Erdélyi János (1814-1868): Mindenben első

 
Mátyás király nagy tisztelettel
Tisztelte a tudósokat;
Hódíts is be mindenünnen
Országába sokat, sokat.
És a holott sok a tudós nép,
Van ott beszéd, nem szófia:
Hanem komoly, tisztes, hogy épség
A léleknek hallania.
Az ember épül voltaképen,
Fogamzik az erény szivében,
Mert a hallott okos szavak:
Mint megannyi jóféle mag. -
Méne hajdan Mátyás király
Nagy Budáról Esztergomba,
Hol Vitéz, a híres érsek,
Gyűjti a könyvet halomra.
(Gyűjti Mátyás is, reá még
Szörnyen olvas egyrül másrul:
A titokrul földön, égen;
S a boldog feltámadásrul),
És a mint a híre szétfut
A közelgő fejdelemnek,
A nagy érsek udvarában,
Hol, kivevén a hatalmat,
Minden úgy megy mint Budában -
Hódolásnak zaja lendül,
Mert szorongva és remegve
A szokatlan kegyelemtül
Pompavinni, udvarolni
Szolga és úr talpra kelnek.
Egy tudós pap éle ottan,
Szent irások olvasója;
Vére olasz, neve Gattus;
Szép s nagy a mit tudni róla.
És kinek volt volna kedvesb
A királynak érkezése!
Ritka vendég, magas elme,
A félvilág dicsekvése…
„Nosza!” monda Mátyás király,
Vacsorának vége mulván,
„Enni, inni jó: de mégis
Egy okos szót hadd tanulnánk”…
„És ha tetszik Fölségednek”,
Monda Gattus jó hiszemmel,
„A miben kétsége volna,
Megkisérleném eszemmel
Jóra vinni, egyeztetni,
Azt irást addig követni
Hol a véges emberelme
Bár a hajnal szárnyaira
S a csillagokéra kelne,
Végre már nem boldogulhat,
Mert a mennynek csudáira
Meglepi egy nagy ámulat,
S olyan érzet,
Milyet előbb sohsem érzett;
És ha isten szent kegyelme
S a tudomány nem segíti,
Hiedelmét elvesziíti.”
Szóla Mátyás szorgalommal:
„Épen az, mi engemet bánt;
Mert az írásnem tanithat
Áltudományt, rut koholmányt.
Mégis én egy igazságot
Az irásban nem találok:
Hogy díját elvette volna,
Mint érdemli, a ki álnok.
Sőt az igaz, jó tanitány,
A ki hű volt mind halálig,
Hátratéve, díjazatlan,
Mint példábul kiviláglik.”
Tisztelendő Gattus atya
Hallva e szót, összeborzad.
Mondja is rá döbbenéssel:
„Földég! Per amorem Dei!
Hogy mer ilyet kiejteni?
Ez se’ nem tan, ez se’ nem hit!
S beszélgetvén órahosszat,
Mátyás kandi kedvteléssel
Igy folytatja kétségeit:
Mondja meg hát, Gattus atya:
Mit csinálna oly baráttal,
Ki a legnagyobb veszélyben
Elfordul vagy visszahátrál?
És mi díja a vitéznek,
A ki ma itt, hóda másutt,
Régi zászlót megtagadva
A derék harc közben elfut?”
„Bűnnek elég”, monda Gattus,
„A torlás el nem maradhat.
De fölséges úr, királyom,
A példáját abbahagytad.”
„Sőt igen, könnyü a példa,
Szinte a botránkozásig,
Két apostol van itt szóban:
Péter egyik, János másik.
János igaz, feddhetetlen;
Péter, urát megtagadta;
És az első rangot mégis
A nagy mester neki adta”.
Ugy tehát az üdvözítő
Nem cselekvék igazságot?
Fölség, az ily állitások
Elveszítik a világot.”
„Jó, de ez nem magyarázat,”
Mond a király, lesve a szót.
„Mert ugyan nincs semmi kedvem
Kárhoztatni a megváltót.”
„Elragadjuk-e merészen
A mit elménk be nem láthat?
Hisz az Isten végtelen jó,
A bünösnek megbocsáthat.
A belátás itt csalódás.
Én legalább nem olvastam,
Hogy lehetne Péter ügyét
Igazolni alkalmasban.”
Mondá Mátyás módon ésszel:
„Itt titokra semmi szükség,
Hogy a szavak jelentését
Alakoskodók kisüssék.
Sőt az isten célja ellen
Nincs az ő urát kisérni,
S a történet bonyodalmát
Véges ésszel utólérni.
Ez tehát a magyarázat:
János első nem lehetett,
Mert nem  ismeré a jó s rossz
Gyarló embertermészetet,
Ő, magához mérve mást is,
Zsarnoka lett vón a hitnek.
Roszra válik, bár legüdvösb,
Ha mit reánk kényszerítnek:
Mert esendő lény az ember,
Sorsa. Ellen- és rokonszenv.
A körülmény úgy hozhatja
Hogy a legjobb: legkegyetlenb.
Igy az ő nagy tisztasága
Rettentő lett volna inkább…
S most ezennel földerítém
Péter elsősége titkát.
Más az ildom, más az érdem…
Vagy miről van szó? Nem értem.
Erre Gattus mély hódolattal,
A gazda, vendég, csudálattal
Tekintének fel a királyra,
A ki tovább készült utára,
S el is ment a szép holdvilágnál.
- Hordozza isten, merre megy, jő:
Mert nincs valóban szebb dolog, mint
Ha a király mindenben  első.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Szakál Lajos (1816-1875): Az alföldi birkás felföldön

 
Nyájam kolompjai
Beh szépen szólanak!
Mint szívem húrjai
Ugy összeváltanak.

Kolompok zengése
Ezerfelé hallik:
Szivem hű érzése
Csak egyfelé hajlik;

Hajlik le, délfelé:
Mert ott születtem én,
Nem ezé a földé -
Alföldi vagyok én.

Kedves babám búsúl,
Körös füzes partján,
Izent egy „horvát”-tul,
Epedve vár reám.

Én nem is szolgálok
Itt senki fiának,
Még ma beszámolok
Uram ispánjának,

Megyek, szárnyon megyek
Le Köröstarcsára; -
Zsuzsim keblén leszek
Pünkösd szombatjára.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Dienes Lajos (1816-1874): Tünődések

 
Nagy, nagy az én vétkem!
Hitem a csalódás
Körmivel széttéptem
S mikor dúlt hitemet,
Szerető szivemet,
Szent reményeimmel
A rideg lemondás
Sirjába temettem:
Hit, remény,szeretet
hármas hantja felett
Mindent kinevettem,
Amihez hit járul
S hangosan hirdettem:
Hogy a remény ámít,
A szerelem csábít
S mindenkit elárul.

Üdvhozó hit helyett
Átkos hiedelem
Bujdosott a kétség
Országába velem:
Hogy nincs oly szerelem,
Melynek szózatára
Felviharzik ismét,
Mint a tenger árja
S feltalálja üdvét
Törthitü kebelem.

Álhalottból szívem’
Lelked átvarázslá
Eleven oltárrá…
Szentem: rajta képed,
Ott imádlak híven
Leborulva téted…
Téged! Hitem szentje,
Erények erénye,
Lelkem szemefénye,
Szendeség fölkentje.

Oh! miért kell félnem:
Hogy szívem verése:
Bűnöm büntetése;
S azzal feddi isten
Nagy, nehéz vétkemet,
Hitetlenségemet,
A miben nem hittem.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Szász Károly (1829-1905) versei

 
 

MADÁRFÉSZEK A TEMPLOMBAN 

(Hugo Victor után)

 

Menj a templomba estimára
De a midőn oda beméssz,
Ne csak a ragyogó oltárra:
E kis madárfészekre nézz!

A komor és sötét kövekre,
Hol legerősb a vakolat
Fészket rakott a vándorfecske,
Ez óriási bolt alatt.

Hol moh teriti el füzérit,
Ott helyezé el gyermekit.
A Krisztus védszárnyának érzik
Jóvető, édes melegít.

A templom, hol árnyak remegnek.
Gyönyörrel hallja e zenét.
A kis madárkák úgy csevegnek!
S a templom éje oly setét!

A szentek  hideg, komoly serge
A hallgató oltár körül,
Tavasz- s csók hó lehét érezve
A szomszédságnak megörül.

A szüzek és proféták szobra
Mind hallgatózik és figyel,
Te kis csoport!  Zengő dalodra,
Mely égi szerelmet lehel.

Egy angyalra száll a madárka;
Az angyal szendén mosolyog.
S az eddig nem látott tréfára
Nevetnek az apostolok.

A szentnek a madárka monda:
„Jó reggel, szent!” oly vidoran,
Hogy a komoly szent visszaadja:
„Jó reggelt, édes madaram!”

A roppant templomok mi szépek!
Legmagosbak az ég után, -
De egy parányi fecskefészek
Az isten háza igazán!

VILLIKKEL ÁLMODÓ…

Villikkel álmodó szegény barátom!
Emlékeden el-elmerengek én.
Gondolkodom felőled: nyugodalmad
Milyen lehet a sírok fenekén?

Följár-e onnan bolygó lelked árnya
Keresni még az elveszett gyönyört?
Vagy képzeleted fénybe mártott szárnya
Végkép lelankadt, végkép öszvetört?

Nem űzi-e már a futó ábrándot?
Mi annyi kint okozott volt neked,
Mely távol: szebb Murilló angyalainál,
S közelben: Medusa-fövé jeged!

Csikorgó téli éj rideg magányán,
Ha száll a légben miljom hópehely,
És hulló csillag sziporkáz az ürben:
Szük lesz neked, tudom, a síri hely.

A ködös éj lelked testvére most is,
Sorsodhoz, életedhez úgy talál!
Halván merengés vészzilált alakja,
S jég sziklán ülve, a hideg halál.

De jőj fel, óh jőj sírod éjjeléből
Szelíd szellőjü nyári éjszakán,
Midőn a sírra rózsa bokra hajlik:
Mint ölelésre boruló leány.

És a bokorban zeng szívinditó dal,
S azon kivül nincs semmi,semmi nesz;
A fülmile a te búdat dalolja,
A „megszakadt húr utóhangja” ez!

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Orbán Pető (19. sz.) versei

  KÉPZELETEM

Az én képzeletem
Virágos kikelet:
A merre csak repül,
Elűzi a telet.

S ébred a természet,
Kizöldül a mező,
S a tarka szivárvány
Az égre visszajő…

Az én képzeletem
Derült: mint a mosoly,
Midőn a jókedvnek
Lángjával összefoly. - - 

S ha így magasba száll,
Hajnal ébred nyomán
s szárnyérintésire
Fölzeng a csattogány…

S e csattogány a dal -
Lantomnak éneke,
Mely bűbájt hord magán:
Mint egy tündérrege…

És a szivekbe csap
S megrázza húrjait.
Egyszerre sirni és
Örülni megtanít…

Megtanít sírni a
Magas öröm miatt,
S hullatni könyeket
Mély fájdalom alatt…

S a szívnek megtanít
Egy mély – nagy tudományt,
Mely elkárhoztat és
Üdvözít egyaránt.

S mely, mint az őserő,
Kezdet- és végtelen:
E csodatudomány,
Az örök szerelem!

EGY VÉN TÖLGY ALATT

Vén tölgy! Itt a puszták ölén
Büszkén állasz – s oly egyedül!
Homlokod a vésszel dacol
S gyakorta föllegbe merül…

Jövök; most enyhet adj nekem
Szép fürteidnek árnyiban,
Vay multadról beszélj – beszélj!
Tudom: hogy szép regéje van.

Vajjon ki ültetett ide?
Az emberkéz az nem vala!
Az ember önzőbb, hogyha vét -
Mit nyert volna itt általa?!

Naphoz küzdve a büszke sas
Ejtette el itt a magot,
Mit a földről jókedviben
Játékszer gyanánt felkapott…

És egy évszak megérlelé:
Kisarjadt e kopár mezőn.
S egy hosszu század évein
E rónaságnak dísze lőn…

Dísze lőn benned, úti tölgy!
S te itt virulsz látatlanul,
S zugó sohajok hangiban
Beszélsz a lét fájdalmirul…

És senki nem gyanítja tán
S nem érti meg fájdalmadat -
Nem érti - - és részvétlenül
Melletted árnyként elhalad…

De nem, nem! Oh én értem azt,
Hisz’ fájdalmammal oly rokon -
S leborulok árnyad alatt,
És sorsunkat megsiratom.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Avar (Spetykó Gáspár 1816-1865) versei

 

 A SZERELEM

A szerelem, az az ezermester
Iskolába fogott engemet,
Legközelebb festésszé képezte
Tanítványát: az én lelkemet.

Im, egy képet festettem, leányka!
Jól, vagy roszul, azt még nem tudom;
Légy te bírám, úgy sem érti ezt más,
Itt van a kép nézd4 – megmutatom.

Egy virágot ábrázol ez a kép:
Kikeletkor nyílik a virág,
A virágra rózsafellegekből
Mosolyogva néz a napvilág.

Mit jelent ez? Kell e magyarázat?
A nyiló virág, lásd, én vagyok;
Te vagy a nap, mely gyönyöreimnek
Fellegéből áldva rám ragyog.

Nyilatkozzál, téged illetőleg,
Van igazság benne? Mert ha nincs:
Kijavítom a hibát azonnal,
Csak egy szót szólj! Csak egy jellel ints.

Fájdalommal bár, de kijavítom. -
Hiszen nem soká tart a dolog, -
Változtatni csak a rózsafelleg -
És a napnak rajzain fogok.

Felleg helyett, bús, haragos felhő
Takarja a tiszta égövet;
Nap helyett a felhő mennydörögve
Szór fejemre tüzes mennykövet!

ÓH NE MONDJA NEKEM…

Óh ne mondja nekem senki többé,
Hogy ma nem történnek már csudák!
Történnek még, csak hogy a világnak
Eseményit sokan nem tudják.

Ismerék egy szegény, szegény némát,
Ki beszélni előbb nem tudott;
Virágnyelvű dalnok lett belőle
A mint egy szent forrásból ivott.

Ismerék egy szerencsétlen ifjat,
Ki nem látott napot, csillagot;
Megmosdott a szent forrás vizében,
S legott a mennyégbe láthatott!

Ismerék… de minek elsorolni?
Én valék a néma, én a vak,
Míg csak téged,tündér szerelemnek
Szent forrása, nem használtalak!

Vak voltam: mert setét vala elmém,
Néma: mert üres volt kebelem;
Te teremtéd lelkem gondolatját,
Érző szívet te adál nekem!

Tündérforrás csudatévő szentje,
Szőke angyal, tégy még egy csudát:
Oltárképed boldog templomává
Változtasd át keblem csarnokát!

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Tóth László (19. sz.): A csárdában

 
Három istenverte cigány
Síró-rívó Hegedője!
Sírd el nekem a nótámat:
„Kinek nincsen szeretője!”

Kocsmárosné, szép angyalom,
Legyen tele az a pohár!
S igyanak a cigányok is:
Hadd jöjjön a „cserebogár.”

Hej de csókra is szomjazom,
Aztán meg táncoljunk egyet!
Hó – ne azt huzzátok nekem:
Azt hogy… nem is t’om melyiket!

Jaj be fázom, be reszketek!
Eszembe jutott az a lány…
Mért nem várt csak egy keveset?
Vigat húzna most a cigány!

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Sárosy Gyula (1816-1861): Schódelné sírjánál

 
Könyek hulltanak és sohajok lángoltanak itten;
Míg a térdre rogyott fájdalom arcra borúlt!
Annyira föl van ez a sírdomb szentelve: hogy a szórt
Átkok is áldássá válnak e hantok alatt.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Beöthy Zsigmond (1819-1896): Gróf Nádasdy Tamás halálára

 
Halál, halál, ki milliárd év óta vagy
Telhetetlenségedről nevezetes;
 Ki, ol legégetőbb s legsűrűbb a könyű,
Áldozatot magának ott keres:
Mondd: hogy tudsz örülni
Oly ifjú halottnak,
Kit nem csak szülői:
A nép is siratnak.

Ha megharagszik a természet s haraga
Vihar képében fákat dönte le,
Megbánja tettét és az esti lég alatt
Megszün moraja, pusztitó szele.
A lehullt virágot
Még meg is siratja,
A midőn az égnek
Hull reá harmatja.

S te, mert hatalmad oszthatatlan és örök
Önkény szerint cselekszel szabadon;
Árvák s özvegy könyűje bár, vagy nemzeté,
Mi csillogással ég a gyászpadon
Bánat és sohajnak
Nincs nálad értéke,
A halottat szín-, vagy 
Szívből könyezék-e?

Durván lerombolád azt az oltárt, hol a
Remény legszentebb lángja csillogott;
Lefúttad onnan e szent lángot, oh pedig
A nép reménye együtt ége ott!
Jósbetűi állnak
Ott egy dús jövőnek,
Ha kezeid rájok
Gyászfedőt nem szőnek.

Mint egy virágozó fa, díszlett élete,
S te széttépéd a lombos ágakat,
Midőn a honnak ott minden virágban  egy
Reményteljes örömgyümölcs fakadt.
S a tépett virágot
Ott hagyád kopáron,
Fekete szirmokkal
A letarolt száron.

Mindezt te tetted, oh, kérlelhetlen halál;
Te tetted a közvágyat semmivé,
Mely a végálmait alvó ifjúban a
Hű honfiút óhajtá és hivé.
De nevét s emlékét
Ott az ősi sírban
Semmivé tapodni
Kevés hatalmad van.

Emléke, mint hajnalsugár a fellegen,
A sír homályán fényesen tör át;
S közbánat s kegyelet kettős őrtüzei
Fénylik körül az ősi sírtanyát.
S ez a közös bánat,
Melyet a szülőkkel
Oszt meg a sok holtat
Sirató szegény hon:
Nem balzsam és ír-e
Az anya sebére,
Hogy fájdalmaiban
Kevésbbé lángoljon?!...

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Gr. Vass Ottilia (1829-1917): Hozzád a távolba

 
Csöndes az est, néma a táj
Még a fülmile is hallgat:
Andalogva elmerengett
S bámulja a fénylő holdat.

Tiszta vizű tó a völgyben -
Csillag sereg fürdik benne
S e csillagok oly ragyogók
Mint ha szemed köztök lenne.

A tó partján sürü fenyvek
Lombjai közt nyugvó viszhang
Fölriadt most – fölkiáltá
Távolból az esti harang.

Szivem olyan mint e vidék:
Minden fájdalomtól szabad;
Csak a viszhang nem beszélhet -
Nem hallhatja csengő szavad.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Tárkányi Béla (1821-1886) versei

 

 A NEMZET VŐLEGÉNYE

Magyarhon legföbb támasza
A hős Hunyaddal sírba szállt;
S fiának vére ontatott,
Mely az egekbe fölkiált.
Méltó bosszú és kegyelet
Viraszt a két halott felett.

És hogy megmentse a hazát,
Testvér lőn e két érzemény.
Az elkeseredett magyar
Tanácsra gyült Rákos terén;
S legyőzve a fondor viszályt
Éltette Mátyást, mint királyt.

S a nemzet választottaért
A nemzet szinét küldte fel,
Hogy a hon szép határain
Az új királyt fogadja el;
Szilágy- s Vitézzel mentenek
A lelkesült főemberek.

A fényes küldöttek között
Egy tisztes özvegynő vala,
A ország gyászos özvegye,
De most dicső országanya;
A szép követség gyöngye lett,
Azzá tevé a tisztelet.

Feszült kebellel várnak ott,
Állván a hon határinál;
S most erre új hajnal derül…
Földére lép az új király.
Méltó öröm rezegte át
Az annyit szenvedett hazát.

S a harsogó öröm között
Nem bír szivével az anya;
Meglátva szíve magzatát,
Kin annyit aggódott vala,
A küldöttség közöl kivált.

Csend, - ünnepélyes csend leve…
A gyermek szólni nem tudott,
Szülője keblén könyezett.
A boldog anya zokogott,
S csókjával ég és föld előtt
Hazánknak eljegezte őt.

Ekkor szülője karjai
Közől kifejlik a jegyes;
Szemén csillámlik az öröm,
Melytől hű szíve úgy repes,
Üdvözlik őt Vitéz s Szilágy,
Üdvözli a magyar világ.

És nagy volt a nászünnepély,
Melyet a nemzet ünnepelt.
Ily vőlegényen és arán
Az Istennek is kedve telt;
Jelül: midőn ily jót akart,
Hogy még szerette a magyart.

ORGONAVIRÁG

Mélabúsan zeng a buzgó
Zárdaszűzek orgonája,
A nép szíve a templom íve
Bús viszhangot ad szavára.

A magány legszebb virága
Egy halvány ifjú apáca,
Ki a szent kar orgonáját
Oly szívandalítva játssza.
* * *
’Május első hajnalára
Mily fát hoztál kedvesednek?
Kérdi boldog sejtelemmel
Egy ártatlan szőke gyermek.

„Orgonavirág a májfa
Most neked, szívem szerelme!”
’Édest igér, keserűt ad…’
Mond a lányka meglepetve.

„Oh az a hamis virágnyelv…”
Válaszolt az ifju rája.
„Édes hangon szól a szívnek
S a tavasznak orgonája.”

De nem csalt most a virágnyelv
És a szűz balsejteménye;
A virág hervadni kezdett,
Tünni kezd a lány reménye.

Nagyvilág! Te csalfa nagy kert,
Annyi jó szív tömkelegje,
Annyi szép reménynek sírja,
Hol a hűség sír epedve.

Hűtlen ifjú! Nincs szíved már
Szőke lánykád bánatára?
Oh mért nincs a nagyvilágnak
Intő orgonavirága?
* * *
Szívrendítve zeng a buzgó
Zárdaszűzek orgonája,
Rajta hév könyűkben ázva,
Hervadt orgonavirága.

A magány Ceciliája,
Egy haldokló szép apáca,
Szent karának orgonáját
Most végbúcsuzóra játssza.

HÁROM KERT

Lányok, lányok! Szép anyának
Három szép leánya!
Három kertből legjobb kedvét
Melyik hol találja?

A legifjabb szőke gyermek
Szóla játszi kedvvel:
Nekem emlény- s ibolyákkal
Telt virágos kert kell.

Hát tenéked? – a középsőt
Kérdik enyelegve.
S a szép kérdezettnek ajka
Nem nyílt feleletre.

Sürgeték, - ő elpirúla,
S szíve azt felelte?
Hogy kedvence a szerelem
Bűvös rózsakerte.

Nénikénk! Mostan te mondd meg,
Melyik a te kerted?
És a halvány szende testvér
Szólt a könyezni kezdett.

A hol legtöbb zöld halom van,
S szomorú fűz árnyán
Sír a bús reménytelenség
Elhagyottan árván.

Hol könyektől sarjad a fű,
S a mulandóságról,
Múlt napokról, múlt örömről
Minden fű s virág szól.

Hol kibékül a csalódás
A szívgyötrelemmel,
S mindnyájan találkozandunk…
Nekem ez a kert kell.
* * * 
Három sírdomb gazdagítá
Később a sírkertet;
Emlény-, rózsa- s ibolyáin
Szomorúfűz lengett.

Három sírja, három gyásza
Volt az egy anyának.
Mint a nővér sejtve mondá:
Ők találkozának.

HARANGSZÓ

Ismeritek a kies völgy
Estharangját?
Esti szellő andalítva
Viszi hangját.

Víg legényke húzza szívből
A harangot,
Tán azért ad olyan édes
Tiszta hangot?

Harcra hítt a hon veszélye
Síkra szállott a levente;
Szép arája bús fohásszal,
Anyja áldással követte.

Küzd a bajnok, mint oroszlán,
Mert szerette szép hazáját;
Kard kezében, ámde szivén
Hordozá anyját s aráját.

Jaj: de drága a borostyán,
Mit a harci pálya enged,
Dicsfénnyel köríti a főt,
Holtra szaggatván a keblet.

Vérmezőn küzdvén a bajnok,
Hír koszorúit aratja.
Visszatér, - s otthon családja
Gyászos romjait siratja.

A magános völgy lakát sem
Kímélé a harc viharja,
A hősnek inden reményét
S üdvét egy pár sír takarja.

Ismeritek a sötét völgy
Vészharangját?
A vad orkán, vért fogyasztva,
Hordja hangját.

Bús remete húzza sírva
A harangot,
És azért ad oly keservet
Tompa hangot.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Pájer Antal (1817-1881): Jósleány

 
Jeruzsálem mellett,
Vagy talán a szélén;
Nem tudom bizonnyal, hogy hol?
Mert magam sem érém.

Valahol mégis csak
Kis halastó állott,
Melybe minden hajnal keltén
Egy szép angyal szállott.

Bele szállt az angyal
Tündér csattogással,
S föl keverte azt fenékig
Hófehér szárnyával.

S a ki abban fürdött
Legelőször, mindjárt;
A vak látott, és a sánta
Fölkelt és megint járt.

Ime, a sok kóros
Azt körül is ülte!
S ime, a sok közt egy szép lány
Várakozik körülte!

Várja rég az angyalt,
Hajnal hasadását,
S kéri istentől szemének
Elveszett világát.

Csakugyan pirul is
A hajnal sugára;
A legelső fényt veté – a
Lány szűz homlokára.

S csakugyan leszállott
A régen várt angyal;
S csattogott, keverte a tót -
Másvilági hanggal.

Dobogott a szíve
Sok szegény betegnek;
A gyógyulás örömére
Könnyek is peregnek!

Ki fog abba szállni
Legelőször, vajon?
Hanem a lány nem szólt: hogy még
Szemrehányást halljon!

Istenében bízott,
Ki örömet s bút ad;
Ha az isten úgy akarja, -
Úgy is meggyógyulhat.

S csakugyan meggyógyult: -
Mert midőn az angyal
Csattogott a tó vizében
Túlvilági hanggal:

Egy megihlett vizcsepp
Fölfeccsent szemére, -
És kipattant mind a két szem,
A mint ahhoz ére. -

De mit ér, hogy a lány
Látott tisztán, szépen…?
A szép angyal látásán meg -
Őrült örömében!!

És kezdett beszélni
Érthetetlen dolgot;
Majd sírt, mint az árva gyermek,
Majd megint mosolygott.

S oda járt naponkint,
Bele ment a tóba;
És a látni vélt angyallal
Állott ilyen szóba:

„Itt vagyok, galambom!
Jőj le mennyből hozzám;
De szegény menyasszonyodnak
Szép jegygyűrűt hozz ám!

Betlehembe menjünk;
Én leszek kom’asszony;
Csak a bánat érted addig
Itt el ne hervasszon.

Dávidnak trónján egy
Szűz virág virul ki:
De a virág szent gyümölcse
Jászolba fog húlni.

Kis selyempályákat
Varrtam a részére,
Kimosom és ráborítom
Reszkető testére…!”

Igy beszélt naponkint,
S még tán mást is mondott,
Míg keményen egy sulyokkal
Vert egy kisded rongyot.

Szánta őt a népnek
Ifja és a véne,
A ki őt a tó partjára
Látni, halni méne.

Egy két ősz szakálú
Bölcs is oda bámul:
De nem birt kimagyarázni
Semmit a szavábúl.

S már el is halt a lány:
Éltét lebusúlta;
Csak a lelke járt éjenkint,
S pattogott a sulyka.

S évről évre zajgóbb
Lett a tón a lárma:
Mintha ezer sulyok egy-egy
Nő kezében járna.

A zajból azonban
Bűvösbájos nyelvén,
E rejtélyes, titkos szózat
Élesen kikelvén:

„Dávidnak trónján egy
Szűz virág virúl ki;
De a virág szent gyümölcse
Jászolba fog hullni.

Kis selyempólyákat
Varrtam a részére:
Kimosom és ráborítom
Reszkető testére…!”

De egyszer a jászol
S Betlehem csudája
Villám-hirrel az egész hont
Sebesen beszállja.

S im, megértik rögtön,
A mit a lány mondott:
Hogy kinek részére mosta
Azt a kisded rongyot!

S megretten a sok bölcs,
Ki piros, ki halvány -
A rejtélyes mondatoknak
Megfejtését hallván.

Hát a lánynak lelke…?
- Kérdezhetnék most mi. -
A csodás hír éjjelétől
Nem járt többet mosni:

Elröpült a többi
Angyalokkal szépen,
S üdvözölte a kis Jézust
Jászolbölcsejében…

MAGYARORSZÁG PATRÓNÁJA

Soha nem látott még a világ oly szépet,
Mint, midőn az angyal Mariához lépett:
Úgy megrettent és úgy elpirúlt előtte,
Hogy még a fris hónál is fehérebb angyal
Szinte rózsaszín lett tőle.

Azután meg újra a köszöntést hallván,
Lett, mint a fehér hab, arca színe, halvány;
S kiegészítésül úgy illett hozzája:
Hogy zöld köntösében állt ott Magyarország
Drágalátos pátrónája.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Balogh Melanie (1837-1861): Románc

 
Zenének hangja mellett
Vidáman foly a tánc,
Az ifjak hő szívére
Borúl szerelmi lánc.
Hölgyet ragad mindenki
Karjára s vele lejt;
Minden fájdalmat s gondot
Végképen elfelejt.

Csak egy leányka volt bús
E vigság közepett:
Mert lelke a sötét mult
Éjébe tévedett…
Tudá mint szenved ifja,
Hogy szive mily beteg…
Mily forró volt a könye
S az arca mily hideg.

Még egyszer utójára
Mindenki táncra kél,
Az ablakon be jó a
Szerelmes esti szél…
S hoz lágy szárnyán magával
Kesergő hangokat…
Hallgatja a leány és
Szive majd meghasad…

S jőnek vidítni őt: de
Nem hall ez semmi szót;
Mint álmot… úgy merengi
Keresztül a valót…
A hangban olyan sok volt
A bú és a panasz…
Mert a lány kedvesének
Lélekharangja az!...

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Zalár József (1825-1914) versei

 

IMRE KIRÁLYFI 

Szép királylány nyughatatlan
A menyasszony-ágyba’;
Szive dobog,
Szeme lobog,
Sohajtoz magába’.

Szép királyfi térdepelve
Estimáját mondja;
Szive dobog,
Szeme lobog,
Oly buzgón dalolja.

’Leejtettem takarómat,
Add föl édes férjem!’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Míg imámat végzem.”

’Nem jön álom a szememre,
Oly hideg van, fázom.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Ez legszebb zsoltárom.”

’Beteg vagyok nagy a hőség,
Oh legyezgess, kérlek!’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Most könyörgök érted.”

’Jőj pihenni, lankadt vagy már,
Elfárad az elme.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Hát az Úr kegyelme!”

’Meddig kell még itt tünődnöm?
Virrad már a hajnal.’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Hadd köszöntöm dallal.”

’Istenem! Így elhervadni
Szép tavaszkoromban…’
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Ott fen szebb tavasz van.”

Szép királyfi betegágyon,
Sir mellette nője…
„Légy csendesen,
Szép hitvesem!
Én megyek előre…”

Szép királylány özvegyasszony,
De fején a párta…
Szive dobog,
Szeme lobog,
Sohajtoz magába’.

NÁPOLYI JOHANNA

A kastély csendes. Álmodik a király
S álmában suttog: jer feleségem!
Fényes teremnek ablaka nyitva áll,
Ott a királyné, könyv a kezében.

Olvasna – nem tud; keble szorong, remeg,
Orcája halvány, mint a halálé;
Bomlott hajfürtét sem simogatja meg,
Nem gondol azzal most a királyné.

Jó Ágnes asszony mit tegyen? Egyre vár,
Háló-ruháját most igazítja;
De minden neszre benn terem ő hamar,
És ráfogja: hogy asszonya hítta.

’Menj, édes dajkám! Fenleszek én magam,
Álmodják rólam szépeket, érted?…
„Jó éjszakát! de… óh de hiába van
Az álom – hogyha rettegek érted.”

Jó Ágnes asszony félve kisompolyog,
S csendesen ül meg, mintha alunnék.
Királyné égő homloka csak borong,
’Mint zivatarban a villámos ég.

„Ágnes! Mért nem jösz?… szólj, mi az, a mi zúg?’
„Megrezzenté az ablakot a szél.”
És dúdol a szél, mint a galamb, ha búg,
Jó Ágnes asszony szinte sír, úgy fél.

’Ágnes! Nem hallod? Kard, alabárd, paizs…’
„Kegyelem! Csak a gyűszűm esett le.”
S görög a gyűszű, úgy görög a hamis,
Hogy Ágnes asszony szinte nevette.

’Te nyögsz úgy Ágnes?… fojtanak, ölnek itt?…”
„Fohászkodom, hogy isten az éjjel…”
És Ágnes asszony egyre fohászkodik,
Mignem az álom szárnya födé el…

...Ez ő, Tarenti, lépteit ismerem…
’Hol késel, oh gróf! Szörnyen epesztél…’
’„Bájos királyné! Ismered-e szívem?
S ismer-e az egyebet szerelemnél?”’

’Oly sápadt mért vagy, mint a ki gyilkola?’
„Mért oly féltékeny? Kérdd a szerelmet!”
’Vércsepp!… te öltél, homlokodon nyoma…’
’„Igen! – megöltem a fejedelmet.”’

És nézik egymást szótalanúl, mikép
Éjféli árnyak hold sugárinál…
’”Mi vagyok én most? Szólj, szeretőd-e még?
Szerelmed nem erősb a halálnál?’”

Királyné nem szól, csak szeme tündököl,
S bomlott hajfürtét megsimogatja;
A halvány arcból rózsasugár ömöl,
S mosolyba olvad át piros ajka.

Mosolygó ajkon lágy, susogó szavak,
Édes hosszú csók; csók, ölelés, kéj…
Álmában Ágnest üldözi egy alak,
S fölrettenve kiált: iszonyú éj!…

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Tóth Kálmán (1831-1881): Hátramaradt verseimből

 

I.
Mit vihogsz édes kis kutyám,
Hisz’ te is megcsalsz  még csunyán – 
De ezt te még is, ugy-e nem teszed?
Hisz, mint az embernek, nincs eszed.

II.
Ne ugrálj édes szép öcsém,
Mert mind magas az, a mi cél;
Mint alma a fán, függ fejed felett,
A míg kell, el nem érheted.

Csak várj egy kissé szép öcsém,
Majd közel jön még a cél,
Az alma szépen megrohad,
És beüti az orrodat.

III.
Édes kisasszony, az nem bú,
Melytől az ember szomorú;
Hanem az a bú, higye meg,
Melytől az ember jót nevet.

IV.
Csak légy édes fiam mind nagyobb szamár,
S a boldogság akkor számodra nyitva áll;
Ne tudj semmit fiam, s hogy nem tudsz, ezt se tudd,
A boldogságra hidd, egyedül ez az út;
Légy megelégedett magaddal gyermekem,
Edd a retket, vajat, s hízzál meg a seren,
S  beszélj az időről, hogy bárcsak „esne” már,
Csak légy édes fiam minél nagyobb szamár.

V.
Eltemették a jó fiút,
Könyek között eltemeték,
És két hét mulva azután
Mindannyian elfeledék.

Az élőkkel is sok a baj,
S mindenkinek kell élnie;
Elfeledék… csak egyedül
A költőnek jutott eszibe.

A költőnek… hisz göynyörű
Daltárgy: a sírhant és a holt,
S a költőnek egy versiért
Tiz pengőre szüksége volt.

VI.
Oh ha nem látnák sehol szennyet
És senkit, senkit a ki szenve;
És – ah de minő ostoba beszéd! -
Igyék az ember, vegye el eszét.

VII.
A bércen egyik arra gondol:
Mennyire szép táj mennyire;
A másik meg: hogy mi jó volna
Innét a bércről le a porba,
Oda a mélybe dőlni le.
A folyó mellett egyik így szól:
Ah minő szépek habjai!
A másik megÍ: hogy mi jó annak,
Ki étke már féregnek, halnak,
Ki bele tudott ugrani.

És mond az egyik fegyvert fogva:
Gyönyörű fegyver, jól vihet!
A másik meg a fegyvert nézve,
Arra gondol, hogy egy lövése
Hogy széthordaná a szivet.

S kik ily sötéten gondolkoznak,
A bölcs azt mondja: ostobák;
A dalnok pedig elmerülve
Szeméből egy könyet törül le…
Igy felel...m ás hangot nem ád.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Balogh Zoltán (1833-1878) versei

 
VÁGY ÉS VALÓ

Szól az ifjú esengő ajakkal,
- Hogy szerelmes, nem is kell mondanom -
Oh! mily boldog, szerencsés férj lennék -
Ha te enyim volnál szép angyalom!
Örökösen melletted ülnék én,
Sem kávéház sem kocsma nem kélne,
Csak te volnál az én mulatságom -
Csak te volnál az én szemem fénye!

S történik: hogy megkapja a lánykát,
Egy ideig szépen összeülnek,
De egy régi pajtással jő össze,
Ki azt mondja: hogy ez a nap ünnep.
Évek óta nem látták már egymást:
Ez a nap hát azért ünnep nekik,
És e viszontlátást a kocsmában
Mind e mai napig ünnepelik.

Szól a szegény: hogyha én ur lennék,
Mennyit tennék én a szegényeknek!
Pártolnám az irót és a szinészt,
Kiket most elhagynak és megvetnek.
Képeket vennék a műtárlatból
S a muzeumnak ajándékoznám;
Nem menne el üres kézzel tőlem,
Hogyha béna harczos jőne  hozzám.

S történik: hogy meghal egy nagybátyja -
És hagy reá néhány százezeret,
Ott teremnek rögtön a szegények,
s küldnek előfizetési ívet.
Oda megy a béna harcos hozzá
És kér tőle valamit szerényen,
De a gazdag azt feleli reá:
„Higyék… isten ugyse nincsen pénzem!”

Szól a nyárspolgár a zöldben ülvén
Csirke és sörkancsók közepette:
„Istenem, ha én tanácsos lennék,
Mennyit fáradnék a közügyekbe’!
A gyülésben ezerek előtt is
Ékes nyelvvel adnám véleményem,
S mint hiszem, ha szerencse kedvezne,
Cicero is lehetne belőlem.”

S történik: hogy végre megválasztják -
Joggal ül hát a zöld asztal mellé,
Sőt még azt is megkérdezik tőle,
Ha vajon az elnöki szék kell-é?
Mit tenne ő az elnöki székkel?
Bár különben becsületes talpig,
De ha ügy jő elő a gyülésben:
Nem hogy szólna, hanem szépen alszik.

Szólok én is: hogy ha én meghalnék,
Mily nagy lenne az én temetésem!
Mily nagyszerű márvány-obeliszket
Emelnének a barátok nekem!
Emlékére annak a gyönyörnek,
Mit körömben annyit élvezének,
S mely emléket tudom, hogy szivekből
Soha ki nem mosnának az évek.

S történetből igazán meghalnék:
Néhány fiú kisérne ki csupán;
Elmaradna a márvány-obeliszk,
Síromnak még dombja sem lenne tán. -
De nem azért, mintha barátaim
Hozzám háládatlanok lennének;
Hanem azért nem lenne oszlopom:
Mert az én barátim mind szegények.

BE FURCSA!

Gyermek koromban egyszer iskolából
Hazafelé ballagtam csendesen,
Egy társamnak is arra volt az utja
Velem jött tehát ő is rendesen.
Megyünk tehát hónunk alatt a könyvvel,
S mit lát szemünk, ki tántorog amott:
Egy részeg ember jött ki a kocsmából…
Be furcsa ha az ember bort ivott!

Az iskolatárs ekkép szóla hozzám:
Ugyan mit érez ez az ember itt?
Szeretném tudni hogy milyen a mámor,
Szeretnék én is inni egy kicsit.
Tegyünk próbát, menjünk be egy pohárra:
Bementünk és a pincér bort hozott. -
S meleg lett arcunk, a szemünk meg égett…
Be furcsa ha az ember bort ivott!

És azt találtuk: hogy a bor nagyon jó,
A mámor vig, mint a komédia,
Ajkunk forrás volt, édes szó forrása
S eszméink egy-egy Macaedonia!
Majd nem értük be többé a beszéddel
És a kocsmában dalunk hangozott…
De ez sem volt már elég utójára:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

Különös vágy ébredt föl kebleinkben:
Szerelem egy gyönyörü lány iránt, -
Ártatlanul szerettük mind a ketten
Legkisebb féltés nélkül egyaránt,
És ujjainkon számolgattuk meg, hogy
A lány kire mennyit kacsintgatott…
S az volt a boldog, a ki többet számolt:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

Egy ideig így szépen összeülve
Naponként együtt elborozgatánk,
De azután a bizalmatlanság, egy
Átkos szellemnek keze, szállt reánk;
És összevesztünk rettenetes módon,
Mindegyikünk egyformán kikapott…
A lány volt oka veszekedésünknek:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

És elváltunk, és elmult a gyermekkor,
S elémbe jő most a régi barát,
Haragunk elmult, a szivünk kiégett -
Számos viszontagságon menve át;
Ismét leültünk egy pohárhoz s szivünk
A régi szerelemre gyulladott…
S eszünkbe sem jut hogy meghalt a lány már:
Be furcsa ha az ember bort ivott!

MINDIG MOSOLY

Sötét az éj, de ragyogó az utca,
Az utcában még ragyogóbb egy bolt
S a boltban egy menyecske még e fényhez
szeméből szinte pár sugarat told.
A menyecske a kereskedő neje,
Mily szépek ily nő mellett a napok!…
Csodálható-e hát  hogy benn a boltban
A kereskedő mindig mosolyog.

Az üzlet jól megy, gyorsak a legények,
Százanként jőnek bevásárlani,
A legjobb gyárból hozatják meg hogyha
Hibázik még a boltból valami.
S ha egypár finom öltözetű uracs
Meglátni a nőt ott kinn ácsorog:
Megelégedve tekintvén reájok
A kereskedő mindig mosolyog.

A sok segéd közt egy halvány gyerek volt
De nem volt ő segéd, - csupán  inas:
Tizenhat éves alig lehetett még
Midőn arcáról elszállt a tavasz.
Nagyon szerette őt az úr, tehát hogy
Kedvét keresse, nagyobb bért adott:
Az ilyen apró jótetten pediglen
A kereskedő mindig mosolyog.

Tovább megyek, adj bizonyitványt nekem,
Mihaszna kérsz – maradnom nem lehet…
- Szólt a fiú urához a midőn egy
Utazó táskát vállaira vett; -
Mit tehetett a fiúval, - leült és
Az íróasztalnál irásba fog:
S mert nagyon jót ír, míg tartott az írás -
A kereskedő mindig mosolyog.

És rendre elbúcsúzott a fiú, csak
A háziasszony maradt hátra még,
A háziasszony, a kinek szemében
A fiúért egy könycsepp szinte ég;
De egy szóval sem marasztalja őt, bár
Előtte az majd csaknem térére rogy…
S a kereskedő e ragaszkodásom
A búcsú alatt mindig mosolyog. -

ELSŐ BÜNTETÉSEM

Magas hegy a multidő emléke,
Rajta vagyok s látom azt a tájat
A gyermekkort, mit oly messze hagytam -
Hogy hozzá csak képzeletem szállhat…
Ott csintalankodom az udvarban,
Isten ostorának tart a háznép; -
A mily meleg öt évvel a vér, hát -
Tehettem-e ez időben máskép!

Először is bevágok az utcán
Fonalas lapdámmal egy ablakot:
Hát pedig ép’ abban a szobában
A haragos öreg szomszéd lakott!
Panaszra ment édesanyámhoz át:
De én akkor már a kertben voltam.
S pár perc alatt a kertnek virágit
Mind letéptem, ott hevertek holtan!

Azután az ólban a borjukról
Mind leszedtem a jászolkötelet,
Szét is szaladgáltak azok, ámde
Magam is futottam mint lehetett.
A cselédség fele engem üldöz,
Fele a borjuk után iramlott…
De hiába, engem nem ér utól,
Nem tudtak úgy mint én futni partot!

S ott maradtam a bérc erdejében,
Hallgattam a forrás zuhogását,
Hallgattam a halkan zúgó szelet
S a madarak nyájas dalolását…
Ábrándoztam, egy-egy tarka képet
Alkotván a madarak dalából…
Hanem estve azt vettem észre, hogy:
Nem lakom jól az ábrándozásból!

S haza mentem valamelyik úton,
Örömemre épen terítének, -
Ámde anyám nyakon csípett s mondá:
Gyere, gyere, hadd verjelek jól meg.
Először kapsz ki, de lehetetlen
Már többé ily rossz gyerekkel bírni!…
Rám üt, és én sírok… hát anyám is
Velem együtt versenyt kezdett sírni…

MINDEGYRE HALVÁNYUL…

Mindegyre halványul szerelmem fájdalma;
Az idő mindennap egy ecsetvonást tesz
Arcomra az élet piros festékéből, -
S a sápadt szinezet ismét eleven lesz. -

Derülnek napjaim: mint egy sorkocsiban
Az arcok. Az első gyászos koporsót visz;
Másodikban sírnak; harmadikban már nem,
Mig az utósóban végre – nevetnek is…

MILYEN LEGYEN A NŐ

Milyen legyen a nő a kit én szeretnék:
Tele szenvedéllyel, avagy szelid csendes?
Mind a kettő legyen, nyugott ha én forrok,
S ha csendes vagyok, ő legyen tűzzel teljes.
Ülje meg a lovat, s a parkban egy fehér
Ámorszobor alatt adjon találkozót,
Finom dámaszivart szívjanak ajkai
S a kalapján hordjon tollat szép lobogót.

Igyék egy pohárka pezsgőt, ha barátság
Hítta nálam össze régi jó pajtásom;
Egy kis hazárd kártyán mulassa el magát,
Fesztelenül ülvén pamlaga párnáin.
Szeresse a kékszint, s azt hordjon ruhának,
Piros koralgyöngyöt viseljen a nyakán,
De mindezek előtt, de mindezek mellett
Szeressen engemet szívéből igazán.

Ne ijedjen meg bármi találjon érni;
Találja magát a balsorsba is bele,
S kis szobám ablakát drága függöny helyett
Tarka virágokkal rakja estve tele.
Legyen képzelete, - költői ábrándja; -
Nem drága bútorom nézze bársonyosnak,
S a szerény estebéd oly jól essék neki,
Mint a finom étek, mit táblára hoznak.

Mosolyogjon mindig, ne legen rossz kedve;
Mert én gyülölöm a nőknél a rossz kedvet!
Inkább veszekedjék kissé velem néha,
S én kérek helyette aztán engedelmet,
S a kibékülésnek csók legyen a vége
Olyan forró csók, hogy a lelkem is égjen
S fürteimet, melynek homlokomra estek
Simítsa el onnan kis kezével szépen.

Halálom óráján se lássa könyezni,
Derülten pihenjen rajtam szelid szeme!
Az „isten veled”-et vidor arccal mondjuk,
Hisz oly szép volt múltunk, mint egy tündérmese.
Sőt ő bátorítson engem, hogy nyugottan
Hagyjam őt itt ezen hánykódót életen…
S midőn már meghaltam, - már nem láthatom őt.
Akkor sirasson meg nagyon keservesen.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Székely József (1825-1895): Hányszor mondod édes anyám…

 
Hányszor mondod édes anyám:
Mért nem házasodom meg?…
De nem való a házasság
Ilyen szegény legénynek.
Szépkettecskén csak elélünk.
Egy zokszó nem jön számra,
Ha valami viszáson megy
Bajuszom keserüli meg:
Pödöröm óra-számra.

Tudom, hogy szeretnéd látni
Ölemben feleségem,
És ringatni térdeiden
Unokád’ az én vérem’.
Kiolvasom szemeidből
A legjobbat, legszebbet…
Hát valjon te veszed észre
Hogy én teljes életembe’
„Nem szerettem csak egyet!”

Nem is leszek hűtlen hozzá,
Ahoz a kit szerettem,
Nincs jobb, szebb lány a világon.
Szép, jó csak ő előttem!
Hanem azért édes anyám,
Ne mondj le unokádról:
Megsugom kit szerettem, ha
Legázol a harcparipa
S a dob pereg, a kürt szól...

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Arany János (1817-1882): Pázmán lovag (Egy trufa.)

 
 

 

 

 

I.
Vára öblös teremében 
Jár alá s fel bajnok Pázmán, 
Lépteit majd csillapitja, 
Majd megindul szaporázván; 
Lába, szíve, egyre tombol, 
Visszadöng a tölgyfa padló: 
Udvaron áll, kész nyeregben, 
Nyihog, prüszköl, fú a vad ló. 
  
"Hova férjem? édes férjem? 
Ily korán? ily éhgyomorral? 
Panni! Gunda! hol maradtok? 
Egy, kettő, a mézes borral! 
Menten itt lesz, (boldog Isten! 
Még hajamba' nem volt fésű) - 
Ha egy percig vár kegyelmed, 
Lesz kalácsom, új sütésű." 
  
Hallja Pázmán, elfordúlva, 
Háza zengő fülmiléjét; 
Csak pirosló füle látszik, 
Az mutatja szenvedélyét; 
Feje búbján holdvilág van, 
Melyet érc-sisakkal föd be; 
Nem felel, csak egyszer-kétszer 
Kiköhent az őszi ködbe. 
  
"Rossz idő van, édes apjok! 
Nem tanácslom... hűs a reggel." 
Mond az urhölgy, és befordul 
S visszatér nagy köpönyeggel; 
Várva, félve, tűrve, kérve 
Áll mögötte, hogy feladja: 
De bosszúsan tiltja hátrább 
Könyökének mozdulatja. 
  
"Mire véljem, drága férjem? 
Honnan e rossz kedve márma? 
Nem aludt jól? rosszul ébredt? 
Kénye ellen volt a párna? 
Én vetem fel, két kezemmel, 
Én puhítom minden este -" 
Szól, s mint harmat gyenge fűvön, 
Remeg a szép asszony teste. 
  
Indul Pázmán, meg se állván 
Könnyes szemnek, rezgő szónak; 
De nem mindjárt leli nyitját 
(Sarka felől) az ajtónak. 
Néz utána egy-két percig 
Szegény ifju asszony, Éva: 
Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!... 
Soha, soha ilyen tréfa. 
  
Mikor aztán a küszöbnél 
Azt se mondja: Isten áldjon, 
Vas kezére omlik a nő, 
Csókkal hinti, hogy megálljon. 
De az, fogja, visszadobja, 
Egyet mordul: "Vissza, kígyó!" 
Ráfordítja a nagy kulcsot 
S öve mellé szúrja: "Így jó!" 
  
II 
  
Visegrádon a király van heverő sorral, 
Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral, 
Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének: 
De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének. 
  
Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány, 
Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány. 
"Ki dörömböl? ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége: 
Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége." 
  
"Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs! 
- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs - 
Légy te király, én pedig egyszerü kiséret: 
Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!" 
  
Összeszedi a bolond sete-suta képét, 
Úgy üli meg a király aranyos karszékét. - 
Odakünn az öreg, ha ki útját állja, 
Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja. 
  
Megkövetem a király fölséges személyét: 
Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét; 
Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat! 
Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat! 
  
Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - - 
"Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?" 
Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom: 
Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - - 
  
"Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?" 
Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög, 
Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma - 
De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma. 
  
Este magyar lakomán szívet melegíténk, 
A királyért, hazáért, poharat üríténk - 
"Teleitták magukat? összeverekedtek?" 
Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek. 
  
Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást - 
"S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?" 
Beste kura fi...zetésért látni a vendéget! 
Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged! 
  
Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen, 
De az egyik visszaoson - ez a bajom épen - 
Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre! 
Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre. 
  
"Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán; 
Ilyen eset még nem esett magyar ember házán: 
Útnak ered a vendég, visszaoson egyik; 
Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig." 
  
Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg: 
Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek; 
De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva... 
Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma! 
  
"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán; 
Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám: 
Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla: 
Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?" 
  
Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat! 
Elrabolá földi kincsem' és mennybeli jómat; 
Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára; 
Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára! 
  
"Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő - 
Meglakol a vakmerő, a semmirekellő! 
Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe! 
Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe." 
  
A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen! 
De talán meglelem felséged körében. - 
Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját! 
- S kimutatá a lovag... magyarok királyát. 
  
III 
  
Gyűl Visegrád kandi népe, 
Férfi és nő, agg és gyermek: 
Valami lesz a vár alján, 
Hogy sorompót, sátort vernek; 
A poroszlók ütlegéért 
Nem adják e mai látást; 
Otthon macska űl a padkán, 
Ütheti a kő a rántást! 
  
Kapu kordul, szárnya fordul, 
Lobog a toll, a kürt harsan: 
Jó vitézek, harcra készek, 
Mind lejőnek, gyülve gyorsan. 
Zárt sisakkal két levente 
Olyan, mint a kéményseprő: 
Ujjal mutat rá a gyermek, 
Ölbe sír az aprócseprő. 
  
"Félre, félre!... pálya mérve! 
Fék szorosan! láncsa szögbe! 
Jól vigyázz... fuss!" - Futnak aztán, 
Dobog a föld, mintha nyögne; 
Fogy a térség, nő az ember, 
Paizs, dárda összeroppan: 
Hátracsuklik a jó Pázmán, 
S úgy leszáll, hogy szinte puffan. 
  
"Talpra bajnok! semmi, semmi: 
Túlugortál a veszélyen -" 
Szól amaz, felütve siskát; 
A király az: éljen! éljen! - 
"Éljen" mondaná a harcfi 
Amint szeme könnybe lábog, 
De szavak helyt vére buggyan 
S vérrel együtt három zápfog. 
  
"Isten engem!" a király mond, 
"Nem akartam, jó levente; 
Három ily fog! aranyt érő! 
És még birta volna, nemde? 
Három ily fog! úgy sajnálom, 
Nem mondhatom ki eléggé: 
Jó szerencse ha ezúttal 
Közte nincs a bölcseségé. 
  
De hogy, íme, jó tanáccsal 
Fűszerezzem e kis tréfát: 
Másszor űlj honn, ha bajod nincs, 
És becsüld meg jobban Évát." 
Igy a fölség; de tanácshoz 
Kalácsban se lett adósa: 
Három fogért három falu 
Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa. 
  
Vígan kocog haza Pázmán, 
Tarsolyában kutyabőre; 
Ám szekérrel asszonyához 
Vásárfia ment előre. 
Kérdi Éva, ezt is, azt is, 
- Úgy jő neki, mint egy álom - 
De a férje mind ezt hajtja: 
"Tartsa Isten jó királyom!" 
(1856. dec.)

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Szemere Miklós (1802-1881) versei

 
MALACPECSENYE

Boldog az a magyarföldön
Boldog és megáldatott:
A kinek az irgalmas ég
Förtelmes pofát adott.
Lánynézőbe országunkban
A merre csak utazik:
Valamennyi lányos háznál,
Malacpecsenyét eszik.

Mihelyt belép az udvarba,
A mint orrát beüti,
Visít a lány, fut a cseléd,
S a malacot már süti.
És ő, a szerencse fia,
Igaz, kosarat kapott:
De bezzeg, boldog gyomrába
Temette a malacot!

Történt: hogy egy házhoz egyszer
Egy ragyás furfang beszél…
Hogy az ólban harminc malac
Röfög, tudta nagyon jól…
Asszonygyűlölő: eszének
Ágában sincs itt a lány:
Foga a pirított malac-
Pecsenyére fáj csupán.

Nap nap mellett malac… pulykát
Nem kap, nem is kell, ne félj!
Ép’ e kettő, mit nem tűrhet:
Pulyka és fehérszemély!
Reszket a lány… kér ést gyanít:
De ő nem szól, csak marad,
A gézengúz agyafúrtnak
Ízlik a kövér falat!

Midőn szépen elköltötte
Mind a harminc malacot,
Bucsúzni kezd, kézben tartva:
Botot, keztyüt, kalapot.
Tartóztatják -: de mosolygva
Igy szól a jégverte arc:
Lehetetlen már maradnom…
Nincs az ólban több malac!

A GONDŰZŐ POHÁR

Szebb volt egykor – rege tartja -
A dalosnak éje, napja!
Ha fölzendült lantja bája,
Ég és föld figyelt reája.
A vén szirtek táncra keltek;
A mohos cserfák füleltek;
Lábaihoz borúltanak
A vihar s erényes vadak.
S habvészben mint hű sajkája
Tengerszörny simult alája;
S ha a földet oda hagyta,
Az alvilág visszaadta…
Igy élt ő, mámor szivében,
Csodák, tündérek körében;
Repkény húlott homlokára,
Csók, bor, dalló ajakára,
Merre vándorlába járt,
Eltűnt e kor vidám képe,
Rég eltűnt, más jött helyébe:
Rideg, sivár, örömtelen,
Siket a föld, siket a menny!
A dalra, lomb, szirt nem remeg;
Fürtim közt dúl a fergeteg;
S a vad tenger éhes gyomra
Sírt nyit a vándor dalnokra.
Puszta éltem, eltűnt bája,
Lefoszlott minden csodája;
S a tündért mely játszik velem,
Csak álmaimból ismerem…
Im itt ülök elhagyatva,
Megrabolva, búnak adva:
Lánycsók? Azt a sors elvette,
Repkényt nem adott helyette.
A sok közül, a mi elvett
Irigy karja mit hagyott meg?
Egyedül mit? … e pohárt!

NEM VAGYOK ÉN…

Nem vagyok én sanyarú bölcs, nem is
Ohajtok az félvilágért lenni:
Jégpárnáján csak hadd dideregjen,
Jobb a lányka hő keblén pihenni!
Felleg; éltünk, hadd derítsen rája
Szivárványt a szerelem bűbája!

Legyen ő tölgy a sziv viharában,
Legyen ölyv a vész ellen szegülve:
Ketté törik a tölgy, a keselyszárny
Visszahajlik, bár miként feszülne -
Míg a lepkét, ha földre sodorja
A szél, rózsák kebelébe szórja!

A jövő lét: sarkig fátyolos lány!
Ha szép volna, arcát mért takarná?
Ez az élet az én szeretőm, nem
Búvik ám ő sürü fátyol alá:
Reám mosolyg aranyló hajával,
Víg szemével, édes orcájával.

Az ismert jót az ismeretlenért
Nem vagyok én balga elcserélni!
Egyet tudok! Azt, hogy a legnagyobb
Bölcsesség itt lenn: vidámon élni!
Ölni, vétek! S ha búval gyötörtem
Sötét búval szivemet,… megöltem!

Réti patak voltam én is egykor,
Mely virányos útján egyre jajgat.
Mi vagyok most?vihar, mely röptében
Még a sírról is virágot szaggat,
S ha elhagyja hűtlen koszorúja,
Más virágot tép keblére újra.

Mint rideg bölcs halni sem kivánok,
Ó bús bagoly, nyugodjék odvában!
Én, dongo méh! Legvigabb koporsót
Hol lel a méh? Méze cellájában:
Mézbe fúlt az édesség rablója!
Öröm legyen szívem gyilkolója!

BALSORSBAN VÍG KEDÉLY

Szánlak én bús bagoly!
Napjaid mogorván
Éled, fény, örömtől
Elfordítva képed.
Téged is fülmile!
Körüled: langy szellő,
Vig ér, zöld lomb, s még is
Sirva töltöd éjed.

Te vagy az én bölcsem
Szántóvas! Kínosan
Túrod földem rögét
S arcod még is ragyog!
Téged is szeretlek
Kicsinded ökörszem!
Vigan zeng a szúró
Tövisek közt dalod.

Rád is öröm  néznem
Orsó! Vigan táncolsz
Akár dagad, akár
Apad aranyszálad.
S reád van szög! Fejig
Állasz betemetve!
S még is csillogsz, még sem
Tör meg a búbánat.

Be’ nyájasan lobog
A pásztortűz amott
A bérc fellegektől
Beárnyalt óldalán!
Nem is pásztortűz az:
Sorsüldözte lelkem
Vidáman lobogó
Lángja az ott talán!

Künn dalol a fecske,
Sárfészkét leverték.
Mindegy! Újat épít
Házam ereszére.
Eh, tud is a fecske
Oly víg dalt dalolni!
Az: repeső lelkem
Bűbájos zenéje.

Csak dühöngj balsors! Szét-
Zúztad bár reményem
Kedves fecskefészkét,
Nem ülsz diadalmat!
Nézd! Fennfügg az újra
A mennyhez ragasztva…
Rajta csüggő szívem
Kacagja hatalmad!

VALLOMÁS

Rég lefolyt már ifjuságom,
Rég letűnt, s óh magas ég!
Most sem akar beköszönni
Még hozzám a… bölcsesség;
Sodromból még most is egyre
Minden elkap, kiragad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Baját a bölcs nyugton tűri,
Mit a sors körüle fon:
Én a föld egyszerű fia,
Haragszom, káromkodom.
Szájam a bal végzet ellen
Ezer átokra akad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Óva bánik a bölcs jó, rosz
Emberekkel egyaránt:
Engem minden álkodó gaz
Kihányt hurokjába ránt:
Szívem: vak ló, a kiásott
Verem felé ront, szalad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Szirt a bölcs, a csába kéjnek
Árja rá hiába forr:
Lenge sajka én, egy gyönge 
Hab is könnyen elsodor.
Egy hab, mely a lányka keblén
Vesztemre sülyed, dagad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

A bölcsesség legfőbb titka:
Jóban, rosszban egy kedély;
Csak itt borúl még reám baj,
Csak itt még a fő-veszély!
Örömem: őrült menyasszony,
Búm: sebét mardosó vad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

AZ AGG DALA

Havat szór a fergeteg,
A Bakony megőszült,
Boldog! Újra megifjúl,
Ha sorsa kibékült;
Újra felé fog mosolygni szép arája:
A tavasznak szerelemmel tölt orcája.
Havat szór a fergeteg,
A Bakony megőszült.

Mint irigylem a Bakonyt,
Öreg cimborámat!
Alig birja reszkető
Kezem borkupámat;
S jőne bár a szerelem legforróbb csókja,
E havat fejemről többé föl nem oldja.
Mint irigylem a Bakonyt,
Öreg cimborámat!

Ki tanított szántani?
Jer idő, beszéld el. 
Arcainkra barázdát
Hasitasz ekéddel.
S vállainkat, meg-meggörbed térdünk bele,
Esztendőkből keresztekkel rakod tele.
Ki tanított szántani?
Jer idő, beszéld el!

Kibérelted a telet,
S ránk törsz viharával:
Most szemünk sötét tüzét
Leped el fagyával;
Majd: eloltod a csapongó kedv szikráját,
Mint agg szolga a leégő mécs világát.
Kibérelted a telet,
S ránk törsz viharával.

Még te is elaggasz sziv!
Szinte elbusitasz:
Mint az elégett tömjén,
Még te is elhamvadsz.
Üszködet a szerelem még fölgyújthatja,
De mit ér! Nincs többé már édes illatja.
Még te is elaggasz sziv!
Szinte elbusitasz.

Bort ide! A bú ellen,
Panasz úgy sem használ,
Ifju nem leszek többé,
Mennyit búsulok bár;
Vólt egy társam! Megmondhatná a sír szája!
Most ez ó bor öreg csontom agg mátkája!
Bort ide! A bú ellen,
Panasz úgy sem használ!

TÜRELEM

Mi morgás az?! Vén kalapja
Helyett házam újat kér:
„Gazdám adj mást, ezt már össze
Tépte zápor és a szél!”
Eh, mit kóldulsz? Ha tied rosz,
Az én kalapom se’ jobb,
Hogy ha én elhordhatom még,
Te is csak elhordhatod.

„Fótot, fótot derekamra!”
Igy perel most pamlagom.
Ha lyukas vagy: türd! Veled én
Mostan nem bajlódhatom.
Sötét kedvem könyöke, nézd,
Még tizszerte rongyosabb:
Ha ma fótot vetek rája,
Hónap újra kilyukad.

Ismét panasz!… „rosz a talpam”
Kiált felém a kerek,
„Lábaimra talpat! Másként
Egy tapodtat sem megyek!”
Hallgass gyáva! Reménységem
Azt hiszed, jobb lábon áll?
S habár bénán s összetörve,
Mégis újra útra száll.

S most csitt!… vén ház! Nem csak magad
Vénülsz, én is vénülök;
Ócska pamlag! Lyukad senki
Nem látja ha… rá ülök.
Jó szolgáim türelem! Mi
összeillünk szép szerén:
Vén ház s kerek, lyukas pamlag,
Rongyos kedv, sánta remény.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Barsi József (1810-1893): Bekopogás

 
Félve nyúlok a húrokhoz:
Ujjaim rég elszokának;
Félve nyitom hangnak ajkam’:
Hang és szó nem jól felel meg
Lelkem mély indulatának.

Félve léptem a szabadba;
Félve nézem a világot;
Oly szokatlan mind előttem,
Mintha most születtem volna
S nem ismernék egy virágot.

Félve léptem a küszöbre:
Ott benn egykor üdvem éle.
Csendes éj volt, néma, szótlan.
Szivem dobbanását hallám:
Ah! e sziv félt és reméle.

Félt keservtől, a milyennek
Még nem érzé volt fulánkját;
És remélt oly üdvösséget,
Melynek még nem itta kelyhét: -
Keblem alig birta lángját.

Eltekinték a küszöbről,
S föl a csillagos egekbe.
„Most erő kell!” – mondám, s érzém
Mint szivárga túlvilági
Fény s erősödés szivembe.

Végre zörgeték: de halkan,
Hogy, ki alszik, meg ne hallja.
Hallgatóztam – s im nyitának…
Nyitnak: ah! Mert ébren alszik
Bajba sodrott magzat anyja.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Egressy Gábor (1808-1866): A legdicsőbbről

 

Hallgass engem Jákob és Izrael! Én tőlem hivattál.
Én vagyok. Én vagyok az első; utósó is én vagyok.
Ézsaiás. XLVIII. 12.

I.
Igazságot szomjazám:
Jónak és rosznak tudását.
Lángoló kérdés valék,
A ki fejtve látni vágyik
A világ örök talányát,
És mi ezzel összefügg:
Szinről szinre látni őt,
A ki "első és utósó";
Fölkeresni ott a hol van,
Tiszta fényben látni lényét
És alakját.
Mint a többi gyermek, én is
Azt hivém: a hegytetőről
A mennyország boltozatját
Puszta kézzel is fölérem.
S hogyha ott egy fára hágok:
Egy ugrással ben leszek,
És meglátom a mi ott van:
Észnek és mindentudásnak
Végtelen fényű világát,
És erőnek és tökélynek
Összeségét.
És meglátom testi szemmel,
Igy a mint vagyok jelenleg
Itt e földi állapotban.
Hogy csalódtam: az világos.
És mikép hatott reám
E csalódás?
Azt hivém, hogy más szedett rá
Olyan tárggyal, ami nincs.
Azt hivém, hogy ámitottak,
S holmi káprándot hazudtak
Mindörökké létezőnek,
És önállóan valónak;
S megvetőleg így kiálték:
„Szellem, öntudalmas őslény,
És öröklét: puszta szó mind!”
A csalódások szülője
Rendszerint: egyoldaluság.
Mert a bajt az ily esetben
Nem keressük ott, a hol van:
A szemünkben,
Vagy: fejünkben és szivünkben,
Nem! Hanem kivül magunkon.
És aztán a gyermek énje
Legnagyobb ur a világon!
Kiskoromban
Mit törődtem én azon, hogy
Mily viszony van
Köztem és a tárgy között.
Hogy minő rész illet engem
És a tárgyat,  a valóból?
Mennyiben való a látszat?
S mennyiben szin a valóság?
Jött idő majd, a midőn
A tanár azt állitotta,
Hogy bennem van a világ;
Mig a másik azt vitatta:
Én vagyok ben a világban,
És a hozzátartozóknak
Aprajában és nagyában.
Új meg új egyoldalúság!
”Összevéve lesz igazság:”
- Mondja bennem egy sugallat
Nagy koromban. -
Ime, számos gyermekember,
Tulnyomó anyagfelével
Igy hányódik, így vetődik
Tévedésből tévedésbe,
Kis cseberből nagy vederbe.
Majd a puszták délibábját
Nézi tónak, és förödni
Készül benne; majd pedig
Ároknak tekinti a kút-
Ágas árnyát holdvilágon:
És vitézül átugorja.
Ekkor aztán szégyenében
Megharagszik, és a másik
Szélsőségbe ugrik: és csak
Látszatnak tekinti azt is
A mi kézzel fogható.
Minthogy a lét kútfejéhez
Könnyedén el nem jutott,
És a lények bensejét
Nem láthatta földi szemmel:
Létezését is tagadja
Annak, a mi benn örök, s mit
Emberésszel föl nem érhet,
Bárha látja, bárha érzi
Mint jelenséget, kivülről.
Minden ember egy kis állam,
Melyben olykor lázadás van.
Égi vágyak, földi gátak
Állnak egymás ellenében.
S háborúját tüntetik fel
Ifju szivnek, ifju észnek,
Sejtelemnek, kétkedésnek.
Mindez úgy rémlik nekem most
Mint sötét ködös vidék,
Melyet immár hátrahagytam.
Mint eszményi éjszakája
Életemnek. Türhetetlen
Volt ez állapot nekem,
Mert az álbölcsek tanával
Fojtogatta lelkemet, mint
Börtönléggel és homállyal.
Megviradt, és tiszta lőn
Szellememnek láthatára.
Mert hiszen mi kell egyéb
Mint hogy nyissa föl szemét jól
A ki napfényt látni vágyik?
És mit e fény megvilágit:
Azt a tájat, azt a forrást,
Mely igazságot buzog fel
Enyhitendő a tudásvágy
Olthatatlan szomjuságát?
Ámde ott a bökkenő, hogy
Tiszta lelki szemtükörrel
Nincs megáldva minden ember!
Hol teremnek a szibillák?
És mi okból látnak ők
Messzebb és világosabban
Mint mi, a közemberek? Hisz’
A ki ember, a ki szellem:
Az mind égből származik?
És mint égi fény sugára:
Egyik olyan mint a másik?
Kérdésünk felel magának.
Nincs a szellemek között
Más különség, mint egyéni.
S e különség abban áll, hogy
Egyik emberen a testet
Könnyü átlátszó szövetből
Szőtte a viszony-takács.
Hogy így az isten is helyen kívül van?…
A végtelent elfoglaló valóság!…
- Hanem kit úgy lát(?) némely bölcseség(??)
Mint tiszta – vagy mit mondok! – puszta eszmét:
Alaktalant, és így lényegtelent!!! -
Hát nincs erkölcsi tér? Eszményi tér?
S nem ismerünk e téren tájakat, mint
Külön faju eszmék külön hazáit?
S nem egymás mellett vannak e fajok?
Egymástul távol, egymáshoz közel?
És nem következnek egymás után?
Vagy: én, te, ő: nem hármat tesz, csak egyet?
Nagy és kicsiny, a felső és az alsó:
Egy és azon mérvet jelentik ott?
A szép s a rút, igazság és hazugság:
Nem átellenben foglalnak helyet?
Mint a világosság és a sötétség.
Aztán vajon van eszme a világon,
Melyhez nem test útján jutott az ember?
Van eszme, mely anyagban nem jelent meg?
Van eszme, mely amúgy közvetlenül
Szállott alá az égből? És a melyet
Érzékek nélkül fogtunk volna fel?
Van eszme, mely magán ne hordaná
Érzéki származása bélyegét?
Van eszme, mely anyagvilágot is
Ne képviselne? Melyben e világ
Jelen ne volna, lét-elem gyanánt?
Ki mondja meg, hogy hol van a határ
A szellem és anyagvilág között?!?
Ki bír képzelni ürt, mint semmiséget?
Az olyat lát valónak, a mi nincs.
E szót: üres, ott szoktuk mondani,
Hol testi szemmel mit se’ láthatunk.
E mondat: „ür van”, ellenmond magának,
Ha annyit tesz, mint ez: „a semmi van”,
Vagy: oly dolog van, melynek léte nincs.
A tér tehát nem ür. Tér azt jelenti
Hogy: léterővel teljes végtelenség
Igazságot középen kell keresnünk;
Harmoniát is, melyet a zenében
Mély és magas hangok találkozása,
Ezek szükséges összetartozása,
Vagy is, benső egysége létesít.
„Az első és  utósó én vagyok!”
Hatalmas hangok onnan a magasból,
Vakító fényű villámok közöl!
Igazság és fenség szól bennetek!
Valóban a dicsőnek, a végtelennek
Ily égi hangot, s mégis földi képet,
Csak ihletett keblűek adhatának,
Minők ama szent látnokok valának,
Kik a mennyországot megénekelték.
Tőlök tanuljuk, hogy „első s utósó”:
Ikerfogalmak, mint. Ok és eredmény,
Egymás feltételét jelképezék,
S egymás nélkül nem is képzelhetők.
Azonban a valódi bölcseség
Nagy könyve, még inkább megtestesité
A legdicsőbbet, mondván ily igéket,
Hogy: „Isten mindenütt jelen való”.
Összeillesztvén e szerint, a régi
S valódi bölcsek egyhangú szavát
Saját érzelmeink sugallatával,
S a kültermészet élő szózatával,
Ezeknek összletéből az tünik ki,
Hogy „első és utósó” annyi mint:
Szellemvilágnak és anyagvilágnak
Benső egysége. És ezzel valósul
A mindenség örök harmoniája.
Alaktalan lény nem képzelhető;
Ha nincs alakja: úgy nem létezik.
De másfelől kérdés: minő alakja
Lehessen annak, a mi végtelen?
Pedig mihelyt alak: már van határa.
Magad fejtéd meg e talányt örök lény!
Minthogy az nem lehet határtalan
Minek alakja van; s mert végtelen
És oszthatlan egységnek nincs alakja:
Tehát felosztád istenségedet
Egyéniségek nemére s fajára,
A kik minőségben és mennyiségben
Nyilvánitsák véghetlenségedet;
S egykoruak levén  dicső Magaddal:
Bírják örök tulajdonságidat,
És egy törvényt ismerjenek tebenned
Igy az egyetlen lényeg, a mi van:
Az istenség világitó tökélye.
Ennek pedig szüksége, hogy magát
Egyéniségek útján hozza létre:
Különben nincs mód megjelennie,
Vagy, önmagát érvényesítnie.

III.
Kivüled ha még egy isten
Léteznék: csupán csak az
Láthatná be értelemmel
Lényednek benső mivoltát,
A ki „első” vagy, s „utósó”!
Ámde hogyha emberésszel
Föl nem érünk a magasban:
Akkor annál biztosabban
Föltalálunk érzelemmel.
Nem vagy-e te szeretetnek
Hőn imádott istene?
Nem vagy e Te szerelemnek
Égő napja, a ki mindent
Földerítesz égi fénnyel,
S boldogítasz égi hévvel?
És mi nem vagyunk-e mind
Lángoló sugáraid?
Nem nyilván mutatja ezt
Im e vágy is,mely örökké
A magasban von Tehozzád?
És nem hangosan tesz erről
Bizonyságot a kebel, mely
Hálaérzettől dobog fel,
A midőn fölséges arcod
Színről színre látható,
Szeretetnek fénykörében,
Életünk ama könyvében,
Melybe képüket beirták
Jó napok, rossz hónapok?…
Hol sötét az árnyazat, hogy 
Annál fényesebb lehessen
A világos rész a képen?
És avagy nem azt mutatja
A kebelnek e szokatlan,
Tulvilági állapotja,
Minden ilyen pillanatban?
Hálaérzet, önszeretet:
Nem jelent e két szó egyet?
Meglehet. Hanem ha még a
Hálában is volna önzés:
Úgy a jobbakból való lesz
Ösztön ez, mely adni késztet;
Olyan lelki mozzanat
Mely a vett jót mélyen érzi,
Szentül tudja s viszonozza,
A mint tőle telhetik;
És e ténynek öntudalma
Fölmagasztal, boldogít
A ki fájdalmat nem ismer:
Az nem tudja megbecsülni
A mi enyhe, a mi édes.
Őstörvényid működése
Bár ha fáj is néha néha:
Hála érte! Mert kezedből
Nem jöhet más, mint örök jó.
Lám az érc a tűzbe’ tisztul.
Igy a kínok földi pokla
Bármi rettentő kohó:
Mindig embertisztitó,
Lélekedző, e szerint jó!
A ki nem vón emberektől
Jót, az tőled vesz magadtól.
És ha jó az elvevő:
Életével jótevő
Elemekhez csatlakozva,
Az egésznek adja vissza
Azt amit Tőled kapott:
Minden jónak összesége!
Én tudom, hogy itt vagyok,
S érzem a mit nem tudok:
Hála érte mindörökké!
Én vagyok világosságnak,
Eszmevilág fénypontjának,
A teremtő ész napjának
Egy sugára.
Ős erőnek, hatalomnak,
Végtelen tulajdonoknak
Részarányos birtokosa,
Öntudalmas tényezője,
És hálás elismerője
Mindezeknek. És ilyenkor
A mit gondolok vagy érzek:
Mély alázat és csodálat;
Megdöbbentő villanatja 
Annak, a mi tulvilági,
A mi szent, örök, dics, nagy;
Hódolat, szent borzalom,
Bűvös bájos vonzalom;
Ihletésnek állapotja,
Mely világosan mutatja:
Hogy jelen vagy, s én az égben,
Üdvösségnek érzetében.
*
*    *
E szerint imádkozásunk:
Egy KIS önzés, s egy nagy önzés;
Szerette, mely adni vágyik
Vettekért, amult időből;
S BÍRNI vágyó szerelem:
A jövőre kérelem.
Ámde mit kivánjak én,
Mit ne tudtál volna régen?
Azt kivánjam nagy szerényen:
Hogy örök törvényiden
Kedvemért változtatást tégy?
S én kivánjak ilyet, a ki
E törvényeknek vagyok
Közlönye s valósítója?
Hogy nem volna semmi vágyam:
Azt nem mondhatom; hiszen
Vágyakkal jövünk világra,
És azokkal távozunk
Innen e borus vidékről,
E félig rabállapotból
- Testi helyzetünket értem. - 
A világosság honába,
A szabadság birtokába.
Vágyak, ösztönök minálunk
A cselekvés fő rugói,
És erőnknek mozgatói.
Mert hisz’ élni és mozogni:
Egyre megy. Te gondolád így,
A midőn azt gondolád, hogy
Ember által is valósitsd
Istenségedet. Tehát
Hogy kimondjam azt, a mit látsz
Ó nagy Isten: - nem kivánok
Itt alant sokáig élni.
Azt azonban
Óhajtom, hogy életem,
Mint kitartó küzdelem,
A sükerben dús legyen!
Jól tudod, mily értelemben.
Vágyam az, hogy megfeleljek
Annak a mit küldetésem
Itt a földön hoz magával:
Vivjak emberméltósággal,
Mint erőid és hatalmad
Bizományosához illik
Jó kedélyem el ne hagyjon,
Szellemem csak jót akarjon,
Tetterőmnek szüntelen csak
Jobb felem parancsolhasson!

IV.
A müvészet szép világa
Nagy világod kis mintája:
Emberek dicső munkája.
Hogyne volna képed mása
Ily világnak alkotása!?
A müvészet édenében
Ott virul, mint a regében:
Tilalomnak, siralomnak
Egy eszményi almafája,
Melynek tája:
Csábok, ingerek tanyája,
És erkölcsi jónak rossznak
Édes-kínos iskolája.
Hála neked nagy tanár! Hogy
Én itt járok iskolába!
És hogy: létünk e talánya
Fejtve van müvészetemben,
Mely iránytű életemben.
Mert ha voltaképen érzem
Hogy mi a szép, és mi a rút,
Mind eszményi mind erkölcsi
Érelemben: akkor azt is
Tudni fogja érzetem:
hogy mi a jó és mi a rossz?
És az érzelem tudalma
Biztosabb is, üdvösebb is,
Mint a melyet ész csinál:
A nélkül, hogy hallaná, vagy
Értené a szív szavát.
Mert az élet úgy tanit, hogy
A természet jobb vezér mint
Minden mesterség a pályán,
Mely az ég felé vezet.
Máskülönben: - általában
Mind az a mit érzünk, látunk:
Jó is rossz is.
A szerint jó, vagy pedig rossz
A dolog mint az reánk hat;
Mint egyéni érzetünk
Tükrében mutatkozik.
Mert hiszen, magába’ véve’
Semmi tárgy sem létezik.
Minden élő lény mi csak van,
Minden tény, minden dolog:
Csak tulajdonságok által
Képes azzá lenni, a mi;
És ezen tulajdonok
Csak hasonlítások által
Lesznek épen olyanokká.
E szerint a háboru
Nem rossz annak, a ki győz:
Mert alapját vetheté meg
A szerencsésbek javának,
S magvait hintette tán el
Nagy tökélyek fénykorának.
Ámde a bukott felek,
A had súlyát hordozók,
Nem mondhatják, hogy nagyon jó.
Ugy hozhatja hát magával
A viszony, melyben vagyunk
A dologgal szembe, hogy
Jó hatásunak tünik fel
A legádázabb elem,
Mint: a tűzvész, a ragály,
Jégvihar, vizáradások,
S több efélék.
Mily csodálatos jelenség,
S mégis mily természetes! Hogy
Végtelen jó, s végtelen rossz,
Nem csupán megférnek együtt,
Sőt a kellő tényezők az
Általános összehangzás 
Bámulandó szép művéhez!
Mily mesésen hangzik ez, hogy
Lételét minden dolognak,
Ellentéte adja meg!
És ily egyszerű igazság!
Mert avagy képzelhető-e
Bármi lény, avagy sajátság,
Önnön ellentéte nélkül?
Hogy világosság lehessen:
Lenni kell sötétnek is.
A „kicsiny” fogalma már
A „NAGY”-ét magába zárja.
Bátorság és félelem,
Gyülölség és szerelem:
Egymást nélkül semmi sem.
Egymástól vesz mindenik
Létet, értelmet magának.
Minden eszme,
Szembeállva ellenével,
Ugy tünik föl,
Mint hiánya ellenének,
Mint a melyet ő tagad,
S teljesen kizár magából.
A ki tégedet nem ismer,
Rettentő hatalmu Isten!
Az tagadja a valót,
A világosságot, és a 
Végtelen jó létezését.
Ily szerencsétlen szülöttnek
A fejében és szivében:
A sötétség és hazugság,
És a rossz  foglal helyet
Tulnyomólag.
Ő tagadja mint „utósó”,
„Elsejét”: a lét okát, és
Ellenmondva önmagának,
Semmiséget fog magára!!
Ilyen fajta nép örökké
Volt is, lesz is a világon.
Gyávaság, szegény kevélység
Szokta őket jellemezni.
És aztán a földi pályát
Ugy szokták megfutni, hogy
Lelköket posványba fojtják:
Hogy saját létök tudalmát
S a valónak érzetét
Teljesen lerészegitsék
Mindenféle bűnitallal.
Ámde, mind hiába: mert
Végre is kijózanodnak
S a valóság napvilága
Felderülve rájok, ekkor
Minden felvilágosul,
A mi történt szellemökben
És a tettek ismerését
És öröklétök tudalmát
Nem lehet megsemmisítni;
S e tudás elől soha
Nem lehet kitérni többé!
Igy valósul
A síron túl
A pokolnak állapotja.
Mit beszélek én? Hiszen
Ilyeneknek lenni kell,
Még pedig mulhatlanul, hogy
Ellentétök is lehessen!…
Aztán ők különben is
A legjobbak önmagoknak!
Nézetök szerint csupán
Ők látnak világosan!
És mi többiek: rajongók,
Őrjöngők, vakok vagyunk, -
Ő szerintök.
A tanúság innen az, hogy
A világok öszletének
Végtelen képcsarnokában
A fénypontokat: valóság,
Szép, nagy és jó képezik;
Mig ezeknek árnyazatját,
Vagy hiányát:
Ál, cudar, gonosz teszik.

