![]()
Ragyog a nyári reggel.
Ezüst harmatszemekkel
Virágzik a haraszt.
Kék-arany égnek alján
Elkésetten a halvány
Halottas hold virraszt.
Úgy bújik, oly parányi!
Már a szemét se látni:
Lehúnyta szégyene.
Mint egy kinézett vendég,
Ki hogy időzni mer még,
Elnézést esdene.
Mint egy kivénült herceg,
Kit várából kivertek
Ifjabb hatalmasok,
S most érzi tehetetlen,
Hogy visszajöhetetlen
A szép kor elsuhog.
Mint egy nagyságos eszme,
Amely, varázsa veszve,
Nem rombol, nem terem,
már nem vérszínű zászló,
Csak ékesen parázsló
Szelíd történelem.
Oly némán foszladozgat,
Mint egy hamvába roskadt
Szerelmes szenvedély.
Már megmozdúlni sem mer:
Mint egy százéves ember,
Csak ül és üldögél.
Hold, hold, öreg barátom,
Ej, légy legény a gáton,
ne hagyd el íy magad!
Hol lesz ma még e jött-ment
Világ, mely most elömleng
Körötted s kitagad!
A kamaszfényű hajnal,
A zsibvásári zajjal
Rikongó nappalok,
S a festett arcu vénlány,
Az alkonyat, oly mélán
Hiába andalog.
A hű testőri gárda,
És koszorúba állva
Kisér a trónra fel,
És ég-föld összecsengve
Egy hűvös, tiszta csendbe’
Megváltást ünnepel.
Csak néz reám az árva,
És arca mint a lárva,
Már nem is szenvedő,
Amíg elömli végkép
Hideg halotti képét
A szürke szemfedő.
Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. nov. 18.
Sík Sándor (1889-1963): Elkésett hold
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése