Mindenki tudja a történetet az iskolás gyerekről, akiben megállt az ütő, mikor azt kérdezte tőle a tanítója, ki volt Attila.
- Hun király - súgták neki a mögötte ülők.
Erre aztán kivágta az ismert feleletet.
- Attila hun király volt, hun nem.
Kis Kampóval is így van a szegedi történelem. Hun történeti hős ez a Kis Kampó, hol nem az. Összebogarásztam róla minden adatot, de az mind se sok, s ami kevés van is, bizonytalan. Dugonics csakugyan hun leventének mondja, de hát Dugonics költő volt, s Árpád apánkkal is hattyúkat etetett a Hattyas-soron. Reizner, a történetíró, egyáltalán nem vesz róla tudomást. Kovács János, az etnográfus csak annyit tud róla, mint Ipolyi, a mitológus. Ipolyi pedig azt tudja róla a Magyar Mitológiában, hogy Kis Kampó mondai alak a szegedi népnél, valami táltosféle, de nagy vitéz is, van neki egy hódas lova, s hipp-hopp, azzal ott terem, ahol akar.
Engem mindig izgatott ez a misztikus ember, aki olyan karriert csinált, amilyent azóta se senki szegedi, de gondolom, nem is fog. Mert hiszen nem mondom én, az is valami, ha valakinek úgy fölviszi az Isten a dolgát, hogy fő-tanácsot adhat a kormánynak - ugyan még eddig nemigen éreztem ki szegedi észt az elmúlt kormányok tette-vettéből -, de mi ez ahhoz képest, ha valaki bekerül a turáni Olimpuszra, a manók, a lelék, a bűbájosok, a lidércek meg a többi pogány szentek közé! Márpedig Kis Kampó ott van. Hogy hogy került oda? Kálmány Lajos, a nagy magyar folklorista, akinek minden jussa megvolna ahhoz, hogy a képe Ipolyi Arnold mellé kerüljön a szegedi Pantheonban - az egykori rókusi káplán azt mondta, hogy ő is csak annyit tud, amennyit Ipolyiban olvasott. Az élő szegedi néphagyományból csak egy adata van Kálmánynak, de az nem hunnak mondja Kis Kampót, hanem törökverő magyar vitéznek, aki Mátyás király idejében jeleskedett virtusos cselekedetekkel. Ezek közt van az is - ezt még mind Kálmányból tudom -, hogy ez a különös földink hódas lovával át-átúszta a Tiszát, meg az is, hogy nagy tiszteletben tartotta az apját, aki pedig csak olyan szegény kuttyogató halászmester volt.
Hát bizony ez nem sok, s ha Kis Kampó politikus volna, bizonyosan megbúbozná azt a skriblifexet, aki csak ennyit tudna róla beszerkeszteni az országgyűlési almanachba. De ahhoz elég, hogy a magamfajta íródeák elképzelje belőle a Kislatrán utcát, amely Mátyás idejében valahol a felsőtiszaparton tekergett, s olyan keskeny volt, hogy csak libasorban lovagolhattak benne végig Mátyás katonái, akik Jajcára tartottak törököt verni, de nem nagyon siettek. (Mert akkor nem volt kikötve, hogy a király neve napjára okvetlen Jajca elestének kell a névnapi ajándéknak lenni a Magyar Balázs-ban, mert akkor ez az érdemes hadvezér lett volna a Höfer, ha írni tudott volna. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Höfer tudott írni, de az bizonyos, hogy stilizálni tudott.)
Elég az hozzá, hogy ráértek a vitézek egy kicsit szétnézni Szegeden, lovaikat megabrakoltatni, s a maguk éhét is elverni egy kis borsos hallal. (Mert a paprikáért még csak akkor készült Kolumbus kimenni Amerikába, csakhogy szegénynek nagyon sokat kellett szaladgálni a vízumért.)
A huszárok hadnagya hatalmas szál ember volt, híres az erejéről s az azzal járó szilajságról. Az örökös hadiéletben bizony akkor se nagy kelete volt a finomkodásnak. Ahogy a hadnagy a Latrán utcában leszállt egy halászviskó előtt a lováról, bekiáltott a sövényen.
- Bujj ki hé, valaki!
Ökölnyi legényke kötözgetett az udvarban valami szakadt hálót, de még csak füle botját se billentette a kurjongatásra. A katona dühbe jött, s kantárszáron vezetve a lovát, bekerült az udvarra nagy kardcsörtetéssel.
- No, egy kutya sincs itthon ebben az ólban?
A legényke hidegvérrel nézett fel a munkájáról.
- Eb kérdi, de nem attól!
A hadnagy nagyot sodort a kajla bajuszán.
- A vonyítást hallom, de az ebet nem látom. Szerencséje, mert mindjárt lenyelném, ha látnám, hol bujkál.
A suhanc fölugrott a háló mellől, s odapattant a katona elé. Alig ért neki a mentegombjáig.
- Hát nézzön mög kend, de siessön vele!
Ezzel se szó, se beszéd, derékon kapta az óriást, s mire az észbe kapott, már lent is volt a pernyésgödörben. Azt se tudta, hogy a szájából köpködje-e ki a halpénzes hamut, vagy a meghibbant derekát tapogassa, de utoljára legjobbnak látta elnevetni magát.
Kikecmergett a gödörből, letappogta magáról a hamut, kisomfordált az utcára, s illedelmes köszönéssel dobogott be újra.
- Szép jónapot adjon az Úristen, öcsém!
- Fogadjisten, bátyámuram!
- A becsületes neved tudakolnám.
- Kis Kampónak hívnak. Miben löhetök szolgalatjára?
- Tisztelem az öklöd, öcsém, nem hálókötésre termett az. Állj be hozzám katonának, mert ha nem jössz, viszlek. Egy hetem van, de fogadok felébe, hogy mához esztendőre kapitány lesz belőled.
A legénynek égett a szeme, mint az eleven parázs, s olyan parolát adott, hogy szinte szikrát ütött a tenyere.
- Ha édösapám elereszt, mög se állok addig, míg a török császárnak fejibe nem szorítom a koronáját.
Az öreg halász vállra vetett hálóval éppen akkor ért haza, rá is adta a gyereke szándékára az áldást.
- Éntűlem möhetsz, fiam, de annyit mondok, akármire viszöd, mög ne felejtközz az édösapádról. Ha én azt mondom, haza gyere, akkor neköm szót fogadj, akármilyen nagy urakkal cserösznyézöl egy tálbul.
Így lett Kis Kampóból katona, magyarok büszkesége, törökök ijedelme. Mindjárt Jajcánál úgy lenyisszantotta valami janicsár-aga koponyáját, hogy a feje is vele szakadt. Csodákat beszéltek róla, s esztendő se telt bele, mire csakugyan kapitány lett.
Mikor évek múltán hazakerült Szegedre, már akkor annyira tele volt hírével az Alföld, hogy nagy parádéval fogadták a városi urak. Olyan lakomát csaptak a tiszteletére, hogy csak a lé volt hetvenféle, s annyi előkelőség ülte körül a vitézt, alig látszott ki közülük. Mert csak a híre nőtt meg, nem a termete. De amúgy ő volt a társaságban a legnyalkább, ezüstsarkantyús csizmájú, aranyos bársonymentéje, drágaköves kardja, nyusztprémes süvege, s akkora aranylánc a nyakán, hogy elég lett volna békónak is.
S ahogy javában mulatoznak, egyszer csak kiválik az utcai szájtátók közül egy rongyos öreg halász, betolakszik az urak közé, oda áll Kis Kampó elé.
- Ösmersz-e még, fiamuram? Én volnék az édösapád, nagyon kívántalak már haza, mert nem az én öreg karomnak való már a hálóhúzás.
Nem lehet azt kimondani, hogy megrökönyödtek az urak ezen a bolond beszéden. Először ki akarták lökni az öreget, aztán magyarázgatták neki, ki lett, mi lett a fiából, de arra azt mondta az öreg, hogy csak apja ő annak, a halászathoz fogható szép mesterség meg nincs több a világon. Utoljára keményen rászólt a fiúra.
- Te pedig ne tátogj, mint a potyka, hanem ügyeközz, mert mög vannak vetve a hálók, de nincs, aki möghúzza űket.
Erre Kis Kampó fölállt, szép csendesen lerakott magáról kardot, mentét, láncot, sapkát, s odafordult az apjához:
- Möhetünk már, édösapám.
S ettől fogva olyan szorgalmasan vetette-húzta a hálót, mintha sohase lett volna a csaták hőse, s árulta a keszeget petákért a szegedi piacon, a petákot pedig belehajigálta egy szilléri zsellérlány kötőjébe, akit úgy hívtak, hogy Szépenjáró Fátyol Kalára.
Hogy mért volt a vitéz Kis Kampó olyan szófogadó fiú, s mért lett az országos méltóságra menendő katonából olyan könnyű szívvel halászlegény, azt már majd valami regényíró mondja el. Én csak azt akartam megmutatni, hogy van itt minálunk regénytéma, csak ember kell hozzá.