V.
Felderül immár az is, hogy
Mit jelentsen a tudásnak
Olthatatlan vágya bennünk?
Azt, hogy a mily végtelen
A titkoknak égi tája:
Szintoly végtelen tökélyre
Van hivatva szellemünk.
Látni és ismerni Téged
Lények lényét: égi ösztön,
Birni vágyó szerelem.
Birni Téged, annyi mint:
Birni a mindentudást,
Birni a legfőbb erőt,
És a végtelen hatalmat
Eltulajdonítani:
Jónak, szépnek és dicsőnek
Legfensőbb tökélyeit.
S minthogy ez nem eshetik meg,
Azt értjük meg a dologból:
Hogy lelkünk egyénisége,
A tökélyen mindörökké
Fog haladni, és haladhat,
A nélkül hogy véget érne.
Mert hisz’ ebben véget érni,
Épen annyi lenne mint:
Résznek nőni egy egésszé,
És a többi részt kizárni,
vagy magában egyesitni.
A tengernek ázaléka
Hogy nőhessen akkorára
Mint az összes tengerek?
Igy, az ember meddig nőjön:
Hogy kinőjön abból, a mi
Végtelen? … Nem!
A mi csak rész, a mi csak tag:
Abból nem telik ki minden.
E szerint az a teendő,
Hogy megismerjük magunkat,
Mint tagot, részt, egy sugárt;
És tanuljuk a valót,
A nemest, a szépet és jót;
S mint világosság szülötti:
Fényesen érvényesitsük
A magunk egyéniségét:
Jóltevőleg mint az áldás,
Hasznot és gyönyört okozva
Mindenütt a merre járunk.

VI.
És most állj elé, te gyáva!
A ki bölcset szenvelegsz,
A ki még a SEMMIT is
Látod, és lefested, úgy ahogy
Kézzel is megfogható.
Jer! Tanitsd meg a világot:
Mit tesz a megsemmisülés?
Hogyha ezt hiszed magadról.
Jer! Mutasd meg – hogyha olyan
Jól megfogtad azt a semmit: -
Hogy hová lesz, és mivé lesz
A mi benned ezt beszéli:
„Én tudom, hogy én vagyok!”
A mi benned gondol és tud,
Lát, itél, akar, mozog?
Vagy talán nincs benned ilyen?
Ah vagy úgy! Hiszen neked
Test levén az istened:
Szellemet nem ismerő
Tested így bölcselkedik, hogy:
„Nem vagyunk több, mint anyag; se
Durva, lomha és sötét rész
Hozza létre a nemest (!),
A cselekvőt, a világost,
A teremtőt, a mi bennünk
Lenni látszik (!);s mint müvének;
Ugy el is pusztulnak együtt
Mindörökre (!).
Más szavakkal:
Földünk vet világot (!) a
Napra, holdra, bujdosókra.
És nem a nap hozza létre
A virágokat tavasszal.
Földi fény (!), a föld sugára (!)
Lelkesiti a pacsirtát
És a költőt…
És nem a nap távozása,
- Mint fényének és hevének
Vagy szerelmének fogyása -
Hozza ránk a tél fagyát,
Mint az élet éj-szakát.
A ki ezt cselekszi, nem más
Mint a föld, e barna hölgy,
A kinek szüksége nincs
Holmi férfiúi napra;
Minthogy ő, mint önteremtő,
Önmagátul is foganszik (!),
És teremhet mindörökké,
S mint afféle nő-szaturnus:
Önszülöttit, a kiket
Reggelente hoz világra,
Estebédre elfogyasztja,
S azzal vége mindeniknek”. (!!!)
Ugyde hát mi az te benned
Ami így okoskodik? -
Hogyha nincsen szellemed!
Ah! tudom már:
A fejed belgépezetje
Nemde? És e gépezet
Csak magától, s úgy esetleg
AlkotÓDOTT okszerűen,
És oly mesterségesen,
Mintha egy furfangos órás
Készítette volna Pesten?
Szóval, az, mi benned itél:
Nemde a velőd anyagja?
És a lelked édes apja:
A dicsőséges gyomor?…
Már az áll, hogy gyáva, önző,
És kaján vagy! Háladatlan
Istenedhez, és magadhoz.
Egyfelől a jónak, rossznak
Tiszta öntudalma rémit;
Másfelől kétségbe esve
A fölött, hogy nem születtél
Egy kissé mindentudónak:
Összeesküvél eszeddel
Szived ellen;
- (Mert hisz innen,
A természet jobb sugalmát
Néha néha
Hallanod kell tiltakozni,
Bármi halkan és szerényen. -)
És eszed tagadja mindazt, 
Mit nem érthet könnyedén.
Sőt tagadja önmagát is:
Mert hisz önnön lényegét
Oly magasra sem becsüli
Mint egy rossz cseréppipát,
És az utcaport, a melyről
Még is tán elismer annyit,
Hogy mi sem vesz el belőle,
Bárha szerteszét repül is
A szeleknek szárnyain.
Ó sötétség és konokság!
A ki még azon vigaszt is
Eltaszítod önmagadtól,
Hogy reád is felviradhat
A valóság napvilága;
És e durva helyzeten túl
Még lehetsz az, ami nem vagy:
Boldogságra érdemes.
Én azonban, mind e mellett,
Szivesen elismerem, hogy
Ellenséged szól belőlem.
Azt is értem, és ismétlem
A mit elmondék: hogy a te
Léted oly szükséges épen
Mint az ellenségedé.
Ó igen! Te múlhatatlan
Alkatrész vagy a világban.
Hogy lehetne máskülönben
Végetlenség a tökélyben,
Mérhetlen való, nagy és szép,
Szóval végtelen dicsőség:
Hogyha szembe mindezekkel
Ott nem állanál örökké
Mint otrombaságnak elve,
Megverendő s elvetendő!
Mint határtalan hazugság,
Mint sötétség, hogy tagadjad
A világosságot és fényt;
Szóval: mindaz, a mi hitvány,
A mi rossz, és a mi ocsmány?
Én tehát mint ellenséged
Mondom ezt, a mit beszélek.

VII.
A mi van: nem lett, hanem van.
S abból a mi létezik,
El nem veszhet semmi sem.
És ha el nem vész a durva
Része annak, a mi van:
Akkor mennyivel kevesbbé
Veszhet el belőle az,
A mi fő: a léterő?!
A nemes rész, a mi lényeg?!?
Semmi sem holt a világon;
Minden él, csak  állapotja
Változandó.
E szerint e szó: „enyészet”,
Érzékek szerinti szó; csak
Földiség ábrázolója.
„Kezdet és vég”: semmi sem több
Mint anyagmérvek szerinti
Észrevétel. Épen olyan
Mint a reggel és az est;
Mint a hónap és az év.
Igy e név is hogy: „halál”, a
Gyönge lelkek réme, szinte
Jámborrá lesz, azt jelentve:
Élet hidja, átmenet, vagy
Állapotnak, helyzetünknek
Változása.
Hát a gőzzé változott viz,
És az ellobbant ölő por
Semmivé lett:
A midőn eltünt a légben
Testi látásunk elől?
Nem! Csupán csak állapotja
Változott át. Fölcserélte
Láthatatlan lételemmel
Azt, mi rajta látható volt
Testi szemmel.
*
*   *
Eltününk a láthatárról,
Elfogyunk, mint a szövétnek,
Elrepülünk mint a gyémánt,
Megsokalván a tüzet, vagy
Börtönünket.
Kölcsönzött nehéz mezünket
Visszaadjuk földanyánknak.
Ennek életében olvad
A mi hozzá tartozik.
A való, a léterő,
A mi most eltünni látszik:
Könnyeden folytatja utját,
Melynek vége nincs sehol,
Mert az a tökélyek utja.
Szellemünk, a léterő, mint
Őserője láthatásnak
Értelemnek és tudásnak
És tevésnek: átmenetkor
Elvetett anyagmezéből
Némi részt visz el magán,
Mely könnyebb, tisztább, mint az aether,
Szellemibb a napsugárnál,
Villany- és delej-folyamnál.
E szerint lényünk alakja
Megmarad,m ert szellemünkön,
- A benső egyéniségen, -
Nem történik változás,
Igy az is természetes, hogy
Vágyaink velünk maradnak.
Mert hiszen bennünket épen
Vágyaink röpitnek át a
Tulvilágba. És mi őket
Ott korlátlanul követjük,
Merre tetszik vinniök.
Bölcsen vet magának ágyat
A ki szenvedélyeit
Itt alant úgy rendezé, hogy
Könnyen válhatik meg attól
A mi durva, a mi földi,
A mi nem való az égbe;
Sőt ha még a legjavát is
Megtisztitja a salaktól.
Jobb a földi oskolát
Ugy végezni, hogy ne jussunk
Ott a szégyenpadra mindjárt.
Mert ha itt lent elhibázod,
Ujra kezded ott a számot.
Itt az ember gondol: ott lát.
A mit itt lent képzelünk.
Azt ott látja szellemünk.
E szerint ott a kivánat,
Mint kedélyünk látománya:
Már egyuttal teljesülés.
Szellemünkre nézve többé
Nem létezvén testi gátak:
Ott leszünk a hol kivánjuk;
Minden ember lelki arca
Láthatóvá lesz előttünk,
S hogyha tetszik: olvasunk
A szivekben és vesékben.
Ekkor, úgy hozván magokkal
Hajlamink, vonzalmaink,
- Mint örök törvényhozóink -:
Égi-tiszta szenvedélyek
Fűznek össze mindazokkal
A kik és mik fenn az égben,
És a földön érdekelnek.
És levén örök hatalmak
Tényezői: részt veszünk az
Emberek dolgában itt lent;
Egyesekre, s így a közre
Hatva, titkos utain a
Vonzerőknek.
A földhöz való viszonyban
E közvetlenség azonban
A szerint tágul meg, a mint
Égi pályánkon haladva,
Szellemünk a földiségtől
Oly eszményi messziségre
Távozik, hová az ember
Távcsövön sem lát el innen.
Ily magasságból csupán
Közvetett módon lehet már
Közlekedni földiekkel.
Mert azon eszményi tájon
Istenibb nyelven beszélnek;
Ennek ábécéje közt
Földi nyelvünk egy betűjegy,
S e betűknek száma nincsen.
Földi eszmék, földi képek
Kis világa:
Annak a  roppant világnak
Egy parányi tartománya.
És ezen dicső magasság
Nem csupán az ész tökélye.
Értelem, tudás, ítélet
Égi fénye:
A tökélynek ott csak egyik
Alkatrésze.
A világitó erő
Nem valósitná magában
A mi fölséges napunkat,
Hogyha fénye nem hevitne.
Képviselje bár az ész
A világosságot; ámde
Szív a tüzpont; szív a magva
Mind a hévnek, mind a fénynek;
- Mert hisz’ a tűznek fogalma
Egyesíti mind a kettőt. -
E szerint a tűzelem
Léterővel birva bennünk,
Lényünktől elválhatatlan.
Nála létezési szükség
Az, hogy égjen, és hevitsen.
Más szavakkal: a magasban,
A ki ember, kell hogy abban
A kebelvilág tökélye
Önmagát érvényesítse:
Véghetetlenül szeressen.
És okozzon hő szerelmet.
Tündököljék tisztasága,
És a legfőbb boldogságot
Boldogításban találja.
A mennyország így valósul
A kebelben, a síron tul.
Szeretetben boldogok:
Tiszta fényes angyalok.
Ez tehát az összehangzó
Nagy tökélyek égi tája.
Itt hajnallik, itt virad már
Minden lét első okának
Mély titkú benső világa.
Ily magasságból a szellem
Nyelve, itt lent érthetetlen.
Ámde ég és föld között
Egy örök távirda van,
Szakadatlan
Kapcsolatban:
Szellemeknek lánca ez, kik
Szeretetben
Egyesülten
Képeznek sugárvonalt
Embereknek lelkeiglen,
Innen isten sziveiglen…
Ámen!

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.