Pierre-Jean de Béranger (1780-1857): A régi zászló

Dicső bajtársaim csoportja
Vett engem lelkesen körül;
A szívem most megrészegül,
Oh annyi emlék él a borba’.
Hőstetteinkre arczom ég,
Kunyhómban harczaink zászlója,
Mikor rázom a port le róla,
Mely elboritja szép szinét.

Kis viskó rejti most magába,
A hol lehajtom bús fejem,
pedig hejh, egykor győztesen
Husz évig szállt ezer csatába!
Borostyángalyak disziték,
Fényét látá egész Európa.
Mikor rázom a port le róla,
Mely elboritja szép szinét?

Zászlónk hazánknak áldozá mind
A sok vért mely alatta hullt.
S ha a szabadság felvirul,
Nyelével játsznak unokáink.
Vigye hirünket szerte-szét,
Az elnyomókat megcáfolva:
Mikor rázom a port le róla,
Mely elborítja szép szinét?

E zászlót messze vitte egykor,
Most itt hever fáradt sara.
Hol az ős Gallok kakasa?
Tegyük fel! Az majd mennykövet szór,
S hazánk felejtve bús szivét,
Áldást mond majd e hős zászlóra.
Mikor rázom a port le róla,
Mely elboritja szép szinét?

Sokat bolygott a győzelemmel,
Most törvényünk alapja lett.
Hajdan, hej! A Loire felett -
Hozzá szegődött minden ember;
Ha balsors ér, ő az, ki véd,
Határunkat vésztől megójja.
Mikor rázom a port le róla,
Mely elborítja szép szinét?

Fegyvereim mellé tevém le;
És visszafojtva lélegzetemet,
Oh jer száritsd le könyemet!
Jer jó zászlóm, szívem reménye!
Az ég meglátja könyemet,
S forró imádságomra hallgat:
Igen, lerázom  port róla,
Mely elboritja szinedet.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 26. szám,1895. Jún. 30.


Deutsch Sándor (19. sz.): Üzenet

Szállj kis dal, szállj sietve,
Szállj messze napkeletre
Hol bölcsőm hona van;
Hogy utadon ne tévedj,
Majd vágyam lesz vezéred
Mely ott jár untalan.

Ott a kis domb oldalán,
A rezgő nyárfák alján
Szépen elrejtetten
Egy ócska házikó áll,
A legszebb palotánál
Kedvesebb ez nekem.

Az ócska házikóba
Ül egy öreg anyóka
S kötöget csendesen;
S míg ujján fogy a czérna,
Szemében néha-néha
Egy-egy köny megjelen.

Mint szeretet követője
Zsongj édesen körötte,
Csókold arczát, kezét;
S a mit beléd lehelltem,
Áldást, vigaszt, szerelmem,
Beszéld el mind, beszéld.

Mondd, hogy én is mennék,
Veled szárnyra kelnék
A szeretett tájig.
Mert nincsen e világon,
Mit úgy csókolni vágyom,
Mint fonnyadt ajkait.

Szállj hát kis dal sietve,
Szállj messze napkeletre,
Vágyam ott lesz veled,
Vidd áldásom helyettem,
Lebegjen az szünetlen
Édes anyám felett!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 25. szám, 1895. jún. 23.