Régi emlék (Bourget)*

Régi emlék (Bourget)*

I.

A vonat átdöbürg a zöldellő határon,

Violaszín köd ül a futó domb felett…

- Mint lestem langy lehed, reád ha ért az álom,

Míg az éj csöndjében szeretkezém veled.

Violaszín köd ül a futó domb felett,

Idegen nyelvű nép a kocsi társasága…

- Míg az éj csöndjében szeretkezém veled,

Milyen boldog valék s te énnekem mi drága!

Idegen nyelvű nép a kocsi társasága,

E tájhoz, bárminő, nem fűz emlékezet…

- Milyen boldog valék s te énnekem mi drága,

Midőn álmodban is marasztott két kezed!

E tájhoz, bárminő, nem fűz emlékezet;

Magamat untalan szobánkba’, honn találom,

Ahol álmodban is marasztott két kezed…

- A vonat átdübörg a zöldellő határon.

II.

Egy képre (Musset)*

Donato Beatrix – ez édes névre hallgat

E nő, ki földi bár, formái égiek.

E hószín mell alatt hűséges szív piheg,

Szűz lélek köntöse ez a tökélyes alkat.

Halhatatlanná tevé az ifjabb Tizián,

Lefestve őt ide, szerelmük jeleképpen.

S az naptul mostanig nem volt ecset kezében,

Mert őutána mást dicsőítni nem kíván.

Oh vándor, bárki légy, ha érzél már szerelmet,

Ne korhold tettemet: úrnőmre nézz elébb,

És mondd meg, a tied van-é ily csodaszép?

No lásd, a név, a hír mi semmiség e mellett!

Mert bármily bűvölő, nem éri meg e kép

- Szavamra elhihedd – egy csókját a modellnek!

*( A „Tizian fia” című novellából. E verset az elbeszélés szerint maga a kép festője, Tizian fia írja.)

Ford.: Radó Antal 

Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.

Szomaházy István: Szilveszter testvér kísértése

Fráter Szilveszter, a kolduló barát, a kicsiny talyigán üldögélve, melyet a kolostor öreg csacsija csöndes nyugalommal huzigált tova az erdőszélen, sopánkodva szólalt meg magában:

- Uram Istenem, így lesz-e ez hát örökké?

A csacsi, aki szent hivatását már tizenhat év óta teljesítette a jámbor páterek érdekében, szürke, alamuszi fejét olyanformán bólogatta meg, mintha választ adott volna a kérdésre:

- Ej, ej, derék Szilveszter, hát te még hiszel az emberek jó szívében?

Mert a szentséges állat, amely a jó atyák részére ajánlotta föl az életét, bizonyára szomorúság közt látta, hogy az elemózsiák ma már alig folynak be oly bőségesen, mit tíz, tizenkét év előtt, mikor még színig megtelt a kordé, ha a kolostor kapujához közeledtek. Sonka és vaj, garmadái a tojásoknak, itt-ott egy eleven malac vagy pulyka, sárga húsú, finom kappanok, egy-egy átalag aranyszínű bor, mindez könnyűszerrel kikerült itt a vidéken, ahol az emberek – de különösen az asszonyi népek – istenfélő ájtatosságban nevelkedtek. Oh, hogy elmúltak ezek a gyönyörű idők! A fráter naphosszat bolyong a környékbeli falvakban, de alig gyűl össze egyéb, mint néhány tojás, egy halom zöldség s egy-két hordócska savanyú, zamattalan bor, amit a derék páterek borzongó arcfintorgatások közt hajtogatnak föl néhanapján. Csak a gálosvölgyi káptalani kasznár ad olykor egy-egy kövérebb kappant, meg az öreg gróf, aki szekérszám szállíttatja az elemózsiát s a finom somlyóhegyi bort. Oh, ha az öreg méltóságos úr nem volna, éhen kellene elvesznie a kolostornak!

- Jóságos atyám, hát ezek mind a poklokra kerülnek?

S nagy elkeseredésében a jó fráter elbúsulva lógatta le a fejét s a szörnyű melegben, mely ide az erdei fák közé is behatolt, csöndesen szunnyadozni kezdett. Utoljára azt gondolta magában: „Oh, oh ti rossz keresztények, hát így megfeledkeztek az Isten önfeláldozó szolgáiról? Jó atyám, ne büntesd meg őket érdemük szerint!” S a következő pillanatban már mit sem tudott az önző világi hívságok felől s álmában szinte hallani vélte, ahogy az Úr egyenként maga elé idézi az egyház e kőszívű híveit s szigorúan kérdezi tőlük: „Rossz emberek, hát ti az én szolgáimnak csak megromlott sárgarépát s pár hitvány tojást adtatok?” S a mennyei poroszlók közbül kapták a gálosvölgyi kovácsot, néhány nyers szavú kurta nemest, akik a csacsifogat közeledtére bezárták a kapuikat, s nagy diadallal cipelték őket a mennyekből kifelé, a poklok örökös tüzéig. S fráter Szilveszter sajnálkozva nézett utánok egy darabig, mintha azt mondta volna: „Lám, lám, szerencsétlen emberek, nem mondtam-e én ezt meg előre?...”

A csacsi, mely maga is álmos volt egy kissé, alkalmasint így elmélkedett magában: „Minek ébreszteném föl a szegény pátert? Biz’ Isten ráfér egy kis pihenés!” S csak lépésben, lustálkodva ballagott tova az erdőségben, s azt hiszem, maga is elbóbiskolt ezen az ismert úton, mely a kolostor felé vezetett.

Pedig fenn az égen csúnya felhők keletkeztek, a menny, messze a láthatár szélén, morajlani, dörögni kezdett, s az erdei fák teteje meg-meghajladozott az erős forgószélben, mely a hatalmas zivatart megelőzte. Az égi háború néhány perc alatt csattogni kezdett, az eső csurgott, s a felhők sűrű szürkeségét egy-egy fényes villám tette ragyogóvá. A jó fráter, aki épp az elítéltek érdekében kockáztatott meg egy bátortalan könyörgést, ijedten ébredt föl álmából.

- Szentséges atyám, micsoda idő!

Reviczky Gyula: Perdita

I.

Szeretlek, mint egy elhagyottat

Egy másik elhagyott szerethet.

A hogy vergődő fájdalom csak

Képes szeretni: úgy szeretlek.

Nem a gyönyörnek tiszta mézét

Szomjazza ajkam, hogyha csókol;

Az, a mi hozzád vonz, a részvét,

Szeretlek, édes szánalomból.

Szeretlek, mert mint én, leányka,

Te is jobb sorsot érdemelnél.

Szeretlek, mert reád találva,

Látom, van árvább szív szivemnél.

Szeretlek önzésből, kimondom;

Mert a midőn szemedbe nézek,

Egyszerre tűrhetőbb a sorsom

S én kezdlek vigasztalni téged.

II.

Beteg vagy, azt mondod nekem,

Boldogtalan bús gyermekem?...

Én irgalomból azt kivánom:

Halj meg, míg ifjú vagy, leányom.

Ne várd, míg fonnyadt lesz szived,

Mint ősz utóján a liget;

Míg lelkedből vad szenvedélyed

Minden világos szint kiéget.

Óh, kérjed inkább istened’,

Hogy most húnyhasd le két szemed’,

Mikor még van szivedben álom,

S van mit siratnod a világon.

*

A „Magány” költőjének e hangulatos szép versei már meg voltak írva, midőn nagybecsű kötetét sajtó alá rendezte; a Kisfaludy-társaság azonban, melynek aegise alatt a „Magány” megjelent, a Perdita-cyclus kihagyását követelte – ő tudja miért? – s az a kötetben meg nem jelenhetett. Irodalmi hagyatéka közt találták barátai a kitépett lapokat és mintha ez is szorosan az aktákhoz tartoznék, melyeket okvetlenül el kell majd olvasnia annak, aki Reviczky Gyula írói alakját kidomborítani és hányattatásainak történetét valamikor megírni fogja: ott volt e lapok mellett a Kisfaludy-társaság bírálóinak a „Magány”-ról adott jelentése is. Reviczky saját kezűleg másolta le. Az egyik bírálat zársorai ím így hangzanak: „Mi e költemények kiadását illeti: ha a Kisfaludy-társaságnak alaptörvénye és szokása engedik, hogy jelesebb költőink műveitől elmaradó még egy-két mainak munkáinál is gyöngébb, de némi értékkel mégis bíró s jövőre jó reményt gerjesztő költeményeket kiadjon: ez esetben ezeket némi javítás föltétele mellett kiadhatóknak tartom és nyilatkoztatom.” – Eppur si muove!

Forrás: A Hét - 1. évf. 3. sz. Bp., 1890. jan.19.

Noémi (1882.)

Megállnék ablakod alatt,

De nem szabad.

Követnélek titokba hűn,

De tudom, bűn.

Ah, olyan éber a világ!

Szivünkbe lát.

S a gondolat csak sejtve még,

Már nem tiéd.

Léptid nyomát hát nem lesem,

Én kedvesem!

És nem lel ablakod alatt

Se hajnalpir, se alkonyat.

(Szerző nincs feltüntetve)

Forrás: A Hét - 1. évf. 2. sz. Bp., 1890. jan.12.

Munkácsy mint bohémien (A művész egy régi levele)

Aki a párisi Munkácsy-hotel exotikus drapériái közt, vagy a mester színgazdag műtermében megfordul, bizonyára különös érzésekkel fogja olvasni azt a deákos levelet, amelyet alább közlünk s melyet a nagy festő huszonöt évvel ezelőtt intézett egy akkori jó barátjához, dr. Engel Gyulához, aki jelenleg balatonfüredi fürdőorvos. A nagy Munkácsy ebben az időben még szegényes arcképmásolgatásokkal kereste meg a kenyerét, amelyeket csak forintszám fizettek meg a műárusok, s nem tízezreivel a dollároknak,m int például az amerikai Pulitzer, akinek a mester épp a legutóbbi napokban készítette el az arcképét. Amint e levélből látható, a bohéme-ség e korszakában az is előfordult néha-néha, hogy az ifjú Munkácsy óvatosan surrant be a modern kor samaritánusának, a „Geld für Alles”-nek eldugott helyiségébe s ott nagy pirulások közt vetette le a gyűrűjét, hogy a derék „Krumpel”-nél pár forint erejéig bevágja. Az sem érdektelen adat, hogy ez időben ki kellett játszania a képeit, ha valahogy túl akart adni egyiken vagy a másikon. De mint a levélből látható, a humor a nyomorúság e ragyogó korszakában sem hagyta el Munkácsy Mihályt, s jókedvűen, bizalommal tekintett a jövőbe, mely a tervek, az eszmék egész özönét mozgatta meg lelkében.

A levélből kihagytunk némely lényegtelenebb sort: azokat, melyek a szorosabb magánviszonyokra vonatkoznak.

Gerendási puszta (u. p. Csorvás, Békésmegye), 1865. sept. 22.

„Kedves Gyula pajtás!

Bécsben vett leveledre már ott nem felelhettem, mert utazó félben voltam. Most azonban czélomnál már megpihentem, leráztam magamról a bécsi port, s ismét szép Magyarország egének napja süt az én ártatlan arczomra. Tehát eljött az ideje, hogy én is úgy írjak a multról, mint te irtál nekem Bécsbe.

Bécsből elutazván, Pesten tartózkodtam egy kevés ideig. Innét utamat tovább folytatva, lejöttem az Alföldre, s beszegődtem pusztai betyárnak. Lakom a bátyámnál, gondom oly kevés, hogy egyszerre könnyen a nyakamba veszem s bebarangolom vele a tanya környékét. A hol szép lányt sejtek, betekintek hozzá egy pár pislantásra és ez oly szíves magyar vendégszeretetben részesit, hogy néha egészen ott felejtem magam; ugyannyira, hogy ha reggel mentem, azon veszem észre magam, hogy rám esteledett. Ekkor aztán ismét haza sietek, egyet alszom az ily kedvesen telt nap után, s reggel megelőzöm a napot fölkeltében, kilesem szemében az örömkönyet, mely benne ragyog, midőn első sugaraival szerelmesen átkarolja a földet, s felcsókolja a zöld gyep harmatját. Ilyenkor megállok a puszták közepén s eszembe jut Petőfi az Alföld czímű költeményének ezen verse:

„Lenn az Alföld tenger sik vidékén

Ott vagyok hon, ott az én világom.

Börtönéből szabadult sas lelkem,

Ha a puszták végtelenjét látom.”

S ezt oly igazán érzem, hatása oly annyira átjárja lelkem minden rétegét, hogy az, mintegy magasra emelkedve, diadalittasan néz le a közel multra, melynek ugyan azért vetettem alája magam, hogy lelkem nemesbitse, de az czéljától eltérve, inkább elnyomni igyekezett. Most tehát, pajtás, én is oly lelkesedéssel irhatok, mint te irtál, midőn engem a nyomorúságban Schiller költeményével akartál vigasztalni, mondván, hogy gondoljak azoknak isteni szavaira és könnyebben fog csúszni Keizler marczija. Szegény fiú! mily ártatlan bizonysága volt ez a te jólétednek és boldogságodnak.

Hát te hogy vagy azóta, pajtás? Merre felé fordul sorsodnak kereke? Felmégy a télire Bécsbe? Ugy látszik, nagyon egyforma nótát fúj nekünk a gondviselés, te is csak akkor érzed magad jól, ha nem érinted a leplet, mely jövődet takarja, hanem csak úgy bekötött szemmel engeded magadat Múzsád által vezettetni, csak arra nézvén, hogy jelenedet használd és élvezd. Már hiszen az igaz, hogy nekem is magyar szabó varrta a sorsomat, még pedig oly szükre, mintha csak díszmagyar nadrágot akart volna belőle szabni, a melyben sokat feszelegni nem igen lehet, mert kiszakad. Mindazonáltal én legközelebbi indulásomat Berlinbe vagy Münchenbe akarom intézni, s ez okból festek itthon is egyre-másra, hogy pénzre szert tehessek. Talán a környéken akad is, a ki magát festetné, ez a keresetmód volna a legjobb, de nem merek rá számítani, h hanem csak úgy Isten nevibe dolgozom. Éppen most van készen egy genre-képem, a kedvesét váró leány fonás mellett, estveli világitásnál, életnagyságú, térden aluli egyes alak. Ez, a mint mondom, kész, most nem tudom, mit csináljak vele: felküldjem-e a kiállitásba, vagy itt próbáljak vele szerencsét? Kijátszani akarnám. Most megint hozzá fogok két nagyobb képhez, melyeknek egyike fogja ábrázolni munka után a nyomtatókat, a másik pedig egy alföldi árvizet a menekültekkel. Én, a mint mondom, Berlinbe szándékozom, de hogy miből és hogy mikép jutok ki az osztrák birodalomból, mielőtt a katonaság alól fölmentetem, azt még mind nem tudom, csak most gondolkodom rajta. E hó folytán egy hirdetett művészi ösztöndíjért is folyamodtam, azonban semmi reményem hozzá, mert csupán csak a folyamodvány ment fel, rövid lévén az idő bizonyítványokat szerezni.

Bécsből a lejövetelre Balogtól vettem jegyet az órámért. Hogy pedig egyéb szükségletemet fedezzem, a gyürümet hagytam szegény Krumpelnél 25 frtba, a  mit azonban kiváltani erős szándékom, mert még mindig többet ér, daczára annak, hogy szeme hibázik, meg aztán kedves emlék.

A Húsvét képem a kiállitáson van, nem is mondtam még, hogy leküldöttem volt Bécsből az albumlapra hirdetett pályázatra, a hol albumlapnak el is lett fogadva, de aztán – minthogy ez idénre Székelynek épen három képből álló egy tárgyra vonatkozó műve volt beadva; a mit ő a bizottmány felhivására nem akart egy keretbe összevonni, hogy ez által az én képemnek is legyen helye – nekem visszaadatott azon meghagyással, hogy a jövő évi album részére fogadják el. Hanem ekkorra szeretnék én egy jobbat csinálni, ha élek és ha lehet.

Reménylem, pajtás, nem haragszol, hogy válaszommal ennyire késtem, de nem ok nélkül volt az, tőled azonban sokkal hamarabb várom a választ, s addig isten veled.

Szerető barátod

Miska.

Forrás: A Hét - 1. évf. 2. sz. Bp., 1890. jan.12.