Jámbor Pál: Czédrus lombok

Mark Aurel

1.

Látánk Caesarokoat

A Forum csarnokában,

Kiket tapsolt a nép,

Mint istent, mámorában:

Neked nem kelle taps,

Szerény, mint nép fia…

Kér-e díjt, szólsz, midőn

Gyümölcsöt ád a fa?

2.

Színpad volt Róma ekkor,

- Lázitó látomány! –

Tigris torkába hajlott

A hős, babér után.

Neked nem kell e harcz,

Csak a szellemtusa:

A féreg örvend a hol

Gyümölcsöt ejt a fa.

3.

Látánk több remetét,

Kinek ma híre szent,

Ki, hogy magába szálljon,

Sötét erdőkbe ment.

A legjobb rejtek, igy szólsz,

A lélek önmaga;

Ki rejthet annyi szót, mint

Rejt lombja közt a fa?

4.

A polgár pártütő volt,

Az egyház: kéjterem;

Kalóz-sereg hajózott

Csak, a rab tengeren.

Caesar te megjelentél,

S dús a part, mint vala…

De nála koszorúsabb

Gyümölcsétől a fa!

5.

Fogyott már Róma népe

Mint kiszáradt folyam;

A tenger ujra tenger

S kétannyi réve van.

Ő földön, tengeren, jár,

Mint népe csillaga;

És mindenütt gyümölcsöt

Népének hajt a fa.

6.

Si fractus illabatur…

Ez volt a jelszavad…

Egyet máglyára visznek:

Ő rá – palástot ad.

Kihallgatá a szellőt,

A kémeket soha;

Nem hajlott lelke meg:

Csak terhétől a fa!

7.

Midőn Rómára támadt

A vad gyarmatcsoport:

Eladta serlegét is,

Hol szörpölé a bort.

És elment népe élén

Mint első katona…

Szép, ágad, oh dicsőség!

Szebb a hűs árnyu fa.

8.

Pókháló fog legyet,

A bajnok egy – nyulat;

Agyrém minden dicsőség

Mit harczmező mutat.

Egy szép van itt: a kék ég;

A béke csillaga…

Ne öljetek! midőn friss

Gyümölcsöt ád a fa! –

9.

Kiáradt a Tiber,

Dühöng a döghalál,

Koldussá lőn a nép

Mely csak csontot talál.

Eladja mindenét most,

Dúsabb mint valaha;

Mert kétszer több gyümölcsöt

Hoz a királyi fa.

10.

Borongva, mint Timon,

Magán, mint Lear király,

Míg Jupiternek irják –

Ő fejlehajtva áll

A lény előtt, ki fönn van,

Világok pharosa,

Ki adja, hogy gyümölcsöt

Hajt évenkint a fa.

11.

A Nil és ős Dunánk

Hordozta zászlaját;

Mindig hallá dobogni

A föld e paripát,

Ha teste megpihent is:

Nagy lelke nem, soha.

Gyümölcsözzék örökké

A népekért  fa! –

12.

 Caesar! szellemed nagy,

Mert kardod volt: a toll;

Kinek szűk a világ –

Szűk volt a Capitol:

Nem érte téged a kor –

Bár Mark Aurel kora;

Kaczagták a midőn

Gyümölcsöt szórt a fa.

13.

A szép Faustina meghalt,

Elárult Cassius;

S te megbocsátva, igy szólsz:

Itt jobbom… és ne fuss! –

S fehér szép köntösében

Nagyobb lőn mint vala;

Ha rázza fergeteg: több

Gyümölcsöt szór a fa.

14.

Caesar, bölcsész, író,

Pallos nélkül, király!

Ha Róma porszemet bír

Csak, abból mit birál:

Mi volna most e nemzet?

A föld mi volna ma?

Levél helyett a fáról

Gyümölcs, az hullana! –

15.

De élő könyved itt van,

Szép emlékszobrod itt!

Elvesztek birodalmak,

Nem fényes lapjaid,

Neved mélyen bevágta

A győztes paripa:

Mark Aurel! Róma nincs;

De szobrod áll – a fa!

16.

Ha sírból mind kikelne

Mit Róma birt nagyot,

Fölépítné a kor

A sok tört oszlopot:

Ki legnemesb gyümölcsöt

Hozott mindig, a fa:

Nem volna nagy, valóban,

Csak Mark Aurel, maga! -

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 8. sz. Pest, 1864. augusztus 21.

Greguss Ágost (1825-1882): Ellentétek

I.

„A tudomány hatalom!” mondják a béke baráti,

„Földet, eget hódít ember uralma alá.”

„A hatalom tudomány!” viszonozzák harcz kegyelői,

„országok sorsát dönti, vezérli szava.”

A tudomány s hatalom mindkettő hódit; azonban

Életet osztva egyik, másika osztva halált.

A tudomány földjén kél üdv, és béke, virágzás,

A hatalom földjén dúl a viszály, a nyomor.

Óvd magad’ a hatalom kislelkü tudósaitól te,

S hallgasd a tudomány lelki hatalmasait.

II.

Szívet nem szeretek, szabadon tévelygve csapongót,

Melyet a részvétnek láncza le nem kötelez.

Elmét nem szeretek, rabul ejti ha bármi tekintély

S tiszta önállóság bélyege nincs művein.

Bűn utjára terel sivár szívbéli szabadság,

A haladás utját zárja el a fogoly ész.

Rab legyen a mi szivünk, szeretetnek rabja örökké,

Ámde az elmének röpte örökre szabad!

III.

Férfit emel s indít a szabadság vágya, veszélye;

Édes rabságot élvez is, ád is a nő.

IV.

Ifju vagy, a vágyak heviben nem birva magaddal:

És a világgal akarsz birni dicsőn, botorúl!

Férfi vagy: és látod, hogy nem birhatsz a világgal,

S üdv, ha magaddal birsz teljesen és igazán.

V.

„Nincs lélek, nincs én!” mond büszke pofával az álbölcs,

Hát gondolni lehet; de a mi gondol, a nincs.

Ő igy szól. „Én nem vagyok én”, s kivánja, hogy elhidd.

Nincs, és szól! A mi nincs, mondhat-e az valamit?

VI.

„Hisz’ nem is én szólok”, mond ismét öntagadólag:

„A mit belőlem szól: egy darab agy, nem egyéb.”

Agy hiszi hát (e test), hogy nem test; test hiszi, hogy hit

S más testetlenség – testi sajátja neki.

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 7. sz. Pest, 1864. augusztus 14.

Szemere Miklós: A vadon szeretője

Ama bércz szivem bölcseje,

Fölsarjadt benn’ vad szelleme,

S mint tengerzaj kagyló üréből,

Erdőmoraj zúg föl mélyéből;

Ama bércz szivem bölcseje.

Keblemből hányszor kirepül

Titokban, észrevétlenül!

Lábam, nyügözve, csak magában

Bolyong az erdők vadonában;

Keblemből hányszor kirepül!

Üdvözli minden falevél,

A zúgva-zúgó völgyi ér,

S mit híd gyanánt döntött habjára

A vész, partszéle agg cserfája;

Üdvözli minden falevél.

Bejárja  bércz oldalát,

Hol, szederlomb árnyában, állt

Gazdája oly szük szirtodúja,

Ha volt sem fért, ürén be – búja;

Bejárja a bércz oldalát.

A rengeteg oltárinál:

Mohos köveknél, meg-megáll;

Kishangya ott az oltár papja,

Hangyatömjén vig áldozatja, -

Mohos köveknél meg-megáll.

A lágy viszhangra felfigyel,

Mely az  erdőtől dalt les el,

Mint búg a búgóvadgalambbal!

Sír a gerlével, csörg a habbal! –

A lágy viszhangra felfigyel.

Elnézi majd a bércz tavát,

Min üzött szarvas evez át,

Négy körme: evező lapátja,

Bogas nagy szarva: vitorlája.

Elnézi majd a bércz tavát.

Varázslat lakja erdejét,

A vízzúgón ha alkony ég

S lábát himbálva ül csöppjére

A szivárvány, e lég tündére.

Varázslat lakja erdejét.

S a bérczre már ha éj hajolt,

Tengerszem alján bolyg a hold,

S körött’ száz csillag, játszi kéjben

Mint gyöngybuvár mereng, a mélyben;

Tengerszem alján bolyg a hold…

Gyönyör fogad a merre szállsz

Szivem! – csak egyet nem találsz:

Lábam nyomát! mélyen takarja

Már azt a bércz torlott avarja;

Gyönyör fogad a merre szállsz.

De rám, a hányszor visszatérsz,

Oly édes enyhet küld a bércz!

Mintha üdítő leblet, árnyat

S erdőillatot hozna szárnyad;

Oly édes enyhet küld a bércz.

Szállj kebelembe halkan, szállj!

Miként a bércz galambja száll,

Midőn a légből lágy-suhogva

Ereszkedik a cserfalombra;

Szállj kebelembe halkan, szállj!

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 7. sz. Pest, 1864. augusztus 14.