![]()
Visszafelé jőve ki Spanyolországból,
Szomorodott szivvel így sohajt Nagy Károly:
„Roncevaux! Oh álnok Ganelonnak völgye”
Mert rokona Roland itt hullt el megölve,
Tizenkét pairt vesztvén és az egész hadat.
A hegyi munkás, ki itt él kunyhó alatt,
Haza ment nyugodtan, kutyája mellette,
Megcsókolta nejét nagy megelégedve,
Forrásnál megmosta kürt-nyilát nagyjából…
S a hősök csontjai fehérlettek távol.
A jó Károly király el van keseredve,
Sziriai lova ott búsúl mellette,
Siratja viézit, a kiket elvesztett,
És a tizenkét pairt, kik szintén elvesztek,
Legjobb lovagjai, kiknek nem volt vész, baj,
És rokona Roland, és a csata, oh jaj!
S elgondolja ő a spanyolok győzője:
Hogy dalt csinál majd a hegyi nép felőle,
A veszett harczról, mely előttük folyt végig,
És arról beszélnek több mint négy száz évig.
Ez alatt haladván harmad napon végre
A magas Pyrének hegyormára ére,
S im a végtelen tért álmadozón nézve,
A hamvas távolban mit vesz egyszer észre.
Egy halom tetején erős város volt a’,
Fala vastag s minden ajtaján két tornya.
Ki odáig látott, kiuralgó tornyot
Talán harminczon is fölül láthatott ott,
S szaraczén formáju ragyogó kúpokat,
Melyek még a szurok nedvében ragyogtak.
Közepén igézőn a vártorony vagyon,
Le nem festhetnéd egy egész nyári napon.
Lőhelyei ónból, holott minden résen
Egy egy poroszló áll s vigyáz örök ébren.
S fölül kiválik egy remek mivü gombja
Tündöklő gyémántból mint a nap oly forma,
Nem nézhetni soká három mértföldnyiről.
Ballra a hullámzó tenger nem messziről,
mely morgásával a városig bemegyen.
Károly látva mindezt, reszket fenn a hegyen.
„Öreg bajor herczeg, én jó tanácsnokom
Hogy hijják e várost itten a partokon,
A világ kerekén páratlan e várost,
Mert szomoru voltam, s ez megvidit már most.
Igen – mert bár meddig kell alatta állni
Vitézim, hadaim, népem kapitányi,
Nem megyek – fogadom ime szent Dénesre! -
A míg enyim nem lesz, nem egy tapodtat se!”
Csodálkozva szól az öreg herczeg erre:
„Akkor uram vedd meg, mert ezt nem veszed be.
Várnépein felül oltalmazó serge
Husz ezer török van kettős vérttel benne.
Hajdanában még csak bevehetted volna,
De sereged most már gyenge, fáradt, lomha,
Lelkükből unják a tábori életet,
Még én legkevésbé, én a legöregebb.
Őszintén szólok és óvlak uram téged,
Azután nincsen most várostromló géped,
Fáradtak a lovak, a katona csüggedt,
itt van az ideje, hogy már pihenjünk meg.
Mert ki itt ostromról álmodozik, mint te,
Az, a minő te vagy, csak oly bolond szinte.”
Felele a király rá jósággal tele:
„Herczeg te nem mondád mi e város neve?”
„Könnyen felejtenek már az ilyen vének.
De légy kegyes uram dandáridhoz kérlek;
Visszakivánják ők már a házi tűzhelyt
Kik se sem élveztek, örökké csak küzdtek.
S a tartományokból,m iket elfoglaltak
Úgy is megkettőzhet’d egész birodalmad.
Itten az ostromlók meg csak nevetnek rád,
Török ásó szörnyü erősségeket hányt,
Bár magukat hősid sánczaikra vetnék:
Birnak földalatti három üreget még.
Uram, irtóztató, szörnyü helyek ezek
A harmadik épen a pokolba vezet.”
Mosolyg a király s szól szelidséggel tele:
„Herczeg te nem mondád mi a város neve.”
„Ez Narbon.”
„Narbon szép - mond a király erre -
És az enyém is lesz, fogadom hitemre,
Soha szebbet, minők lányai az utban,
S fűzőjükön ujjam még csak meg se szurtam.”
S az uton meglátva Montdidier grófot,
A ki épen ott járt, hozzája így szólott:
„E herczeg vénséggel menti magát, hallod,
Vedd be hát helyette te barátom Narbont,
S én neked adom itt az egész környéket.
Hős volt az atya is, a ki nemzett téged,
Nagybátyád a tisztelt, chelli nagy apát volt,
Te magad is bátor, te e várt meghágod.
Fel tehát!”
Felel ez: „Én, uram királyom,
Semmire se vagyok már jó e világon.
Eleget hordtam már kardot és sisakot,
Ágyra van szükségem, mivel beteg vagyok.
Hideg lel, lábamon egy nagy fekély támadt,
S több mint egy éve már, hogy nem láttam ágyat,
Nem kell nekem semmi – tartsd meg birtokodat.”
A király pedigleg haragod nem mutat,
Hanem megkeresi hős Coteutin Hugót.
Ez egy előkelő és vitéz nagy ur volt.
„Jó hirt hozok Hugó – mond a király ennek -
Narbon vára tied csupán be kell venned.”
Hős Cotetin Hugó üdvözli a császárt.
„Boldog az a munkás, a ki ugarán szánt,
Ha a barna földet kissé megturkálta,
És elvégzé dolgát, betér kunyhajába.
Én már hányszor győztem, hidegben melegben
Magamon örökké vasinget viseltem.
Nem hallék mást soha csak kürthangot hallék,
Nyergemen is csupán csak egy hajszál tart még,
Nem volt más életem – át hosszu időkön,
Mint fölkelni korán és fekünni későn,
Hogy harczoljak értted s háznépedért másnap.
Ki is fáradtam már. Add te Narbont másnak.”
Elbusúlt a király s mindenki a körbe’
Töprengett, szomszédját könyökön meglökve,
Még is Károly hiván Normandi Rikhárdot,
Mond: „te jó vérből vagy, reád sokat tartok.
Herczeg! Amoda a várra nem mennél föl?!”
„Herczeg vagyok, igaz, isten kegyelméből,
De ilyen szerencsét ember egyszer ér meg,
Ily kalandra más kell, ki még szerencsésebb.”
Mostan a császár a gandi grófra kiált:
„Te vagy ki legyőzted Mugiront, a zsiványt,
Te a bátorságot, a midőn születtél,
Magadba szíttad az első lélekzetnél.
Anyád legjobb házból vette származását, -
Rajtad még nem győzött csupán a csalárdság;
S a csapásra szived csak még nemesebb lett.
Utolsó órámkor, akkor sem feledlek,
Nem a nemes fényt, mely szemeidben égett,
Midőn ketten jártuk be egyszer a rétet,
S hallgattuk, a szomszéd völgyben a mint jártak,
Zavaros csörgését szaraczén láncsáknak.
Fővárnaggyá teszlek, csak most Narbont vedd be.”
„Én, uram – mond a gróf – haza megyek szépen,
Mert népemmel együtt majd elveszek éhen.
Átkozott helyeken hurczolt a harcz sorsa
nem volt ottan sehol egy szem liszt, vagy búza.
Patkányt, meg egeret ettünk mi ott rendben,
S rája öreg csizmát, hogy kissé lemenjen.
S a te spanyol napod oly szépen megpörkölt,
Hogy fekete lettem, olyan mint az ördög;
Ha ezzel a képpel – megunva e léget,
Vissza, az én régi jó falumba térek,
Nőm – kit elszeretett már talán valaki -
Azt hiszi mór vagyok, nem pedig flamandi.
Sietek megnézni: mi történik ott lenn.
S bár Salamon kincsét igérjed is egyben:
Mutatva e várra, hogy hát vegyem ezt meg,
Nem! Én oda megyek, hol kenyeret esznek.”
„No jó flamandiak, ti hát csak egyetek!
Bohó én, ki mindig ostromlót keresek.
Nem különös-e ez – mond a császár – vajon?
Midőn itt van Nancy, az én vén karvalyom.
Én derék Lestákom**, ott van Narbon vára,
Harmincz váracsa van, s mellé három árka,
Minden ajtajánál egy-egy harcztér vár ott,
s kőből vágott tornya hat darab van, látod,
És minők tátongó sánczos üregei!
Ha egyet bevettél, ujjat kell kezdeni -
S ha bevettél egy várt, uj ajtót látsz azon.
De mit szólok? Nem te vagy-e az én sasom?”
„Mit? Sas?- ’galamb, veréb vagy pinty a sövényen
Én menekszem uram. Bérét kéri népem,
S nekem egy poltrám sincs, és még felül ezen,
Senki, a ki nekem bármit hitelezzen.
E fürkésző ficzkók szikrázó szemekkel
Zsebemben egy garast sem fedezhetnek fel.
Koldus nép! – Magam is csüggedt vagyok, fáradt,
Vén öklöm a vértől soha meg nem száradt,
Megtört vagyok. Mert hát ez a harcznak vége,
Mit előbb szerettünk, megutáljuk végre,
A mi rózsaszin volt, feketének látjuk,
Magunkat utóbb is egészen lejárjuk.
Ficzamlás kéz-lábban, a vesében guta,
S a ki régen sas volt, elvégre is tyuk a’.
Hálósipkát nekem, szalmát süvegemre,
Annyi hir rt, hogy már vágyom a szemetre.”
Kaparta a császár lova a porondot,
Mintha értené azt, mit az öreg mondott;
Szálltak a felhők a magános hegy felett,
Midőn dandárával Roussilon megjelent.
Mosolygva a császár imezt megszólitja.
„Te, az én hadamnak igaz rómaija!
Te oda sem nézve reá ütsz a szege,
Tied az a város, tudom te veszed be.”
Roussilon komoran csak pánczélját nézte,
Melyet már a rozsda megfogott egészen.
Katonái búsan haladtak előtte,
Összetörve paizsa, lova majd kidőlve.
„Te úgy elmerülsz itt mint egy barát, vagy mi,
Narbon miatt ennyit kell-e tanakodni?”
Roussilon szól: „van már nékem elég földem.”
S a hősök mind ekkép beszéltek a körben,
A míg az utakon morgott a zuhatag.
A császár most végig vizsgálja a hadat.
Mindenkit fölkeres ki hős, bátor, kivált,
Perigaux Albertet, a burgundi királyt,
Sámót, kit istenit a legenda maig.
És a Velenczében elhirhedett Garint,
Ki vállra vette a szent Márki oroszlánt.
Még több vitézét is fölkeresé aztán.
S végre Rogert, ki a vészt mindig nevette.
Mind hallgattak. Fejét végre fölemelte,
És felállva aztán erős kengyelébe,
Kirántotta kardját, ragyogott az éle,
S éles hangon, melyben gúnynak is volt része,
Halványan, fagyosan, sasszemekkel nézve
Tekintetét félő egész táborán át,
A győzhetlen császár ezt kiáltá: „Gyávák!
Oh ti e völgyek közt elesett vezérek!
Hősök, kik a halált mind itten lelétek!
A kiktől a sátán maga kegyet kérne,
Olivier, Roland, hogy nem vagytok élve!
Hogy ha ti élnétek, bevennétek Narbont:
Oh mint viseltétek ti ritkák a kardot!
S minő szietek volt, nem aludtatok ti,
Nem tudtatok mást, csak előre robogni!
Oh ti mély sirokoban feküvő ezredek,
Élve, bevenném a világot veletek!
Mit csináljak már most, mit tegyek, nagy isten!
Mikor szemem előtt gy vitéz, hős nincsen.
S népimből – kik küzdtek át annyi csatákon -
Csak ama holtakat s e gyávákat látom.
Hogy arczukon ezt a szégyent elviselik!
De megadom magam, nem szólok már semmit.
Uram! A kik engem eddig kisértetek,
Normandok, lorének, s ti rangos németek,
Bretono, francziák, flamandok, burgondok
Hagyjatok el engem oly gyorsan, mint tudtok.
El szemeim elől, el innét szaporán,
A hol zengett az én riadó harsonám.
Menjetek haza, hol lakástok van nektek,
menjetek el innét, mert mind elkergetlek.
Ne lássalak! El! El! Nőitekhez távol
Élni ovatosan, boldogul, hitványul;
Hogy megérhessétek nagy anyátok korát.
Én majd Narbont magam ostromlom itt tovább,
Egyedül, magamban, várok és remélek.
S ti majd ha az édes frank hazába tértek,
Oh ti legyőzői Arragóniának!
Ha hátat forditva a csaták zajának,
Melegesztek szépen a kandalló mellett,
Ha majd előhozzák a sok nagy, hős tettet,
Melyek reszketésbe hozták a világot,
S kérdik: de hát még is hol a ti császártok?!
