Ismeretlen szerző: A karácsonyfa meséje

Azt beszélik a nagyon öreg emberek, hogy egyszer egy nagyon hűs fenyőerdőben álomra hajtotta fejét földönjártában az Úrjézus. A fenyőfácska gyöngéden betakarta ágaival, és óvta, védte minden széltől, forró napsugártól, csendesen ringó ágaival elhessegette róla a tolakodó legyeket, zümmögő méhecskéket és csapongó pillangókat. Mikor az Úr felébredt, azt mondta a fenyőfácskának:

- Jóságodért megáldalak kis fenyőfa. Ha jószívű és egymást szerető emberek közé kerülsz, kigyullad homlokodon a szeretet fénye és ágaid televarázsolom mindenféle széppel és jóval, ami szemnek, szájnak kedves. Örömet és szeretetet vigyél magaddal! – azzal eltávozott.

Történt egyszer, hogy az angyalkák leszállottak a földre fenyőfácskákért. A kiválasztott fák közé került a megáldott fácska is. Mikor az angyalkák serényen dolgoztak a fácskák feldíszítésén, megszólalt a kis fácska:

- Reám ne tegyetek semmit, mert a Jézuska áldása van rajtam! Ahol kigyullad homlokomon a szeretet fénye, ott hagyjatok engem,mert ott bizonyosan jó emberek, egymást szerető lelkek várnak reám, s ott megtelnek az én ágacskáim az Úr parancsára mindennel, ami szemnek, szájnak kedves.

Az angyalkák elindultak a megáldott fácskával. Megálltak vele paloták előtt, kicsi házikók előtt, szalmafödeles házikók előtt, de bizony a fenyőfácska homlokán nem gyulladt ki a szeretet fénye. Csüggedten szálltak vele az angyalkák tovább-tovább. Egyszer csak valami gyönge mécsvilágot láttak pislogni egy kis házikó ablakán. Oda is bekandikáltak az angyalszemek. A szegényes szobácskában három gyermekével bajlódott egy édesanya. Az egyik vizet kért, mert nagyon lázas volt. A másik arra kérte édesanyját, hogy takarja be, mert fázik. A harmadik is megszólalt:

- Édesanyám, nem látod, a szomszédban hogy csillog a fényes karácsonyfa? Istenem, ugyan eljön-e hozzánk is…?

- Csitt, fiacskám – suttogott csendesen az anyja -, az angyalkák nem érnek rá most arra, hogy nekünk karácsonyfát hozzanak. Ott vigyáznak most mind a háborúban a magyar édesapákra, akik messze idegenben harcolnak értünk dicsőségesen. Ott vigyáznak a te édesapádra is, hogy baj ne érje őt, s egészségben jöjjön haza, ha megverték az ellenséget. Inkább imádkozz érette te is, fiam…

A kisfiú szépen összetette kezecskéit, s imádkozni kezdett.

Ebben a pillanatban ért oda az egyik fehérszárnyú angyal a megáldott fácskával. A kis házikó ablaka alatt egyszerre kigyulladt a fácska homlokán a szeretet fénye.

- Itthon vagyok! – suttogta csendesen és boldogan a fácska.

Az angyal megvárta, míg a fáradt gyermekek álomra hajtják fejüket, s a kimerült édesanya szeme is lecsukódik… Akkor aztán betette a fácskát a kis ház szobájába, azzal eltűnt…

Egymás után gyúltak ki a kis fán a fénylő gyertyácskák, majd megtelt minden ága mindennel, ami szemnek, szájnak kedves és jó. Megcsendült az ezüstcsengő is. Erre a csodás hangra felébredtek a kis háznak szomorú lakói. De mekkora volt meglepetésük, amikor ott látták asztalukon a csodálatos karácsonyfát, amelynél szebbet még sehol sem láttak!

Egy-kettőre felugráltak, felöltöztek, imádkoztak nagy örömükben.

És hogy teljes legyen boldogságuk, csendesen kinyílt az ajtó, s belépett rajta a várva várt édesapa.

- A jó Isten engem is hazavezérelt erre a szent ünnepre – mondta örömtől ragyogó hangon -, hogy áldást mondhassunk az Ő jóságáért…

Azóta hozza el karácsony, a kis Jézus születésnapja minden évben a jó gyermekeknek a szép karácsonyfát.

Forrás: Gyakorlati pedagógia 6. évf. 10. szám 1941. december

Móra László: Oly szép ma minden…

Olyan szép ma minden, minden itt e földön…

Ma templom lett a ház, kaszárnya, börtön.

Emberszemekben gyertyaláng lobog,

Kik tegnap sírtak, fáztak:

Ma Égre néznek s – ők is boldogok.

Oly szép ma minden! – bárhová csak nézek…

Karácsonyest van… Szívek összeférnek…

Nem bántja lelkünk zúgó zivatar…

Ma hull a hó: Menny virága.

Ma minden lelket tisztaság takar.

Oly szép ma minden!... oly meleg az ének.

Karácsonyfákon csillagszórók égnek…

Ma fényt lehelnek mind az ablakok,

s hordják a drága kincseket

Ajándékosztó, gazdag angyalok...

Oly szép ma minden, minden itt a földön.

Ma templom lett a ház, kaszárnya, börtön.

Gyönyörködöm… Egy álmot álmodok:

Egymást ha mindig így szeretnénk,

Gazdagok lennék és – mindig boldogok!

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 11. sz. 1936.

Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát visel, amelynek két szárnya a lába szárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai között.

A Boldogasszony kis templom előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett, kis rikkancsgyerek (újságot áruló gyerek) volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki faluból szaladt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőr-süvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgőstáncot járt a kövezeten.

A férfi bosszúsan morgott valamit és tovább sietett. A templomajtó előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyerek cipőjének kopogását.

Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok (kétfilléresek) között, de aztán hirtelen meggondolta magát, s egy ezüst kétpengőst adott a fiúnak.

- Nesze, legyen neked is jó karácsonyod!

A kisfiú szinte ijedten nézte a pénzdarabot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörút sarkán egy kövér öregasszony várta.

- Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstpénzt. Az öregasszony örömében hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kézen fogta a gyermeket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e, vagy nem? A habozás hamar véget ért. Egy kétfillérest adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

- Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra múlva érted megyek és adok vacsorát is.

Azzal magára hagyta a gyermeket, s bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállt egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a kétfilléresért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is nap lesz.

A Boldogasszony-templomának sötét, kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Ámos szemei előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek: egyikük-másikuk akkora volt már, mint a papírsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelső lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve nyújtotta ki kezét. És Jóska a kétfillérest, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Azután fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét.

A koldusasszony olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, akit a karján tartott, a kicsi Jézuska. A Boldogasszony mosolyogva tekintette a fiúra.

- Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.

Erre a templom kapujának mind a két szárnya megnyílt előttük. Odabent ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcú, fehérruhás szép angyalifjak állottak sorfalat. Mikor a Boldogasszony a kis Jézuskát karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve végighaladt a sorukon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a ministránsgyerekek a Szentség előtt. A kisfiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban fázott: a templomban dermesztő hideg volt és a Szűz Asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap

Az oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe ragyogni szokott, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor kiléptek a szabad ég alá…

Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden lemosolygott reá. A kisfiú meg persze, nem mert szólni. Házat sem látott sehol. Egy behavazott úton jártak,melyet jobbról-balról hosszú domborok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkas-családdal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni Boldogasszony érkezéséről.

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és a ágai csak úgy hajladoztak a sok drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, azután mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

- Ez a karácsonyfaerdő – mondta halkan Boldogasszony.

Alattuk, ameddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csúcsukig ragyogtak az arany-ezüst ékességektől. óriási gyémántcsillagok, amelyek a gallyakon himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a fellegek. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjátékok, hogy akis Jóskának elállott a szíve verése.

Útjuk a karácsonyfaerdőn vezetett át. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.

Nagy sokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén egy magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.

- Ez a tied – mondta neki a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele, bármit kívánsz, minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is hideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy mi volna neki jó.

- Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki…

- Fújt meg a trombitát és minden úgy lesz – szólt mosolyogva a Szűzanya.

Jóska megfújta a trombitát… Trara, trara!... Oly szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette a kis Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja…

… Az éjféli misére menők találták meg Jóskát megfagyva a Boldogasszony-templom kapujában. Kezében még ott szorongatta a kétfillérest…

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 11. sz. 1936.

Tarnavölgyi András (1883-?): Szegény gyermekek karácsonya-ünnepélyén

 

Ez a csillogó fa, ez a tündérálom

Megint csak megjelent a szegény világon.

Fényt, meleget hozott e drága illat árját,

Itt halljuk suhogni az angyalok szárnyát.

Csillagos mennyország drága szép világa

Adta forró csókját a karácsonyfára.

Hogy szíveket vigyen szent, tündöklő fénye

A tiszta örömök virágos kertjébe.

De a gyönyörű fa nem ment minden házba,

Sok kicsi gyermekszív de hiába várta, -

Ezerszámra sírtak a sóhajok érte

S mégis gazdag fénnyel kevés házba tért be.

Ó, hát az angyalok különbséget tesznek:

Utat csak gazdagok hajléklába vesznek

És a szegényeknek kerülik a házát,

Nem vigasztalják meg a nyomorgó árvát?

Ó, az angyalszívek nem ily kegyetlenek,

Hisz’ az égi Gyermek értük született meg,

Értük, kik szegényen, búsan, árván állnak

Tüskével teleszórt útján e világnak.

Íme: itt is értük gyúlt ki fény e fára,

Itt derül örömre sok szegény, sok árva,

Hálás csókok érik e fenyőfa gallyát,

Ölelő szeretet tárja itt ki karját.

E kigyulladt gyertyáknak tündér világa

Vigaszt derít sok bús anyának gondjába,

Didergő kis lábak, reszkető kis testek

E forró világban mind fölmelegesznek.

Fájó könnyek válnak kacagó örömre,

Vérző szívek vannak szelíden bekötve.

Ebben a ragyogó, tündöklő világban

Áldott, puha kezek simogatnak lágyan.

Te tündöklő szent fa, gallyaid hegyében

Angyali jó szívek ragyognak a fényben,

Amíg üdvöt, áldást suttog illat-ajkad,

Segítő jó szívek muzsikálnak rajtad.

Minden gallyad egy-egy forrón ölelő kar,

Melyek között annyi bánat és bú elhal –

Szép karácsonyfák közt legszebben pompázol,

Itt van alattad a betlehemi jászol.

Amíg fényed isszák örvendő kis lelkek,

Az egek ajtaja nyitva áll feletted –

Az általad áldást fakasztó szívekre

Valaki felülről mosolygva tekint le.

A szeretet művét szeretettel nézi,

Ennél szebb imádság sohasem kell néki.

A kisded Jézuska két karját kitárja

És a könyörülő, jótévő szíveket

Sorba mind megáldja.

Forrás: Gyakorlati Pedagógia 2. évf. 11. sz. 1936.