Le kell számolni ezzel egyszer végleg,
- ha fáj is még s mint szégyenbélyeg éget –
s nem festegetni gyáva ábrándképet.
Nincs itt hiba s nem terhel senkit vétek.
Te ilyen vagy. Mert ilyennek születtél,
Nyugtalan vágyú, kóbor fajta lettél.
Hímes köntöst magadra nem vehettél,
mert sorsod felett sokszor fútt hideg szél.
Vannak, akik lágy sziromnak születtek.
Vannak, akik csillámló villám lettek.
Vannak, akiket dísznek teremtettek,
Téged fából ácsoltak és keresztnek.
Hiába futnál, messzebb sosem érnél.
A vér sem tud tovább futni az érnél.
Akárhol lennél: többet úgy sem érnél.
Nincs nagyobb törvény az örvénylő vérnél.
Le kell számolnod azzal is, hogy álom
Nyugatra nézni friss csodákra várón.
Lelket nem adnak olcsó földi áron.
Vámosok várnak mindenik határon.
Talán jók hozzád, szolgálatra készek,
de belül mindig idegennek néznek.
S ha szeretnek is, hívnak és becéznek,
más melege van az otthoni kéznek…
Éjjel volt s én Salzburgban kóboroltam.
Aludt a város csöndességbe holtan.
S akkor magamhoz ily szavakkal szóltam.
Mert szólnom kellett, oly egyedül voltam.
S a gyónó szavak lágyan betakarnak…
Eltűnik árnya víznek, várnak, partnak…
S érzem, míg könnyeim folyni akarnak,
jó lenni „vadnak”, „barbárnak”, magyarnak!
Forrás: Országút. I. évf. 1. szám. Kiadja a Deák Ferenc
Társaság 1935. október