Földre szegzett szemmel valljátok ki akkor,
Hogy megfutottatok mind egy csatanapkor,
S mentetek oly gyorsan, eszeveszett fővel,
Hogy nem is tudjátok, hol hagytátok őt el.
Ekkép szólt nagy Károly, francziák királya,
Ravenna ura és németek császára;
Ekkép szólt a hegyen az ő erős hangján -
A fa tövénél a pásztorok ezt hallván,
Azt hivék egymás közt, hogy most a menny dörge.
Szemét a sok nagy ur lesüté a földre.
Midőn – mire meg lőn lepetve mindenki -
Egy igen fiatal ifiu lépett ki.
Mondván: „hogy a királyt védje meg szent Dénes!”
A bátor hang felé meglepetve néz ez.
Nézi az ifjut, ki úgy tünt föl előtte
Mint Dávid Saulnak hajdani időkbe;
Gyermek rózsaarczczal, és szép fehér kézzel.
Kiknek láncsája a háztetőkig ért fel:
Tarták a vénebbek átöltözött lánynak.
Rajta gyengéd, vidám és oly szerény bájak;
Föveg toll, s vért nélkül apród ruha füzé,
Alakja hadias, s még is mint egy szüzé.
Szól a király néki: „mit akarsz te gyermek?”
„A mit más nem akar, engedd azt nekem meg,
Hogy velem lévén a jó istennek kegye,
Elmondhassák rólam: Narbont ez vette be.”
Gandi gróf a fejét erre fölemelé,
És kaczagva szólott kisérete felé:
„Hiszen ez Emérke, a kis hadi gyermek.”
„Emér az én nevem. Másom alig van tán.
Husz éves vagyok és se szénám, se szalmám,
Olvasok diákul, iskolát végezve,
Ez az egész uram. Midőn a szerencse,
Vagyont, földet osztott, engem kifeledett -
Betöltné egy poltra az egész földemet,
De szívem maga a nagy ég se töltné be.
Én beveszem Narbont, és hős leszek végre,
S aztán megpiritom, kik engem gúnyoltak.”
A király szemei égien ragyogtak.
És mondá: Te azért, mivel megteszed ezt,
Narbonni Emér és gróf és nagy ur leszesz,
S becsülve fog minden gondolni nevedre.
Menj fiam.
S Emér a várt másnap bevette.
Ford.: Tóth Kálmán.
(* Az eredetiben: Aymeryllot, int az Aymery név diminitivuma.)
(** Eustache)
***
LA LÉGENDE DES SIÉCLES, par M. VICTOR HUGO, 2. vol. In 80, Michel Lévy.
Hugo Viktor e nagyobb művéből eddigelé két kötet jelent meg. Csak kezdemény melyet szerző szerint több fog követni; de mint ilyen is egész.
Érezhető, közvetlen kötelék s nem csak egy általános eszme fűzi egybe e költeményeket, melyeket együtt századok legendájának nevez költőnk. Sajátlag nem lírai mű; hanem elbeszélő költemények, nagy tények sorozata, az emberi nem fejlődése századról századra. Az ó-szövetségen kezdi költőnk, hogy az evangéliumon folytassa. Felmutatja Róma bukását, föl az iszlámot, felderíti a keresztyén hős kort, s kélt szép lapot szakít ki a lovagok viselt dolgainak könyvéből.
Ezeknek egyikét közöljük ismertetésül.
A második kötet Olaszországot állítja elénk az újabb kor hajnalán, leírja a megújhodási korszak eposzát,megjelöli a szabad vizsgálódás küzdelmeit. Majd a tenger merész kalandorainak szentel egy pár erélyes és festői lapot s a legújabb kor határain állapodik meg.
Nagy költői ihlet vonul keresztül az egész művön, mely egyaránt felhasználja a történetet, mesét, vallást és bölcselmet. Legkevésbé sikerültek a költő bölcselkedései; annál megragadóbbak, annál fenségesebbek az elbeszélés egyszerű szépségei.
Hadd álljon itt mutatványul e szép költemény, azon megjegyzéssel, hogy fordítónk az „eredetihez hű akart lenni, csupán a nevekben és azon sajátságos kitételeknél engedvén meg eltéréseket, amelyek a népies költeményekben különösen előfordulván, kétszeresen megkívánják, hogy a fordítási nyelv szelleméhez, sajátságaihoz alkalmaztassanak.
Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet, 21. szám. 1859.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése