Egyedül hallgatom tenger
mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását -
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül
Nagy Törökországban!...
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!
Peregnek a fákról az őszi
levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból...
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak,
Idegen hazámból!?
Zágon felé mutat egy
halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog,
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek...
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjuságom
Emléki röpkednek.
Ah, mért nem szállhatok
hozzád, szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában
Oly hosszú időkig?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja,
Vissza, mind a sírig!...
Itt eszem kenyerét a török
császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben,
Hallgatni beszédem’
Beárulás végett...
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.
S egyedül hallgatom tenger
mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását -
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.
(Forrás: Endrődi Sándor: A
magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum – 1927.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése