Baja Mihály (1879-1957): Elégia egy vén diófa alatt (1947.júl.10.)

- Harmathy Ferenc martinkai szőlejében –

Öreg diófa, mikor utoljára

Ültünk árnyékos lombjaid alatt,

Zsongott bennem már akkor ez az ének,

Míg sok-sok meddő évem elszaladt.

Tudom, vígabb lett volna, hogyha akkor

Melegiben kerítek rája sort,

Megül a tépett lombon a madár is

Hallgatva, kit a szélvész elsodort.

Talán kihűlt a hű baráti szív, mely

Derűjével ott úgy körülölelt?

S ki a fejét még ráfektetni vágyott

Csalódva benne, jéghidegre lelt?

Nem halt el a barátság égi lángja,

Mely ránk megannyi víg órát hozott,

Csak az idők járása lett csalóka:

Tavaszt jósolt, de télre változott.

Hová lett a szemünk cikázó fénye?

Hová lett a dal ajkunkról, hova?

Mint őszi erdő lombjait ha veszti,

Elszállt a vidámságunk, el tova.

Mikor is volt? Lehet tíz, vagy húsz éve?

Az a gyönyörű nyári délután?

Megült a nap hulló aranysugára

A vén diófa rezgő sudarán.

én is még akkor ifijonti hévvel

Kedvem derültén pedzettem e dalt…

Nem volt azóta nyár sem, az utolsó

Kacagó rím is tört szívembe halt.

Ki tud dalolni, míg homályba hulló

Temetőkerten visz az útja át?

Hol csendre int a sírok bús magánya

S némítja hangos életünk szavát.

Virág nyit ott is minden új tavasszal,

Mézet szed ott is döngicsélve méh…

Fészket rak ott is a madár dalolva

S mi benne fájó, mind a szívemé.

Kik átöleltük egymást vigadozva,

Hol vannak ők? És hányan vannak itt?

Emléküket a lelkünk simogatja

S egy fátyolos hang azt susogja: csitt!

Hervadt az arcunk, míg idézzük őket…

De én a csendet mégis megtöröm:

Fel a fejünkkel, hisz mienk az élet!

Nekünk virul virága, az öröm!

Hej, gazda! Bár a vész megülte pajtád,

Maradt még egy kis búfelejtetőd?

Telek múltán a szíved koszorúzza

Lányod, fiad és hű szerelmű nőd.

Ím, ez öreg diófa a tanúm rá:

Mosolygó dalt ígértem hajdanán.

Mosolyog már a nyári nap felettünk

S dalos madárnak fészke ring a fán.

Munkálkodik a szőlők nagy Kapása!

Kapája élén hullnak a gazok,

Akik a gazdag szüretet kivárják:

Azok lesznek a boldogok, azok!

S te vén diófa, nagy idők tanúja,

Virulni még sokáig lássalak:

Áldj meg minket lehajló lombjaiddal,

Mint ahogy én téged megáldalak.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Gáll Anna×: A holt város

Mindig halott volt ez a város,

de nekem valaha élt,

erősen éreztem benne mindent,

bánatot és szenvedélyt.

Ismerősek voltak az utcák,

szerettem, féltem embereit,

fullasztott, szűk volt, de valóság:

a vágynak bőven volt tere itt.

Most az ízek, illatok régiek,

kábít a színdús, alkonyi ég,

de nincs lélek a vészsújtotta kövekben,

nincs sehol menedék.

Hiába rovom estig földjét,

csak pora van már, nincs mámora,

talán az élők sem élnek itt,

a gyásznak sincs igazi tora.

A holt Brügge lehetett ilyen,

minő most te vagy Debrecen,

némán járom bús utcáidat

s emlékezem, emlékezem…

^×) Debrecenben született és itt indult el költői pályája, de 1934 óta a fővárosban él. „Jó volna már őszintén szólni” című verskötete 1937-ben, „Változatok egy témára” című pedig 1941-ben jelent meg. Az alább közölt vers sajtó alatt lévő „Vágy és veszély” című új kötetéből való.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Gyökössy Endre: Rongylabda

Szőnyi István  alkotása

Rongylabda az öregember,

sehol sem kell – otthon sem kell,

az élete hasztalan,

mindenkinek útjába’ van.

Ide lökik, oda rúgják,

Könnyen adják ki az útját;

ha mit csinál: nem jó semmi…

Kár, kár, kár megöregedni!

Heverészget: jaj de lusta!

Motoz: mért nem ül a sutba?

Enni kér: a sorát várja!

Éhes: mért nem jár a szája?

Akár beszél, akár hallgat,

csak hizlalja az unalmat;

ha dolgozik, vagy ha tétlen,

baj ez, baj az mindenképpen.

Jó az Isten! Meg is szánja,

vigasztalást lehel rája:

- Zokon ez se, az se essék,

ők is lesznek öregek még!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Jókai Mór (1825-1904): Az arany ember

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

AZ ARANY EMBER

A Vaskapu sziklakatlanában lóvontatta gabonaszállító hajó birkózott a tomboló elemekkel. Utasainak, egy Trikalisz Euthym nevű titokzatos görög kereskedőnek és alabástromszobor szépségű tizenhárom éves leánykájának, Tímeának huszonnégy evezős török ágyúnaszád járt a nyomában. Az ifjú, szőke hajóbiztos, Timár Mihály rettenthetetlen bátorsággal vezérelte át a hajót gyilkos zuhatagokon, alattomos zátonyokon, fortélyosan megvesztegette a parti őrséget, és a Szent Borbála egérutat nyert az üldözők elől.

Jókai Mór (1825-1904): És mégis mozog a föld

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

ÉS MÉGIS MOZG A FÖLD

„Eppur si muove!”

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet, éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy  ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan ember története a regény.

A debreceni Nagyerdőn van egy híres tanya, többnyire diákok látogatják, jó boráért, jó gazdájáért még Csokonai idejéből emlékezetes hely. Annak pincéjébe Nagy uram, a kocsmáros csak válogatott vendégeit eregeti. A diákok úgy hívják azt egymás közt, hogy „sacro sanctum”. Ott gyűlnek össze, ott énekelnek tiltott nótákat, játszanak a tiltott hangszeren, a tárogatón, szavalják a tiltott, rebellis verseket. S ott írják a Csittvári krónikát. Nevezetes könyv az. „Csitt” – azt teszi, hogy legyünk némák. Gyűjteménye mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amiket a hatalom vaskeze kitépett a lapokból.

Jókai Mór (1825-1904): Szegény gazdagok

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

SZEGÉNY GAZDAGOK

Lapussa Demeter kiállhatatlan vénember. Egész napi mulatsága abból áll, hogy tűrhetetlen rigolyáial bosszantja a családját és egész környezetét. A család pedig nem tehet mást, némán tűr, és várja, mikor talál meghalni az öreg. Már nyolc esztendő óta nem tágítanak a betegágy mellől, nehogy az öregúr valamelyiküket ki találja felejteni a végrendeletéből. A Lapussák ugyanis gazdagok. Nem igazi urak, csak gazdagok. S a gazdagságból részesedni kíván Demeter úr fia, a fösvény és kapzsi János, ennek húga, Lángainé, a harmincas éveiben járó, rátarti özvegyasszony, s örökség illetné az elhalt harmadik testvér gyermekeit is: a nagyapjuk házánál élő Henriette kisasszonyt meg az öccsét, Kálmánt. Nekik ugyan még nincsen szavuk a h áznál, Henriette tizenhat éves, sápatag, érzékeny, angyali teremtés, sem véleménye, sem akarata, Kálmán pedig még iskolás, kissé könnyelmű, de jószívű fiú.

Némi változatosságot hoz a család civódásokkal és torzsalkodásokkal terhes, mégis egyhangú életébe báró Hátszegi Lénárd látogatása. János úr mutatta be a bárót azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy férjhez adja hozzá árva unokahúgát, a kevés szavú, szinte még gyermek Henriette-et. A gondolatot mindenki lelkesen támogatja. Nem csoda, báró Hátszegi igen kedves ember, kellemes társalgó, mindig vidám, eleven, és ami a legfontosabb: roppant birtokai vannak, s számláit – bármily magasak – mindig jó körmöci aranyakban egyenlíti ki. Amit pedig róla rebesgetnek, azt okosabb nem meghallani. Henriette-et nem kérdezi senki. Neki még sem esze, sem akarata, hogy olyan fontos ügyekbe, mint a saját férjhezmenetele, beleszólása legyen. Csak az eljegyzési előkészületekből veszi észre, hogy tulajdonképpen már menyasszony.

Oláh Gábor (1881-1942): Egyet lép az ősi város

Sárba ragadt roppant csizmád

Egyet toppant, ősi város,

Patkód csattan a csatakban,

S lehull rólad, ami szennyes, ami sáros.

Egyet léptél, öreg város!

Porban fürdő lelked egyszer

Megsuhog, és nagy csodára

Föllebbenve a földszintről

levegőbe emel kedved szegett szárnya.

Emelkedel, nagy csodára.

Szaharádon virágzó kis

Oázisok ligeteznek;

Keringelő pillangók is

udvarolnak rügyező csöpp leveleknek.

Piros rózsák ringadoznak, rengedeznek.

Földbe rokkant gubás kunyhók

Úgy elmúlnak, mint az álom.

Három tornyos palotáknak

Égre szökő dandárjait megcsodálom.

Olyan ez, mint a szép álom.

A nagy erdő hajnalonta

Belopózik s az utcákon szerte szórja

Akácfái virágának illatát – és

Minden ablak csupa rózsa,

A nagy Erdő virágokkal tele szórja.

Itt születtem, itt ringatták

A bölcsőmet; itt daloltam

Első nótám. Utolsót is

Itten dobban, tudom, szívem. De még holtan,

Holtan is oly büszkén vallom,

Hogy, Debrecen, fiad voltam.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Gyökössy Endre (1913-1997): Kossuth katonája

Három harangszóval búsa csendítenek.

Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?

Öreg, ifjú, gyermek szeme könnybe lábad…

Sűrűn látogatnak egy alacsony házat!

Jól tudja mindenki, hogy a halott hol van.

Hogy kinek húzzák ott búsan a toronyban?!

Minden könny azt sírja: Meghalt Balogh Ádám.

… Ki is terítették nyűtt halottas ágyán!

Fekvő beteg ő volt egy esztendő óta –

Egy esztendő óta nincs is Kossuth-nóta:

Honvédruháját is felöltötték rája

Hiszen az volt ő is: Kossuth katonája!

Halottas ágyánál múlt időkbe szállnak –

Bús idejébe a falevélhullásnak:

… Falevélhulláskor, virághervadáskor

A falu népének kijut a vígságból:

Sok lányt vezet akkor boldog esketőre

Katonaszabadult régi szeretője.

A násznagyi tisztet jól ki végezné el?

Ádámhoz fordulnak hosszú könyörgéssel,

Mert néki öröklött jó magyar szokása,

Vonakodik elébb, korát magyarázza:

Van tán arra más is, odavalóbb ember.

Már én öreg vagyok… no de még az egyszer!

El is megy kardosan, csákóban, mentében.

Lobogó tűz lángol csillogó szemében.

Ha beszél: Kossuthot emeli az égig!

Ha hallgat: bús lelke Kossuthra emlékszik!

Csak egy nótája van… hej ha még izenne?!

… Beállna most is a honvéd regimentbe!

Köszöntőt mondani násznagy uram gondja.

A vén Balogh azt is csak Kossuthra mondja!

Az ifjú párt éltesse a tanító, a pap…

Az ő szíve, ajka egy percre se szabad.

Mert Kossuth szívének minden dobbanás,

Mert Kossuth, ajkának minden sóhajtása!

Lagziban marad sokszor éjféltájig.

Az öregebbekkel borozgat, tanyázik.

Csak Kossuthról beszél… ügyet se vet rájok

Ahogy mulatoznak a legények, lányok:

Nevet a hegedű, a cimbalom kacag,

Ropogós tánc után nótára gyújtanak.

Egyszer csak felkel az öreg honvéd. – Ádám,

Megmozdul a kontrás a kemence hátán,

A legények, lányok koszorúba állnak,

Ő meg szemével int az öt szál cigánynak

S belépnek a körbe, búsan muzsikálják

Az Ádám nótáját: A Kossuth nótáját!

