Borong a táj; letűnedez
Az est arany sugára,
Köd-ár mereng a halmokon,
szürkül a völgy határa.
Magasra nyúlt szirtnek fokán
Sötétlik Sólyom vára;
Bástyájin Líza fájdalom
Között andalg magára:
„Szemem világát elnyeli
A messzeség homálya;
Nem látom őt! – a szív remeg.
S nyugalmát nem találja. –
Busan kondúl az est-harang –
E perczben múl egy év el
Hogy a kedves utólszor rám
Simúlt forró melyével.
Amott, hol elfordúl az út
Az erdő éjjelébe,
Miként tünő árny elmerült
Az alkonynak ködébe.
Szárnyalt, mint szél, villám-lova,
A föld futott alatta,
És, ah! örökre szívemet
Szivével elragadta,
Utána jaj – s fohászaim
Haszontalan nyögellnek,
Csak a kinos emlék maradt
E fájdalmas kebelnek –
Ha jösz te, ó sohajtva kért
Halál! szemeim lezárni,
S hol majd e szív enyhét leli
A sírt, elém kitárni?”
Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály –
Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése