Fodor Ákos: Versek

Buddha Weimarban

Hatalmasnak, Szerelmesnek folyton-folyvást SORSA VAN;
mosolyt csak közöny terem – a szenvedély humortalan. 

A „személytelenség”-ről

Jó szakács sem a
kezét süti-főzi meg
– csupán az ételt. 

Axióma

aki pontosan
tudja, hogy mitől lenne
boldog: sosem lesz

Egy BashoŻ-tanítvány beszámolója

hommage ŕ H.

Vidám, gömbölyded,
zöld kis szagok ugrálnak:
borsóleves fő! 

Szamárpanasz

cipelem üres hátamat 

Bosszukás őszike

Ni, csak úgy hemzseg
a sok Műsorvezető!
– de hol a műsor…? 

Summa

A Szerves Élet
Értelme, hogy viszket és
lehet vakarni. 

A mások órája

Vedd tudomásul.
Tartsd tiszteletben. Ne hidd
el, amit mutat. 

Impromptu

Pilinszky és Chopin
emlékének

Tépázott repkény.
Pár cseppnyi vér
a hófehér
csipkén.
Ki tette? Mit tett?
Mindegy.
Mindegy. 

(Forrás: HOLMI 2000. nov.)

Karel Sabina (1813-1877): Álom

Álom kerített hálójába: rég

halott voltam s egy dombtetőn pihentem;

síromat nem jelölte még kereszt sem,

kő nem takarta hűlt porom helyét.

Így, megsiratatlan, eltemetetlen,

szabad ég alatt, prédáló szelekben

feküdtem tehetetlen, mozdulatlan.

A virág-szagú légből kimaradtam,

nem fürödhettem a napsugarakban,

hervadt virág: porlottam szakadatlan,

s az öröklét szelein szárnyra kaptam.

Csak szellemem emelkedett az égbe;

málló testem minden porszemnyi része,

mely egykor búval s örömmel vegyült,

fára, virágra, rétre települt,

s elmondta fán, virágon, el a réten,

mit látott rajtam s bennem, amíg éltem,

szívem mit érzett, elmém mire gondolt.

Ismerősöm lett az egész vidék,

rólam beszélt, titkaimról beszélt,

s lelkem, mely mindezt őrizgette rég,

hallgatta a suttogást a magasból.

Aki barátom volt, rég elhagyott,

hogy éltem, alig tudja valaki;

de a természet őriz, ismeri

búm s örömem; a tájba visszalop.

S úgy éreztem: nem lehetek halott –

meghaltam, és mégis élő vagyok;

s mint húrok hangja zeng a levegőben,

mint felhők szóródnak szét az esőben,

összefutni majd, újjá-eredőben:

úgy mállott porrá az, mi nem maradtam,

hogy föltámadjon másféle alakban.

És íme, a port, mely hullt a virágra,

fogadja új test, megtermékenyülvén;

visz egy porszemet a folyónak árja,

hullám titkos-hűs álmába vegyülvén.

Hogy bánkódtam itt e földi sötétben,

örök fényre vágyakoztam – hiába!

Porom fürdik most égi napsütésben,

mint ledőlt oltár áldozati füstje.

E kusz6a álom lelkem enyhítette,

s bár régi éltem elveszett, helyette

költözhetett szellemem új palástba.

(Ford.: Tandori Dezső)

(Forrás: Cseh költők antológiája 76-77. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Cseh népköltészet: Esik, esik...

(A kép forrása: http://www.lovassztori.eoldal.hu/cikkek/a-lovakrol.html)

Esik,esik, csak úgy szakad!

Hova kössük a lovakat?

Akárhova álljatok,

én a lánnyal maradok.

Tapossák csak le a kertet,

maradok a babám mellett.

Eresz alá álljatok,

minket békén hagyjatok.

(Ford.: Kormos István)

(Forrás: Cseh költők antológiája 68. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Frantisek Vavák (1741-1816): Lakodalmas ének

Fürdött a szűz mátka forrás patakjában,

én lelkem jegyesem fürdött egymagában.

- Mit csinálsz itt, szűz hajadon, a hideg patakban,

mit csinálsz itt, lelkem-mátkám, egymagadban?

- Gyöngyvirágból, rózsaszálból koszorút magamnak,

másat neked, harmadikat a násznagynak.

- Édes mátkám, mi zöldell ott a mezőben,

mi zöldell ott a mező közepében?

- Apám borsója zöldell, gyere, szedjük,

ha kívánod, szedegetjük, eszegetjük.

- Nem megyek én, te szűz mátka, borsót szedni,

kár még abban bitangolni, eszegetni.

- Hanem azért azt a borsót ott ne hagyjuk,

fogd a kaszát, én a sarlót, learatjuk.

- Tartsd meg addig pejlovamat, te szűz mátka!

Hozok neki zabot tarisznyába.

- Mindig féltem én a lótól életemben,

de a tiédet megtartom, legény lelkem.

- Mit csinálsz majd, te szűz mátka, a házunkban?

- Tehenet fejni, főzni, mosni megtanultam.

Tudok aztán vetni fehér ágyat,

ha megvetem, mind a kettőnk rajta hálhat.

(Ford.: Rab Zsuzsa)

(Forrás: Cseh költők antológiája . old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Svatopluk Čech (1846-1908): Mi és mások

Harcra készül minden, amerre nézel,

edzi izmát, amíg fegyverre kelhet,

hogy javára billentse erejével

mérlegnyelvét a vas történelemnek.

Mi az égboltot figyeljük, a távol

látomásoknak földöntúli titkát,

agyunk a szellem mélyvizébe gázol –

kard helyett versünk kovácsoljuk inkább.

Mások jelszava: Mi vagyunk most minden,

ez becsületünk és létünk parancsa,

nemzetünket védjük eszményeinkkel,

ellenségünkre pusztítón lecsapva!

Mi szálljunk a faji önzés fölébe,

a lélek szabad magassága vár ott,

ahonnét fény hull az emberiségre:

szolgálja más magát – mi a világot!

(Ford.: Vidor Miklós)

(Forrás: Cseh költők antológiája 118. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Josef Václav Sládek (1845-1912): Egy puszta, szürke síkon át

Egy puszta, szürke síkon át,

bolygó lovas, ügettem,

sehol se volt virág, csupán

homok s felhők felettem.

Nem volt csoda, hogy bú zilált

a késő éjszakában,

nem volt csoda, hogy veszni már

villámcsapásra vágytam.

De mint acél a fellegek

álltak és álltak ott csak,

s köröttem kék lidérctüzek

lobogtak, csak lobogtak.

(Ford.: Vilola József)

(Forrás: Cseh költők antológiája 114. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Vítězslav Hálek (1835-1874): Jöjj, kedvesem

Jöjj, kedvesem, térdelj le itt,

immár a perc imára int –

a fákra fényt holdacska hint,

megyek, lejárt időm megint.

De ne kulcsold össze kezed.

Ölellek én s ölelj Te át –

drágám, most a kezek helyett

két egybeforrt szív küldi imát.

Tedd ajkamra szép ajkadat,

hadd szóljon egy-ajkú imánk –

szavam szálljon csak Általad,

sóhajodon az ég iránt.

A mi imánk lesz, higgyed el,

a legtisztább, szent áldozat –

hiszen ima az ölelés –

angyaloknak fohásza az.

(Ford.: Kőháti Zsolt)   

(Forrás: Cseh költők antológiája 110. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Jan Neruda (1834-1891): Messze hajnali csönd

Messze hajnali csönd ül a mezőn,

csupán rög pendíti meg a fémet –

mélyre görnyedt háttal roskadt öreg-

ember áll ásóval a kezében.

„Öreg, mondd, hol fekhet a barátom?”

- Ki volt? –„Hát ember volt, mint én vagy te.”

- Mitől halt meg? – „Meghasadt a szíve,

mert hűtlenül elhagyta kedvese.”

- Mikor halt meg? – „Nem is olyan régen.”

- Hát biz nem tudom, hogy merre fekhet,

mert itt olyat, kinek szíve hasadt,

az úr akár pár ezret is lelhet.

(Ford.: Fábián László)

(Forrás: Cseh költők antológiája 107. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Imreh András: Egy belgrádi udvaron

Öt óra délre, húsz év visszafelé.

Iskolaszag, uszodavisszhang,
holott se víz, se gyerek,

csak a délelőtt intenzív csendélete.

Napoztatott fikuszok a gangon,
egy gól nélküli szőnyegporoló,
a kerítéstalapzaton üres sörösüveg,
prizmáz rajta a nap.

Sülő hús, távoli tánczene,
mindjárt ugrik a tű.

Mellettem piros Zastava parkol,
pár perccel előttem érkezhetett,
hűlő motorja kotyog még,
de közben a kocsitetőn
már süldő macska mosakszik.
Nem éri el a háta közepét,
feje egyre nagyobb lendületet vesz.

Az udvar közepén
szabályos körben szotyolahéj –
napóraszámlap:
vastagsága mutatja az időt.

De ezen a napórán nem csak egy mutató volt.
Látom: a nagy és a kicsi
jó két órát is beszélgethetett.

Látom már azt is, hogy húszévesek.
A lány hátratolta vállán a szvettert,
melege volt.

Még néhány hét, és egymáséi lesznek,
talán pont itt, a piros Zastavában,

de az nagyon soká lesz.

A visszapillantót lesem,
hogy jössz-e már a fagyival.
Az utcán üdítősrekeszt húz el a boltos,
számítógépet hurcol egy egyetemista…
Egyszerre ismerős alak dereng át –
Réka? De hogy? Ez lehetetlen!
Húsz éve nem láttam, különben is
mit keresne itt a régi kabátban?
Macskaléptével kioson
látómezőmből, másodpercekbe telik,
amíg a világ tükrözött terében
rátalálok – tényleg nem ő az.
Valójában nem is nagyon hasonlít. 

(Forrás: HOLMI 2011. jan.)

Határ Győző: Kövek

Siklós Istvánnak

halál után a lélek

kristállyá változik

lehagyja tenger lének

só háborgásait

kijár a jóslatoknak

a meghazudtolás:

nem jő sem ez sem az – csak

kristályüvegpalást

kristályüvegpalástban

a lélek újra kő

a túlontúli Másban

formáját fellelő

ha baj mi volt megrázta:

rovátkás erezet

s az elkéklő barázda

a jól hurcolt kereszt

a lét viselt keresztje!

szüléje-vádoló

dühének sűrű gesztje

a felgyémántoló

érzékeny granulákban!

A kín: a diorit

Tettenértén a pátban

itt sújtatott porig

itt átpillog telérén

a csorbult akarat

- csodálkozása vérén

a megfolyt kvarc alatt

Kik egy-holtágban éltek

egymást körülközik

ha gőgös volt a lélek

az itt a markazit

Jegyzi lelke-smaragdja:

epés volt keserű

de lápisszá maratva:

maga volt a derű

Jáspis ha csalafintán

alakította magát

s Gonoszra vall ha mintán

csikart a csík agát

Csillagzafír a tékoz

kegyosztó kerubim

s öreghez-ivadékhoz

jó – az ma a rubin

Lánylélek: szende holdkő

Berill: kamasz-komor

fél-férfi! Lelke-öltő

fekete karneol:

a gürc megfáradása!

s ha még hazátlan is?

lelkes topáz-omlásba’

szikrázó szárdonix

Az első nagy üvegség

még fojtó szüntető

de látja Átalestét

s megérti: újra kő

a kő üvegkristálya!

tüzét már úgy veti:

a prizma átaljárja

s törése kőzeti

A Fösvény lélekásvány:

viaszkép kalcedon

s a kalci hídpallásán:

Hiú Sztalaktikon!

A tengő turmalinban

tar lelkek szerteszét

- a gnájszon visszalobban

a görcs érzékiség

- ametiszt a Gyanakvó

- krizoberill a Vad

- a Lébácska a napkő

az örök áldozat

gyűrődnek-ülepednek

Prédák és Orozók

Lápiszlazuli medrek

akvamarinja zúg:

a kőmerev merengés

átlókkal szabdaló

homálya megdereng – és

már mind: Magánvaló

Mi lélek volt: kristályba

ürült emlékezet

már geometriája

más szemcseszerkezet

már annak sem tudója

kőtérben-térközön

özön könny kicsapódva

mint lesz özön közöny

a kristálytérbe térve

ha elnehezedett:

zárvány az ömledékbe’

titkával erezett

leszálló mágnes élet

delejtű-álomig:

lapok villognak élek

- alá a tárna éjnek!

halál után a lélek

kristállyá változik

(Forrás: Magyar Napló 1994. szept.)

Kisszőlősi Szánthó Lóránt: Apollón

Íj idegén nem pendül a dallam

Múzsavezérlő Phoibosz Apollón,

s nyíl, ha kiröppen messze iramlón,

hallgat a múzsa harci zsivajban.

Völgyek ölén vagy dúsfüvű dombon

szépívű táncba lába, ha villan,

gyorsul a tánc és gyorsul a dallam,

könnyül a szívem, múlik a gondom.

Ám ha az íjat fogja kezébe,

s Léthe vizét kínálja ivásra,

meghal a vers, és meghal az ének,

s bús vigalom van hádeszi népnek.

Szebb a fülemnek lant muzsikája:

Jöjj Muszagétész: táncra, zenére!

(Forrás: Kaláka 2006. jan.)

Tóth Csaba: A szépség alakváltozatai - Polcz Alaine: Éjjeli lámpa

Ha valaki kezébe veszi Polcz Alaine legújabb könyvét, s annak tartalomjegyzékében rábukkan arra, hogy " Az olvasásról..." címmel szerepel itt valahol egy szöveg talán önkéntelenül odalapoz, hogy kulcsot találjon a kötethez, ám csalódni fog, mert ebből az írásból nem lehet kiolvasni a művek poétikáját, de sokkal többet kap ennél, ha esetleges elvárásai módosulnak is, egy szenvedélyes olvasó élettapasztalatát a könyvről. " Ha kevés idő van - mindig kevés időm van -, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na, még csak öt perc, aztán még egy fél oldal - könyörgök magamnak." (70 - 71. ) A könyv ciklusaiból, csak az első tartalmaz a novella műfajába sorolható írásokat, a többi szöveg esszé, mégis a gondolatok áttekinthetőségével és személyességével képesek magukkal ragadni, hogy olyan szenvedéllyel olvasódjanak, mint íródtak. A mintaolvasó számára sugallt olvasói magatartás a művészet Rilke-i felfogásából, annak hatásában életformáló erejéből ered. "Én nem csak az vagyok, aki voltam, hanem mindaz vagyok, amit szenvedéllyel olvastam. És így gyűrűzik tovább a kör, mert abban, amit írok, az is benne van, amit olvastam, s írásomon keresztül talán mások is, megélnek egyet s mást amit én olvastam." ( 74.) Fikció és valóság kettőssége egységgé válik szemléletében, mert tájak és élmények színét egyként alkotja maga a tárgy és a hozzáfűződő olvasmányi, intellektuális háttér. Reflexióknak nem nevezhetők, mert nincs meg bennük a vizsgáló szubjektum és objektum kettéválasztása, a két elem együttese formálja az egyént, képezi a pszichikai tudatot. 

Cséka Györg: A kihalt szív - (Tandori Dezső: És megint messze szállnak)

„Sosem szabad, nem lenne szabad felejtenem ezt.
Bármelyik pillanatban, akár hosszabb szenvedés után
is, készen kell rá lenni. Hogy nem leszel többet.”
(Tandori Dezső)

„...én kihalt szív vagyok...”
(u.ő.)

Tandori Dezső legújabb könyvéről szeretnék beszélni.

Bevezetés

     Dolgozatom első mondatával a problémák erdejében találtam hirtelen magam, és szükségessé vált ez a bevezetés (a problémák „kibeszélése,” megvilágítása), mivel e mondat grammatikailag hibátlannak tűnik ugyan, de furcsán érzi magát abban a kontextusban (a kárpátaljai irodalmi /ha van egyáltalán ilyen/ életben), amelybe belehullt, azaz amelybe „belevetettem”. A „kontextusról” szeretnék itt beszélni.

     Mindenki tudja „saját bőrén érzi”, Kárpátalján sanyarú az élet, hűvös szelek fújnak, stb. azaz tele van az élet nyomorúsággal, minek ide az irodalom, ki olvassa, ki írja, mi célja??? Erről viszont nem lehet értelmesen beszélni, mivel irodalom kell, művészet kell, ha csak egy ember olvassa is, azért az egy emberért. Viszont könyvek nincsenek, már évek óta nincsenek könyvek, nem jönnek könyvek, amit itt írunk, az se nagyon van „sehol”, könyvesboltok nincsenek, nincs gondolatáramlás, írásáramlás, be vagyunk zárva ebbe a kis fészkünkbe, hírek (új könyvek) nem jönnek, és mert csak gond van, a mindennapi gondok zúdulása (ami ugyan nem lehet mentség, sőt nem is az, legfeljebb kibúvó, ha igazán komolyan akarjuk „venni” a dolgunk, mert csak igazán komolyan érdemes csak „venni” a dolgot, mi se nagyon írunk. Se „más” írókról, se sajátjainkról. Főhajtás és piros lufi annak (tiszta szívvel), aki mégis ír. Reménykedni lehet csak, hogy olvasunk még, már aki ezt választotta életcélul, vagy akit célja választott. Művek alig, kritika „még úgy” sincsen, irodalmi életről tehát nem lehet beszélni. Ami Van: csenevész sarjak, ritkán egy-egy kiváló teljesítmény, mindezek belehullva a semmibe, a visszhangtalanság mély gödrébe. Az űrben kerengünk, akik írunk, és ez nem jó, mert nincsen levegő, űrhajósruhája meg ki a fenének van? Bár ennek az állapotnak vannak előnyei is, mert a légszomj következtében meglódulhat kinek-kinek a fantáziája, képzeleghet, írhat (repülhet) parttalanul, nincs ami röptének (azaz a hülyeség, a tehetségtelenség elburjánzásának) határt szab.

A kérdések

1. Hogy „jön” akkor ide ez a könyvkritika, vagy esszé (vagy, ki tudja mi?, ki tudja mi lesz, mivé válik még Ez?) Tandoriról, amikor „sajátjainkról” sem írunk?
2. Minek jön ide, amikor... ki is az a Tandori, olvasott itt valaki egyáltalán Tandorit valamikor, amikor a könyvtárakban se nagyon van, volt?
3. Minek jön ide, amikor a könyv, az nem jön?
4. Minek jön ide, amikor, amiről szól, senki sem olvasta?
5. Minek egyáltalán valami itt, és miért, és... amikor csak a vidám bomlás, és eszeveszett nyüzsgése, forrongása az „anyagnak” „van” (ami önmagában nem baj, sőt), minek a szellem itt?

     A kérdés maga a válasz.

     Pontosabban: talán a (dolog) (a dolgozat) formája (vagy ennek hiánya) lesz majd érdekes, vagy a hibái, félrefogásai, vagy az, amiről beszél, vagy az, hogy egyáltalán Van, hogy egyáltalán beszél valaki, vagy érdekes lesz, akiről, amiről szó esik majd, vagy egyáltalán ez a „dolog” szívesen beszél majd (most) bárkivel, stb. Nem is nagyon pontosan.

Rövid bevezetés: Tandoriról

     Tandori Dezső szerintem az egyik legnagyobb (de biztosan a legeredetibb) magyar író, költő, műfordító (igen jelentős képzőművészeti munkássága is, továbbá krimiírói teljesítménye). A magyar irodalomba (líratörténeti fordulatként emlegetett) első két kötetével (Töredék Hamletnek, Egy talált tárgy megtisztítása) robbant be. Későbbi (napjainkig „tartó”) munkái mind kvalitásukkal, mind mennyiségükkel a magyar irodalom legjavához („élvonalához”) tartozó, elismert, bár kevéssé olvasott, csendesebben robbanó, (kisebb „szenzációt” keltő, mint első két kötetével, bár szerintem ugyanolyan zseniális) teljesítményei (a teljesség igénye nélkül: verseskötetek: Még így sem, Celsius, A megnyerhető veszteség, A feltételes megálló, Koppar Köldüs, A Semmi kéz; regények: Miért élnél örökké? Valamivel több, A meghívás fennáll, Sár és vér és játék, A döblingi befutó, Hosszú koporsó, és az igen komoly krimik: Most van soha, Nem szeretném ha fáznál, Holtteste éltesse, De maradj halott, Bízd a halálra, stb.).