2018. aug. 18.

Lord Byron után (Töredék)



Setét magányosságába,
Mély keblembe éltetem,
Szerelmes hányódásába,
Fájdalmam, és életem!

Gyakran lebeg szemem előtt
A titok felfedezve,
De ah! hogy vágyódásom nőtt,
Leg ott el van rejtezve.

Szivem belső üregébe
Örökös lángjával ég
Egy tűz – és édes sebébe
Lelkem nem láthata meg. –

A bánat zivatarjai,
Szélvészi a kétségnek,
Nem oltják tüzem – s lángjai
Gyöngén, de szentül égnek.

Lágyúlj majd meg sirom felett,
Emlékezz szerelmemről;
Hozzád már ez vég lehellet:
Gondolkozz hűségemről.

Birta minden fájdalmait
Lelkem, - egy földre verte;
Hogy te kerülted kinjait,
S kedvedet meg nem nyerte.

Halld csak! talán meg fog hatni
Végpanaszom szózatja,
Hisz a holtakat siratni
Az erkölcs se tilthatja.

„Fizesd-meg a szerelemnek
Első végső adóját
Egy könnyel, - s olly sok kellemnek
Szánd-meg volt imádóját.”

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.


Júliúsz: Sólyomvár (Töredék)



Borong a táj; letűnedez
Az est arany sugára,
Köd-ár mereng a halmokon,
szürkül a völgy határa.
Magasra nyúlt szirtnek fokán
Sötétlik Sólyom vára;
Bástyájin Líza fájdalom
Között andalg magára:

„Szemem világát elnyeli
A messzeség homálya;
Nem látom őt! – a szív remeg.
S nyugalmát nem találja. –
Busan kondúl az est-harang –
E perczben múl egy év el
Hogy a kedves utólszor rám
Simúlt forró melyével.

Amott, hol elfordúl az út
Az erdő éjjelébe,
Miként tünő árny elmerült
Az alkonynak ködébe.
Szárnyalt, mint szél, villám-lova,
A föld futott alatta,
És, ah! örökre szívemet
Szivével elragadta,

Utána jaj – s fohászaim
Haszontalan nyögellnek,
Csak a kinos emlék maradt
E fájdalmas kebelnek –
Ha jösz te, ó sohajtva kért
Halál! szemeim lezárni,
S hol majd e szív enyhét leli
A sírt, elém kitárni?”

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.


Görgényi Béla: Költés



A lét s az ég titokban érdekelnek,
Csillag, hold, nap, szelíd fénnyel derül;
Madár, csermely, zeng bájlón mesterül,
Virág, erdő, illattal idvezelnek.

A lét a bús s vidám emberkebelnek,
Varázsan hang-fény-szagban felkerül.
Örömbuzogva lágyan elmerül,
S szó nélkül a szív, elme szárnyra kelnek.

A képzés nézi e vir életet,
Látván a termetek mint sarjadoznak;
Felkölt a melyben alvó zengzetet;

Szép, Nagy, Dicső, reng húrjain a koboznak
S mit a homály talányba rejt vala
Megfejti a költő lángzó dala.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.


2018. aug. 15.

Balog István: Tépelődés



Megeredt a felszél, - mozdul a faága;
Fáján néz a madár féltett kis fiára.
Felhő-komor égen barna felhőt kerget
S immár paripája nem szél, hanem orkán;
Vas tölgyek előtte száz számra hevernek
S fut, csak fut előre mindent letiporván.
Hess, ti rémes árnyak zord, zimankos éjjén!
Hagyjatok egy csöndes kicsi fészket nékem!

Mintha gyermek álmát rémek ijesztgetik.
Észak óriása terjeszti kezeit;
Nem kezeit, hanem vadállati körmét,
Hogy a terhes idő méhébe markolva
Kivegye idétlen, még szörnyebb szülöttét,
Ára bár százezrek könye, vére volna…
Hess, ti rémes árnyak zord, zimankós éjjén!
Hagyjatok egy csöndes kicsi fészket nékem!

Már látom, az erdőt hogy tépi az orkán
Csend-lakta lapályon, szellős hegyek ormán.
Már hallom a jajszót tetőtől az aljig,
Mint sirja, üvölti végig a világot;
Bent megölt testvér végsóhaja hallik,
S érzem: hogy Káinban megfogant az átok…
Hess, ti rémes árnyak zord, zimankós éjjén!
Hagyjatok egy csöndes, kicsi fészket nékem!

Forrás: Békésmegyei közlöny IX. évf. 19. sz. B.-Csaba, 1882. február hó 12-én, Vasárnap

Gelléri Miksa: Rózsaszirmok



I.
Rág gondolni, csak ugy titkon,
Csak magányomban merek,
Óva, félve, nehogy titkom
Megtudják az emberek.
Zsongás némul… s én a csendben
Elsuttogom nevedet,
Aztán hozzád küldöm lelkem…
Hűbb őrződ nem is lehet.

II.
Szivem minden dobbanása,
Egy szerelmi vallomás,
Reggel, este imádsága
Egyedül te, senki más.
Tőled, néked, érted él csak
Lelkem minden érzete,
Elfeledni sohsem tudlak;
Képed szivem istene!

III.
Bibor az ajkad, hogyha szól,
Hallgat a madárka,
Szép szemed sugáritól
Kél a sziv virága,
Éj hajad, ha rám borul,
Néma, csendes éjben
Nyugszom, melyben csillagul
Szerelmem van ébren.

IV.
Szemedben van az ég,
És minden csillaga,
Szemedben a nap ég,
És minden sugara.
Szemedben van az ég
S égben a menyország;
De ha égben volnék,
Akkor is csak hozzád
Földre kivánkoznék.

Forrás: Békésmegyei közlöny IX. évf. 19. sz. B.-Csaba, 1882. február hó 12-én, Vasárnap


Guy de Maupassant: A szerelem vége



Égette már a víg nap künn a rétet.
A néma lombokon fénycsókja égett.
Hő vágyra tárva kelyhét mindenütt
Várt a virág, szirmára szállt a harmat
És hagyta inni a részeg rovarnak
Zárt karja közt a csillogó nedűt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
S csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;
S nem tudta senki melyik él, melyik nem,
A pille úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák.
S e langy reggel párját meglelte minden;
Fényködbe kelt a hajnal rózsapírja,
Párjával énekelt a kis pacsirta,
Nyerítve szökkent a tüzes csikó,
Vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
S a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hódító,
S a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
Ezer hangjával szíveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
A csöpp rovarnép békességbe lakta
- Akár a porszem oly kicsinyke fajta -
S ez a sok ismeretlen, mákszem állat,
Mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
Felküldte most halk szózatát a naphoz.

A néma tarlón mentek mind a ketten,
Mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;
A férfi nem nézett reá epedten.
És szólt a lány leülve egy keresztre,
"- Ó menj, hiszen tudom, hogy nem szeretsz te"
A férfi intett: "- A hibám talán?"
Leült, Merengtek egymás oldalán.
S a lány felelt: "Kegyelmes ég, egy év!
"S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
"Lelkem még most is ég, s szavadra csábul!
"Még fáj szívem vad csókod záporátul!
"Még tegnap élt s ma hol van a szerelmünk?
"Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;
"Ma fut kezed, ha illeti kezem.
"Miért nem csókolod szám, kérdezem?
"Miért? felelj!" - S ő szólt - "Én tudjam azt tán?"
Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán
"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
"Csókunk őrült gyönyörrel volt tele."
És nyomba felkelt s ujjai közt sodorván
Egy cigarettát, így felelt mogorván:
"- Nem, vége, vége néki, hát minek könny?
"Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön.
"Semmit se tehetünk mi már!"

- Nyugodtan
Gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,
A lány torkát a sírás fojtogatta,
Szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
Az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
Mind ünnepelt s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkás legény
S elő is ugrott csábító dalára
A szép marokverőlány, aki várta.

Némán haladtak. A közönyük olvadt.
A férfi lopva nézett néha oldalt.
Erdőbe értek. A rétek füve,
A zsenge zöld, a fényes és üde,
A napsütötte tócsa rendre jött;
Átmentek itt s nem vették észre ők.
De a leány elbágyad és legörnyed
Egy fára és ölelve a fatörzset
A könny, sikoly bús kebléből kitör.

Az ifjú meglepődve könnyitől
Várt, hogy sírása tán majd megszakad.
Füstölt s figyelte a kék füstszalag
Mint száll föl és tűn el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
"- végezd be már s ne untass a könnyeddel
És szólt a leány reá: "- Hagyj sírni s menj el."
És felnyitotta nedves, szép szemét.
"- Ó, lelkem mily őrült gyönyörben égett!
"S ma szenvedéses, bánatos, setét...
"Miért nem egy nagy szerelem az élet?
"Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.
"De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."
S a férfi szólt: "- Jaj, ilyenek vagyunk.
"Ily csonka mindegyik kívánatunk.
 "Percé az üdv. Hallottad szóimat:
"A szerelem nem tart az életen túl,
"De a világra jő, él s végül elhull.
"Nos, én szeretlek majd - barátilag;
"Szeressük egymást megbékélten, üdvben,
"Mint régi jó szerelmesek, derülten."
Nyújtotta karját már részvétteli
S ő sírt csak "- Ó nem tudsz megérteni!"
Tördelte a kezét vadul a szép lány.
"- Ó istenem!" - Az ifjú nézte némán
S szólt "- Hogyha vágyadnak nem mondasz ellent,
Megyek." - Elindult és örökre elment.

Magába volt s felkapta a fejét ő,
Örömviharba zajgott a fejérlő
Madár felette. A fülemile
Trillája elhangzott nagy messzire
S a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vidám lomb között;
Rigó fütyült, sípolt a kenderi,
Zengettek a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
Csőrük kitátva szárnyaik verék.
A lányka ment s a zsenge réteken,
Egy tűzfuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
Az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,
A férfi a megértésedre törpe."

Ford.:  Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei - "Jókai" Könyvnyomdai Műintézet Bp.,1909

Aradi-Szabó István: Roskadozó testtel-lélekkel…



(Csiha Sándornak)

Énem, mint az Ég kupoláján
Búsuló, ezüst csillag, reszket:
Jaj, meddig kell még cipelnem
A mázsás, unt életkeresztet…?

Fájdalom-keselyűtől tépve
Bolyongok e zagyva világon,
Sörökre elérhetetlen
Magasságokba, fényre vágyom!

Dús lelkemből, jaj, mind elszökött
A sok zengő, sugaras álom,
- Nem találkozom már velük
Az Életben s túl a Halálon…

Ezen a hideg, valós Földön
(Volt álom-király) mit keresnék?
Ha a lelkemben már nincsenek
Nagy tervek, vágyak, hitek, eszmék…

Minden fáj mimóza-szívemnek,
Amit a szürke Földön látok,
- Hangtalan hívással hívnak
Távoli,m ás, szebb, szent világok.

Szeretném már vad kín-kövekkel
Kirakott, véres utam végét,
Az örökkévaló, hideg
Csöndet és a végtelen békét,

Letenni a kicsorbult kardot
A harc után, melyben nem győztem,
- Szeretnék, mint halk sóhajtás,
Elmúlni egy szomorú őszben…

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.


Aradi-Szabó István: Leánykezek simogatnak



(Elbuktam az élet-harcon,
Összetörten elveszek…)
Csöpp, fehér leánykezek
Simogatják szép, bús arcom.

Jaj, életem, zord életem,
Nem adtál sosejókat,
- De míg lánykéz cirógat,
Feléd zeng a víg énekem!

Most Halál-folyón evezek,
Talán holnap meghalok.
Nem fáj: két szem rám ragyog,
S cirógatnak leánykezek.

Ó finom, bársonybőr-kacsók,
Ti loptok üdvöt, eget
Kínjaimba! Remegek,
Hogyha ti jöttök, meg a csók.

Legyetek síróam áldva,
S legyen áldott a leány,
Ki akkor hajolt reám,
Mikor futok a halálba…

Elbuktam az élet-harcon,
Összetörten elveszek…
- Csöpp, fehér leánykezek,
Cirógassátok bús arcom!

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.


A német regény a világháború után



A háború utáni regénytermelés nagy káoszából nem bontakozott ki még egyetlen egy nagyvonalú egyéniség sem, aki új irányt szabott volna a német regényirodalom fejődésének. A nagy háború messze földrészekre való kiterjedtségével és az azt követő összeomlás ezerszínű problémáival rengeteg, soha nem sejtett élménygazdagodást jelent ugyan, de az élmények még sokkal frissebbek, a problémák sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy hatásuk már most jelentékenyen érezhetővé válnék. Mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos elhajlások mutatkoznak a háború előtti regénytől, melyeknek oka egyrészt a közönség megváltozott ízlésében, másrészt az ifjú regényíró-generáció újszerű törekvéseiben keresendő.

A közönség betege a mai időknek: soha nem fájt még annyira az élet, mint most, soha nem nyújtott olyan kevés örömet, mint most. Ez a kor nem kedvez a Zola-féle naturalizmusnak, nem a D’Annunzió-féle lélekanalízisnek, de még az egészséges realizmusnak sem. Pedig ezek voltak a német regényirodalomnak (mely ritkán dicsekedhetett önálló kezdeményezéssel) háború előtti főbb irányai. A mai olvasóközönség menekülni akar az élettől és szimptomatikus jelenség, hogy újra divatossá válnak a romantikusok, leginkább pedig E. Th. A. Hoffmann. Halálának tavalyi százéves fordulója nem egyszerű évszám-ünneplés volt, hanem szellemének valóságos újjáéledését jelentette. A titokzatost, a borzalmast, a metafizikait hajszolja a mai ember fáradt idegzete s ez tette Hans Heinz Ewers-t a legnépszerűbb német regényíróvá (egyik kritikusa megkockáztatta azt a kijelentést, hogy Ewers a legnagyobb regényíró, mert művei – eddig még soha utol nem ért példányszámban kelnek el!). Ewers Hofmannon kívül Edgar Allan Poe-hez járt iskolába és kétségtelen virtuozitással egyesíti szenzációt hajhászó műveiben a nyers naturalizmust a szimbolizmussal. Regényei egy beteg kor számára íródtak s aligha fogják azt túlélni

A Spielhagen-Sudermann-féle szociális regényeknek nem akadt folytatása. A nép, a tömeg, amelynek felszabadítását ezek az egykor annyira népszerű irányregények célozták, uralomra került, de a hozzá fűzött várakozásokat nem tudta valóra váltani: a szociális nyomor nagyobb, mint valaha volt, a társadalmi problémák pedig megoldás helyett még bonyolultabbakká váltak. A tömeg továbbra is ösztönei után indul és a népfelvilágosítás (elég a német Volkshochschule-k teljes csődjére utalni) kudarcot vallott. A sok céltalan és végzetes kísérletezés után most fásult kiábrándulás üli meg a lelkeket s ez szinte drámai erővel jut Franz Herwig regényében („St. Sebastian in Wedding”) kifejezésre. Egy ifjú szerzetes elhagyja nyugalmas kolostorát és eltelve a szenvedő emberiség iránti szeretettől, Berlin legnyomorúságosabb munkásnegyedében, Weddingben beáll a munkások közé munkásnak. Hiszi, hogy nem papírosreformok, hanem szeretetet sugárzó, a nyomorban is fennkölt emberi élet hoznak megváltást az emberi társadalomnak. Végre is a munkások, akikkel megosztja utolsó fillérét, akikért többször kockára teszi életét, halálra kövezik. Bármennyire is Fogarazzo „Il Santo”-jára emlékeztessen ez a regény, mégis teljesen a mi napjaink hangulatát tükrözteti, amikor az ideális, nem demagóg munkásvezér örök tragédiáját rajzolja.

A mában való csalódás kiütközik Hermann Sudermann most megjelent könyvéből: a „Bilderbuch meiner Jugend”-ből is. A még mindig sokat olvasott író, aki életpályáját a szociáldemokraták táborában kezdte meg, keserűen látja elveinek „győzelmét” és visszamenekül ifjúkorába. G. Hauptmann egy helyen azt mondja: „Die Jugend legt die Fundamente aller unserer künftigen Werke in unseren Geist”. Mintha Sudermann visszaemlékezése ennek a mondásnak igazolása volna: sorban elvonulnak előttünk regényalakjainak élő képmásai, ráismerünk Frau Sorge-ra anyjában, a „Katzensteg” szereplőire barátaiban, sőt megkísérli „Das Hohe Lied” erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az erotikáját is igazolni saját élményeivel. Az erotika általában nagy szerepet játszik e könyvben is és ifjúkori élményeinek leplezetlen feltárása émelyítően hat. Diszharmonikus munka: a hatvanöt éves író felülemelkedő megértés helyett gúnnyal tekint vissza ifjú-magára, és szinte gyönyörűséggel dicsekszik el ifjúkori botlásaival. Csak (még élő) anyjának alakja áll előtte felmagasztosulva, fiúi szeretettől körülrajongva.

Elmúlt korok felelevenítése jellemző sajátságra a mai német regényirodalomnak s a történelmi regények sohsem voltak annyira divatban, mit most. Clara Viebig, akinek alakja messze kimagaslik a hatalmasan megnövekedett írónői gárdából, csak nemrég adta ki legújabb történeti regényét: „Unter dem Freiheitsbaum” címmel. Cselekménye az írónő forrón szeretett szülőföldjén, a Rajna-mellékén játszik, a XVIII. században, a francia forradalom idejében. A helyszín aktuális jelentőséget is biztosít a regénynek, amelyet legutóbb Hans Janson is igyekezett kiaknázni „Rhein-Not” című regényében. A francia sansculotte-ok pusztítva járják végig a német földet, akárcsak most a fekete csapatok. Persze Clara Viebig művészete az aktualitáson túlmenő értéket biztosít nagy tetszéssel fogadott regényének.

Kétségtelenül a mától való menekülni akarás szüli az utóbbi időben tömegesen megjelenő irodalmi, biografikus regényeket is. Nagy egyéniségeknek életrajza mindenkor felemelő olvasmány, különösen művészek, írók, költők életrajzáé, akik sokkal intenzívebben élik az életet, mint a hétköznapi emberek, akiknek lelkében egész koruk visszatükröződik. Ma, amikor az emberi lelkek tehetetlenül küszködnek a rájuk zúduló életproblémákkal, amikor lassú, nagy változások érlelődnek, kétszeresen tanulságos beletemetkezni elmúlt nagyon élettörténetébe és felismerni, hogy a leglényegesebb, legdöntőbb emberi problémák örökké változatlanok. A termelés az utóbbi négy évben (1919-1922) e téren oly nagy, hogy kénytelenek vagyunk egyszerű felsorolásra szorítkozni, csak a leglényesebbeket kiemelve. Az osztrák Egid Fielk E. Th. A. Hoffmannak emelt emléket („Der schwarze Strich”), Goethéről Clara Höfer ír („Goethe’s Ehe”), hű felolvasójáról Arnold Zweig („Der Gehilfe”), Julius Berstl Bürgert választja regénye hősének („Überall Molly und Liebe”), Bruno Willes pedig Hölderlint („Hölderlin und seine heimliche Maid”). Wagnerről egy hatalmas regény jelenik meg Zdenko v. Kraft tollából, s végre Adam Müller-Gutenbrunn, a bánsági svábságnak magyargyűlölő írója, hattyúdalaként megírja Lenau életregényét két részben. (I. Sein Vaterhaus. II. Dämonische Jahre.) –

Mindezen regényekben a hősök kilépnek az irodalomtörténet adta elvont kereteikből, hús és vér alakokká válnak, emberekké, nagy erényekkel és nagy hibákkal közelükbe férkőzünk és megértjük őket. Persze ritkán sikerül az íróknak valóban művészit adniok és nem mindig tudnak megbirkózni az alakítás megkötöttségével.

Eduard Stucken, zenei nyelvű drámák ismert szerzője „Die weissen Götter” című négykötetes regényében az aztékok földjére vezet bennünket és két kultúra összecsapását mutatja be, mely a fehér faj győzelmével végződik. A kalandos regények, akárcsak a harmincéves háború után, ismét virágkorukat élik, de Stucken fantasztikus műve szimbolikus mélységével dicséretes kivételt jelent.

Kevés író mer hozzányúlni a ma problémáihoz. Így Wilhelm Hegeler, aki hosszú ideig visszavonultan élt, most megjelent „Der verschüttete Mensch” című regényében a háború utáni viszonyokat rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre rajzolja, de a legégetőbb kérdésekre nem tud feleletet adni. Walter Bloem a zsidókérdést kívánja megoldani egy terjengős regény („Brüderlichkeit”) keretében, kevés sikerrel. Thomas Mann regény helyett politikai írásokban (Politische Bekenntnisse eines Unpolitischen”; „Die deutsche Republik”) foglal állást a mai helyzettel szemben, múló szenzációt aratva.

Közben pedig egy új generáció kezd szót kérni, melynek sok a mondanivalója, de még nem találta meg sajátos kifejezési formáját. A világháború megakasztotta fejlődésében, pedig a regényírás hosszú élményérlelést követel. Hisszük, hogy hamarosan megküzd a formai nehézségekkel és megteremti az új kor új regényét.

(Berlin)
Farkas Gyula
Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.