A
Hubertusz és a Dudlesz közötti réten úgy pattannak szanaszét a szöcskék a lépés
nyomán, mint az üllőn a szikrák a pöröly ütésétől. Bennük még vígan feszül az
élet rugója, amely napról-napra lankad a szeptemberi napfényben sütkérező
fákban és bokrokban. Lejtőre jutott az élet és az elfáradtak csendes
szédületével mosolyogva tűri, hogy a duzzasztó nedvek elapadjanak. Ami a minap
még zöld volt és suhogó, ma már sárgul és zörren, ami hangos volt, arra
hangfogót szorított a halk évszak, az ősz.
A
beteljesülés megbékélt molya fénylik a tájon. Így: megbékélten, mosolyogva kell
örülni a szeptemberi délutánnak, fent a Hubertusz teraszának egy védett
szegletében, ahová besimul a napfény, ahol az aranysárga bor körül még lepkék
cikáznak és olyan nagy a békesség, mint az asztal mellett heverő komondor
szemében.
Innen
felülről nézve a szem nem lát csak harmóniát. A nyár forrongó nyugtalansága
után az élet visszaring az egyensúly nyugalmába. Lent, a nagy lapályban,
jegenyesorok közt, mézszínű őszi fényben apró vonatok kúsznak a Rozália, Rax és
Schneeberg felé. Szelíd menüett-ritmus van az egymás mögött fodrosodó
hegyláncok vonalaiban. Zöld fodor, kék fodor, ibolyaszín fodor, valamennyi
aranyporral behintve. Néha egy ökörnyálfonál úszik el a táj előtt, s ahogy a
szem követi lassú lebegését, egymásután vonulnak el a lapályba torkolló völgyek
szájában lapuló falvak: Ágfalva... Felettük a sziklán a Karmeliták spanyolos
kolostora, a Várhely-kiáltó, a Nyíres karcsú tornya, a Károly-kilátó, a soproni
hegység őszi színektől tarkázott, napfénnyel telecsurgatott vonulata, és
lábánál maga az öreg város a kék égből kivágott tornyaival, melyek fölé régi
miseruhák aranybrokát pompájával borul az őszi délután fényessége.
Távolba
tekintő évszak az ősz. Szereti még egyszer megmutatni a messzeséget, mielőtt
elhomályosítja a ködhályog. Jó ilyenkor az élet, mint a friss dióbél, amit
gyorsan kell élvezni, amíg még nem szárad rá a kesernyés hám. Jó ilyenkor
nézni, a bágyadó nap felé fordítani az arcot és hallgatni. A mosolygó öregség
levendulaillata árad a hervadásból és valami kacér szomorúság, mint mikor egy
fonnyadó szépasszony színes divatholmi közt válogat a halálos ágyon.
Fent,
a Hubertusz-kilátó legfelső emeletén teljes körré tágul a táj. Arra keletre,
pirosodó szőlők közt a Virágvölgy kertjei felé lejt a Bécsi-domb. Ott lent most
piros arcú öregurak óvatos kézzel fejtik le az almát a csüggő ágról és izmos
karok póznákkal döngetik a diófáról az áldást. Oda is el kell még látogatni,
mielőtt megjönnek az őszi szelek, mert hátha az idén is száradó diót terítettek
az öreg vendéglő asztalaira abrosz helyett és a vörösbort a széttolt dió közé
állítják, ami majdnem olyan szép, mint a köröskörül bólogató őszirózsák szelíd
pompája.
A
Virágvölgyön túl a Tómalom tekint a nyár után, hátrább pedig, sárguló erdők mögött
a Fertő kéklik legkékebb kékjében.
*
Mialatt
odakünn elcsöndesedik az élet és útra kelnek a fecskék és gólyák, addig benn a
városban az öreg utcák nyári csendjét felveri a bevonuló diákság zsivaja. Friss
vér, tízezer vörös vértestecske zuhog a
kiszikkadt erekbe és gyorsabb ütemre nógatja az öreg város szívét.
