Dittrich Mór: Nőmhez

Waldemar Rösler festménye 1908.

Ha a földi gondok nyomasztó terhétől
Kifáradva, csendes hajlékomba térek:

Bútól csüggedt lelkem vigaszt talál benned,

éltem hű Seraphja, a mint csak rád nézek.

Ilyenkor a bánat elvonul szivembül,

S oly boldognak érzem magamat körödben –

Mintha többé soha csalódás sem érne:

Felejtek bút és bajt ez édes örömben.

Felejtem, hogy élek, midőn rám tekintesz,

S rózsa-ajkad reám mosolyogni látom.

Elmémből kiűzve a vad Prometheust,

Szivemet egyedül veled boldogitom.

Hűség és kegyelet lelked szép erénye,

Tiszta malasztjától szivem, lelkem épül;

S legtisztább szerelme magasztos keblednek –

Üdvet lövel reám bájos szent egébül.

Felvidul a lelkem, a mint bus órában

Áldásos hű kézzel homlokom simitod;

Elszállnak a felhők és szivemet ujra

Bizni és remélni anyaként tanitod;

S elfoszlik előttem a jövő borúja;

S látom a sok évet szép tavasz diszében;

Ősz fejemet látom virágkoszoruzva –

Akkor is szerelmed tavaszom lesz nékem.

Áldom azt az órát, áldom azt a perczet,

A mely a te élted’ életemhez fűzte,

Isten mosolygása voltakkor látásod,

Egemről a felhőt örökre elűzte;

Azóta van fénye égi napsugárnak,

Csillagragyogása a fekete éjnek,

A földnek virága, bűvös illatárja:

Csak azóta érzem igazán, hogy élek.

Forrás: Családi kör 9. szám – 1866. márczius 4.