Pásztor Árpád (1877-1940): Tél a Délvidéken

Máskép süvölt a szél az én hazámban,
Máskép nyargal hóparipán a tél;
A merre száguld, elhal minden élet,
A fák között sikongva száll a szál.
Király a rónák végtelen hazáján,
Birodalma fehér szűztiszta hó…
Diadalútját semmi el nem állja,
Hatalma nagy, erős, mindenható.

Nem is tél ez itt lenn a délvidéken,
Nem is szél, mely oly lanyhán lengedez.
Az ég sötét… Halk eső hull a földre;
A természet bus temetése ez.
A fényes, zöld babérfák megfakulnak,
A ciprus búsan hajtja meg fejét…
Mintha soha már tavasz nem fakadna,
Oly hervadás terül el szerteszét.

Hol van a kályha élénk, tiszta lángja,
A kellemes, barátságos meleg?
Hol van a lámpa kedves, enyhe fénye,
És hol vannak a kedves emberek?
Magam vagyok az örökzöld honában,
A hol erőtlen, langyos, bús a tél,
Nem törődik senki a más bajával,
itt minden ember csak magának él.

El vágyom… El!… Az én hideg hazámba,
Hadd érjen hó, hadd járjon át a fagy,
Nem kell nekem a pálmafák világa,
Az én világom szép hazám te vagy.
Otthon elszunnyad télen a természet,
De itt csak lassan, búsan haldokol,
A merre járok mindenütt haldoklás;
Halál, vagy élet nincsen itt sehol.

Nem kell nekem délnek csodás hazája,
Nem kell nekem e szürke enyhe tél…
A hol a tél ily bágyadt, ily elernyedt,
Ott az én lelkem tavaszt sem remél.
Az eső hull… Minden oly árva, szürke:
Érzem, elhervaszt ez a hervadás…
Haza vágyom!… Lehet halál körülöttem,
Ha azt tudom, hogy van feltámadás!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 6. szám, 1898. febr. 6.