I.
Már Páris nem akar bennünket uralni; sem engem,
A ki Királyja vagyok, sem tégedet, a ki utánnam
Az lészesz. Tudják, hogy törvény, vér, s jeles érdem
Hóltom-utánn nem mást, tsak téged emelhet helyembe.
Máran azért, ettől tartván, nagy fényit irígylik
Méltóságodnak, s akadályt gördítnek elődbe,
Hogy soha, úgy mint Fejedelem, székemre ne ülhetsz,
Melly reszket velem, a mellyről majd majd le hanyattlok.
Róma dörög, ront, veszt: te reád lőtt mennyköves átka
Pörsöli jó híred szárnyát; zabolátlan haragja,
Melly katonák-nélkül szanaszétt feles hartzokat indít,
Már a fenn-látó Spanyolok tetszésire bízta
Mennyköveit; már a jobbágyim, régi barátim,
És rokonim részént távoznak, s messze kerülnek,
Részént fel-fegyverkezvén vesztemre fohannak.
A Spanyol annak örül, hogy majd, mint a sebes árvíz,
Ránk ütvén szabadon nyargalhat puszta hazánkban.
Olly sok, néki dühödtt, s bosszontásomra megesküdtt
Háborgók ellen, kik Frantzhia földön helyettem
Másunnan-jöttet fő méltóságra emelnek,
Menj, légy rajta, hogy a kegyes Ángliabéli Királyné
Szíves jó akaratjával részemre hajoljon.
Jól tudom, hogy gyűlöl bennünket az Ánglusi nemzet:
Tartós eggyesség közttünk soha talpra nem állhat.
London mindenkor Párisnak irígye.De immár
Méltatlanúl meg-vetettem: nints, a ki bötsülne,
Mintsem hazám; nem-is esmérek már Frantzia népet;
Üldözöm, és méltó bosszúmat rajta ki töltöm,,
A ki velem tartand, azt tartom Frantzia Vérnek. s a t.
II.
Henrik tsüggedező elmével várt aaz égből
A fényt, melly szemeit meg-nyitná; most is imillyen
Szókra fakadtt: - Hát nints mód benne, nagy Isten!
Bátor hatalmadban vagyon helyheztetve reményem,
Hát nints mód, hogy az óhajtott ösvényre találjak,
Melly az igazságnak gyönyörű fényére vezérel? –
Vaj bizony e mindentehető Urat, e kegyes Istent
Tisztelnök mindnyájan, ha tiszteltetni akarna. –
Hallá ezt a jámbor Öreg, s így szólla: - Tsudáljuk
Istennek bölts végzésit, s fejet hajtva imádjuk.
Ő hozzá nem fér gyarló embernek hibája.
Láttam Kálvínus vallását Frantzia földön
Első kezdetikor: félénk vala, gyenge, s erőtlen;
Tsak szurdékokban lappangott. Láttam ez undok
Tündért, a mikoron, mérges fúlánkja ki tetszvén,
Szám-ki-vetésre szorúlt, s széllyel bújdosnia kellett.
Láttam végre, midőn nevekedvén tellyes erővel
Büszke fejét alatson porból fel emelte, s Királyi
Székre emelkedvén, mérgében el-hányta, tapodta
Bosszús lábával szent Oltárinkat. Azólta
Messze az Udvartól, e mély barlangnak homályos
Rejtekiben siratom fogytát a Római hitnek.
Egy, minek a vénségem örül, s nem örülhet hijába:
Illy új vallásnak nem lesz tartása örökké.
Emberi vélekedés hitván szüleménye, talántán
Meg-látják végét azok-is, kik kezdetit értték.
Emberek el-múlnak, s el-múlnak az emberi dolgok. s a t.
RÁJNIS
Forrás: Orpheus. Szűz
hava 1790.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése