2026. nov. 18.

Tompa Mihály (1817-1868): Kazinczy Ferencz emlékezete

Barabás Miklós litográfiája (1847)

Hiv és nagy vala.
Kazinczy Ferencz.


Szép nap virradt fel Széphalomra,
A honra szép, nagy nap virradt;
Zendüljön a Sátorhegy orma,
Völgy és lapály vig zaj miatt!
Az őszi lomb szárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sírkőre foly!

Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -
A sokaság ösméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben,
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyü idáig!
Az ég e sírhalom felett
Örök fényben dereng világlik…
- Mig a föld vér-nyommal fedett.

Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban, -
Felé ezer hullám tolúlt.
S míg folyt – sokáig folyt – az élet:
Viszály nem szünt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet,
Lábához a sárkány-fogat.

A törpeség, a bűn, a vakság,
Agyarkodott, mind ellene;
Szégyenlék őt és megtagadták
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tüzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond…
- Örök felleg, magas tetőn.

Ki jő s prüfétál, bére: vad méz,
Szörköntös és – fejére kő;
De mégis, hogy  n e m  é r t i k, az lész
A gyilkoló, a leverő!!
itt sem maradt el átka, sérve. -
Majd nyomta a börtön fala.
De itt is csak czéljának éle,
Mivel ő „hiv és nagy vala!”

S vajon mi, - kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk -:
Busulásnak szóljunk-e nyelvén,
Zöld mirtuszát tépvén magunk?
Hozzá-vigyük mult szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá?
Fájlaljuk: hogy fényben nem élt itt?
Midőn ő azt „nem fájlalá!”

Nem, nem Dicső! Mi büszkeségünk!
Öröm zendül az ajkakon!
Dicsőséged, melyről beszélünk:
Kint életet zománczba von!
Hiszen, - mikép zord fellegekben
Küld újitó erőt az ég -:
Átokszerű küzdelmeidben
Ez  a  n e m z e t  megáldaték.

Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mi szent nevek:
A siető enyészet ágyán,
Lőn öntudat-vesztett beteg;
Támadt, i g a z, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bünei…
De – mint a szivütés az alvót -
Nem birta azt felkölteni.

Te megjövél, - szeretve jobban
A hon ügyét mint tenmagad! -
S az alvó tüz gyors lángra lobban,
A lélekzet megint szabad.
Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zuz:
Lelket lopál veszőbe, holtba,
Te uj, dicső Prometheusz.

Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézmüvesül;
De mint a kit tengése vérez,
S virulatán függ, lelkesül.
Ástál, - sok kincset rom fedett el, -
Sokat teremte szellemed
S az ő erő uj kellemekkel
Testvér gyanánt ölelkezett.

Ura a dús, de zor anyagnak,
S az izlésnek nagy mestere!
Hő csókjától a Géniusznak
Lelked  k e t t ő s  k e g y e t  nyere!
Kezedben a  k ő b ő l  s z o b o r  vált,
Min ült merész kecs és szabály;
A  s z ó  hő  d a l b a  hangozott át, -
- Nem csak bányász, művész valál!

A  s z é p  közös kincs; - érte mentél
Élő és holt népek közé.
K i s d e d  elmét karodra vettél;
Az álmost szód ösztönözé.
Lelkednek szent, izzó hevétől:
Érdek, harag széthamvadott…
Kiáltván az oltár kövéről:
Oda gyüjtél lelkest, nagyot!

És  z e n g  apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zugó vihar, -
Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,
S midőn a harcztéren rivall!
Élet – halál, bő – s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik…
behat mint a kétélű fegyver
Mind a velök oszlásaig!

Z e n g, és mi élünk…! Annyi villám
Nem sujthatá le a magyart;
Velünk az ég kegyelme nyilván…
S őrlelkeink véd-karja tart!
Élünk, élünk…! S milljók remélnek…
Vevén ajkad nyilt jóslatát:
Mellyel népünk’ nagy büszke népek
Müvelt sorába állatád!

Oh Szent! Melyért küszködve éltél,
- Sorsán kiontva lelkedet, -
Ez ünneplés öröm tüzénél:
Lásd nemzeted, halld nyelvedet!
Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott boritja fürteid?
Vagy  e z  a  n é p, mely itten áll ma?
Vagy  e z  a  h a n g, mely istenit?

Igaz valál, - emélked áldott!
Haló-földed szent, éltedért;
Szült sok jelest, nem szülte párod
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk? Jöve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S a mely nyelvén s lelkébe hordoz,
Áldás és fény a nemzeten.


Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet 21. szám, 1859.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése