A halhatatlan költő tudvalevőleg1852-1860. közt Nagykőrösön tanított, mégpedig a gimnázium négy felső osztályában magyar irodalmat, s az ötödik, hatodikban latint. Tanítványai nagyon szerették, igazságos és jólelkű embernek tartották. Egy volt tanítványa, egy református lelkész következőképpen nyilatkozik Aranyról, mint tanárról:
„A katedrán legtöbbször komoly, ritkán mosolygó, tréfás volt. Nem pirongatott túlságosan, nem büntetett még fentmarasztással sem soha, annál kevésbé testi fenyítékkel. A hanyag tanulóknak alkalmas, szép példákkal szívére beszélt úgy, hogy ha csak egy paránya volt bennök a becsületérzésnek, szorgalmas, rendes tanulókká váltak. Nem tudok rá esetet négy év alatt, míg szerencsés voltam tanítványa lenni, hogy növendékei egyszernél többször csak egy percnyi kellemetlenséget is okoztak volna a mindnyájunk által oly kiválóan tisztelt s szeretett tanárnak.
Ezen egy eset az 5. osztályban történt. Liviust magyarázta s annyira belehevült, hogy az óra már régen eltelt, sőt a negyed is végéhez közelgett, amikor egy, az osztály leghátulján ülő gyerek a lábával dobogni kezdett. Az öregúr – mert csak így hívtuk – végre észrevette s így szólott fájdalmas, rezgő hangon: „Mit döbörögnek önök, mint a lovak az istállóban!” Ez oly nagy büntetés volt s annyira fájt az egész osztálynak, hogy ez maga büntette meg a magáról elfeledkezett tanulót s annak már a másik iskolai évben el kellett távoznia. Azon túl mindig nagy csendesség volt előadása alatt, pedig 50-60-an voltunk az osztályban.
Megtörtént, hogy még az óranegyedet is benn töltötte az őt áhítattal hallgató tanítványok között. Csak akkor vették néha mind ő, ind tanítványai észre, hogy eltelt az idő, mikor a következő tanár benyitotta az ajtót; ilyenkor aztán mosolyogva kért bocsánatot kollégájától.
Szavalatainkra vagy írásbeli dolgozatainkra mindig eredetiek és találóak voltak megjegyzései. A többek közt emlékszem, hogy egyik tanulótársam az „Őrült”-et szavalta. Megjegyzése csak annyiból állott a mi bírálatunk után, hogy „nagyon józan őrült volt!” Ha Petőfiről magyarázott, vagy valamelyikünk Petőfitől szavalt, fejet jobb kezére hajtotta és mindig kicsordult a könnye. Petőfiről magyarázva, mint irodalomtanár elmondotta, hogy nem volt korhely, mulatni szeret s határozottan állította, hogy mikor legszebb bordalait írta, még csak bort sem látott. Így, mint nekünk elbeszélte nála történt, hogy PETŐFI pár napot töltvén házánál, kedvéért meghítta legjobb embereit ebédre s midőn legvidámabban mulattak, egyszer csak eltűnt. Ő ezt észrevévén, keresésére indult s a kertben egy terebélyes fa árnyékában találta meg, egyikét írva legszebb költeményeinek.
Tanítványainak mint tanár legjobb, legőszintébb atyai barátja volt. Miután akkor is nagyon szigorúan folyt le a „Schulinspektor” elnöklete alatt tartott érettségi vizsgálat, s több tárgyból németül kellett felelni, Arany vitte ki, hogy a maturát alsóbb osztályosok is látogathatták oly célból hogy azt megszokván, mikor rájok kerül a sor, „ne szálljon inukba a bátorságuk”.
Sokszor, midőn járkálni volt, mintha csak templomba mentünk volna, egész meghatottan léptünk be László fiával dolgozószobájába s láttuk, hogy költeményeinek mértékét a ritmus kedvéért lekótázta.
Közöttünk a jobb költemény- vagy beszélyírókat mindig buzdította maguk tovább képzésére s arra, hogy a nyilvánosság elé ki ne lépjenek, bármint csiklandozná is őket nevöknek nyomtatásban való látása. Azt ajánlotta, hogy zárják be írásukat fiókjukba s koronklént elővéve olvasgassák és szorgalmasan javítgassák s ha majd évek múlva sok javítás után úgy gondolják, hogy versükön vagy novellájukon már semmi igazítani valójuk nincs, akkor lépjenek vele a nyilvánosság elé.”
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése