Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza I. kötet II. könyv 5-9. fejezet

V. FEJEZET

A pápai deák

Tanuló Pápán. – Évi eredmény. Tanulmányai. –Schiller, Claudius, Matthisson, Heine és Lenau. – Olvasmányai. – Működése a képzőtársaságban. – Mint szavaló. – Bíráló tag. – A borozó az Athenaeumban. – Színészek Pápán. – Érdeklődése Szathmáriné iránt. – Cikke a Regélő-ben. – Szín és való című költeménye. – Pápai élete. – Tanító Horváthéknál. – Lenke sírján c. költeménye. – Lakása. – Szokásai. – Adomák. – Barátai. – Kozma Sándor. – Lantay, Demjén, Ács Károly, Bárány Gusztáv, Kerkápoly, Kolmár József. – Barátsága Jókaival és Orlayval. – Pályadíjak a képzőtársaságban. – Örömünnep.

Petőfi könnyen megérthető csalódással hagyván el Pozsonyt, okt. közepe táján érkezett Pápára, hol egyenesen Tarczy Lajoshoz folyamodott, hogy fölvételét kieszközölje és egy tanítványhoz segítse. Tarczy csakugyan beajánlotta újból Horváth István ügyvédhez, kinek Lenke nevű leánykáját tanította, amiért kosztot és pár forint havi fizetést kapott.

Az iskolába, eltelt éveire tekintette, a VII-dik, logikai osztályba vették fel. Minthogy azonban a VI-dik osztálynak (költészeti) csak I-ső feléből volt s ebből is rossz tanjegyű bizonyítványa, a VI. osztály II-dik feléről egy fél év alatt vizsgálatot kelle tennie. A vizsgálatot 1842 kora tavaszán állotta ki egy Bárány Károly nevű tanulótársával, ki jeles volt ugyan a számtanban, de annál kevesebbet tudott a költészettanból, míg Petőfinél éppen fordítva volt az eset. Kölcsönös súgással próbáltak hát egymáson segíteni, mondja Orlay, de nem érthetvén meg jól a súgottakat, oly furcsa feleleteket adtak, hogy a tanárok nevetni kezdtek; de azért mindkettejöket átbocsátották.

Általában itt is mutatkozott régi hajlama, hogy sokat tanul, de csak azt, ami neki tetszik. A mértan és számtan iránt pedig különös ellenszenvet érzett; e tárgyak óráiról is el-elmaradozott. ezért egyszer egy egész napi fogságra ítélték négy más társával együtt; köztök volt Kozma Sándor* is. (* Jelenleg főügyész Budapesten. Ez az eset a II. félévben történt. Kozma az I. félévben nem tanult Pápán, különben egy osztályba jártak.) Az időt mulatságosan töltötték el, Petőfi hevenyében egy színdarabot tákolt össze Az öt jó madár c. a.; ezt aztán eljátszották. Az előadás színlapját ő maga a „carcer”, falára fölírta, hol évek múlva is látható volt. Némely tárgyakban hátramaradását az is okozta, hogy kóborlásai miatt osztályaiban korához képest hátra volt maradva s míg némely tantárgyban elébb volt mint bármelyik, a többiben nemigen volt kedve elmaradását pótolni. Különben is tanárai közül csak Tarczy Lajost szerette; a többi tárgyakat Farkasdi Károly segédtanár és Czibor Ferenc magánoktató adták elé, kik kevésbé tudtak hatni rá.

Ezért osztályzata nagyon vegyes. Mindkét félévben kitűnő a német és magyar nyelvből s a II. félévben a földrajzból. Az I. félévben jelese van a vegytan első feléből, első osztálya a mértan számtani részéből és deák literatúrából, első másodosztálya a görög nyelvből. A II. félévi osztályzata általában gyengébb: első osztályú a vegytan második feléből, első az utolsó közül a tértanból (háromszög mérés, kúpmetszetek), a gondolkodástanból és görög nyelvből s első-második osztályú a növényösméből. Az erkölcsben folyton első osztályú.* (* A költői pápai bizonyítványa a szerző pontos másolatában a következő:

Jegyzet: A sorszám rovatban az eltérő számok a különböző tárgyakból való sorszámot jelölik, t.i. Pápán akkoriban minden tanár külön anyakönyvet vezetett a saját tárgyaiból. kora eltérően van beírva az egyes anyakönyvekben. Így a többi rovatok is gyakran hibásan beírva. A tanulók száma az egyes anyakönyvekben változó 38-43 közt. (V. ö. Petőfi-Múz. V. -2-3. l. kiadva egész terjedelemben.)

Emellett kedvenc tárgyainak egész mohósággal esett neki s erre fölhasználta az iskola könyvtárát éppen úgy, mint magánosok megszerezhető könyveit. Kivált történelmi és költői műveket olvas magyarban, németben és latinban egyaránt. Németül olvassa a francia és angol költőket is fordításban. Schiller állandó olvasmánya most is; nem csak Gyermek a pataknál c. költeményét fordította le, hatása eredeti költeményein is meglátszik e korból; kivált a Tűnődés s az Ideál mutatják e befolyást. Nem éppen a legjobb tanulmány kezdő lírikusra; de ő nem is merült el benne nagyon.

Claudius és Matthisson, Lenau és Heine szintén olvasmányai közé tartoztak. Claudiustól A pór esti dala s Matthissontól Elégia c. fordításai maradtak ránk 1842-ből a képzőtársaság emlékkönyvében; azt talán népies tárgya, emezt a várromok iránti romantikus hajlama kedveltetvén meg vele. Heinétől ugyanez évből Hazatérés c. alatt maradt ránk egy fordítása s utóbb is éppen az ő művei voltak rá állandóbb hatással. Lenau-val kivált azért állott lelki rokonságban, mert a pusztáról s ennek jeleneteiből vette tárgyait; e tekintetben megelőzte a magyar költőket. Ezen kívül hatással lehetett rá költői nyelve s az a mód, amint képeit alkotja, t. i. nem az ember lelkiállapotait hasonlítja a természet jeleneteihez, hanem a természet-tüneményeit fogja föl az emberi lélek cselekvései gyanánt. A természetnek ez az élő, pantheistikus vagy inkább drámai képekben szemléltetése nem csak Lenau tulajdona, magyar népdalainkban is számos példa található rá s nem kétséges, hogy Petőfit a nép költészetével való közvetlen érintkezés már megismertette a költői szemlélet e tulajdonával. azonban más részről nem tagadható, hogy Lenau költészetében a képek e faja egyik lényeges vonás; nála ez új formákban, eredeti szemléletek alapján meglepő fordulatokban nyilatkozik s ennek Petőfire tett hatása csakugyan megállapítható.*  (* Bővebben Laban Ferdinánd: A prosopopoeia Lenaunál és befolyása Petőfire. Kolozsvár. 1882. Ebben az összevetés kiterjeszkedik az egyes mondásokra, költői képekre s a szemléletnek néha azonos módjára.) De megállapítható történetileg is, mert Orlay is mondja, hogy Lenaut és Heinét különösen kedvelte. Azonban mindamellett is Lenau hatása csak külső és jelentéktelen maradt. Jellemző, hogy Goethéről már ekkor azt mondta, hogy nincs szíve, ezért nem tett rá mélyebb hatást. E véleményét utóbb az Úti levelek-ben részletesebben ismételte; annál érdekesebb, ha már ekkor úgy gondolkozott.

Német olvasmányai már ebben az időben a francia nyelv tanulására is ösztönözték; de még kiválóbb eredmény nélkül. A magyar irodalomban pedig senki sem volt tanulótársai közül jártasabb, mint ő ; figyelme a jelentéktelenebb írókra is kiterjedt. Csokonait majdnem egészen könyv nélkül tudta, Gvadányit szintén; Vörösmarty és Bajza meg folyton példányképei maradtak. Érdekes adat az is, hogy midőn a képzőtársaságban elszavalta a Szalkay Máté Ólmos botok c. költeményét, senki sem tudta, hogy Gaal József írta; mindenki, Tarczy is, saját szerzeményének vélte.

Mindebből világos, hogy fejlődésére fontosabb volt ez évben a lelkét eltöltő tanulmányokban való magánszorgalma annál, mint amit az iskolában tanult. Ifjú korában nem volt gyümölcsözőbb éve ennél: itt válnak tanulmányai mélyebbekké és többoldalúakká. Ez időből ismert költeményeiben már kezd kibontakozni az utánzásból; egy páron határozott eredetiség s önálló egyéniség ömlik el; ezekben már szakít a divatos iránnyal.

Éppen ezért kiválóan fontos a képzőtársaságban kifejtett működése. A társaság elnöke, Tarczy Lajos tanár, alelnöke Eöry Szabó Sándor II. éves jogász, jegyzője Demjén Ferenc V. éves akadémiai hallgató volt. Ő mindjárt az első üléstől fogva, melyet nov. 7-én tartottak, szorgalmas tagja volt a társulatnak s az 55 ülés közül 19-en szerepelt a jegyzőkönyvek tanúskodása szerint. Munkássága három irányú: költeményeket olvas fel, szaval és bírál.* (* A képzőtársaságról legyen itt egy pár adat fölemlítve. A társaság 1840. nov. 25-én kezdte meg működését s működött 1841. Húsvétjáig. Ekkor ápr. 25-dikén újra megnyílt, alapszabályokat dolgoztatott ki, melyeket május 29-én elfogadott. Céljok volt „szavalás, dolgozatok s ezek bírálata által szellemi erejöket mívelni és nevelni”. Tagok lehettek az első felső osztálytól fogva (VII. osztály), de a jelesebb költészeti (VI.) osztályúak is. Minden társulati tag hat p. kr. beíratási díjt fizetett s egyszersmind kötelezett tagja volt az olvasótársaságnak is, és valóban ennek jegyzőkönyvében a „Részvényesek névsorá”-ban mindkét félévben ott találjuk Petrovics Sándor nevét, az I-ső félévben 53, a II-ban 24. sz. a., mint aki befizette a 30 kr. részvénydíjt (e félévben sajátkezű névírásában). Elnöke 1841. máj. 29-től Tarczy Lajos volt. A képzőtársaság nem nagy gonddal vezetett jegyzőkönyvei ma is megvannak; belőlök az adatokat szerző maga írta ki. Ki voltak ugyan adva többször; de pontosan egyszer sem. (V. ö. Halasy: Petőfi-reliquiák. Életképek. 1876. 154. szám. Eötvös Lajos: Petőfi pápai élete. Fővárosi Lapok. 1870. 262. sz. Halasy Aladár: Petőfi Pápán. U. o. 1877. 214. szám. Pontosan: Petőfi-Múzeum. 1892. 1. l.)

Mindjárt az első ülésen három költeményét olvasta fel: Tűnődés, Zsarnok, Eskü c. alatt, melyeket a II-dik ülésen (nov. 10.) Demjén Ferenc bírált meg a következőképpen: „Az elsőben költői nyelv, lírai érzelem található, melyért érdemkönyvre méltónak ítéltetett, a lírai egységet sértő kifejezés kiigazítása mellett. – A Zsarnok című s egy kényúr gaz érzelmeit festő költeménynek – mint drámai magánybeszédnek – dramatizálására utasíttatott a szerző. Az Eskü-ben egy Bacchus tisztelője hajthatatlan hűségű bajnokává esküszi magát a csapoknak, mely mű kivált kerekdedsége által figyelemre méltó: de mindemellett is csak az egyik részében elömlő póriasság letisztítása mellett ítéltetett érdemkönyvre méltónak.”

Mihály László: Én nem kívánom…

Én nem kívánom őket, tapsukat, nem.

Az emberek vásáriak, gonoszak –

Hányszor futok riadtam el előlük,

Nehogy a kincseim velük megosszam.

Barátomnak nevezhetek akárkit;

Szó csak: szívem előttük is bezárom,

Meg nem tudják, mit gondolok, mit érzek:

S nem győzhetnek soha ezen a váron.

Önzőn, zsugorin mindent féltek, őrzök

S érzést, vágyat, gondot a lelkem elzár

S megsiratom gyötrődve, fájdalommal,

Mikor egy-egy dalom véletlen elszáll.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.

Az orgona. Csirikov E. „Szitén”-e után írta: Váradi Béla

Mily csodásan is illatos az orgona kora tavaszi reggelen, mikor a nap még nem űzte el az éjszaka hidegét és hajnal harmatját sem itta még fel a virágszirmokról.

Egy ilyen tavaszi reggelen szokott sétámból hazatérve, a város szélén, gyermekkori pajtásommal, egy kedves kis leánnyal találkoztam.

Kerek tíz éve nem láttuk egymást. Mondanom sem kell, hogy milyen nagy és kellemes volt a meglepődés.

- Hát maga él?... maga csúnya, hűtlen fiú!

- És magából milyen pompás szép nagy leány lett!

- Úgy találja?

- Sőt!... Egy modern istennő… ki mellett az ókor összes istennői elbújhatnak. De tényleg, mennyire kifejlődött.

- A maga utáni epedésemen. Mit gondol, tíz év sok idő.

- Én meg éppen szerettem magát… ezt csak most érzem úgy igazán, mert hisz’ akkor még oly fiatalok, naivak voltunk. Emlékszik… mikor mamásdit játszottuk a kertjükben? De buta is voltam… bár csak most is játszhatnánk úgy…

- Maga akkor is nagy kópé volt.

- Azok voltak életem legszebb percei. Tavasz volt akkor is… kertjükben az orgona már virágzott, aromájával színig töltötte a kis pavilont, hol a kismama és papa boldogan, szívdobogva kipirult arccal csókolták egymást.

- Igen! Én is jól emlékszem vissza, mintha csak tegnap lett volna… Mily boldog is voltam.. és maga milyen szemtelen…, hogy ölelt, csókolt – akár egy felnőtt. Az orgonavirág, a zsenge tavasz életre kelése, az élet illata elvette az eszem, magából csak egy csillogó pápaszemet és egy reszkető piros ajkat láttam…. És ha akkor a szegény kis cicám nem ijeszt meg bennünket… Ó, borzasztó, még rá gondolni… nem is tudom, hogy mi lett volna a játék vége.

- Minden – csak borzasztó nem. Éppen úgy játszottunk volna tovább a mamásdit és a cicuka sem kapta volna tőlem azt az elkeseredetteljes rúgást, amitől másnap meg is döglött.

- Na hát! Maga barbár! Maga gyilkos! Hát maga ölte meg a drága kis cicámat! Oh, én buta liba! Tíz évig azt hittem, hogy attól szenvedett ki az aranyos, amit neki akkor hirtelen, meggondolatlanul kívántam.

Láttam, hogy ifjúkori szerelmünk kezd kriminális üggyé fajulni s a drága kis mamukám leplezett mérgében éppen úgy rúgta volna szeretett kis cicukáját mint én, ezért siettem az elmúlt mamlaszságomra fátyolt borítani.

- De mit keres maga itt a város végén és hozzá még ilyen jókor reggel – kérdeztem tőle igen udvariatlanul.

Láttam az arcán, hogy tapintatlan kérdésem váratlanul s kellemetlenül érintette és szívesebben elbeszélgetett volna még a régi szép időről.

- Mi itt lakunk nem messze az állomástól és imádom a tavaszi reggelt – szólt leplezni akart durcássággal a kicsike. – De nehogy rosszat gondoljon rólam, már haza is megyek.

- Már?... Igazán kár! Hazakísérhetem? – kérdeztem mindent jóvátenni akaró kéréssel.

- Micsoda kérdés? Kötelessége!... Ifjúkori jogainál fogva – kötelessége…

Dobos László: Döblingi este

Fájdalom borzongott bomlott agyán

S lassan bolygott erében sűrű vére,

Ha visszagondolt fáradt életére,

Mikor ráhullt a döblingi magány.

Az ablakhoz ült s messze-messze bámult,

Jelt várt keletről, szent Ábel-tüzet

S az álmodó nép sohasem üzent,

Hűs este lett a ziháló melle tágult.

Évek múltak, a jelt hiába leste,

A sötétség kormos ködöt szitált,

Furcsát gondolt és sóhajtva felállt:

„Lement a nap, jöjj hát döblingi este!”

S fiókjából a pisztolyt előkereste.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.

Dobos László: Csönd

 

Falusi ház most éjjeli tanyám,

Kék holdfény furán táncol a falán

S mázsás takaróm – fülledt, égi csönd.

Csönd…

De a kertben most lehull egy gyümölcs

S amint a földre döng:

Megreped és szétpattan –

A csönd.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.

Szalay Gyula: János csatát veszít

A szívén páncél feszült, alatta pedig nem volt semmi, csak jég, hidegség és fagyott vágyak…

Ilyen volt János.

*

Húszéves lelkének simuló rajongásával ölelte körül barátját, Istvánt, aki tizenöt évvel volt idősebb őnála. Csodálkozva hallgatta szédítő történeteit az afrikai dzsungelekről, az elejtett tigrisekről, amelyeknek a bőrén most büszkén tapos, harcairól a francia légióban, ahová a végzet sodorta. Ilyenkor ujjongva érezte, hogy nincs derekabb ember Istvánnál a földön. Büszke volt rá nagyon.

Ha István beszélni kezdett, az ő lelkében is feltornyosultak az álmok kavargó folyókon emelt gigászi hidakról, csatát nyert hadsereg élén hófehér paripákon száguldó vezérekről, égre futó könyvespolcok között, glóbuszok, fóliánsok s vigyorgó halálfejek mellett dolgozó tudósokról. Ekkor mindig ő volt a hídépítő, a hadvezér, a tudós.

Hírnévre vágyott, nem pedig szerelemre. Azt hitte, hogy a szerelem, mint a quadrigának a hátulsó lovai, visszahúzza a feltörő férfiakarást s az asszonyban átkot látott, aki megbabonáz és eljegyez a közönséges életnek. Mindenki úgy hívta csak, hogy Fagyottszívű Jancsika.

Most is ketten ültek csak a hófehér teraszon, a májusi sugártörésben, István és János.

János szólt először:

- Gyönyörű ez a délután, István. Mesélj valamit az életedből, ami úgy perzseljen, mint a sugár, úgy kacagjon, mint a tavasz és úgy bódítson, mint az illatár…

- Meséljek, János? De hiszen te nem szereted a szerelmet, most pedig csak arról lehet beszélni. Furcsa legendák, harci kalandok kandallótűz mellett érdekesek.

- Hát mesélj, amiről akarsz – szólott János. – De különben nem, nem szeretem! – s dacosan letépett egy lehajló rózsát, melynek hervadt szirma halkan hullni kezdett, mint a hópehely karácsony idején.

István csak mosolygott. Látta, hogy küszködik a fiú magában és azt is tudta, kivel viaskodik. Megszólalt:

- Ne légy szamár, fiam! Az élet úgy szép, ha béke, és úgy csúnya, ha harc. A béke pedig szeretet. Azt hiszed, hogy csak te vagy egyedül, aki álmokat rejteget magában és összetörte azokat az asszonyi szirtfokon? Nem kívánom, hogy úgy legyen, de úgy lesz veled is.

- Ne kínozz, István! Ne bántsd az álmaimat – könyörgött János.

- Isten őrizzen. Én nem bántalak… Hanem várj, elmondok egy történetet Péterről, aki költő volt és nem lett költő, csak ember – szólott István.