Öreg ifjú danol, a cigány csak húzza…

Ha egyszer elvégzik, elöl kezdik újra!

Ádám csak hallgatja, röpíti a lelkét –

Száz csatát végigjár, mielőtt betelnék:

Isaszeg, Vizakna, Nagysalló, Világos…

Kicsordul a könnye… valakit megátkoz.

Az a keserű könny a nótának vége.

Leül Balogh Ádám násznagyi helyére.

De az a fájó könny ott ragyog szemében…

Majd mosolyog ajka keserű gúnyképpen.

Sokáig nem bírja, hazafelé ballag.

Még egy Kossuth-nótát! aztán vigadhatnak!

Három harangszóval búsan csendítenek.

Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?

Öreg, ifjú ajkán bús halottas ének…

A temetőkertbe koporsót kísérnek.

Ott a falu népe, minden ember gyászol.

Könnyek közt búcsúznak az öreg Ádámtól!

A deszkakoporsót leteszik a sírba.

Nincs csak egy ember is, ki nem fakadna sírva,

Kántor elénekli, pap elprédikálja.

A nép búsan rákezd a Kossuth-nótára!

… Nem kérdi senki, hogy ki mondta, ki kezdte?

Tán az öreg honvéd köztük járó lelke!

 *

Ezt a költeményt Debrecenben írtam első éves jogászkoromban, 1901 elején. 1901 március hó 15-én már öcsém, Gyökössy József VII. éves diák szavalta a szarvasi főgimnázium március 15-i ünnepén, nagy sikerrel. 1901 tavaszán az „Új Idők”-ben jelent meg. Hamarosan közölte a verset a Vajda Gyula szerkesztette „Ünnepi versek” c. anthológia is. E versem óta tart számon mint költőt a magyar irodalmi élet.

A költemény 1902-ben az Akadémia Farkas-Raskó-pályázatán, mint legjobb költemény, dicsérő elismerést kapott. Ekkor írta az „Egyetértés” c. napilapban „Csípő Vas” álnéven valaki az alábbi érdekes cikket a versről:

„Kossuth katonája. – Levél a szerkesztőhöz. – Az Egyetértés-ben olvastam az alábbi dolgot s – érzem – föl kell szólalnom, hogy el ne csússzék nyomtalanul a sárga-fekete színű merénylet, melyet a Széchenyi által alapított akadémia követett el a nemzeti függetlenség eszméje ellen. Mert a dolgot érdemes kissé közelebbről megvilágítani, hogy a sötétben dolgozó denevérek és a tudomány köpenye alatt tenyésző kryptogamok szárazon el ne vigyék.

A Farkas-Raskó díjról volt szó néhány  nap előtt. Az Akadémia évenként kitűz egy százforintos csekély díjat hazafias költeményre. Legelső nyertese e díjnak Varga Gyula volt, kinek tulajdon apósa ítélte oda, mint előadó pályabíró a díjat, kétszer is felolvasván az Akadémia előtt a kitüntetett verset, hogy e rettenthetetlen após képes még egy tucatszor felolvasni e verset, inkább beleegyeztek a száz forint odaadásába, még mindig olcsón menekülvén meg az újabb felolvasásoktól.

A legutóbbi ítéletkor a 100 forintnyi óriási összeget nem adták ki, mert találtak ugyan kiváló hazafias költeményt a pályázók között, azonban ez – Kossuth Lajosról szólótt s ezt az Akadémia csak nem jutalmazhatja.

A bírálat nagyjából ezt mondja:

„Legérdemesebb mű a „Kossuth-katonája” című.

Ez a költemény genre-kép az öreg honvédról, kinek lelkében csak Kossuth képe élt; ez kísérte még a lakomák zajába is, az ő nótája zengett ajkán, az ő nótáját húzták el a sírján is.

De a genre-rajzot eltorzítja az a vonás, hogy az öreg még mint násznagy is csak Kossuthról beszél, a lakomán csak az ő nótáját húzatja; ő még az új párt sem tudja felköszönteni, mert Kossuth szívének minden dobbanása él benne. E túlhajtás elrontja a költemény igaz, természetes hangját.

Az egész világbirodalom lehet bizonyságunk, mily kevés költőnek sikerül egy igazi nagyszabású alakot úgy megteremteni, hogy az mindenki szívében visszhangot adjon. Heine „Két gránátos”-a világhírűvé lett a francia katonának a nagy császár iránti imádatáért, mely még a sírból is kilépteti a holt gránátost, hogy a császárt, a császárt megvédje! A „Morituri2 három kis darabjának „Friciké”-je mért lett európai hírűvé? Mert az agg anya az ő rajongó szeretetében fiát ott látja „a császár, a császár!” mellett. Zedlitz „Éjjeli hadiszemlé”-je szintén azért lett európai hírűvé, mert benne a katona felolvad az uralkodója iránti szeretetben.

A magyar költő nem oly szerencsés negyedfélszáz év óta, hogy ilyen típust teremthessen. Rajongása azonban méltóbb alakok felé fordul, ha eszményíteni akar: Rákóczit és Kossuthot keresi  föl, kik a megtestesült haza- és szabadságszeretet eszményképei valának. Tulajdonképpen Kossuth Lajos még életében azonossá vált a magyar függetlenségi eszmével s így a nagy aggastyán megérte életében azt, hogy a testi élettől elvonatkozva, őt egy eszmének nézte minden tisztességes, igaz hazafi.

S íme, akad egy költő, ki ezt megérti s nem egyenesen magában Kossuthban, őt aposztrofálva dicsőíti a magyar szabadság eszméjét, hanem egy érdekes alakban: a vén honvéd alakjában, ki felolvad Kossuth imádásában. Előtte csak a nagy kormányzó él, minden gondolata csak e körül forog és csodálatosan szép, magasztos vonásul állítja oda a költő elénk ez alakot úgy, hogy midőn egy ifjú párt kellene felköszöntenie és a jövőbe szólania, az agg harcos lelke akkor is a múltban száll és mást nem lát, csak az ő lelkének bálványát, Kossuthot. Ami a költészetben a legmagasztosabb, a divináció, melyre csak az igazi nagyszabású költői tehetség emelkedik föl, ez lesz a „Kossuth katonája” szerzőjének bűnévé, mert e divináció, e legfelségesebb költői adomány Kossuth dicsőítésére szolgál.

Akárki legyen is az ismeretlen szerző, ha a Széchenyi háta mögött ólálkodó testülettől akar elismerést és esetleg díjazást, fogadja meg a tanácsunkat. Írja át versét egy „lojális” alakra, adja be jövő évre s ugyanazok, kik megrótták, amiért Kossuthot magasztalta, megduplázva adják ki neki a jutalmat. Csak Kossuthnak hagyjon békét. Csípő Vas.”

Ma sem tudom, ki ez a „Csípő Vas”? Igaza lehet abban, amit ír. Mert a következő évben Kun Bélának, a vásárhelyi költőnek Deák Ferencről írt ódája nyerte meg a Farkas-Raskó-díjat:

A „Kossuth katoná”-ját az egész országban szavalták és szavalják, sokszor cigánymuzsika kísérettel vagy énekkari énekkel. Sokan mutatkoztak be nekem így: „A Kossuth katonája szavalója vagyok.” Így mutatkozott be kb. 20 éve a Dunán inneni ev. egyházkerület mai püspöke, Kuthy Dezső is, mikor egy kocsira ültettek bennünket a szarvasi állomáson a fogadóbizottság tagjai, ahová mint szarvasi öregdiákok érkeztünk a diákmajálisra. A vers kötetemben jelent meg, mégpedig a „Bokrétá”-ban (Debrecen, 1902) és a „Hiszek” című könyvemben (Budapest, 1932).

Legyen ez a húszéves koromban írt költeményem az 1848-as Nagy Év centenáris ünnepén a Debreceni Képes Kalendáriom egyik ünnepi verse. Egy betűt sem tudnék rajta változtatni ma sem. Ez voltam. Ez vagyok. Miért, miért nem, az ihlet szorítására sok olyan verset kellett és kell írnom, amelyek a hatalmon lévőknek – úgy látszik – nem kellettek és nem kellenek.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.