Berzsenyi Dániel, Rákosi Jenő, Gömbös Gyula, Kánya Kálmán diákutódai hemzsegnek
barnára sülve az ősi iskolák előtt. Megnyílik a tankönyv-tőzsde, megkezdődik a
sapkavásárlás a „mukók” számára, akik falusi tiszteletes urak, tanítók,
jegyzők, csizmás kisgazdák kezébe kapaszkodva riadt szemekkel barátkoznak a
gimnáziumi udvarok, tanári szobák, pedellusok és diákotthonok izgalmas
levegőjével. Megjönnek a „zögerek”, a teológusok, a gimnazista lányok, megjönnek
a viszontlátás pirulásai, s a régi „Gruben”-ek és erdészkabátok közt félszeg
önérzettel feltűnnek a „balekok” vadonatúj bányászsapkában vagy erdészkalapban.
Veni
sancte, tanévnyitás: megkezdődik az új magvetés a városban, a lelkek tavasza a
természet őszében.
*
Az
erdő sohasem lehet csúnya, mert mindig igaz. Szép, mikor alszik, szép, mikor
szeret, mikor terem, mikor haragszik és mikor sír. Legszebb, amikor hervad,
amikor levelei, melyekre egy egész nyár írta forró üzeneteit, betelnek és az
enyészet nagy levéltárába szállnak. A napfényt, amelyet a levelek magukba
szívtak és a hűs zöld szín alatt őriztek, búcsúzás előtt visszasugározzák az
őszi természetbe. Apró napokká válnak, citromsárga, narancsszínű, skárlát,
arany, piros napokká, tűzzé és lánggá, diadalmas gyászindulóvá. Sárga
hegedűszóval búcsúznak a nyírfák, harsogó trombitaszóval a tölgyek és juharok,
rozsdás cimbalomhúrokon dobolnak a vadgesztenyék, a bükkös klarinétoz, a bokrok
pedig, mint egy gyermekkórus, a tarka bogyókották apró melódiáit zümmögik
hozzá.
A
Várhelyen szokott kezdődni, ahol az őskori sáncok felett a vadcseresznyefák
hirtelen megőszülnek. Onnan terjed aztán tova a színek tűzvésze és október
elején a komor fenyvesek kivételével lángokban áll minden völgy, minden hegy. A
nagy lángolás alján pedig, a hegyoldalak tisztításain az erika-mezők lila-vörös
zsarátnoka izzik és pirulva tűri a vadméhek ezreinek eszeveszett udvarlását.
Nem lehet másképpen: le kell heveredni az erika-ágyra, a vadméhek közé és
pantheistikus gyönyörrel, ázsiai egybeolvadással testvérnek érezni mindent –
még az embert is, aki ezt a testvérséget annyiszor megtagadja.
Míg
aztán egy éjszaka a dér belemar a lombba és hegyen-völgyön megindítja az őszi
aranyesőt. Mintha alélt pillangók, citromlepkék, admirálisok, rókák hullanának
szárnyaszegetten a fakoronák foszló felhőiből a földre, hogy visszaadják neki,
amit kaptak tőle: az Élet titokzatos építőanyagát. Türelmetlen szelek cibálják
a Tacsi-árok kanyarain a fákat, kozmikus utcaseprők szellőseprűvel terelik az avart
a patak mentén. Fogy a lomb aranya, növekszik az ég kék tengere. Kezd hűlni a
föld és megdidergeti azokat, akiket hord.
*
De
mielőtt kihűlnek, még hátrahagy az embernek valamit, amiben a nyár melege, a
napsugár illata és a kék é g optimizmusa keveredik, ami emlékeztet és feledtet,
gyújt és olt, ami hordókba zárt napfény, palackokba fejtett tűz, pohárba
töltött nyár: - bor.
Őszi
hajnalokon, amikor Sopron tornyai és házai még ködvattába rakva várják, hogy a
nap leolvassza róluk a ködöt, egymás után fordulnak ki a „poncichter”-utcák
kapuin a szekerek. Hordók, kádak, puttonyok és vödrök közt ott kuporog az egész
háznép nagyanyástól, unokástól az ülődeszkákon és a szekéroldalon s indul
kifelé, az északi határba, s soproni gazda-polgárélet legszebb ünnepére, a
szüretre. Csöngenek a ködben a szüreti csöngők, visítanak a gyerekek, a gazda
pedig a boldogságtól rekedt hangon biztatja az ökröket, hogy „heissz umma!”,
amikor felérnek a Szent Mihály-templomnál a dombtetőre és megkezdődik a fehér
köd alatt a szőlőlevelek vérvörös tengere. Ezért a napért robotol egész éven át
a gazdapolgár. Mert szép a búza, szép a krumpli, a káposzta meg az árpa is
szép, még szebb a bab, de legszebb mégis csak a szőlő. Ezért a kényes növényért
álmatlan annyi éjszakája, ezért szegi meg a vasárnapi munkatilalmat, ezért veri
magát adósságba, ez valamiképpen becsületének egy fontos része és verejtékes
életének poézise. Mikor aztán egy őszi reggelen, míg a nap nehéz küzdelem után
átvilágítja a ködöt és kezdenek árnyékot vetni a szőlőtök, benyomul a család a
hamvas fürtök közé és az első puttony kiönti az áldást a kádba, akkor úgy érzi
a gazda, hogy a világ egy nagyon szépen kigondolt valami, parasztnak lenni
pedig az egyetlen emberhez méltó foglalkozás. Mögötte az öreg város tornyai
törnek át a ködön, előtte a Fertő csillan fel, körülötte egész háza-népe sürög,
a kádba pedig ömlik a szőlő... Kell ennél több az embernek?
Este
aztán a Szent-Mihály felől csilingelve jönnek a szekerek nyikorgó kerekekkel,
maszatos arcú gyerekekkel, szőlővértől piros hordókkal és hozzák a városba a
„Burgundit”, a „Fertő-mentit”, a „Soproni kékfrankost” és a mustnak illatát,
amely a Várkerület nagy ívének kivilágított üzletsora előtt összevegyül a sült
gesztenye meleg illatával. A Rózsa utca, Balfi utca, Ruckherzu és Wieden
pincéiben pedig megindul a szőlőprés, a must gyilkos forrongása, megszelídítése
és borrá válása.
*
Szüret
után végleg elálmosodik a természet. A nap már nem bír a köddel és a felhőkkel,
csak néha-néha lobban még fel néhány órára és akkor is csak az avar közt
futkosó pókokat melegíti. Krumplilevelek égnek a kifosztott mezőkön. Fanyar
füstjük végighúz a zörgő kukoricakórók felett a Harkai-domb felé, ahol az
őszike halványlila lángjai dideregnek és összerezzennek, ha a vadászok
puskalövései beledörrennek a csöndbe.
Az
enyészet illata száll a város felé, melynek meghitt falai közt az emberek ismét
közelebb húzódnak egymáshoz és berendezkednek a télre. De előbb még egy halk,
őszi ünnepet szentelnek azoknak, akik már befejezték vándorlásukat az évszakok
útján. Fehér krizantémok kegyeletes havát terítik a temetőkre és fényvirágokat
ültetnek minden sírra. Suttogva hullámzik az őszi estben az élők tömege a
holtak szűk ágyai között fent az öreg Szent-Mihály-temetőben, ahol a nagy
templom árnyékában, dús faragású sírkövek alatt az ősök alusznak. Csak néhány
lépés innen az új temető, melyben azok pihennek, akiket még láttunk és
ismertünk. Száz és száz gyertya füstje libegi körül a nagy Storno-keresztet a
temető végében, magasan az alant sötétlő szőlőkertek felett, azok emlékére,
akik idegenben nyugosznak. A lángok vörös fénye végigreszket az áhítatos
arcokon és kirajzolja a fekete égre a Keresztet. A város felől pedig fények
kúsznak felfelé a görbe utcákon, imbolygó bányászlámpák és fáklyák. A
főiskolások jönnek ünnepélyes szalamanderben tisztelegni a Halál előtt, aki
halhatatlan, mint az Élet.
*
Bezárult
a kör, hogy pihenés nélkül új körbe lendüljön. Véget ért a séta a soproni
évszakok útján, de máris újra kezdődik azok számára, akik egy életen át keresik
a kicsiben a nagyot, a végesben a végtelent s egy öreg város képében és
életében az egész világ képét és életét.
(Forrás:
Soproni Szemle 1938. II. évf. 5-6.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése