Simon István: Lánynézőben öcsémmel

Laci öcsém nősülni készül -

s bár tudom még a jó szokást,

ő beszél mégis rá, hogy végül

nézzem meg a menyasszonyát.

Fölkészültünk az útra négyen.

Van pokróc s forró tégla is.

Ringatódzunk a két ülésen,

anyánk, öcsém, én s a kocsis.

Szitál a hó - nyomunk is elvész.

Falun, hegyen kocogunk át.

Köszön s viszi vállán az erdész

a duplacsövű nagy puskát.

Fönt várromok, lent fagyos berkek,

betyár-síron havas a rög.

Felénk int ős tornyával Egregy,

messzebbre Hévíz gőzölög.

Ballag a ló, a postaútnál

öregebb, megáll százszor is.

A gyeplő hulló hó közt úszkál,

de rápipál a víg kocsis.

Kiszámíthatatlanok látom

a nősülés szép útjai.

Leng a kék pára fagyos szánkon,

s mindennek az oka - Laci.

Így utazunk két-három órát,

s végre megállunk: itt a cél.

Kis veranda előtt a rózsák

tar ágain játszik a szél.

Fut a ház népe. Anyánk száll le

elsőnek s hull a csók, a szó.

(Akár egy modern Rosinante,

hátra néz erre már a ló.)

Beszél a kedves sógorasszony:

"Úgy várta már a lányom is.

Kifogni gyorsan... mindent hagyjon,

kívül az idő oly komisz."

Lépcsőn anyánk a havat verve

nagykendőjét bogozza ki.

"Rossz volt az út?" - Nevetünk, s persze

mindennek az oka - Laci.

Szalad végül leendő ángyom,

szemérmes, szép kinyílt virág.

Két karjával boldog anyánkon

pirulva gyengén hajlik át.

Öcsémre néz, eláll a szó is,

két szeme mint a tűz ragyog,

dolgos kezén mosogatóvíz

csöppjei égő csillagok.

Nézem irigyen s mintha látnám,

öcsémben mi a gondolat:

"Hát ide figyelj kedves bátyám,

látod, hogy lepipáltalak."

Forgat az öröm, mint szétáradt

folyót a szél, tavaszi...

Ha gyorsan követném példádat,

te leszel az oka - Laci.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költészet 299-301. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Simon István: Buchenwaldi rapszódia

A drótkerítés kidőlt, a ravasz áram

nem kering benn: mint az élet a halálban

úgy megsemmisült. S mint szétugró atomok

eltűntek a házak, kaszárnyák, barakkok.

Fű nőtt a főtéren, csak gaz és halomba

borított kövek állnak, amiket a bomba,

az ekrazit parancsolt az elmúlásba.

A pusztulás s a pusztítás iszonyú merev váza.

Téboly kísérget, míg keringek a láger

romjain, a huszadik századi Bábel

emlékein. Hisz itt akarta a gazság,

hogy csupacsont emberek a testükkel kirakják,

s emeljék fel a gyilkosok barbár hatalmát.

Áll még a kínpad, nyirkosan tátongnak a kamrák,

harminchárom nemzet megkínzott fiai.

Ez is emberi mű! A múzeum teli

szomorú emlékekkel. Hull a novemberi

nehéz köd az ablakokra, mint szívemre

eszméletem keserű gyötrelme.

Nézek az ember-bőrből készült tárgyra:

lámpaernyőre, mappára. A gyomrom rángva

készül, hogy kimondja a homo sapiens felett

 a tudatom mélyén rejlő igaz ítéletet.

Nagy végletek kora. Nem mernék nézni rátok

Goethe, Schiller és Liszt, bár majdnem oda látok

házaitokra, melyekben az őszi délelőtt

kortyolgattam a szépséget, a fenséges erőt.

itt állt közel hozzátok e rémséges pokol,

hol vértől nőtt a fű, ágaskodó bokor.

Hol a létről bölcselkedett, álmodozott Faust,

igazak vére festette a döngő puskatust.

S itt csillog még a ködben e néhány kilométer

hosszú vasút, amelyre tízezrével

borultak le a holtak, míg felépült.

Ó, vele mi kezdődött, mi is készült!

Mert harccal, összeharapott daccal ők,

ha lerogyva is, itt kezdték ácsolni a jövőt.

S hogy az út, amelyen mi megyünk mért nagy út,

kiáltsátok világgá tiszták, megkínzott vértanúk!

Kiáltsátok fülembe is, hogy sohase feledjem.

S míg e látvány után kényelmes étteremben

merengek a hús fölött s nem tudnék enni sem,

emeljétek fel újra elszomorult szívem.

Bár hallom, még zúg a buchenwaldi erdő,

s e modern pokol ezernyi rémsége is kísért,

én hiszek benned mégis világot teremtő,

porból tápászkodó igaz emberiség.

(Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 297-298. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Simon István: Petőfi Aranyéknál

A költő jött, szárnyalt a költő,

mint mesés garabonciás,

fehér úton, porfelhős földön...

Tudtad-e szalontai ház?

Vártad-e kint a kapuban

nótárius uram?

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Dehogy, dehogy! Éppen a méhes

közepén csapott rá a hír.

Hogy repült volna a vendéghez,

mint öröm húrjáról a nyíl!

"Ejnye, a dolmány oly kopott már"

- gondolta s hirtelen

besurrant a hátsó ajtónál.

"Föl az atillát, föl az újat!"

Sürgött a boldog feleség.

- "De tésztás kézzel hogyan nyúljak

hozzád?" - csapkodta tenyerét.

Éppen ebédhez készülődött,

s konyhában ezüstösen

úszkáltak a karikás gőzök.

"Hagyj most mindent, ide ért Sándor!"

Zizgett a fésű, a kefe.

"Egy pihe villog a ruhádon -"

Nem baj, szaladt már kifele,

ki az ajtón és le a lépcsőn.

Megnyugodott, ahogy meglátta

a költőt: nem érkezett későn.

Petőfi - aki kint a kiskert

kerítésének dőlve várt,

és minden helyzetet fölismert -

észrevette az új ruhát:

"Ki vagyok én, király-e, vagy gróf,

hogy így vársz?" - És (látszatra csak)

indult is kifelé haragvón.

De karolta már keskeny vállát,

szorosan ölelte Arany.

Nevetett Petőfi is, rázták

egymás tenyerét boldogan.

Az lehetett aztán a nagy perc,

ahogy tüzes szemébe nézett

Toldi Miklós János Vitéznek!

Nézett egymásra a két költő

a szalontai udvaron.

Szívükben lángra gyúlt a csengő

dal, dalod nagy forradalom.

Két ismerős, kik sose látták

egymást, de nincs ennél erősebb,

nem volt még melegebb barátság.

És egymás vállára hajolva

álltak sokáig szótalan,

s ki tudja meddig álltak volna,

de "kerülj bejjebb" - szólt Arany...

A ház asszonya a tornácról

várta, hogy jön majd befelé

kedves vendégük, a nagy Vándor.

Indult is Petőfi, - az udvar

rácsillantotta fövenyét,

zengett a kardal: lúd a tyúkkal

versenyt húzta a szép zenét.

"Hát ide értem végre hozzád"

szólt s még a küszöbön megállt,

hogy csizmájáról leverje egy ország

rárakódott, vastag porát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 294-296. old. - Ifjúsági Könyvkiadó

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam, milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felém int,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Miért tétova? Radnóti Miklós 1943 májusában, amikor ezt a versét írta, már rég nem „tétova” költő, csak néhány héttel azelőtt fejezte be az alkotóerejének teljes gazdagságát megmutató Negyedik eclogá-t, s ezt a gazdagságot (a következő szavakat itt valóban legszorosabb értelmükben használhatjuk) utolsó leheletéig megőrizte.

De vajon lehet-e arról a bonyolult érzelmi-intellektuális-akarati szövevényről, amit szerelemnek neveznek, másképpen szólni, mint tétován, hacsak épp szövevényességét nem akarjuk feláldozni a szavak racionális világosságának, Igaza van tehát a költőnek, amikor szerelme „rejtett csillagrendszeréről” szól, hiszen minden mély szerelemben külön világok, konstellációk sokasága szövődik egységgé.

József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt – néztem a határt:

egykedvű, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak s zépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat,

Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk – ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlélkezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!...” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzetség, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

József Attila folyóirata, a Szép Szó, 1936 könyvnapjára történelmi tanulmánysorozatot adott ki Mai magyarok – régi magyarokról címmel. A sorozat élén – előszó helyett – a költő egyik legnagyobb, legegyetemesebb igényű költeménye állt, A Dunánál. Alkalmi versnek készült, mint hajdan a Nemzeti dal, s mint abból, ebből is egy nép történelmi sorsának foglalata lett. Az eredeti ihlető alkalomra csak az utolsó előtti versszak utolsó sora utal, a tanulmánysorozat címének időszerűbb felét idéző felszólítás: „… mai magyarok!”

A Duna nemegyszer lett a költők lantján a magyar nép sorsának szimbólumává. Eötvös József például 1836-ban Búcsú című elégiájában így írt:

Buda, - Mohács, - Nándornál elfutó,

Tán honnon könnye vagy te, nagy folyó?

Vagy gondoljunk Ady híres költeményére, A Duna vallomásá-ra, amikor a „vén Iszter” csacska-részegen „táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt” a költőnek, s mintha maga is megsokallta volna tehetetlenségét, „boldogtalan, kis országok között” reménytelenül hömpölygött tova. 1907-ben keletkezett ez a vers, s egy évvel utóbb, 1908-ban a Magyar jakobinus dalá-ban a belenyugvás keserűsége helyett már türelmetlen, perzselő kérdések csapnak ki a szavak kohójából, a közös sors kínjában égve, a nemzeti függetlenséget s a társadalmi átalakulást egyszerre követelve:

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem-magyarok?

A nagy Duna-versek sorát folytatja József Attila költeménye is. A történelmi helyzet még bonyolultabb, mint az Ady-versek foganása idején volt, hiszen az ellenforradalmi rendszer kommunista üldöző, haladásellenes, nacionalista-soviniszta politikája éppen a szomszéd népek közötti faji gyűlölködés gonosz indulatára építette hatalmát, s 1936-ban ez a hatalom már a fasiszta diktatúra formáit öltötte magára. S a proletárköltő népe jövőjének gondján küszködve, ebben a történelmi helyzetben keres választ az egyre égetőbb kérdésre: mi a magyar?

Pósa Lajosné: Óh ne sajnáld édes!

Óh ne sajnáld, édes, hogy szivedbe zártad

Szenvedő lelkemet!

Beborúlt egemről leszaggattál akkor

Sok sötét felleget.

Hisz oly régen láttam csillagos égboltot,

Rám mosolygó napot,

Ne idézd hát vissza azt a vak éjszakát,

Azt a sok bánatot!

Óh ne sajnáld, édes, hogy rózsakoszorút

Fontál homlokomra!

Hisz vérző tövisét hosszu éveken át

Úgyis mindig hordta.

Balzsamot lehellő forró csókjaidra

Gyógyúlt csak be sebe –

Ne akard, hogy utad az elsirt könnyekkel

Hullatgassam tele!

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon – Költemények 10. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné: Áldás

De nehezen fogadott be

A szivébe!

De sokáig kellett várnom melegére!

Hogy az a jó, az az áldott

Öreg asszony

Imádságos két kezével

Megáldhasson.

Csak az anya tud úgy nézni,

Mint ő nézett,

Kinek szive a fiáért

Egyre vérzett;

Ki mindétig csak csalódott,

Rosszat látott:

Még bennem is kutatgatta

A jóságot.

Ott ült arcán örök titkos

Töprengése:

Hogy fiának leszek-e jó

Felesége?

Tudok-e majd anyja helyett

Anyja lenni?

Tudom-e majd balsorsban is

Úgy szeretni?

Egyszerre csak fenn az égen

Gyűlt a felhő,

Gyönge testét megfúta az

Őszi szellő.

Úgy ápoltam… sohse volt hőbb

Imádságom,

Mint mikor ott vergődött a

Betegágyon.

Egy bús éjjel el is jött a

Végórája,

Ez volt hozzám az utolsó

Sóhajtása:

„Hű is voltál, jó is voltál,

Édes lányom!

Szeressétek mindig egymást!

Isten áldjon!”

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon – Költemények 7-9. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Pósa Lajosné: Az én bölcsőm

Hol is fakadt, hol is termett

Az én bölcsőm fája?

Tán a bánat szigetje volt

Szomorú tanyája.

Talán sohse ölelte át

A tavasz tündére…

Mindig csak a sárga ősznek

Nézett a szemébe.

Hol is fakadt, hol is termett

Az én bölcsőm fája?

Dalolgatni talán még a

Madár se szállt rája.

Nem pihent az árnyékában

Az elfáradt vándor…

Vagy ha pihent: fáradtabb lett,

Szomorúbb lett százszor.

Hol is fakadt, hol is termett

Az én bölcsőm fája?

Tán maga a jó Isten is

Koporsónak szánta.

Bölcső helyett a koporsóban

Ringatott a dajkám,

Altatóm is siratóként

Csendült föl az ajkán.

Hej, ha éltem tüskés útját

Lassan végigjárom:

Szívem gyöngyét, hulló könnyét

De meg is számlálom!

Hány kis patak lett belőle!

Merre csörög? Hol sír?

Tán már ott fut, a hol én rám

Várakozik egy sír!

Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon – Költemények 5-6. old. – Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése

Heltai Jenő: Kató

Mikor utolszór láttuk egymást,

Te édesajkú, csalfa lány,

Te mosolyogav lépgetettél

Egy finom úrfi oldalán.

Hogy hűtelen vagy, nem panaszlom,

Hisz erre soh’se volt jogom,

De megbocsáss, ha elborúlva,

Elszomorodva suttogom:

„Hogy elfeledtél kis Kató,

Ez egyszerűen megható!”

Az illető, ki most karon fog,

Nálam bizonnyal gazdagabb,

Lehet, hogy mézesebb a szó is,

Amely az ú ajkán fakad.

Nem lehetetlen, hogy a lelke

Lelkeddel csudamód rokon,

De megbocsáss, ha elborúlva

Elszomorodva suttogom:

„Hogy elfeledtél kis Kató,

Ez egyszerűen megható!”

Lehet, hogy ő is tenyerén hord,

Mint én csináltam eddig ezt,

Lehet, hogy gyémánt lesz nyak-éked

S nem egyszerű aranykereszt,

Lehet Trouvilleben fogsz nyaralni

És többé nem Siófokon,

De megbocsáss, ha elborúlva

Elszomorodva suttogom:

„Hogy elfeledtél kis Kató,

Ez egyszerűen megható!”

Valószínű, hogy fogatot kapsz

És a fogathoz lovakat,

Aki a lovaid kifogja,

Lehet, hogy olyan is akad.

Lehet, hogy ott fogsz szerepelni

A turfon, jégen, bálokon,

De megbocsáss, ha elborúlva,

Elszomorodva suttogom:

„Hogy elfeledtél kis Kató,

Ez egyszerűen megható!”

Lehet, hogy azt is ott hagyod majd,

Ki most büszkélkedik veled,

És uj gavallért fogsz keresni

Az elcsapott ficsúr helyett,

De már ez aztán megvigasztal

S én kacagom a bút, a bajt,

Helyettem ez fog epekedni

S borúsan ez fog epekedni

S borúsan ez sóhajtja majd:

„Hogy elfeledtél kis Kató,

Ez egyszerűen megható!”

Forrás: A HÉT IV. évfolyam 1893. – Szerkeszti és kiadja Kiss József

Hory Farkas (1813-1872)

Kép forrása: www.szabadsag.ro

Kalotaszeg festői népviseletét, híres varrottasait ki ne ismerné?

De ki ismeri ma már Kalotaszeg meleg szívű, kedves, beszédes dalnokát? Hiába! hamar feledünk. Elfelejtettük Hory Farkast is. Hiszen meghalt s mikor élt, akkor sem igyekezett síppal, dobbal, nádi hegedűvel hirdetni a maga dicsőségét. Szinte félek kezembe venni a tollat, hogy róla írjak. Vajon nem neheztel-é meg szelleme, hogy így ország-világ elé hurcolom?

Nem Kalotaszeg, nem is Erdély szülötte. Mint maga mondja Kótaj című versében:

Magyarország az én kedves édes anyám,

Erdély pedig szelíd felnevelő dajkám;

Gyermeke, adósa vagyok mindkettőnek.

Később is, hosszú évek múlva, a férfikor delén, szeretettel gondol szülőföldjére:

Mint a gyermek, kitől sorsa messzi zárta,

Kegyelettel gondol jó édes anyjára,

Kedves szülőföldem veled ekkép állok,

A kihez csatolnak boldog gyermek álmok.

Kebledrűl a sors mint gyermeket vetett el,

S mint férfi ölellek hű emlékezettel.

Felmerülnek lelkében a gyermekkor emlékei: a szülői ház, a nagy eperfa; a kákástó, szárcsák s vadkacsák tanyája, partján a kis csolnak; a gólyafészkes csűr, a búzavermek, a templom s az inogó harangláb, az iskola s a roskadt papilak, a sós tó. Eszébe jutnak a víg kemecsei szüretek, a kállai restauraciók, a kisvárdai cipó, a nyíregyházi vásárok, a kótaji puszta és csárdája, meg Eszlár, a Tisza-parti kisfalu.

Kótajon született, Szabolcs megyében, 1813. okt. 31-én este 8 órakor. Apja Terebesi Hory (olv. Hóri) András, anyja Rácz Zsuzsa. A Hory-család eredetileg Zemplén-megyei. A nemességet János kapta 1652-ben III. Ferdinánd királytól. De már 1752. ápr. 28-án Hory András, György és Ferenc eszlári lakosok és Hory János löki lakos a magok és fiaik nevében bizonyáglevelet kérnek és kapnak Szabolcs megyétől régi nemességükről.

Költőnk apja is itt élt, mint jómódú birtokos, gazdálkodva s mint fia írja Tompához című versében, nem sokat adva a poétákra.

Dutka Ákos: Üdvözlégy nép (1918)

Sarmát mezőkön új Isten nevet:

Martírok vére szülte Március!

Hódító Gőg, hát itt a végzeted:

Láng! Láng!... És nincs út merre fuss

Nem tiéd fegyver és szurony, -

Új Isten indul most a jó úton –

Új Isten lába mennydörögve lép:

A Nép.

A Nép: a könnyes szenvedők raja

Kit korbács hajtott vérengző csatán

Piros tüzekre lobbant sóhaja

S a vére izzik piros zászlaján

Iromba szárnya végtelenbe zúg:

E vad pokolból nincs más igaz út

Csak ez, - ahol az Isten teste lép:

A Nép.

Ellenség földjén lobbant földi láng

Köszöntlek én is magyar lantomon

Fáradt nyakunkon sebet vert igánk

S a könnyünk, gyászunk, bánatunk rokon;

Testvér, rokon itt minden szenvedő

Kiknek lelkében sarjad a jövő

S az Isten nagy akla ajtaján belép

A Nép!

Forrás: Dutka Ákos: A holnaptól remetéig – Válogatta: Dr. Papp János -  A kötetet a Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola igazgatósága jelentette meg, 1966 nyarán. Készült az iskola tanműhelyében, a kéziszedő és gépmester tagozatok elsőéves növendékeinek közreműködésével, Ancsin János, Kittel Frigyes, Kovács Gyula, Malatyinszki József és Tóth György szakoktatók irányításával, diósgyőri ofszet papíron, Monotype Bembo betűkkel, 250 számozott példányban. A tipográfia Szántó Tibor munkája. A kiadásért az iskola igazgatója felel.

Dutka Ákos: A balatoni halász (1924)

Avas ladikja renyhén ring a réven,

körötte sikló, fürge víg regatták,

s városból ömlött nimfák friss kacaját

fitymálva áll. És szeme fenn az égen.

Az enyhe víz most mások szeretője,

míg fenn a nap s a víznek enyhe fodra

gyűrűzve fut a sásszegett homokra, -

tétlen hever nagy barna evezője.

De száll az este lilaszín uszálya,

a Badacsony már ég, mint égi máglya,

vihart jelezve még ma éjszakára.

Szélmarta arcán Somogy ősi kedve

mosolyra fut – és mintha ünnepelne,

méltósággal száll a zajló vizekre.

Forrás: Dutka Ákos: A holnaptól remetéig – Válogatta: Dr. Papp János -  A kötetet a Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola igazgatósága jelentette meg, 1966 nyarán. Készült az iskola tanműhelyében, a kéziszedő és gépmester tagozatok elsőéves növendékeinek közreműködésével, Ancsin János, Kittel Frigyes, Kovács Gyula, Malatyinszki József és Tóth György szakoktatók irányításával, diósgyőri ofszet papíron, Monotype Bembo betűkkel, 250 számozott példányban. A tipográfia Szántó Tibor munkája. A kiadásért az iskola igazgatója felel.