Irodalmi régiségek. Baróti Szabó Dávid (1739-1819) kézirataiból

 

Közli Majer István egyetemi tanár

A régi századoknak egy nagy férfia’
Képét elődbe rajzolom. -
Arczája teljes; barna s kedvesen piros;
Merő s világos kétszeme,
Melyből komolyság ül-ki s mély gondolkozás;
Kettős csomóba vont haja;
Fekete bajusza; bóltra nőtt szemöldöke;
Vitéz kalpag ül fején;
Forgója gyöngyös; benne ráró-szárny inog!
Dományja díszesen fedi;
Ezt öv szorítja. Réka-torkos és öreg-
Tojásnyi gomboktól nehéz
Mentje nyaka körül ezüst lánczon lefügg.
Nadrága nem szűk, nem nagyon
Nem fő; kihányva nincs ugyan, de csinos és
Tartós. Kivévén kék övét,
És fekete csizmáját, ruhája mind veres.
Tollas-botot tart jobb keze;
Nagy, görbe, haragos kard lefügg bal oldalán,
És harczra készül ugrani.
Jó szál, egyenes, erős, egész Mars. – Már az ő
Bel-dísze (mert erővel is
Oda siet ecsetem) milyen? Országot, királyt
Csepp-vérig védelmező;
Igaz, serény, hív, bátor, a becsületért
Élő, haló. Szenvedni tud
Éhséget, hideget, meleget; a puhálkodó
Életnek ellensége. Nem
Kivánja másét; maga vagyonát őrizi.
Jobbágyihoz mértékletes,
Kik őtet atyjokként becsülik s tisztelik.
A megvakító bújaság,
A kártya, koczka, s éjszakai farsangolás,
Ő nála mind merő csuda. -
Ha fényes udvart tart is, ártalmára nincs,
Mert számba szokta venni, mit
Vesz-bé, s viszont mit ád-ki. Nem fekszik nyakán
A bús adósság. Másokon
(Kivált hazáján s nemzetén) segíteni
Tud és akar jószágiból.
Bő pénze lévén, s nem szorulván senkire,
Bátran kimondja nagynak és
Kicsinynek az igazságot. A kétszínkedést,
Hízelkedést, árulkodást
Gyűlöli. Pólczot nem vadász mások nee
Lepocskolásával. Maga,
S nem híres ősi nagyraterjedt szárnyain
Kíván repülni. Messze lát;
Vigyázva szól; vigyázva tesz mindent. Ha mi
Jót eltökéllett, markosan
Végére hajtja. Jó királyjáért ezer
Veszélyre szánja mindenét;
Meghalni készebb, mintsem hitszegő pribék-
Nevet viselni. Biztatás,
Adomány, remény, ígéret elnem ütheti
Szivét; hamisra félelem
Nem birja. Mintegy égbe fellövelkedett
Kő-szál, az ő rá dőlt szelet,
Záport, kegyetlen zűrzavart, dörgéseket,
Nevetve tűri, szenvedi.
A Mars placzán nincsen hozzá fogható,
Akár vitézt, akár vezért
Kivánjon a dolog mivolta. Mint az éh
S búsult oroszlány, kergeti,
Aprítja kedvelt honja vívójit; magas
Halmokra hullnak menyköves
Fegyvere hevétől a sebes testek; pirúl
A vérpataktól a mező.
Egy neki, szembe-szállni, s győzni. Nem csuda:
Kisded korától fogva kard,
Ló, test-gyakorlás, szűk- s kemény étel, vadak’
Űzése, vólt legkedvesebb
Előtte. – Marssal öszve tudja csatlani
Tudós Minervát; olvas, ír;
Mind nyelve, mind elméje helyén van. Falun
Vár forma kastélyban lakik;
Hol őtet a vendégek a (kikben nagyon
Gyönyörködik) gyakrabb napno
Meglátogajták. Nem fajúl-el, nemzeti
Nyelvén, ruháján fel nem ád. -
Igy neveli gyermekeit is; és azért saját
Hazája szebb s jobb szűzeit
El nem kerüli, messze-földi czafragos
Leányokat nekik nem hoz.
Kérded: ki képe? – Hát nem ismered? Nem? Ez
Egy régi fő nagy véredé.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Pacsirtadal

 

Ébredj el, ébredj álmaidból
Földnek határa, völgy, halom!
A költő-dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldüljetek…! A gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat:
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat.

Szeretni nem mer a madárka…
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak… nincs lomb az ágon
Reá hüs árnyat hinteni:
Pedig… véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt. Kicsinyei.

Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak:
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh, keljetek fel a mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá – játszani!

Ébredj, szendergő élet, ébredj!
Hideg sirodból törj elő!
Borúljon illatos virágba
A színtelen halom, mező.
Harsogjon al ég, - a ligetben
Dal és viszhang beszéljenek;
A rétet dús rendek borítsák,
A rónát ért kalászfejek!

Elég az álom! – lankadást ad
Ha hosszu, új erő helyett:
Holt természet! Feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! – munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesülés
Gyümölcsöző üdvére vár! -

Hideg világ! Mély álmaidban
Halld és érezd meg énekem!
A mellyel hívlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! – láttasd meg a dal
S meleg sugárok erejét!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Benőfi Soma (Brujman Sámuel 1821-1887): Mátrai nóták

 
I.
A parádi templomtorony
Nemzeti szint mutat,
A timsósnál, cseviczésnél
Dicsérik az urat…

Füstölög a Mátra feje,
Gond avagy bú éri, -
Csilandják a Mátra lábát
A fürdők vendégi…

Itt a tavasz, itt van a nyár,
Itt vannak a fecskék;
Hej kivannak a parádi
Fris dári menyecskék.

II.
Ha a galamb megfélemlik,
A templomra száll;
Hej az ember a Mátrában
Jó tanyát talál…

Sok fa őrzi itt az embert,
Mint hű gárdisták;
Itt ott még a napsugárt is
Visszataszitják.

Ha áruló valamely fa,
S az ég megtudja:
Belecsap a istennyila,
Az ég boszuja.

III.
Nincsen olyan sötét gyász,
Mit a szél meg nem tépáz;
A Mátrafőn a felleg,
Nagyon ritkán pihen meg; -

Gyakran van most szivárvány,
Itt a vén Mátra táján;
Talán annak jeleül:
Hogy nem soká kiderül!

IV.
A Mátrafőt süti a nap,
Bár felhődzik keble;
Mosolyog az arany kalap,
Bár sír a szív terhe…

Sírva vígad, mint a magyar,
Maga a Mátra is,
Mindene jó, a mit akar,
Csak a szele hamis…

Zöld nadrágban,kék mentében
Jár a Mátra nyárban,
Állhatatos a reményben,
Mint párta a lángban;

Még a Mátra életbe lesz,
A remény sem hal meg;
Ebbe’ maradj! Ne csüggedezz!
Vagy előre halj meg...

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vahot Sándor (1818-1861): Egy pohár bornál

 

Mily andalitó éjszaka!
A hold teljes fényben ragyog;
Mig a gazda jól aluszik
Gazdálkodnak a tolvajok.

Ugatnak a komondorok,
S van most valóban erre ok;
De mert nem ébred senki föl
Kár inkább nem aludniok.

Tán álmodnának valamit,
Az eb némelykor álmodik;
Álmában úgy szüköl, morog
Mint a ki sír s bosszankodik.

Az eb hát alszik s álmodik -
S nem álmodik é a virág?
És a mi ennél lelkesebb:
A jó bor és a szép bor-ág?

Minők lehetnek álmai
A jó bornak, képzelhető,
Holott minden csepjében forr,
Forré s pezsg a tűz és erő.

Van a borban tűz és erő,
Van benne lélek s gondolat,
Van annyi, hogy mindenikből
Az embernek kölcsön is ad.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Székács József (1809-1876): Rómában

 

Kétes, Rómában „caffé” van-e több avagy egyház,
Mert mindkettőnek száma nagy, éke dicső,
Nem kétes, hogy amott ünnep mindennap, a nép sok,
Itt urnapján is ritka s a templom üres.

Nápolyi tengerpart

Rómában drágák a köntös nélküli minták,
Mellyeken a művész fesst s farag élet után.
Kissébb délre művész! – Nápolyban a partokon ingyen
S bőven fölleled azt, a mi hiányzik amott.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Fábján Pista nótája*

I.
Ha meghalok, arról se tehetek,
Véled, babám, többé neml ehetek,
Nem engedik azt nekünk az egek,
Hogy én kedves babám tiéd legyek.

Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom,
Erdőn, pusztán van az én lakásom,
eltemetnek a mezei vadak,
EL IS ÉNEKELNEK  a madarak.

Ha megfognak, lánczczal megkötöznek,
Betyárságunknak már véget vetnek;
Ki van mondva a törvény mirólunk:
Akasztófa lészen nyugodalmunk.

II.
Jön a zsandár kívül belül,
Szól a golyó fejem felül;
Szegény Pista, csak egyedül
Forgolódik a ló körül.

Fogd meg, Julcsám, a lovamat,
Vidd a kutra, itasd meg azt,
Itasd meg, mert szomju nagyon:
Szegény Pista fáradt nagyon.

Azután menj a szobádba,
Borul a vetett ágyadra,
Borul, sirass engem nagyon:
A törvényem hátra vagyon.

Elbúcsuztam Juliskámtól,
Az apjától, az anyjától:
Már én elmegyek, látjátok,
Isten vigyázzon reátok.

Sirva kisért a kapuig,
Onnan a határ széleig,
Megcsókoltam utoljára,
Ugy ültem a pej lovamra.

Lement a nap nyugodóra,
Szegény Pista boszújára:
Belement az istálóba,
Megfogtak másnap déltájba.

Már két kezem vasba verték,
Dupla fegyverem elvették,
Magam fegyver közé vettek,
A zsandárok úgy kisértek.

A törvény elébe vittek,
Komor szemmel rám tekintnek,
Monda nekem: no te kutya
Nem lősz többet pandurt soha.

Akkor meghültem egy kicsit,
hogy az akasztófára visz,
Nem lesz napja vig kedvemnek,
Soha többé életemnek.

Februárjus huszadikén,
Kisértek fel a nagy utczán,
Szégyeltem azt váltig nagyon
Hogy a kezem vasba vagyon.

Édes kedves lovam, Pajkos!
Nincsen czukor, nincs abrak most:
Fogva a te kedves gazdád,
Nincs ki gondot viseljen rád.

(* Íme egy pár AKASZTÓFA-VIRÁG. Népi költészetünk koszorúja nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a népdalok gyűjteményébe valamikor felvétessék; annál inkább, mert ez, nem, mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek REQUIEME, mások általi BUCSUZTATÓJA hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye, ki az ELSŐT bujdostában írta, a MÁSODIKAT fogságában, midőn a rögtönítélő törvényszék már meghozá fölötte az ítéletet, mondotta egy városcseléd tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.    A. J.)

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Kálmán (1831-1881): Emléksorok

(S. Lóra barátnőmnek, mint távozandó arának.)

Még nehány rövid nap…
És csak lelkem láthat,
Mely az emlék szálán
Huzódik utánad.
Legédesb emlék ez
Egy szép multnak éke…
A tiszta barátság
Legszentebb emléke!

Mit adjak emlékül?…
Lásd… bucsudalt zengek,
Tanujeléül egy
Mélyebb rokonszenvnek.
Vedd tiszta lélekkel…
s ha leendesz távol;
Olvasd: hogy mit kaptál
A dal hű fiától.

I.
Nem kivánok szóval
Semmi boldogságot,
Azt tiszte lelkedben
Ugy is feltalálod…
Nap a tiszta lélek…
Mely a bánat könnyét
Felszáritja – ha tán
Arcáinkra ömlék…

Még is, hogy ha néha
Elnyomand a bánat
S szomorúság fedi
Elborult orcádat;
Gondold meg: hogy más, még
Jobba szenved távol…
S ilyenkor emlékezz
A dal hű fiáról!

II.
Légy könyelmű, vidám,
Mélyen sohse érezz…
A legnemesb érzet
Sorvadásig vérez.
Legszentebb szerelmed
Mint guny tárgya vész el…
Nyomd el a sziv szavát
A jéghideg ésszel.

Ne higyj senkinek se…
Légy szilárd mint szikla,
Mely a hullámokat
Bátran veri vissza.
Igy ha boldog nem is
Ámde nyugodt leszesz
Boldogtalan az, ki
Nagyon mélyen érez.

De hogy ha már érzesz,
Vagy érzeni fognál,
S a mit nem kivánok,
Talán csatlakoznál,
S kigunyolt szivekről
Gondolkozol távol…
Rólam is gondolkozz
A dal hű fiáról.

III.
Hol vígan rengető
Bölcsőd fája termett:
Hol a porban játszál
Mint gondatlan gyermek;
Hol termett menyasszony
Koszorúd virága;
Szent legyen előtted
A magyar hazája!

Imádd nemzetedet…
Hazád édes képe
Szent oltárként álljon
Szived közepébe!…
És ha majd érette
Imádkozol távol:
Emlékezz meg rólam
A hon hű fiáról!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szelestey László (1821-1875): Rejtett kincsek

 

Egy birtokom van, csendes hajlok ez:
Az elviharzott multak temploma,
Benn áldozóul bánat tévedez,
Kezében a vágy hervadt lilioma,
Ez elhagyott lak keskeny ablakára
Halvány sugárt vet az emlékezet,
S leszállván a remények sirmohára
Kicsalja a rég eltünt képeket.

S én eljövék… egy hű barát velem -
E hű barát: a néma fájdalom,
Bir rejtett kincseket még kebelem:
Ezeket is multamnak áldozom
S letérdelvén a gyász sirok mohára:
Az eltűnt képek felvillámlanak,
S a rejtett kincsek jőnek nem sokára
S NAGY CSEPPEKBEN a sirra hullanak.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Jókai Mórhoz

 

Csendesen, miként az árnyas rengetegbe
Bujdosott szellőnek sohajtása támad…
Kiséretében egy fényes holdvilágnak -
Emlékezetemmel, köszöntök be nálad!
Alig képzellek már… lelkem olyan fáradt…
De rég nem is láttam halovány orczádat!! -

Jut-e még eszedbe ez a tündér vidék?…
A Sajó folyása… a bikk vad erdője…
Fölkeresi-e még ragyogó lelkével
A „s z e n t-l é l e k” csúcsát rajongó költője? -
Köszönt általam a Sajó mormolása…
Üdvezel a bérczi virágok nyilása.

Jó  napot izen a rónák tóvidéke, -
Alig várja ismét látogatásodat…
Legszebb leányzója ajándékot készit:
Vizi liliomból fehér klárisokat…
S homlokodra fűzi piros pántlikával -
Meg is egyezett rá az édes anyjával.

Szalmafödelével vár az én tanyám is…
Nagy örömem lészen téged látni benne;
Tebernát csinálok zöld leveles fából…
Álmaim virágit hintendem elédbe…
S megszólal a helység legszebb muzsikálja -
Milyet még nem hallott Rév-Komárom tája.

Jaj de minek szólom a mostoha időt?
Könybe lábad szemem ilyetén beszédre;
Ugy kitanultunk már mi a vigalomból -
Alig ismerünk rá magunk személyére!
Szegény, szegény világ!!… Félre sötét bánat,
Az én lelkemben még ezer remény támad.

Szinte ragyog lelkem a jövendőségtől…
Hát a tied mit rejt titkos fölségében?…
Beszlvén a holtak följáró álmival:
Kelnek-é bűbájos sejtések szivedben?
Beszéld el, beszéld el… szólalásod hangja,
A hallgató puszták vándorló harangja. - -

… Csendesen, amikint beköszönték nálad,
Rakodtan mint a méh, ismét tovább megyek;
De te is velem jösz… elhozlak magammal…
Lelkemnek szárnyain elhozom – k é p e d e t.
Andalgó szellemünk hadd merengjen rája -
Magyarország legszebb v a d o n v i r á g á r a.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Losonczy László (1812-1879): Vig lagzi

Összeüti Laczi a bokáját,
Tánczra viszi barna szép babáját;
A csárdást oly gyönyörüen járja,
Eláll bele minden szeme szája.

Jobb szereti a szép magyar nótát,
Mint az ezüst huszast és banknótát.
„Három atáncz, Ambrus hejh, huzd rája!”
Felkurjant, s a huszast csak úgy hányja.

Volna oly gyors a keze mozgása
A dologban, mint lába forgása:
Nincs tagadás, nincsen kétség benne,
A városban első gazda lenne.

Vig Lacziban az a legfőbb hiba,
Nem dolgozik, inkább megy lakziba.
Egyre mulat, - nem áll keze másra
Mint pohár- és leányforgatásra.

Kezén a lány mint az orsó pereg,
Majd megdermed értte a lánysereg,
Boldog leány, boldog a nap alatt,
Ki vele csak eget is fordulhat.

Ebszánkázta fufangos Laczija,
Minden nótán csak a szépit hija;
A többinek úgy viszket a lába,
A hideg is rázza, de hiába! -

Laczi összeveri sarkantyuját,
Földhöz alig érteti lábujját;
Oly könnyen oly fönségesen járja,
Azt tartják, nincs magyar tánczban párja.

Hanem azt is tartják ám felőle:
Gazdag ember soh’sem lesz belőle.
Mit bánja ő, csak vigan élhessen,
S a szép lyánynak kedvencze lehessen.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Bérczy Károly (1821-1867): Halálsejtelmek

I.
Talán megérek én még egy tavaszt,
Talán derül még életemre nyár,
De jól tudom, hogy az ősz leszakaszt
S együtt fogy éltem és a napsugár.

Ha majd kizöldül erdő és mező,
Jelképemül választok ifju fát,
És meglesem, mint rügyez s hajt ki ő,
S miként hullatja a lombkoronát;

Minden levél, mit a szél elragad
Fogyó éltemnek egy-egy napja lesz,
Egy őszi éjjel majd kopár marad -
És lesz belőle főmnél sirkereszt.

II.
Hegyen ülök madárdal közt,
Körülöttem virágmező,
Fejem fölött lombok árnya,
Suttogó és ölelkező.

S nézem röptét a felhőknek
S hallgatom a lomb-beszédet;
Hüs a szellő, zöld a pázsit,
Szép az élet, szép az élet. …

És ki tudja? Új tavasszal
Tán fölöttem lesz a pázsit,
S lenn nem hallom a madárdalt
S a fák méla suttogásit.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Megverte azt az ur isten…

 

Megverte azt az ur isten
Mind a két kezével,
A ki mint én a kenyerét,
Rongyát, utolsó fillérét
Keresi – e k é v e l!

Havas eső, tavaszi szél,
Nyárnak forró napja;
Egymásután következnek,
Fázom és izzadok bennek -
Még sincs semmi haszna.

Hogy is volna? – a cselédem
Mind egy lábig korhely.
Rongyos mint a rászaféreg,
Szidom… majd megesz a méreg -
Legyen jobb idővel!

Meg is javul: az ökörnek
Ketté töri lábát…
S ha a nyaka közé hányok -
Idővel még többet látok:
Elcseni a párját.

Aztán az a házi lárma…
Nincs mód elpihenni!
Hasztalan van lant kezembe…
„V a s v i l l á t” – zugják fülembe -
Tessék ujat venni!…

Ha így aztán lejár az év -
Ugyan számoljunk hát:
A cselédet kifizetted…
A supereplust mind megetted…
Nincsen egy kan poltrád.

S elmondhatom, hogy van helyem,
Hová tenni kincsem:
„Hosszu sorral udvaromon
Vermem ugyan elég vagyon,
De gabonám nincsen!!!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Sujánszky Antal (1815-1906): Tünődés

Isten! Teremtve a világot,
Szavadra az diszében állt,
S dicső kezednek alkotásán
Ten szíved is kedvet talált.

Teremtél embert, hogy kegyelmed
Imádva – ő boldog legyen,
S élvezze lángoló hatalmad
Remekmüvét ez életen…

Nekem nem adtál bármi részt is
Az élvezetből, csak nekem;
Nem folyt e szó le ajkaidról:
’IM, ÉN ATYÁD, TE GYERMEKEM!’

Megnézem én az ég azurján
A tűzgolyók fénytáborát,
S csak én vagyok, ki nem lelem föl
Köztük szerencsém csillagát.

Megnézem én a szende holdat
Ezüst-zománczos trónhelyén,
Hiába – nem költ fel derűt az
Tépett kedélyem éjjelén.

Megnézem a tavasz virágit,
a rózsa égő bíborát,
S kitárult keble én előttem
Elvonja édes illatát.

Megnézem a patak futását,
S hallgatva ott a hab-zenét,
Medrébe öntött könnyeim közt
Csak én nem érzem kellemét.

Szivem sötétebb mint az Aethna
Tövig kiégett tűzhelye,
S cseréül a lángérzelemnek
Jégvermet alkotál bele.

Nem ismerek baráti keblet,
Szerelmet és boldog hazát,
Akármi ért, uj fájdalommal
Tetézte kínom halmazit…

De mért ez őrült jajveszéklés?
Bocsánat, édes Istenem!
Vedd ünnepélyes esküszómat
Te tőled minden jó nekem.

E földön minden élvezetből
Nem pusztitott ki végzeted:
Hisz BENNE REJLIK már magában
A FÁJDALOMBAN élvezet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): Szép ifiú vándor

Szép ifiú vándor! Jőj be hozzám kérlek,
Mig haragja szünik a viharos szélnek.
Adok hű fedelet, adok vetett ágyat,
Látom elfáradtál, tested lelked bágyadt!

„Igaz barátságod megköszönöm szépen,
Jaj de nem nyughatom házad közelében…
Nem is állhatok meg, csupán egy-két szóra,
Ugy se fordul immár az én sorsom jóra.

„Elhagytam falunkat, elhagytam galambom,
Tudja a jó isten mért kellett elhagynom!
Édes anyám kisért a falunkon végig
Sápadt két orczáját könye folyta végig…

„S egyedül maradtam!… nincsen uti társam
Még a búbánat sem marad hiven nálam,
A csapongó remény meglát néha-néha
S elkergeti búmat változó árnyéka.

„Rengeteg erdőben, idegen határon
a vidéknek rejtett ösvényeit járom,
Bizalmasabb vagyok erdőhöz, sziklához,
Mint a meleg szivü emberhez magához.

„Lehajtanám fejem, de hol az a párna,
Mely engem a földön nyugalomra várna!…
Nincsen apám, anyám, szép szeretőm nincsen,
Megátkozott engem mind a három isten.

„Futok, hogy ne legyen ismerősöm senki,
S nem kérdem, hol fogok végre megpihenni,
Tégedet jó ember, áldjon a ki áldhat,
Hogy a szegény vándort hajlékkal kináltad!”

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Két versenymű egy tárgy fölött

 

Szász Károly (1798-1853):  Tavasszal jőjön el halálom!

I.
Mit bánom én, ha életem
Folyója lezajlik maholnap!
Ha a tenger nagy árjai
Mint egy hullámot felkarolnak!
Ha végig így tart pályaútam,
A napot, órát nem számlálom;
Csak egyet kérek istenem:
Tavasszal jőjön el halálom!

Szelid a lég, madár dalol,
Minden bokorban ifju hajtás…
Az enyhület szellőiben
Száll szivemből a végsohajtás.
A sötét berkek titkos árnyán
Oly édes, oly szelíd az álom;
Miért ne lenne hát örök?
- Tavasszal jőjön el halálom!

A rózsatőn virág nyilik;
Zsonogva jő a könnyü méhe,
S megkapja édes harmatát
A síron nyilt virág kelyhébe:
Siet haza… de ott hintázik
Egy óriás pók fényes szálon,
Elfogja a kis méhikét…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Csolnakázom a tó felett,
A hold füröszti benne képit;
Talán jobb hazába vezet
Az ezüst híd, mit rajta épit.
Lapátom nyugszik, én merengek
S úgy ringatózom a hullámon,
Mint bölcsőben a csecsemő…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Parányi ökörszem fecseg
A temető tövis-sövényén,
Hű nője a tojáson ül,
A kis fészek gazdag reményén.
Ha majd kiköltik a fiut,
Az itt a sir körébe’ szállong.
Itt próbálgatja szárnyait…
- Tavasszal jőjön el halálom!

A temetőn, hol őseim
Hamvát jelölik a keresztek:
A verőfény sugáriban
A tavasz ezüst köde reszket,
A sirt, melyen oly gyakran ültem,
A ködben is csak megtalálom,
Ott vessetek jó puha ágyat…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Anyám, mély gyászod földi ér,
Arczodat hulló könyek mossák,
Szép koszorúd oh szerelem
Egy lemetszett szárazra vált ág.
Minden csak szappanbuborék! 
Egy Ezeregy éji tündér álom,
Csak a természet mosolyog…
- Tavasszal jőjön el halálom!

II.
ÉLET, ÉLET, TE LETÖRT LEVELETLEN ÁG,
Hajts már csak egy rügyet egyszer örömedben!
Vagy eldoblak, mint a koldus vándorbotját
Dobja az ebre, mely rá rohant veszetten.
De mégsem!… Bevárom még a kikeletet,
A holt természet most át nem ölelhetne.
Mit az életben én soha nem éreztem:
Érezzem a sirban, mily édes szerelme!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Verőfényes nyár volt az én keblem… tele
Édes gyümölcsökkel – s szedék az emberek;
De egy illattalan virágbimbójuk sincs,
Mit nekem adjanak, habár megepedek.
Mereng majd szellőben a szép rózsabokor,
s el-elhullat egy-két levelet a szélbe…
Fölszedem ezeket… s így fonok magamnak
Illatos koszorút – sírom keresztjére.
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah az a szép mező pázsitos zöldjével
Fehérpiros virág seregétől járva,
Azok a kék hegyek aranyos sugárban,
Patak,mely zengve fut hímes völgy karjába,
Ligetek sátora templomi homályban,
Édesen síró dal csalogány ajakán…
Igy ünnepli meg a természet önmagát,
Legyen ez ünnepem nekem is, oh anyám!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Jártam a hegyeket, jártam a völgyeket,
A végtelen rónák örömébe dőltem,
Fürtöm szagos leve a szálló illattól,
Itta a harmatot a napfény előttem.
Boldog volt a fű is várva az esthajnalt:
Hogy éjre visszatér kedves bogárkája…
Csak én sohajtottam: boldogtalan élet,
Mért hogy a sziv benned üdvét nem találja!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Csak egyszer… ah egyszer mégis voltam boldog,
S te tettél boldoggá szent tavasz… imádlak!
Egyszerre termett a gyümölcs a virággal,
s mily színeket játszott fönlebegő szárnyad!
Kipirultak égő örömtől a lombok,
S bérczek ormain a szirtek ősz mohai,
Az élők meghaltak, fölkelt a halott mind,
S isteneket láttunk a földre szállani…
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah de elhervadtál… mint egy szép menyasszony,
Kinek vőlegénye a harczban elesett;
Éjfelenként meg-megjelen a hős lelke.
A nő nem ismer rá – s lelke teste remeg…
Virulj föl énnekem még egyszer, oh tavasz!
Mily kéjjel számlálom növő virágidat,
S mily gyönyörrel omlom e virágok közé:
Nehogy elhervadni még egyszer lássalak!…
Virágos mezőben oly édes az álom,
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Zalár József (1825-1914)

 
Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

 

„Müvész hazája széles e világ;
A hirnév országutját lakja ő
S ez ut hosszába minden olajág,
Minden babér az ő számra nő.”
Ám hadd legyen; nem tagadom,
Övé, mely birja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntlan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlkezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először utnak eredete;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen
- Mint bárkán a galamb – az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen veszik őt körül
Gyermekorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő – tán már csak néhai -;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épit, a hol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd,
Anyai tejnek édes folyama;
E szó nyitá meg szivét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et.
Vagy a sohajszócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivü nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkról ajkra száll, -
Örül, vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terül,
Ott érzi végét a  k ö l t ő  h a z á j a;
Azon túl  maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – egy  e g y!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a díjt méri, melyset tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honé r t, e  hon n a l  s hon n a k  él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja,
Viszhangja messze ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár hogy a nép és hazája pusztul
És a jövendő hallgat – nem felel;
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költő mégse hagyja el -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szathmári Pál (1824-1852): A nap aranyozott bérczek mögé halad…

 
A nap aranyozott bérczek mögé halad…
Ülök elmerülve szomorufüz alatt;
Hej! A szomorufüz nagyon kedves nekem,
Árnyába naponta
Árnyába napona azért heveredem.

Gondolkodom itt a mulandóság felett,
S titokteljes érzés szállja meg szivemet.
Hol a fájdalom s búbánat ismeretlen:
A merengés szárnyán
A merengés szárnyán oda repül lelkem.

Nagyon nagyon sokat szenvedett e sziv már,
S a jó isten tudja, hol lesz még a határ!…
Szomorufüz! Lengvén a sirok fölébe:
Te vagy életemnek -
Te vagy életemnek egyedüli képe!

Hogyha van regéje titkos életednek,
Belé kebelemnek bánatát is írd meg…
Ha ágadból egy kéz furulyáját vágja:
Szomorubban szól majd -
Szomrubban szól majd legalább nótája.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lauka Gusztáv (1818-19029): Románcz

 

Együtt mentek a csatába,
Viharos és sötét éjen,
Mind a ketten sötét mezben,
Mind a ketten fehér ménen.

Az egyik kezében nehéz
És fényes dárda villogott;
A másiknál görbe, könnyü
S élesített kard csillogott.

Mindenütt elsők valának,
A csata véget sem ére,
Együtt győztek, s mindkettőnek
Együtt omlott ki a vére.

A Tisza zúgó partinál,
Hol a képzet regéket sző.
Álmadozva szebb csatákról
Együtt nyugszik férj és a nő.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Bosnyák Zsófia – 1644.

’Haragvó isten! A tágas mezőt
Temetővé változtatod?
Kedvedre van, hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg…
S ki bir dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harczol, szánt, vet és arat:
Mind elvesztem jobbágyimat!
Im, most is a mezőn,
Hét szálas testvér hullt rakásra;
Gyilkolni a ki tud:
A temetést se hagyja másra;
S legyen bár a halott ksiérete
Hullók s farkasok éhes serege,
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!’

„Oh uram férjem! – szóla Zsófia
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyiljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vizár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen;
Az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kisérts Istent! Hét testvérfiak,
A csendes sírban hadd nyugodjanak!
S jer…! A csapás megszüntetéseért,
Az istent vélem térre hullva kérd!”

’Hah! Félre asszony, - s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszuság marja, tépi…
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tiz-husz hitvány szolga elhull,
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harczra vitte, isten verje meg!
És a ki most ezrenként öldösé el
Gyalázatos dögvésznek fegyverével
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet:
Még annak mondjam: hála, hála néked!!
Nem…! S a ki öl, temessen is,
Hollókkal bár, mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!’

Haragban így zugán az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszület zsámolyán
Buzgón borúja térdre.
Imádkozott… s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek;
Kezében gyógyír és kenyér vala…
- S ki ül gyémánttollal kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél menyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van,
Ki késő éjszakán
Lakát elhagyja egyedül,
Hogy felkeresné a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér hullája kidegül.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe.
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény,
Kapa s ásó nehéz, nehéz;
De a gyengének isten ád erőt,
Tágúl a föld…
A sír öblös padlanja kész,
S az elhullott testvérfiak
Csendes sírban negnyugszanak.
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A kegyes urhölgy haza tére,
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, s az ur haragban,
És ajkinak dörgő-szózatja harsan:
’A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő, elő…!
Hadd lássam őt!’
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj késő óráiban!
S a férjnek arcza elsötétül;
Zordon parancsot ad:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
A hölgy elborzad s esdekel:
’Mi porladandó, hadd porladjon el!’
De a hölgy hasztalan szólt,
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket.
- És dultan áll a sirbolt.

Más jre lesbe áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött, titkosan:
Reggel mi nagy leve
Álmélkodása és dühe…
- A hét testvér temetve van!
A szolga súg, - s parancsot ad
A ordon ur szilaj dühében:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
- S parancsa teljesítve híven.

A harmadik nap éjszakáján
Az urnak ujabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj… s férjével nem bir,
Hogy dúlatlan maradjon a sír.
S mély tűnődés közt a feszület
Zsámolyán arczczal leborúl:
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirúl:
’K e r e s z t j e  nincs a  s i r h a l o m n a k!
S az éjfél még el nem halad:
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő sírijelt farag.
Még egy vágást teszen,
S a munka azzal véget ére,
S im a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet:
Fejökhöz szurja a keresztet,
S ajkin imigyen reszket a szó:
’Porladjon el, mi porladandó!’
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A férj azalatt gyanúval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot,
S nejének ágyánál megállott.
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanús nejét ágyába’ látva.
- A sír felett nem látta meg,
A mult éjjelen;
És mostan látni véli őt,
Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszült ur dühével nem bir.
Gonosz cselédje lép elő,
És ujra súg…
De most az ur rámennydörög:
’Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert a kire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!’
„Hatalmas ur! Tiporj el…
De nőd volt, a ki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén nagy mély sebet.
Menj oh uram!s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe lásd”…

Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karczolást,
És uj parancs szól: „A hazug
Lásson halálos kínokat;
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!”

És hirt hoz a poroszló:
’uram! Rosz szolgád halva van;
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt… a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája,
Az érczcsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad.’
Álmélkodva néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Mig hálakönycseppek szökének
A nő pilláira.

Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
delejszerű álomba mélyedt.
S alaktalan ködéből álminak
Csodás képekből összeszőtt
Látvány merült fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.

Bevonva földig feketével
Látott először gyászpadot;
Körüle czimerek… nép...fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon  h a l o t t.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
De gyorsan elborult a jelenet,
Reá halvány homály ereszkedett,
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt gyorsan rohamszerűn.

Sírbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt.
Halottpenész, kihullt felirat
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat.
Körül csont s rozzant fedelek…
S im egy koporsóban középen
Feküvék százados halott
Romlatlanul, mosolygva, épen.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
S a látvány elsötétült újulag,
S egy század ismét elsuhan, letün
Kelő s elfoszló képivel
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn.
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág vagy vér piroslott a mezőn, -
Év év után jött, - a mely váltva hord
Titkos keblében áldást és nyomort…

Harmadszor tünt fel a koporsó
A látvány tükriben.
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ajtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sirjában a halott!
Két hosszú század óta
De el nem hamvadott!
Az úr, im, a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
*
És annyi embernyom kifőle,
Sirjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Petőfi Sándor (1823-1849): Mért nem vagyok…

Mért nem vagyok szellő,
Mely hajnalban támad?
Hogy hozzád repülnék
Csókolni orczádat.

Mig a mennyországban
Hordozna az álom:
Rajtad lengenék,m int
Lepke a virágon.

Mért nem vagyok hajnal?
Megjelennék nálad,
Biborpalástommal
Betakargatnálak.

Mért nem vagyok a nap
Esti fénysugára?
Bucsucsókot adnék
Minden éjszakára.

Mért nem vagyok fényes
Csillaga az égnek?
Lefutnék hozzád, és…
Magammal vinnélek.

Hajnali lágy szellő,
Vagy a hajnal maga,
Ne legyek én, se nap,
Sem az ég csillaga;

Hanem hogy lényemet
Senki meg ne lássa:
Lehetnék bár egykor
K e b l e d  s o h a j t á sa!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.