,

Mint mi bátor harcokon tusázni.

Hallván hírét szép  B o z i l l a  szűznek,

Eltökélte hozzá vándorolni;

Látni: vajjon szép-e, mint felőle

Hírli népe a szigetvilágnak? –

Tengeren ment, könnyü tölgynaszádon,

Vőn kezébe cifra bükklapátot,

S forgatá oly üggyel a habokban,

Hogy repűlt naszáda, mintha szárnya

Vitte volna kedvező szeleknek.

Alkonyatkor ért el a zupánnak

Hajlokához  M i r t o m í r, az ifju,

Köntösére álhalász a népből,

Mely  K u r í v a  tar megyéit lakja,

S igy nem ismert vándor a vidéken

Arcra; mert hirébül ismerék őt

Messze földön, merre bajnokoknak

Hős nevét a röpke hír ragadja.

Osseróba gyászos ünnepélyre

Ért az ifju. – A zupán lakában

Szép  B o z i l l a  anyja volt kitéve

Égő gyertya közt halottas ágyon.

A halottas ágy előtt imázott

Szép  B o z i l l a  gyászos köntösében,

Szétomolva hónyakán a fürtök:

Bánatának néma hirdetői.

Igy találta  M i r t o m í r, az ifju,

A leányt, kit megcsodálni indult,

Ellenére hű tanácsi szónak,

Mit szeretve szóla néki bátyja. –

Bár ne indult volna őt csodálni,

Hogy ne látta a kecses  B o z i l l á t,

És ez őt soha ne látta volna!

Igy sohajta ősz  B o r ú t h, a dalnok. –

Megszakadt az ének könyes ajkán

És rezegni megszűnt guzlicája:

Mintha égető, mély fájdalomtól

Meglepetve bús dalát feledné!...

Néma csend a hallgatók sorában;

Csak ki anyját sírba elkisérte,

A szelíd lány érze könyt fakadni

Két szemében ősz  B o r ú t h  dalára.

*

Hosszan és soká imázott anyja

Gyászos ágya mellett fuldokolva

S nem veté föl bús szemét kezéből,

Míg a holtat elvivék a sírba,

Hogy pihenne véglen álmat ottan;

S ott, a sírnál, látta meg  B o z i l l a

M i r t o m í r t  először, s megszerette.

Ott, a sírnál, néze a leánynak

Éjszemébe  M i r t o m í r  először,

És igézve tért meg tölgynaszádán,

Bánatot, bút hozva őslakába.

Mert  B o z i l l a  apja és övé közt

régidőtül fogva nagy harag volt!

A szülék haragja átokul lön

Már sok izben magzatuk fejére;

Ámde nem volt még szerelmes eddig,

Kit reményi nem kecsegtetének!

Merni bátor a szerelmes ifju,

Mint ki égi pályabért sovárog

Állhatattal s bajnokúl kivívni,

És a szűz, ha lángra gyúlt szerelme,

Semmi vészre nem figyelve, mégyen,

Merre őt az érzetár ragadja!...

M i r t o m í r  is lelt időt s helyet, hol

Láthatá és szólhatott a lánnyal:

A zupánnak árnyas erdejében,

Mely a parotn hosszan terjedett el

zöld babérok lombozott sorával

Osserónak habkörözte földén.

Itt köté ki  M i r t o m í r  evicke

Tölgynaszádát napleáldozatkor;

S ide jött el szép  B o z i l l a  látni

Mirtomírt, a nyájas holdvilággal,

Agg cseléde hű kiséretében.

Mult a gyászév, s jöttek a zupánhoz

Kérni nőül szép  B o z i l l a  lányát.

Jött közelről, s messze tartományból

Sok levente dús ajándokokkal;

De  B o z i l l á t  nőül egy se nyerte;

Mert a szűznek szíve már fogoly volt,

M i r t o m í rnak foglya mind halálig!

Megkisérté sorsát  M i r t o m í r  is,

Azt hivén: feledte a zupán már

Hosszu évek mulva nagy haragját…

De boszúsan üzte el lakából

A zupán: haragját nem feledve.

És siratta szép  B o z i l l a  őtet:

S apja látván, mint sír éjjel, nappal,

Hogy kiűzte M i r t o m í r t  lakából,

Meggyanítá a valót – szerelmét!

Ment az ifju néma bánatában,

Hő szerelme kínos érzetével;

S nem köté ki könnyü tölgynaszádát

A sziget babéros erdejénél.

Mert boszúját félte a zupánnak –

Nem magára, kedvesére félte!

És füröszté könyben arculatját

Szép  B o z i l l a, mert nem láthatá már

M i r t o m í r t, a kedvest hű szivének!

Elhatott azonban Boszniáig

Híre a zupán szép magzatának,

Fényes udvarába a királynak,

S szólt legott apjához a királyfi,

Szép  R a d o s z l á v, nyalka egy levente:

„Hadd, apám! hogy menjek a zupánhoz,

„Ossernak habkörözte földén,

„Szembe-szemtül lányát megcsodálni;

„És ha oly szép, mint a hír beszéli:

„Elhozom magammal hitvesemnek.”

Igy  R a d o s z l á v. Engedelmet intvén

Apja, vön magához drága kincset

Nagy halommal, mint királyfit illet,

S fénymezében, fényes udvarával

Megy sietve a zupán lakához

Osserónak zöld babéru földén.

Látta lányát, megszerette őtet,

S hitveséül kérte a zupántól.

Átigérte a zupán leányát,

Azt hivén, hogy trónra mén örömmel;

De  B o z i l l a  nem kapott a trónon:

Mert szivében ő már rég fogoly lön –

M i r t o m í rnak foglya mind halálig!

Szörnyüséges a zupán haragja,

Hogy szavát leánya nem fogadta;

A királyfi szégyenelte szintén,

Hogy kezét  B o z i l l a  megvetette;

S szégyenében esküvék az égre,

Hogy kivűle senki nem birandja

A zupánlány nászkezét a földön. –

Mért tevéd az esküt, oh  R a d o s z l á v!

Vagy kezével, hű szerelme nélkül,

Kényszerítve a királyi nászra,

Boldogítna téged szép B o z i l l a?...

Mért tevéd az esküt, oh R a d o s z l á v!

Hajh, halálnak magva lesz nagy esküd,

Hogyha Isten hallja fenn az égben.

Igy sohajta ősz  B o r ú t h, a dalnok,

S elmerűle pillanatnyi gondba,

Mintha félne végig énekelni

Bánatos dalát az árva szirtről. –

Néma csend a hallgatók sorában:

Csak ki kedves vőlegényt veszíte,

A szelíd lány érze könyt fakadni

Két szemében ősz  B o r ú t h  szavára.

Megpihenvén ősz B o r ú t h, a dalnok,

Fogta újra jávor-guzlicáját,

És tovább igy folytatá regéjét:

„A tiéd lesz, hős királyfi,lányom,

„Jó szerével bár, vagy kedve ellen!”

Mond boszúsan a zupán. S parancsot

Ad legott a fürge házi népnek,

Mely sürögve készül nászörömre.

Oh,a kába! megvakítja őtet

A királyi nász, a trón varázsa!

Zsarnokúl lön ap helyett leányán,

És feláldozá ön s lánya üdvét

Büszkesége csalfa istenének!

Mint galamb, ha saskesely vevé őt

Üldözőbe, bolyg liget homályin,

S búpanaszt nyög tévedett himének:

Ugy bolyonga búsan és könyek közt

Szép  B o z i l l a  apja erdejében,

Mely a parton hosszan terjedett el

Zöld babérok lombos ernyejével.

Míg egy este  M i r t o m í r  hajósa

Megkinálta könnyü csónakával:

Hogyha látni kedvesét ohajtná,

Búsulót az árva sirt fokánál.

Kész a lányka menni kedveséhez,

S bésiet a könnyü tölgynaszádba,

Mely repűl a tenger csöndes árján

Mirtomírhoz, a ki nagybusúlva

Vár reá az árva szirt fokánál.

Szép az est: egy fölleg sincs az égen,

Nincs lebel, mely játszanék futosva

Légszin árján csöndes Ádriának;

Mint a hattyu tiszta kerti tóban:

Fürdik benne a hold nyájas arca,

És körötte fürdik lágy sugárral

Milliója fényesb csillagoknak.

Néma minden a mély, messze síkon,

Csak lapáta csattog a hajósnak

Bémerűlve tenger kék vizébe.

Igy repűl a sajka holdas éjen,

Csöndes árján légszin Ádriának

Mirtomírhoz, a ki nagybusongva

Vár reá az árva szirt fokánál.

Partot ér a sajka, s M i r t o m í rnak

Karja közt a kedves, szép B o z i l l a,

Reszketezve kéjtől, félelemtől!

Nincs szavok; de mint is tudna szólni,

a kit égi kéjek édes árja

És az üdvnek élve boldogít meg?

Nincs szavok; de szívök dobbanási

És a csók,mely ajkaikra forrott,

Hű tanúk: mi boldog mind a kettő!...

Igy mulának perc után a percek,

Míg a hold is meghajolt az égen,

S válni készti a leányt, az ifjut. –

M i r t m í rnak ottan hív hajósa,

Csónakába visszaszáll B o z i l l a,

És repűl a tenger csöndes árján,

Mint a szellő, apja erdejéhez.

Néz utána, fenna szirten állva,

M i r t o m í r  a nyájas holdvilágban,

S csókot int a távozó leánynak.

Száll a sajka, száll tovább-továbbra,

Már sötét pont tenger csillanásin;

Az is eltün M i r t o m í r  szeméből,

S ő magasbra hág a puszta szirten,

Míg az ormot éri fürge lába.

Néz a távol sajka híg nyomába,

S elmerülve kínos gondolatba,

Hű naszádát ott az ormon várja…

Szállj, o szállj le, M i r t o m í r! a szirtről;

Hajh! halál van írva homlokára.

Mért dacolsz igy a vad végezettel?

Nem kötöz ki partjain naszádot

Egy hajósa széles Adriának,

Bárha víni bátor szélveszekkel;

S te dacolni mersz a végezettel?...

Elvivé hajós a szép zupánlányt

Gyors naszádon apja erdejéhez

Osserónak zöld babéros földén;

S visszatér az árva szirt fokához

M i r t o m í rt is vinni hajlokába.

Hajh! siess hajós! a szirt fokához,

M i r t o m í rra nyíl feszül az íjban,

Mentsd meg őt a gyászos orhaláltól! –

Igy sohajta ősz B o r ú t h, a dalnok,

S megszakadt az ének újra ajkin;

Arcain haragnak lángja gyúl ki,

Felszökel, magasra kapja görcsös

Két kezével barna guzlicáját,

Hogy fedezze M i r t o m í rt, az ifjut,

A reáfeszített gyáva nyiltól!...

Majd lerogyva ismét kőpadára

Árnyokában a galyas figének,

Sápadt arccal, húnyt szemekkel űl ott:

Mintha félne látni véres ormát

A haláltanyán árva szirtnek. –

Néma csend a hallgatók sorában…

Borzadozva néznek össze ifjak

És leányok, kik szerelmi frigyben

Boldogok valának aznapiglan.

*

Megjön a hang ajkin ősz B o r ú t hnak,

S bús dalában így megyen továbbad:

Szégyen és boszú, ikerszülöttek:

Gyáva gőg s hiúság rút szülőjök.

Válhatatlan frigyben él a kettő,

S mint a bűn, titokban járnyomába

A kitűzött véres áldozatnak.

A zupántól megtudá  R a d o s z l á v,

Kit szeret leánya, szép  B o z i l l a,

S kedve mért nincs a királyi nászra?

És  R a d o s z l á v  esküvel fogadta,

Hogy kivűle senki a zupánlány

Nászkezét a földön nem birandja!

Boszniáig elhatott a híre,

S Boszniában hallá a királyfi:

Mily vitéz, mi harcias levente

M i r t o m í r, s mi bátor a tusában!

Mily ügyes nyilazni, vetni dárdát,

És mi biztosan sújt fent acéla

Gyors halált fejére ellenének.

Tudta mindezt a kevély  R a d o s z l á v,

S lelke nem volt síkra szállni véle

A zupánlány nászi birtokáért.

Meglesé a holdas éjben őket

A közel szirt árnyazott tövénél,

És midőn  B o z i l l a elhajózott:

Felkuszott örúl az árva szirtre,

És halált vin mérgezett nyilával

A szerelmes ifju  M i r t o m í rra,

Ki lebukva arcul a tetőről,

Szép  B o z i l l á t, kedvesét, sohajtá,

S eltünék örökre a habokban!

Látta a halálos nyílt repűlni

M i r t o m í rra, látta őt lebukni

A habokba arcul hív hajósa;

Gyors nyilat tön ő is kész ijára,

S gyors nyilától halva dúlt a szirtre

Az orozva gyilkoló királyfi…

Nászörömre gyűl-e a tömérdek

Nép  B o z i l l a  apja hajlokába?

És a tenger fáklya fényözönnel

Ünnepélyre híjja tán barátit

A királyi vőre büszke ipnak?...

Síri hangok bús melodiája

Halható ott a zupán lakában,

S a lobogva égő fáklyatenger

Gyász szobákra önti szét sugárit;

A tömérdek nép csodálni mégyen

A királyi vőt – halottas ágyon!

S nincs menyasszony a királyfi mellett,

Őt siratni, gyászos köntösében,

Fáklyafény közt a halottas ágyon!

Szép B o z i l l a  M i r t o m í rt szerette

Mind halálig, a sötét habokban!

Hű hajósa meghalt kedvesének

Érte jött evicke csónakával,

S csöndes éjen, sápadt arcu holdnál

Elvivé az árva szirtre őtet,

S nem hozá meg apja erdejébe

Osserónak zöld babéru földén;

Mert B o z i l l a  M i r t o m í rt szerette

(A hajós egyetlen férfivérét);

Őt keresni szállt a kék habokba,

S kék habokbul visszatérni késik,

Késik mind maiglan szép B o z i l l a!

A szerelmes ifju s lány halála

Mély titoknak fátyolába rejtve;

Csak hajósuk sír könyet felettök

Csöndes éjen gyönge holdvilágnál,

S mond könyéhez jávor-guzlicáján

Síri dalt az árva szirt fokánál!

*

Igy dalolt az ősz  B o r ú t h. S könyekbe

Olvadott fel sok leányka búja,

Melyet érze szép B o z i l l a  sorsán.

És az ifjak, néma bánatukban

Néztek át az árva szirt fokára,

Csöndes álmat intve  M i r t o m í rnak. –

S minthogy eljött szürke fátyolával

A szelíd eset és megútra inte:

Fölkelének rendre a bucsúsok,

Ősz B o r ú t hnak nyájas hallgatói,

S visszatértek mindegyök lakukba.

**

JEGYZETEK

1. v. V e g l i á n a k  ős szigeti földén, sat.

V e g l i a, mai neve egyik szigetnek az ádriai tenger quarneroi öblében. Hajdan C u r i c t a, K a r k nevek alatt ismeretes. A magyarok történetével a Frangepánok hozák viszonyba, kiknek a tatárfutáskor e sziget birtokuk volt. Fekszik  P o r t o r é  és  S z e g n i a  előtt, a quarneroi öböl éjszak-keleti szögletében.

19. v. Egykor ünnepére  s z e n t  D ö m é n n e k, sat.

S a n – D a m i a n o = sz. Dömén, védszente a hason nevű helységnek, V e g l i a  nyugati részén, a tenger partja felett.

24. v. Jávorfáju barna g u z l i c á j á t, sat.

G u z l i c a, kicsinyítő a  g u z l a  szótól, mely a montenegroiaknál ma is fenvan, s hegedű-alakú zeneszert jelent.

48. v. S igy lön á r v a  s z i r tnek elnevezve;

„Árva szirt = s c o g l i o o r f a n o”. Kopár szikla a költeményben leírt helyen, melytől ma is óvakodnak a hajósok.

69. v. Egy  z u p á n  volt hajdan O s s e r ó b a n…

Z u p á n, a déli szlávnépeknél törzsfőnökök, tartományi vezérek s később hercegek is. – O s s e r o, sziget neve a quarneroi öbölben,V e g l i ától délnyugatra,  F i u m é tól délre. Hajdan (Strabo, Plinius, s mások szerint) A b s o r u s, vagy C r e p s a.

77. v. Mint a  C e r n a  fiatal fenyűje, sat.

C e r n a, sajátkép egész nevén. C e r n a g o r a, annyi, mint: f e k e t e       c s ú c s, egyike a dalmát havasok bérceinek.

78. v. Mit nem ingat  B ó r a  vad fuvalma…

B ó r a, a görög  b o r e a s-tól , éjszak-keleti szél, mely ősztől tavaszig szokott a tengeren uralkodni. Sokszor oly dühösen fú, hogy kisebb hajóknak az útat lehetetleniti, a nagyobbakat a kikötői be- vagy kiindulásnál akadályozza.

113. v. Mely  K u r í v a  tar megyéit lakja…

K u r í v a, ős neve a mai  Pa g o szigetnek a quarneroi öbölben, mely  A r b e- és O s s e r ótól kelet-délre,  Z a r a  ellenében éjszaknyugatra fekszik. -  Csekély számu lakosi johlegeltetés-, halászat- s tengeri sókészitéssel foglalkoznak; földezete homokos és kopár.

Forrás: Őszi lombok II. 1857.

Az Őrangyalhoz (1847.)

Megzendül a lant: szent dal húrjain

Dicsérni Isten fényes angyalát,

Kit Ő kegyében mellénk őrül ád

A földi pálya vészes útain.

E hű vezérünk védő karjain

Életcsatánkat bizton küzdjük át:

Hiven követve intő szózatát,

S nem csüggve a föld bálványszobrain.

Dicsérjük őt, az Ég fényes követjét,

Buzgó imában, dalban, szüntelen,

Vándorlatunkban hogy velünk legyen.

S ha ránk bocsátja a sír hosszú éjét:

Lelkünk vezesse a mennyegbe fel,

Vigadni véglen Isten szentivel!

Forrás: Őszi lombok II. 1857.

HÁGÁR (1846.)

Hágár és Ismáel a vadonban.

Karel Dujandin festménye 1662.

- Szenttörténeti ballada –

„Menj, Hágár! hagyd el házamat,

Vidd e fiút is el…

Az Úr akarja így, legyen!

Bár szívem még kegyel.

Menj! s vidd magaddal Izmaelt,

Napod köröttem már betelt.”

Igy szóla Ábrahám, s adott

Hágárnak kenyeret

S vizet tömlőben: mert az út

Pusztákon át vezet,

Hol nincs forrás, mely szomjan olt,

S födélül csak az égi bolt.

Döbbenve hallja Ábrahám

Szavát a szolganő:

Az Úr nevében szólt az agg,

S könnyezve indul ő;

Csügg karján a kis Izmael:

„Jerünk, fiam, pusztákba el!...”

Sohajt, és búsan utra kél,

A kis fiú vele;

Köszönti nemsokára őt

A puszták hő szele,

Egyetlen ez, mely társa lett,

S nagy bánatával fog kezet.

Igy véli ő; de társa lőn

Az Úrnak angyala,

Ki Izmaelnek, apjaért,

Áldást igér vala,

S a szellő suttogásiban

Őrangyalának lelke van.

Megy Hágár… a nap kél s merűl felette,

Megszűn az ösvény, mely őtet vezette,

És bolyg fiával a puszták fövényin,

Merengve búsan eltűnt szép reményin.

Megy pálya nélkül, egyre tévedezve,

Szomjas szemekkel friss forrást keresve:

Mert elfogyott már a víz tömlejéből

S nem hull eső az Úrnak zárt egéből.

Megtűzve fekszik a nap lángsugára

A messze síkon, s a platán galyára

Nem száll a szellők szárnya enyelegve,

S nincs lombok árnyán a vándornak enyhe.

Csüggő serénnyel néz odút sietve

A hím oroszlán, prédáját feledve;

Sem a madárka nem gondol dalára,

Virág- s füveknek eltikkadva szára…

És szomjan égve nő Hágár- s fiának;

A nap hevében már elbágyadának,

S hiába néznek szét nyugat-s keletre,

Nem zeng feléjök a völgy csörgetegje.

Elhalva fekszik a fiú – s anyjának

Szemén forrása serked a könyárnak;

De ah! könyével szomját el nem oltja,

S már vérzi lelkét kedves kis halottja.

„Szemem ne lássa a halál e harcát…”

Szól kínnal, és megy, elfedezve arcát.

Majd föltekint a föld és menny Urához,

És térdre hullva ajka ily imát hoz:

„Isten! kegyelmezz kisded magzatomnak;

Vedd el fejéről súlyát szent karodnak!

Én vétkezém: ne büntesd őt helyettem,

Csak én valék, ki Sárát megvetettem.”

„Mindenható! nyiss forrást ajkainknak,

Vagy tűzz határt, ah! kíntelt napjainknak!...

Élet- s halálnak ura vagy te, Isten!

Nálad hatalmasb a világon nincsen.”

Igy esde Hágár. És meghallgatá őt

Az Úr, a hozzá buzgóan könyörgőt;

S az angyal által külde fényt szemére,

Hogy látna forrást – s abban újra élne.

*

Megmentve Hágár és fia:

Ő hitt, imádkozott,

S az Úr, ki benne hitt, bizott,

El senkit nem hagyott;

Ha jobbja sújt is, még szeret,

Kisért, de majd üdvhöz vezet.

Forrás: Őszi lombok II. 1857.

WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616)

A Londonból Oxfordba vezető országút mellett, az Avon folyó völgyében fekszik Stratford. Ma is olyan, int Shakespeare korában: álmos kis város. Azóta szinte semmi sem változott benne. Az Avon folyó partján egy gótikus templom tornya köszönti a vándort. Boltívei alatt Shakespeare holtteste nyugszik. Nem messze innen áll az iskola, amelynek Shakespeare diákja volt. Távolabb a Shakespeare Emlékszínház, amelyben csak az ő darabjait játsszák S a város főutcáján lelhető meg az az épület, amelyet felkeres minden világjáró: Shakespeare keresztgerendákkal pántolt, meredek tetejű szülőháza.

William Shakespeare Stratfordban született 1564. április 23-án. Itt múlt el gyermekkora és kalandos ifjúsága. Itt nősült meg, itt született két leánya és gyermekként elhalt kisfia, Hammet. Egyik hajnalon a felesége, Anna asszony arra ébredt, hogy üres mellette a hitvesi ágy. Shakespeare megunta a kisvárost, a szűkös anyagiakat, a házasságot és azokat az ütlegeket, amelyeket a földesúr erdőőrétől kapott orvvadászatért.

Felkerekedett és szaporán igyekezett a főváros felé

London: háromszázezer ember lakóhelye. Szédítő világváros vidéki fiatalember szemében. Naphosszat csatangolt a macskaköves utcákon, a Tower komor falai alatt, a hajóktól nyüzsgő folyó partján, a kocsmák és könyvesboltok környékén, a  T h e a t r e  C o u r t a i n, a legnagyobb színház körül. Lesi a színház tornyára felröppenő zászlót, amely az előadás kezdetét jelzi. A bejáratnál egy pennyt kell fizetni, de neki annyija sincsen Bezzeg nem gond a belépődíj a lóháton érkező uraknak. Odavetik a kontárt egy-egy ácsorgó suhancnak… Shakespeare londoni élete valószínűleg ilyen alkalmi lovászsággal kezdődött Aztán bekerült a színházba, műsort árult, színlapot írt, és egyszer csak megkapta az első szerepet. Ettől kezdve a stratfordi fiatalember életútja meredeken szökkent a siker felé: ügyelő, dramaturg, igazgató. Nemsokára társtulajdonosa a  G lo b e  S z í n h á z-nak, s a közönség mulattatására vagy megríkatására egymás után teremti meg a III. Richárd, Falstaff, Puck, Hamlet, Lear, Othelló alakját.

Londoni életéről alig tudunk valamit. Ben Jonson, a  V o l p o n e  írója jegyez föl róla néhány szűkszavú adatot. Egy poros akta tanúskodik arról, hogy Chamberlain főudvarmester színésze, Mister William Shakespeare az Ezüst utca sarkán lakott egy parókakészítőnél. Annyit sejthetünk, hogy a királyi udvarban is szíven látták De napjai nem sokban különbözhettek a kortárs drámaírók hétköznapjaitól.

