Mokry Ferenc (1878–1918): A tíz szobor

 
Ragyog a nap, a felhők szétoszoltak!
A hős magyar im újra ünnepel!
E nagy napon imára egyesüljön
Szabad hazánkban mindenik kebel.
Új korba léptünk és a kor határán
Szivünk egy hő imában összeforr.
Újjá születtünk és új életünknek
Határköveként áll a tíz szobor.

Imádkozzunk! És esdeklő imánkba
Foglaljuk jó uralkodónk nevét,
Ki egyetlen szavával lángra gyújtá
Minden magyarnak érező szivét.
Az összecsengő szivek dobbanása
Zsolozsmaképen száll az égre fel,
És nagy királyunk drága életére
Az ég urától áldást esdekel.

A tíz szobornál, melyek érczből lesznek,
Saját magának fényesbet emelt:
A szeretet és hála oltárképét,
A mely betölt most minden hű kebelt.
Az érczszobrot ledöntheti a szélvész,
Vagy az időnek őrölő foga,
De azt, a melyet sziveinkbe véstek
Nem mossa el a zord idő soha! -

Ó, hány vihar dúlá fel szép hazánkat!
Ó, hány villám dördült honunk felett!
Isten megőrzé mindig ezt a földet,
Mely most az áldás szép országa lett.
A vad pogány és belviszály sodorta
Oly gyakran vészbe, bajba nemzetünk’,
De romjain az új ország felépült:
„Isten velünk, ki akkor ellenünk!”

S a nagy viharban ott valának ők is;
Velünk együtt küzdött e tíz nagyunk.
Isten után, az ő dicsőségük, hogy
Kicsiny, de mégis egy nemzet vagyunk.
Karddal s a tollal harczolának mindig;
Éltek s ha kellett, haltak a honér’.
Oh, ennyi nagy erény jutalmaképen
Az érczszobor – csekélyke pályabér!

Imára gyűltünk s összetett kezekkel
Adunk hálát hatalmas Istenünk,
Hogy nem hagyál el ezredéven által,
Hogy vészbe’, bajba’ itt valál velünk!
S most is velünk vagy! Régen várt dicsőség
Ragyog fenn minden honfi-homlokon
És hő fohász buzog minden kebelből,
A melyben az érzés velünk rokon.

A tíz szobor, mely büszkén néz a múltba,
Jövő dicsőségünknek záloga.
Él még a nemzet! És az életéhez
megvan, miként volt eddig, a joga.
Tekintsünk vissza elmúlt életünkre,
Nézzünk reménnyel a jövő felé
És bizva lépjünk által a határon,
A merre Isten mennünk rendelé…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 5. szám, 1898. jan. 30.