2020. ápr. 20.

Szőke Sándor: Jó lenni „vadnak, barbárnak”, magyarnak!




Le kell számolni ezzel egyszer végleg,
- ha fáj is még s mint szégyenbélyeg éget –
s nem festegetni gyáva ábrándképet.
Nincs itt hiba s nem terhel senkit vétek.

Te ilyen vagy. Mert ilyennek születtél,
Nyugtalan vágyú, kóbor fajta lettél.
Hímes köntöst magadra nem vehettél,
mert sorsod felett sokszor fútt hideg szél.

Vannak, akik lágy sziromnak születtek.
Vannak, akik csillámló villám lettek.
Vannak, akiket dísznek teremtettek,
Téged fából ácsoltak és keresztnek.

Hiába futnál, messzebb sosem érnél.
A vér sem tud tovább futni az érnél.
Akárhol lennél: többet úgy sem érnél.
Nincs nagyobb törvény az örvénylő vérnél.

Le kell számolnod azzal is, hogy álom
Nyugatra nézni friss csodákra várón.
Lelket nem adnak olcsó földi áron.
Vámosok várnak mindenik határon.

Talán jók hozzád, szolgálatra készek,
de belül mindig idegennek néznek.
S ha szeretnek is, hívnak és becéznek,
más melege van az otthoni kéznek…

Éjjel volt s én Salzburgban kóboroltam.
Aludt a város csöndességbe holtan.
S akkor magamhoz ily szavakkal szóltam.
Mert szólnom kellett, oly egyedül voltam.

S a gyónó szavak lágyan betakarnak…
Eltűnik árnya víznek, várnak, partnak…
S érzem, míg könnyeim folyni akarnak,
jó lenni „vadnak”, „barbárnak”, magyarnak!

Forrás: Országút. I. évf. 1. szám. Kiadja a Deák Ferenc Társaság 1935. október

2020. ápr. 19.

Mikes Margit (1897-1976): Hajnal




Madarak,
csattogó madarak,
fény rezdül,
közeleg fönn a nap,
hajnallik,
nézek a világra,
a világ
kétféle arcára,
egyiken
fölpirul már a fény,
másikon
sötétlik még az éj,
feketén lobogja: nincs remény.

Nézek a
derengő égboltra,
változik színesre, pirosra,
alszik az
erdő, a hegy, liget,
nem látja,
hogy a fény hogy siet,
csönd van még,
alszik a messzi völgy,
a bokor,
az ág, a vak göröngy,
alszik a
lélek is, mint a föld.

De kél a
madarak serege,
a csíz,
a fürj és a cinege,
a rigó
kurjongat: élni jó,
kibuggyan
a szív, az áradó!
Pitypalaty,
sercen az
új mag a föld alatt,
köszöntünk,
üdvözlünk drága nap!

Fönn van és
fütyül a sok madár,
ébred a
sötétség, éji táj,
oszlik az
álom a szíveken,
dobban az
élet, a szerelem,
rózsa, meg
tüske az utakon,
édes és
keserű lesz nagyon,
de élet,
új élet, új napon!

Forrás: Válasz 2. évf. 12. sz. 1935.

Jékely Zoltán (1913-1982): Gyermekek esti imája




Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
Szegény, miért nem jöhetett haza?
Észre se ettük, úgy szakadt ránk
ez a bozontos, korom éjszaka.

Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a Rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok

régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a Nagykutya, mit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.

Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe,
ha az idő már éjfél fele jár,
kiszök belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap, megcsíp s visz a földbe,

hiába kérlelnénk őt, hogy halasszon.
S mi történne azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Jaj, indul már értem a Néma Asszony,

hogy elcipeljen ronda putrijába
s lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose szólithassam nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.

S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkarú cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.

Jön, jön, rámtérdel s karom kicsavarja,
nem lesz többé enyém az én kezem,
kutyahullák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.

S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem;
jönnek, jönnek a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.

Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessék nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

Forrás: Válasz 2. évf. 12. sz. 1935.

Jékely Zoltán (1913-1982): Macskával a hold alatt




Miért kurrogsz? Talán valaki jár itt?
hiuz füled mit hall s holdas szemed
mit lát? Talán horpad a kerti pázsit,
mert valaki most rajta lépeget?

A kerti szék ropog. Tán beleül?
Alatta a kavics recseg, zörög.
Ki az, ki az? mért rí úgy a tücsök?
Tán ő is látja és most így örül?

Csak jönne már s kék ködcafat közül
meredne rám két volt szem holdas odva,
szemközt néznék én vele emberül
és szólongatnám megmámorosodva:

Ki vagy? ki vagy? Nagymama? Nagytata?
Honnan? Hová? De jó, de jó!
És ő csak nézne és bólintana
s eltünne, mint egy ködjáró hajó.

Forrás: Válasz 2. évf. 12. sz. 1935.