Tizenkét évig élt Londonban, a színpad fejedelme lett és tisztességes vagyont gyűjtött. Erzsébet királynő halála után, Jakab uralkodásának első éveiben még Londonban látható, aztán 1610-ben hazaköltözött Stratfordba. Földet és házat vásárolt, leányait kiházasította, a pénzét kamatra kölcsönözte. Drámaírással többé alig foglalkozott. Ötvenkettedik születésnapján halt meg. Halálos ágyánál felkereste őt Ben Jonson, akit ő vezetett be a színház világába. Jonson elbúcsúzott a haldokló baráttól és talán ekkor fogalmazta meg Shakespeare műveinek első kiadásához írt ajánlását: „Diadalmaskodtál, Anglia! Azt nevezed magadénak, aki előtt meghajol Európa valamennyi színpada. Nemcsak a mi korunknak él, hanem örökké! A múzsák ég ifjú hajnalhasadásban állottak, mikor megjelent ő, mint Apolló, és meghódította szívünket és szemünket. Maga a természet is büszke volt az ő alkotó lángelméjére.”

Harminchét dráma és két kötet vers maradt utána. Meg egy óriási könyvtár, amelyet az idők folyamán róla írtak össze.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

Színművei: VI. Henrik I-II-III. rész („Henry VI.”, 1590-91); Tévedések vígjátéka; III. Richard; Titus Andronicus („Titus Andronicus”, 1593); A makrancos hölgy; A két veronai ifjú („The Two Gentlemen of Verona”, 194); Felsült szerelmesek („Love’s Labour’s Lost”, 1594);Romeo és Júólia; II. Richard („Richard II.”, 1595); Szentivánéji álom, János király („King John”, 1596); A velencei kalmár; IV. Henrik I-II. rész („Henry V.”, 198); Julius Caesar; Ahogy tetszik; Vízkereszt; Hamlet; Troilus és Cressida („Troilus and Cressida”, 1602); Minden jó, ha jó a vége („All’s well that Ends well”, 1602); Szeget szeggel; Othello, Lear király; Macbeth; Antonius és Cleopatra; Coriolanus; Athéni Timon („Timon of Athens”, 1607); Pericles („Pericles”, 1608); Cymbeline („Cymbeline”, 1609); Téli rege („The Winter’s Tale”, 1610); A vihar; VIII. Henrik („Henry VIII.”, 1612).

SHAKESPEARE: TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA

(„The Comedy of Errors”, vsz. 1592. Vígjáték 5 felvonásban. Fordította: Egressy Gábor és Szigligeti Ede 1853, Arany László 1866, Fodor József 1948, Szász Imre 1955.

Szereplők: 11 férfi, 5 nő, néma személyzet.)

Réges-régi vígjátéki hagyományt dolgozott fel Shakespeare e korai vígjátékában: az ikertestvérek összetévesztéséből fakadó félreértéseket. Tökéletes szerkezet s a könnyed témánál igényesebb, érzelemgazdag emberábrázolás jellemzi a nagyon mulatságos komédiát.

*

Ephesus és Syracusa között viszály van, s aki egyik háborúskodó fél területéről a másik, ellenséges területre lép: halál fia Így jutna rövidesen ártatlanul hóhér kezére Ephesusban Aegeon, az öreg syracusai kalmár is, hacsak nem akad valaki a városban, aki váltságdíjat fizet érte. Nem remél segítséget, hiszen ismeretlen itt, de utoljára elmondja még a kíváncsiskodóknak szomorú történetét. Jó feleségével, Emíliával, szép ikerfiaival és kis ikerszolgáival sok évvel ezelőtt hajótörést szenvedett. Az egyik fiát és egyik szolgáját tudta csak kimenteni a habokból, családja többi tagjáról azóta sem tudott meg semmi bizonyosat. Megmaradt gyermeke a szolgájával 18 éves korában világgá indult, hogy felkutassa az elveszetteket, de évek teltek el, s őróluk sem jött hír azóta. Az apa legalább megmaradt fiát szerette volna fellelni újra, őt keresve jutott az ellenséges városba. Ephesus hercegét megindítja a történet, és estig haladékot ad Aegeonnak, hogy kezest találjon.

Éppen ezen a napon érkezik Ephesusba syracusai Antipholus és szolgája, Dromio. Őket keresi az agg kalmár, de ők erről mit sem tudnak. Azt sem sejtik, hogy rég elveszett ikerpárjuk ebben a városban él. És mert a két-két ikertestvér a megszólalásig hasonlít egymáshoz, a legváratlanabb bonyodalmakba keverednek estélig mind a négyen. A város lakói régi földijüknek nézik az új jövevényeket, sőt az ephesusi Antipholus tulajdon felesége, a féltékeny természetű Adriana is az újonnan érkezett ikertestvért fogadja szerelmesen, férjeként üdvözölve – a syracusai ifjú legnagyobb megütközésére. Az igazi férj, míg felesége ikerbátyjával lakomázik, szégyenszemre idegen házban, egy hírhedt kurtizánnal kénytelen ebédelni, mert csalónak nevezték és nem engedték be tulajdon házába. És nemcsak a két urat tévesztik össze a városbeliek, ők maguk összetévesztik az egyforma szolgapárt, azok meg gazdáikat, amiből megint csak tengernyi bonyodalom származik. Estére már a város megbecsült polgárát, az ephesui Antipholust rabláncon kíséri a végrehajtó, felesége őrültnek tartja, ő viszont azt hiszi, hogy Adriana megcsalta – s mindez azért, mert közbe-közbe hasonmásával tévesztették össze. A felbőszült ephesusi Antipholus megszökik rabtartójától és szolgájával – feleségét kergetve – nagy riadalmat kelt a város utcáin, annál is inkább, mert felváltva tűnnek elő a másik úrra és szolgával. A syracusaiak végül egy apácaklastromban találnak menedéket. A főnökasszony szigorúan megleckézteti a férjét követelő Adrianát, mert bebizonyítja, hogy féltékenykedése vette el józan eszét. Éppen ekkor ér oda Aegeon kivégzési menete, és a megbántott asszony a herceg elé borul panaszával De ugyanekkor ér oda a feldühödött valódi férj is, és ő is a hercegtől követel igazságot. Senki nem tudja, mi történt itt valójában, hiszen a férj is, az asszony is bizonyítani tudják homlokegyenest ellenkező állításaikat. De megoldódik a rejtély, kitárul a zárda ajtaja, és kilép a két testvér a főnökasszonnyal Aegeon könnyezve ismeri fel az ephesusi és syracusai Antipholusban fiait, a zárdafőnöknőben hitvesét, s a két Dromio is egymásra talál. Boldogan ünneplik szerencsés találkozásukat, a syracusai Antipholus megkéri sógornője húgának kezét, és mindkét testvérpár megbocsátja egymásnak a tévedések okozta kellemetlenségeket.

A darabot nálunk 1853-ban mutatták be először a Nemzeti Színházban.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

SHAKESPEARE: III. RICHÁRD

(„The Tragedy of King Richard the Third”, vsz. 1592. Krónika 5 felvonásban. Fordította: Vajda Péter 1843, Szigligeti Ede 1873, Radó Antal 1911, Hevesi Sándor 1937, Lendvai István 1942, Vas István 1949.

Szereplők: 31 férfi, 5 nő, mellékszereplők, néma személyzet.)

A III. Richárd az egyetlen Shakespeare királydrámái közül, mely a mai napig színpadon maradt hazánkban. Richárd alakja az első a hatalmas szenvedélyű, jellegzetesen reneszánsz Shakespeare-hősök sorában, félelmetes királyi gonosztevő. Véres felemelkedésének és csúfos bukásának ábrázolásával Shakespeare hitet tett zsarnokgyűlöletéről, állást foglalt a maga korának haladó állameszménye, a központi monarchia intézménye mellett.

BEN JONSON (1573-1637)

Atléta termetű, italt és szerelmet kedvelő férfi volt. Sorsa színes reneszánsz-élet, csupa vargabetű és ellentmondás. Cambridge-ben komoly klasszikus műveltséget szerez, s néhány év múlva már Németalföldön csatázik. Egyszer szemben álló seregek előtt vív romantikus párbajt, és pokolra küldi az ellenfelét. Londonba visszatérve színész lesz. A nagyváros kocsmáit jól ismeri. Féktelen természete miatt az akasztófa árnyéka is ráesik. Tehetségét Shakespeare ismerte föl, s hagyomány szerint színpadon is szerepelt Ben Jonson egyik darabjában.

Pedig Jonson az irodalomban nem Shakespeare irányát képviseli. Shakespeare drámáiban az élet féktelen sodra ragadja magával a nézőt, minden korlátot áttör, mint a viharzó tenger. Jonson klasszikus példákon nevelkedett. „Római szerző, aki angolul ír”: Terentius tanítványa. Aggodalmas műgond, az antik dramaturgiai szabályok tisztelete jellemzi. Darabjainak jó része ma már csak irodalomtörténeti olvasmány. Bírálói szerint minden megvolt benne, ami a nagy költőt jellemzi – az átütő tehetségen kívül. Ez persze rosszmájú túlzás. Mindenesetre azt a darabját játsszák még ma is, amellyel Shakespeare rokonának tudott bizonyulni.  V O L P O N E-ja csupa élet, szenvedély, kétértelmű vicc, remek karakterek gyűjteménye. Stefan Zweig figyelt föl rá, ő dolgozta át és indította útnak a XX. század színpadán. Másik modern átdolgozója Jules Romaine.

Világsiker lett belőle.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

BEN JONSON: VOLPONE AVAGY A PÉNZ KOMÉDIÁJA

(„Volpone”, 1605. Vígjáték 5 felvonásban. Stefan Zweig 3 felvonásos átdolgozását magyarra fordította Emőd Tamás 1930, Stefan Zweig és Jules Romains átdolgozását felhasználta és kiegészítette Illyés Gyula 1947.

Szereplők: 12 férfi, 2 nő, néma személyzet.)

Pénzért minden hitványságra kész polgárokat állít pellengérre egy kecsegtető örökségért vívott, mulatságos fordulatokban gazdag küzdelmen keresztül Ben Jonson, a sokoldalú angol reneszánsz író.

*

Volpone, a róka-ravaszságú velencei nemes elhíresztelteti, hogy halálán van. Mivel a dúsgazdag embernek nincs utóda, állítólagos barátai ragadozó madárként csapnak le a várható örökségre. Volpone bizalmasa, a szemtelenségében légyhez hasonlított Mosca értékes ajándékokat csal ki ura számára az örökséghajhászoktól: Voltore – vagyis keselyű – ügyvéd úrtól, Corvino – azaz holló – kalmártól, s a vén varjútól, Corbacciótól. Még egy pályáz van Volpone vagyonára: egy elszegényedett, világjáró, hóbortos angol, Sir Politick Would szaporabeszédű hitvesének személyében. Az asszonyság gondos ápolással akarja a „beteg” kegyeit megnyerni, túlbuzgalmával azonban csaknem elveszi Volpone kedvét a szerepjátszástól.

A ravasz alakoskodó egyszer titokban el is hagyja betegágyát, hogy tudós doktornak, öltözve pergő nyelven gyógyfőzeteket kínáljon az utcai forgatagban, s közben szemet vessen Corvino féltve őrzött ifjú feleségére, Celiára. Az eladósodott kereskedő Mosca rábeszélésére féltékenységét félretéve beleegyezik, hogy asszonya testestül-lelkestül a „beteg” szolgálatára álljon. A kapzsi vén nemest pedig arra bírja rá az ügyes parazita, hogy vagyonát – hasonló viszonzás reményében – Volponéra testálja, fiát, Bonariót pedig tagadja ki jogos jussából

A betegszobában nagy botrány tör ki Mosca pletykája miatt. Mosca ugyanis elárulja Bonariónak, hogy apja kitagadta. Elrejtette őt Volpone szobájában, hogy erről saját fülével is meggyőződhessék. Közben a „hirtelen” felépült Volpone erőszakot akar Celián elkövetni. Bonario előrohan rejtekhelyéről, hogy a gaztettet megakadályozza, s olyan botrányt csap, hogy törvénybe idézik őket. A szenátus előtt Volpone meggyőzi a bírákat, hogy Celia tisztességtelen asszony és Bonario a szeretője. El is ítélik mindkettőjüket.

Valamennyi örökség-váró, saját érdekét, jó hírét, becsületét feledve segít Moscának a bíróság félrevezetésében

Mosca és Volpone folytatják játékukat az örökséghajhászok megcsúfolására: a gazda Mosca nevére állítja ki végrendeletét, és most már halottnak tettei magát. Mosca leltározza a vagyont, míg a vélt örökösök reszketve várják a testamentum felbontását. A bíróság előtt felnyitják végre a nevezetes okmányt és a kárvallott barátok, de maga a vagyonából kiforgatott álhalott sem akadályozhatják meg, hogy Mosca birtokába ne vegye az örökséget. Végül a szenátus mégis átlát a turpisságon, a vagyont elkobozza, Moscát gályarabsággal, Volponét örökös rabsággal sújtja, az igaztalanul elítélt Celia és Bonario szabadságát pedig visszaadja.

A Volponé-t Magyarországon a Stefan Zweig-Emőd Tamás-féle változatban a Magyar Színház mutatta be 1930-ban. Jules Romains-Stefan Zweid-Illyés Gyula átdolgozásában a Katona József Színház 1953-as felújításán szerepelt.

Ez az átdolgozás a következőkben tér el az eredetitől:

Az angol házaspár nem szerepel benne. Helyettük új szereplő kapcsolódik be a Volponét megkörnyékezők táborába: Canina, az utcalány Célja nem annyira az örökség megkaparintása, mint inkább az, hogy elvétesse magát a haldoklóval, mert nevet akar adni születendő gyermekének. Természetesen őt is Mosca ösztönzi terve végrehajtására, sőt vele ijesztgeti a többi dögkeselyűt. Változott egyes szereplők társadalmi helyzete is. Corbaccio uzsorás lett, fia (Leone néven szerepel) a velencei köztársaság kapitánya, akit hamis vád emeléséért és a szenátus megsértéséért ítélnek el, míg Corvino tiszta hitvese (Celia helyett a Colomba nevet viseli) naivságában ugyan nevetség tárgya lesz a tárgyaláson, de nem gyanúsítják paráznasággal, mint az eredetiben. A leglényegesebb különbség a darab befejezésében mutatkozik Corvinót, Corbacciót és Voltorét tartóztatják le bűnös üzelmeikért, míg Mosca háborítatlanul Volpone örökébe lép. Gazdája lopva, koldusszegényen távozik palotájából, az örökös pedig hozzálát, hogy zajos mulatságok közepette szabaduljon az összeharácsolt tenger kincstől.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.