Búslakodás

Mit kínozod újra Lelkemet

Bujtogatva tsúfolván?

S mi kisztet örülni engemet

Búm szünni parantsolván?

Holott tsak az is elég kín nékem,

Hogy van szív, mellyet az én énekem

Nem tehet  búban társává,

Szívemhez hasonlóvá.

Rosszat nem akarni senkinek

Tudom, köteles vagyok;

De irígye vagyo kkedvinek

Valakik ollyan Nagyok,

Hogy minden szomorú történetet

Mint a mi másképpen nem lehetett,

S mint szokott terhet, úgy viselnek,

Rá sem igen ügyelnek.

Minden szomorú körülöttem,

Tsak ember társam örül;

Ég-föld gyászba rémlik előttem

Reszketés fogott körül;

Végzésim, a mellyek rettentenek,

Mint nagy kő fejem felett függenek,

Új új gyötrelemre készítnek,

Új ütéssel rémítnek.

Hogy vagytok vídám indúlatok?

Hol? hova költöztetek

Jertek elő; a mit siratok

Hadd kérdezem tőletek;

Mert szívem hogy vérzik tsak azt érzi,

De szegényt azt sem tudja: mi vérzi?

S a közt, a mi enyhít és éget

Nem tehet külömbséget.

A bóldogság tetején ültem,

Szerentse fija vóltam;

Míg még s búban is örültem

A gonddal sem gondoltam.

A sok jó miként vált sok rosszá? im!

El-múltak szerentsésebb óráim –

Oh! adj ama bóldog Angyalom –

Nak, eggy órát siralom! –

Tégy egy probát bóldog Sors! velem,

Adj-meg mindent kedvemre,

Ott is, már előre képzelem

Mi esik nehezemre.

Mint a ki a méztől tsömört kapott;

Irtózik ha édesbe harapott,

Szívemnek is így ellensége

Az öröm édessége.

Hord-elő hát Furiáidat

Te bánatok Istene!

Tsattogasd tüzes korbátsidat

Hátamon Tisiphone!

Ez talám keservemen változtat:

Oh nem; lám hiszen ez is irtóztat.

Egek! ki tud hát meg-kérlelni,

Ki bajomra felelni?

Senki sem; ez úgy van intézve,

Úgy akarják végzésim,

Hogy terhemet terhhel tetézve

Le-nyomják szenvedésim

Addig járja szívemet a méreg,

S mind beljebb furja magát a féreg,

Míg örök el-szenderedésem

Meg-szünteti érzésem.

De lehet é illy tsudálatos

Neme is a Halálnak,

Hogy a vér s szív, eggy útálatos

Méreg táskává válnak?

S a lelket gyötörvén míg érzenek,

Mikor már érzéseik nintsenek,

Rettenetes útra készítik,

Ki-menni kénszerítik.

Szüntessd Lelkem! a keserveket,

Légy Ura Te-magadnak,

Felejtsd a rémítő képeket

Kiket érzésid adnak;

Hogy mikor itt hagyod por testedet,

Ez a vád ne gyötörjön tégedet,

Hogy szolgádnak nem parantsoltál,

S e tömlötzben rab vóltál. –

HORVÁTH.

Forrás: Orpheus. Szűz hava 1790.