Paul Hocker festménye
Csendes kolostorfal között
Nagy búsan, egymagán,
Ifjú apácza lépeget
A holdas éjszakán.
Kivülről balzsam-illatot
Lehel föl a virág;
Tavasz levén gyönyört
kinál
Minden fű, minden ág.
A csattogány hűs lomb ölén
Szerelmet énekel,
A mellyre majdnem megszakad
Az epedő kebel.
És visszagondol, mint örült
Mind ennek egykoron;
Milly fény derengne mostan is
A sima homlokon:
Ha csalt remény, s hő szenvedély,
Melly ölyvként üldözé,
Nem kényszeríti menhelyért
E zárt falak közé.
S míg a virányon széttekint,
Zokogva fölkiált:
„Oh, annyi életkéj között
Csak én hordok
halált!”
**
Sötét kolostorfal között
Rövid félév után,
Ifjú apácza lépeget
Borongós éjszakán.
Szilaj bivalként bőg s rohan
Künn a zord förgeteg:
A pusztitott táj felsohajt,
Mint kingyötört beteg.
Magas hótorladék alatt
Dermed virány, mező,
S a lombtalan fa rém gyanánt
Tűn messziről elő.
Elbujt a méla csattogány,
Megszüntek a dalok,
Kereszt-kasul száguldanak
Vonító farkasok.
S midőn szemlélni e vihart
A rácsozathoz áll,
Mosolygó ajkkal mondja el:
„Künn pusztítás, s halál!
S nyugodt szivemben gyógyszerül,
Rövid félév alatt,
Isten malaszt-sugárain
Dicső élet
fakadt…!”
Forrás: Családi lapok
II. köt. 2. füzet Pest 1859.
