Te volnál hát egy ország szemefénye,
TE érthetetlen összevisszaság? -
Város, melynek se nappala sem éje,
Te felfordult, elkárhozott világ!
A szerelemnek nincs bűbája,
Csavargóké a csillagtiszta menny.
Lehet-e ott az érzelem hazája,
Hol diadalt arat a bűn, a szenny?…

Rajongó lélekkel hittem sokáig,
Hogy a főváros égi Pantheon,
Melyből a nemes ideál kiválik,
S ezé a taps, ezé a jutalom.
Megáldomám az elfeledt regéket,
Hevültem, mint egy régi kor fia.
Athén és Róma nálam ujra éltek
S Aristidesz, Brutusz, Kornélia.

A nép közt, falun éltem volna szépen
S irásból ismerném csak Szodomát.
Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen,
Iszonyu látni ezrek mámorát.
Menj! S hallgasd meg, ha még el nem romoltál,
Az önzés gyáva evangeljomát.
Borul a porba! Ott egy fényes oltár, -
Csókolni fuss a bűn aranyhaját.

Szemem e bábeltornyu tarkaságot,
E nyomorú fényt nézi hidegen.
Kaczagnám ezt a hóbortos világot.
De nem kaczagom, mert nem érthetem.
Mint számüzött kerülök minden embert
S sírni vágyom, ha leszáll az est;
Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert
És halni vágya, élni kába, rest.

Sebzetten itt bolyongok félbolondul;
Bolondok közt a félbolond magam,
Indúlatom viharharangja kondul,
És óriásnak gondolom magam.
Szeretném összezúzni ezt a népet,
Mint a mese kigúnyolt Sámsona,
Hogy halljon az  utókor is regéket;
Minőket senki nem halott soha!