Fodor Pál: Dalok

I.

Hajnali tájon lebegő álom,

Égi zsolozsma szózata leng…

Pacsirtaszóra éled a róna,

Ének az égen, csönd idelenn…

Pirosló reggel, madársereggel

Ébred az Élet: a szerelem…

Virágok álma terül a tájra,

Új dalok égnek a szívemen.

II.

Hogyha minden öröm után

Egy-egy virág fakadna,

Szívem berkeiben talán

Rózsabokor virulna.

De ha minden bánat nyomán

Csak egy könnycsepp peregne,

Szívem kertje vízirózsák

Oceánja lehetne…

Forrás: A Természet 18. évf. 13-14. sz. 1922. júl. 1-15.

Dörre Jenő: A magyar föld

Halljátok! Kasza peng…! Dőlnek a rendek!

Életet adok én: a magyar föld!

Úgy-e, hogy lesitek elcsonkult testem,

Amikor aranyos, szép ruhát ölt!...

S kell most a dalom is, a régi… „elnyűtt”…

Mert kalászt adok most, nem – vörös szegfűt!...

Otromba paloták kinccsel telt kamrái

Kajánul nevetve intenek felém…

Kell ám az aranyom… s odébb egy sarokkal

Százszor is eladnak… és – rúgnak belém!

Lesik a kalászom… lesik a nedüt!...

Életet adok és nem – vörös szegfűt!

Százszor is megtagadsz! S enyém vagy magyarom,

Bármerre kerget és üldöz a sorsod!

Tengeren túlon is, - idegen világban,

Tudom, a szívedben képemet hordod!

Tudom, hogy idegen maradsz te mindenütt…

És sírva nézed majd a – vörös szegfűt…!

Jó! Hát ha nem kellek? Földtúró magyarom!

Ragyogó ekéddel ne lépjed testem!

Jöjjetek keményen… lesújtó ököllel

És én az ég alját lángokkal festem!

Minek a kalász, a megszokott… „elnyűtt”…

Szodoma lakói!

Egyétek jókedvvel a – vörös szegfűt!

Forrás: A Természet 18. évf. 13-14. sz. 1922. júl. 1-15.

Kiss Dezső: Legszebb vagy!...

Óh szép az Észak, Ossian csodás hona,

Melyet borít örök tél szűz hava…

Szép az örökzöld, égbenyúló fenyves,

Mit ember nem járt csúcsok lánca környez…

S ahol a titkos északfény világol

És fjordok kristálytükreiben lángol…

Óh szép a tenger, kék egével a Dél,

Szépségihez képzeletünk se ér…

Hol édensziget virágékes partján

Kagylókat rak ki zenélve a hullám…

És szépségektől mámoros lakói

Lelkét ringatják csillagok világi…

Óh szép az élet nagyváros ölében,

Merülve árnyban, megfürödve fényben…

Szédülve szépben, rútban, - rosszban, jóban,

Hol nyomor s pompa izzik egy kohóban…

Hol száguld a gép, siklik órjás hajó

És nincsen ehhez nálunk fogható…

Szép a világ, ez a bűvös talány

És legkoldusabbak, mi vagyunk talán…

És biztató, bátorító remény

Alig süt ránk, egész föld kerekén…

Mégis, - bár mennyország ragyogna rám,

Legszebb Te vagy, szegény, árva Hazám!

Forrás: A Természet 18. évf. 13-14. sz. 1922. júl. 1-15.

Vékony Pál: A pacsirta

A szabadságát elrabolták

a durvalelkű emberek

S lett börtöne egy szűk kalitka

A pipacsos mezők helyett…

Szűk kalitka zárt rabmadár, te,

Úgy elmerengek sorsodon.

S szememből fájó könny pereg le:

Lelkem lelkeddel oly rokon…

Forrás: A Természet 18. évf. 11-12. sz. 1922. jún. 29.