Dukai Takách Judit: A beteg Malvina

Mi az ember? egy kinyílt rózsaszál,

         A virító kornak tündéres kertjében;

Addig virít mig tövisre talál;

         S elhervad éltének legszebb idejében.

Mint örülünk boldog napjainknak!

         Fellengve azt véljük félistenek vagyunk,

Képét vesztvén ideáljainknak

         Könnyes szemmel látjuk, hogy megcsalattatunk.

Mit nem képzünk a szép jövendőnek

         Ezreket igérő gyémánt világában;

Bármely jók is a jelenlevőnek

         Órái, nem nyugszunk dajkáló karjában.

Oh! ki tudja, mit fedez előlünk

         A titkoló kárpit sűrű homályába?

Ki tudja, mely pillanatban dőlünk

         A szerencsétlen sors prédáló sirjába?

Nem rég én is örültem éltemnek,

         S lelkemnek vágyási szárnyakat füzének:

Egy árnyalak maradt képzetemnek,

         S a szép valóságok rendre eltünének.

Sóhajtozva utának pillantok,

         Kezemet bágyadtan végbucsúra nyújtom,

Titeket nem fedhetnek el hantok –

         Én már oltártoknál fáklyámat nem gyújtom.

Mulékonyság! tetőled megválom!

         Boldogságom, benned úgy sem remélhetem,

Oh csak addig késsél, örök álom,

         Mig jó barátimat egyszer ölelhetem.

Majd ha útjok lakom mellett megy el,

         Rá ismernek sirom mohosúlt kövére,

Oda jőnek, s a barátság emel

         Egy dalt Malvinának emlékezetére.

Forrás: Dukai Takách Judit élete és munkái (1909)