Guzmics Izidor: Etelka Kréta Szigetében (melodráma)

A dráma fzemélyei:

Etele - Karjeli Fejedelem

Etelka - hütvese

Ete, Tabán – férfi gyermekeik

Kréka, Hejja – leányaik

Széplaki – Lápi Fejedelem

Kar – geniufzokból

Jegyzés:

Nincs Magyar, ki előtt Dugonics Etelkája ismeretes ne volna. A jelen dráma itt azon történetet adja, melly a fzerencsétlen Etelkát Kréta fzigetébe helyzi, s a férj s nő között történt megbékélést énekli. – Feltefzi, hogy Hengeri, a legboldogabb házasságnak megbontója, czélját nem érhetvén, a csalódást, s ön gonofzágát Etelének kivallá. – A dramaturgusnak legbővebb történet-íróji az epikusok. Illyen volt Homer a Hellen dramaturgusokra nézve.

Etelka, Kréka

(Barlangból jövén ki.)

Etelka

Az éj viharjait mi fzép reggel

Váltá-fel!

Kréka

Oh anyám, minő vihar?

Én nem tudok semmit.

Etelka

Nem, oh leányam?

Pedig vadul dühöngtek a fzelek.

Hoffzan ropogtak a fziget bérczi

Az ég kemény dördületiben felénk.

Rémek jelentek a vak éjben meg.

Vefzélyt okádtak tenger, ég s az éj.

De téged, én eggyetlenem, kémél

Az ég. S kinek keblébe nincs vihar,

Nyájas karokkal fedi az álom azt.

Ah lányam, a te ártatlan fzíved

Nem sejt vefzélyt, ég föld repedjen bár.

Kréka

Mit sejtek én melletted oh anyám?

Szeretlek én téged, s te engemet.

Csókolfz, ölelfz, s csókollak én vifzont.

S ne legyek e én nyugodt? Szeress anyám!

Etelka

Oh kedvesem! boldog fzerencsétlen!

Jer, jer karim közé. (öleli, csókolja)

Kréka

Anyám, illy nagy

Nem volt fzerelmed még soha.

Etelka

Nem, oh leányam, soha. – Anyának, hah

Csupán anyának lenni bé édes

S bé keserü is vifzont! – Oh gyermekem,

Ha engemet fzeretni megfzünel,

S utálni kezdefz majd - - - Egek! lányam!

Kréka

Miket befzéllfz anyám? Utálni én téged?

Szeretni kit fognék, s ki fogna majd

Szeretni engemet? – Ne sirj anyám!

szeretni téged a te lányad soha.

Meg soha ne, oh bizony nem fzünhetik.

Etelka

Meg, magzatom, megfzünhetik. Csak egy,

Csak eggyetlen fzó, s már elhül tüzed.

Egy még nem érzett borz ragadja-meg

Hő fzívedet, s elvefzve én veled.

Kréka

Anyám te engem nem fzeretfz immár.

Hogy is befzéllhetfz igy, ha még fzeretfz?

Anyám fzeress, fzeress anyám édes!

Etelka

Szerelmetes gyermek! ha téged én

Igy nem fzeretnélek, nem élnék már.

Titkait az égnek még te nem tudod,

Lányam. Homály, vastag homály leple

Takarja még őket; de már közel

Lebeg feletted felfedések. – Menj

Most lnyam a látóhegy ormára

Meglátni, a mult éji fzélvéffzel

Ha nem vetődék e ki fzerencsétlen

Partunkra. Nagy volt a vihar, mellytől

Ment nem maradhatott hajó. Menj-el,

Hahogy mi rajta, és mi rajtunk ő,

Vifzont segithetünk.

Kréka

Megyek tüstént.

De jó anyám, ne légy erántam roffz.

Ne mond, hogy én téged fzeretni majd

Megfzünhetem, s utálni foghatlak.

Ez engem oh anyám igen gyötör.

Etelka

Menj édesem, majdan ha viffzatérfz,

Anyád ölébe vefz, s a titkot elmondja.

S ofztán ha őt fzeretheted még is,

Csókokkal elborít.

Kréka

Anyám, ugy lefz.

(annyát megcsókólván, el)

Etelka

Menj, menj, fzerencsétlen! – Szívébe már

Az aggalomnak tőre. Míg kisded

Hű keblemen nyugodt, enyelgve vagy

Szökdelle mellettem; miként tudám

Feledni, hogy boldogtalan vagyok,

S a bús jövendőt fzámba sem venni!

Nyugalmam akként tűnt, miként serdült

A lányka mellettem. ma már kétfzer

Nyoltz évü ő. Ma fzültem a kedvest,

S ő engem ujra fzült, kit özvegy bő

Nyomott alá. Hallgatnom ám tovább

Nem áll hatalmamban. – Mi lefz vele,

Ha lenni megfzünök? Fogyok pedig,

Mint agg fa víg hajtása mellett fogy.

Ne lássa egykor a dicső hazát?

Téged fedhetetlen Magyar hazám!

Fejedelmi vérének ne örvendjen?

S fzép fzíve férjt, de jobbat attyánál,

Ne boldogítson, boldog ő maga?

Vánkosi József: Idvezlés (Urániához)

A Magyar Ég te dicső súgárja, Uránia! lelkes –

S édes öröm közt várt a Haza fzebb neme rád!

Áldott légy mennyben fzületett deli Múzsa, ki jöttél

Szépet s kellemetest hinteni, s nemzeti fényt! –

Étheri öltözeted s kofzorúd mint annyi fzövétnek,

Áldandó fénnyel honnyi Egünkre lobog.

Tapsolj, ah tapsolj hát Nemzetem édes örömmel,

Rendibe mert hozzád fzálnak az Ég lakosi.

Itt lebeg, itt köztünk már isteni fényű Minerva,

Itt van Uránia már, fzép Auróra, Hebe!

A tudomány-tárházt Pallás fzent Istene védi,

Boldog az olly Haza, hol mennyei ennyi tanyáz!

Noffza dicső Honnunk fzebb lelkü leányi vegyétek

Szép Nemetek meg fzebb angyali Geniufzát. –

Lelkes Uránia feltüntét lássátok örömmel;

Gyújtni kebeltekben mert jöve honnyi tüzet.

S ah illy égbeliek köriben telt bölcs mulatástok,

Háladatos fénnyel majd beborít titeket!

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Jakab István: Búcsúzó dal

Itt hát az óra, melly dúlt életemre

Vég gyáfzt borít, s örök bút hoz fejemre;

Mert Téged elragad,

Ah keblem  megfzakad!

Jaj nem derülhet több öröm már bús egemre.

De Kedves, ne zokogj; mert bár az irígy

Sors boldogságunk feldúlta is így,

S nem enged Téged ölemben:

Azt a rózsa-kötélt nem tépheti-el,

Melly hozzád kapcsol nefelejtseivel,

Míg egy csepp vér foly eremben.

*

Hogy nem lehet holtig véled maradnom,

S forró karodból így el kell fzakadnom,

Hidd: e kínengemet

Még jókor eltemet;

De úgy is édes lefz Te értted éltem adnom.

Vedd végcsókom azért, és fogd-be vele

Hű lelkem, Tefzívem drága fele;

Szünjék-meg végre nyögésünk. –

Légy boldog – nefelejts -, hordozzon az ég,

Ott egymást látjuk valahára mi még,

Hol mindég tart ölelésünk.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Homokay Pál: Fogadástétel

Senyvefztő nyavalyák kínkötelét soha,

Sem gondjárma sulyos terheit életem

Bimbó éve hajolt s görbedezett nyakon

Nem sínlé keseregve még;

A föld lomha porát bújtam örömmel, és

A sár s víz tsatakon nagy, fzilajon futék.

Kedvem telt; mikoron víg tsapatokba gyült

Ifjontzkákon erőt vevék.

Csak fzámomra foná Flóra ditső keze

A balzsam kofzorúk illatos ezreit,

Nékem lengedezett a suhogó Zefír;

Én egy földi király valék

S ártatlan tsevegő, még mikoron rogyott

Aggságtól remegő jó Nagy-Atyám karon-

Fogvást lankadozott kézzel ölébe vett

S engem mint unokát tzirolt.

Gunyhónk sás fedezé, mellynek előfalán

Egy rendes fonyatú fzalma cserényke volt,

Mellé zsombik ülő-hant vala téve-le.

Ott a tifztes öreg pihent.

Onnét nézegeté, mint halad a folyam

Kristály habjaival gyenge virágokat

Öntözvén, és kebelét Istenes énekek

Lágy zengzése hevítgeté.

Szú furdalta koros s már megavúlt nyelű

Mankójával ama táj kies erdeit,

Hol Pán nyája legelt s gyermeki éve le-

folyt, könny közt mutogatta-meg.

Engem, kis tsapodárt a kegyes életű

Szép erköltsi regék s példaadási bölts

Rajzoltával akart jóra vezérleni

S rám sok tsók özönét adá.

Haj! mind hafztalanúl: - a mikoron Hunyad

Két jámbor fijait hozta előmbe-fel

Tükörnek, hogy emenyájas, ama fzelid, -

Egy fzép lepke suhant felém.

Ennek fzárnyi arany fzínbe ragyogtanak,

Hozzá semmi király köntösöket soha

Sem dús öltözetet, sem ragyogó követ

Nem mert senki se tenni még.

Megvetvén egyebet, fürge bokáimat

Leggyorsab kerekenn útnak erefzgetém,

És völgyön s hegyeken kergetem a remek

Bájlót kis süvegemmel én.

Ám minden sikerét annyi futásom-is

Múló füstnek adá: minthogy az üldözött

Elfáradt, s lihegőn bújt az ezer virág –

Szál közt egy liliomba-bé.

Bár hajháztam erős fzívfzakadással őt

Nints lepkém, oda van! – Ám de fzemembe egy

Tárt kelyhű nefelejts tűne, s azon pitziny

Szájjal fzítt eledelt tsalóm.

Nagy lappangva közel húzodozék felé,

S egy mörmölve repült durva darázs oda

Jutván, felzavará. Oh te irígy gonofz!

Mondék, s rám agyarodva tört.

Fullánkját kegyelem nélkül igen fzomor

Artzomnak fzegezé s mérget okád belém;

Sirván, úgy futamék jó Nagy-Atyám felé

Fájdalmim bejelenteni.

Mit nyertem? – Dörögő fzóval előmbe jött

Tajkórót legelőbb, s csókokat úgy ada,

S igy halgatta-ki zokfzóm panafzát utóbb,

Mellyt feddés koronáza-bé.

Könnyem, mint sebesen fzétrohanó patak

Úgy folyt artzulatom bánatos árkain,

S óh ég! boltod alatt illy fogadást tevék:

„Föld! nem kell soha tünketsed.”

„Érted ver kebelem menny fzüleményje, rény!

Lelkem vágyja neked hódol örökre, bár tudom

Pályád gond s siralom, megfutom azt;

Könnyem boldog örömre vél.”

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Kányi Lőrincz: Szigetvári Zrínyi Miklós

Kép forrása: A fehér barát 5. évf. 1. sz. 1942. március 11-12.

Nem fedi Phároszi kő hantját s hamvát arany Urna:

Hív maradékja dicsőn rejti szivébe porát.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Oszterhueber Móricz: Kálmán és Ilka

A komor téli napok elmúltak, és a tavasz bíbor szőnyegét teríté az elszunnyadt természetre. Életre gerjed minden. A tollas nép hangosan zeng a zöldellő ligetekben, szelíd nyájak tanyáznak a hímes réteken, a Pásztorok öröm dalokkal köszöntik a felkelő napnak arany sugárait, ifjak és lánykák vigadva kötik koszorúkba a gyenge ibolyákat, Flóra tavaszi adományait: - s egyedül Ilka, Kővárynak reménnyel tölt magzattya, ki eddig társnéival a pihenésre szentelt órákat ártatlan mulatságokkal töltötte, nem vigadott. – Szomorú volt ő. A balsors,mely most tízennyedik derülő tavaszában szeretett annyától megfosztotta, mély gyászba ejté Ilkát. – Némabúsnak látszott neki a természet, és az élet legkecsegtetőbb kellemei nem hatottak szívébe. Barátnéi részt vévén szomorúságában vigasztalásokkal kívánták bánatját enyhítni; de minthogy a csupa részvétel nem ád enyhülést a keservnek, Ilka érzékeny szíve, melyben az anyagi szeretet s tisztelet mélyen gyökerezett, nem oly könnyen hajlott vigasztalásaikra, s ha végre arra bírák is, hogy gyászlepte lakhelyét elhagyván az esztendő első szakának díszeiből, melyek új életet lehelnek a halandókba, részesülnek, vagy a legvidorabb játszó társaságokat, hol öröm, vígság, és boldog megelégedés uralkodott, meglátogatná, nem sokáig örülhettek a színlett kedvvel összekapcsolt jelenlétének; mert a virgonc Ifjúság ártatlan tréfái azon boldog időkre emlékeztetvén Ilkát, midőn még anyja karjai közt élhetett örömnapokat, búsongva távozott a játék morajától a csendes magányba, hol egy agg tölgynek terebély árnyékában letelepedén, elhunyt anyja hamvainak sírva áldozott, míg a gyönyörű tavaszi alkonyat felséges sugárai búcsút vevének a láthatártól, akkor a csergedező csermely ezüst vizével anyjáért gördült könnyeit lemosván, tetetett vidámsággal, hogy szomorúsága új bút ne szüljön, drága atyjához sietett.

Kőváry mostoha férjfiúi korát annál mostohább ősz kor követte. Falusi jószágán kívánta ő kedvét vigadozásra hozni, és bajait megorvosolni, de innen is messze távozott az enyhítő szent béke és nyugalom, melyek a kínos múltat elfelejtetik, és a megőszült évek kellemetlenségeit tűrhetőkké teszik. – Ilka volt azon éltető remény, mely életét az ittléthez csatolta. – Őbenne lelt életet Kőváry ésa legkeserűbb érzésekben Ilka nyájas gyermeki szeretettel vígasztalá anyja halálán kesergő édesatyját. – Szép s jó volt Ilka, ártatlanság lengte körül tetteit, és beszédjeiből szelídség ömledezett. Kifejlő kecseit, melyekkel a felséges Teremtő bővenmegáldá, minden szem bámulta, és csak alig lépte túl a gyermeki kornak határjait, már számtalan Ifjú első szemlélésre Ilka szépségének hódult.

Oh szent érzése a természetnek – így kiálta egykor fel Kőváry. – Szomorúságomban öröm lep meg, ha szemeimet Ilkára vetem, és őtet lángoló szerelmünk gyümölcsének lenni gondolom. De vajmi mulandó ezen öröm, s el is enyészik, ha a borongó jövendőbe tekintek, mely egy ily deli teremtésre vár, és többnyire mostoha szerencsével üldözi életének több éveit! – Kőváry, mint lelkes atya, leányának boldogságát minden tehetségéből előmozdítani, és minden bajoktól s sanyarú élettől megmenteni kívánván – ez legdicsőbb kívánatja minden jó atyának -, eltökéllette magában, hogy Hymen senkihez sem kötendi elébb Ilkáját, míg életének huszonötödik évét el nem éri, úgy gondolván, hogy ezen idő előtt leánya nem tehet szerencsés választást,mely alapja jövendő boldogságának, szerencsétlen pedig Ilkája sohase legyen. Hiába kívánták barátjai és Ilka imádói ezen feltételt megsemmisíteni; hiába esedeztek Ilkáért ifjabb éveiben: feltétele elváltozhatatlan volt; mivel igen keveset esmérte az emberi szívet Kőváry, ki a szerelemnek késő időt, és szűk határt kívánt szabni. Ilka tizennyolcadik viruló tavasz eljöttével, melyben a szívnek kényei elevenednek, természete egészen megváltozott. Most érzett ő valamit, amit megfejteni nem tuda; most érezte azon szükséget, hogy mástól szerettessen, anélkül, hogy ezen szükségnek neve esméretes lett volna szívében. Az érzékenység most hevült lángokra, és a legtüzesb vágyás egy szépség után, melyet még csak képzelnie lehetett, legédesb andalgásba szenderítette őt. – Búslakodva, és mély vizsgálatokba merülve a jövendő felől tölté Ilka az ősznek komolyabb napjait, míg édes atyával, kiben a hosszú tél kedvetlenséget szólna, városi lakhelyébe, hol az unalmat a világi lárma váltja fel, el nem költözött.

Ferdői: Visegrád romjaihoz (Júniufz 7-kén 1826.)

Tifztelt legyél, ó Visegrád!

Valamíg egy Magyar él,

Adjon áldást Menny’ Ura rád,

Ne érjen már több vefzél.

Romjaid közt véle vagyok.

Éltem’ gyönyör kedvével,

Az egekbe felfzárnyalok

Üdvözülés’ lelkével.

Romjaid közt ölelkezem,

Szerelmében gerjedezem;

Mert érezem csókjait,

Rajtam nyugvó karjait.

A’ bús őfz-kor’ nagy lelkével

Nyájasan ölelkezve,

Monstanság’ víg fzellemével

Vígadon enyelegve,

Rúzsalánczal rebdez köztünk

Lelkeink’ öfzvefonyva,

Nevekedő hév fzerelmünk,

Valónkat elolvafztva.

Mulandóság’ rém képzeti

Gyarlóságunk érezteti;

De fzerelmünk állandóbb,

Nála a’ kor mulandóbb.

Befzakadott tág csornokod’

Gyáfz fedte belsejében,

A’ leomlott kevély tornyod’

Mohosodott rejtjében

Elragadva fzerelmének

Kicsapongó lángjától,

Fellengező elméjének

Hajlandóságaitól.

Igéri ő,míg csak a’ vér

Ereiben melegen vér,

Élni akar érettem,

Lenni barátném ’s hívem.

Hallgasd meg fzép Hunniának

Pártfogó Mennykirálya,

Romladozó Visegrádnak

Búslakodó angyala.

Igéretét Kedvesemnek,

Eggyezett vágyainkat,

Imádságát fzíveinknek,

Lelki óhajtásinkat.

Életünk így boldog léfzen,

Üdvözülve már egéfzen.

Örökre, oh Visegrád!

Áldást, hálát kérek rád!

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Ballai Valer: Ohajtás

Boldog az, a ki neked köz anyánk kebeledre hajolva

Bádjadt testtel örök fzenderedésbe merült.

Im mellette lehúnyt éltének fzáz baja törve,

’S hajdan ürömmel telt kelyhe, ürítve hever.

Sírja felett egy karcsu fenyő dús gallyain által

Éjjeli pompában Phoebe remegve mulat.

Létének fzebb réfze pedig fzárnyakra kikelvén

Ott lebeg Édenben boldog atyái között.

Hol késel gyönyörű Tündér, melly nékem-is egykor,

A fáradt fzemeket zárni örökre fogod.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Papp Ignácz: Szegény gazdagság

Van egy roppant nagy Palotám
Rakva bájos képekkel,

Rakva minden fzegelettye

Arany ’s ezüst kincsekkel.

Van egy kertem bekeritve

Narancs ’s czitrom ágakkal;

Tömve minden kanyarai

Illatos virágokkal.

Egy Agáczi ligetetske

Ingadozik mellette,

Egy halastó a’ közepén,

Egéfz dífzre feltette.

A’ sok arany héjjú halak

Benne kényre játfzanak,

Mellyek már sok barátoknak

Mulatságra voltanak.

Innen az út vadas kertnek

Vezet ritka dífzébe,

Hol a’ lélek el – eltéved

Terméfzet’ e’ művébe’.

A’ fzarvasok, őzek, nyúlak

Nyilfuttokban ropognak;

Madarak a’ zöld gallyakon

Szívet töltve csacsognak. –

Hányan vannak, kik ezekben

Új életet lelnének;

Hányan, kik a’ magas Eget

Tartnák éltök’ felének!

Itt ez majd a’ haldoklásból

Ép erőre akadna;

Amaz amott a’ komorság’

Öléből  kifzakadna;

Ennek lelke bús lepléből

Az egekbe röppenne;

Annak fzeme’ fellegéből

Csak egy könny sem csöppenne:

’S én ezeket úgy tekintem,

Mint egy keskeny koporsót,

A’ melly büfzködt homályában

Gyáffzal föd egy néma Jót,

A’ ki a’ lét’ tavafzának

Nem érezte kellemét;

Nem a’ híven párosodó

Szívek’ édes örömét,

Melly a’ keblek’ rejtekében

Ez egy ollyan kikelet,

Hogy nélküle agg az élet,

Vagy egy tündér képzelet! –

De mit is ér a’ Palota

Rakva bájos képekkel,

Ha nem büfzke, ha nem pompás

Két fzerető fzívekkel?

Mit a” minden fzegeletnek

Arany ’s ezüst kincshalma,

Ha nem lehet oh, annak egy

Kegyes kéztől oltalma!

És mit a’ kert bekerítve

Narancs ’s czitrom- báj ággal,

Ha nem böcsös, ha nem difzes

Egy eleven virággal?

’S mit agáczi ligetetske

A’ halastó’ vizével,

Ha az arany halatskákat

Haláfzhatni nincs kivel?

Minden madár dallyaival

Vadas kertbe vonúlhat,

Mit ér, ha egy boldog Párnak

Napja ott nem vídulhat?

A’ fzarvasok, őzek, nyúlak

Futtokban ropoghatnak,

Mit ér, ha ők egy angyali

Csudálót nem kaphatnak?

Búsan folynak, ezek mellett

Éltem’ zsenge napjai,

Akár merre tekintsék bár,

Rajtam csak búk’ halmai:

Nincsen kivel megofzthassam

E’ vagyonom’ ékeit;

Nincsen kitől költsönözzem

A’ Boldogság’ kellemit!

Írt nem lelek vagyonomban,

Szívem’ salygó sebére;

De eleget ollyat, melly vifz

Mindég újabb hevére:

Jertek tehát hív barátim:

Komor gond, bő és aggság,

Ne hadgyatok, míg el nem hágy

Ez a’ fzegény gazdagság!

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Andódi Gere: Eliza

Engem’ megóv haragtól

Nyugalmas elme, víg kedv

Megment fzomorkodástól.

Munkálkodás unalmat

’S a’ béelégedettség

Nem hoz nyakamra gondot;

Csak lángoló fzerelmem’,

Melly érted ég Elízám,

Nem bírom oltogatni.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.