A gyermekév örömrózsáji húllnak:
Síréjbe száll a lélek képzete.
A játékpálya s vigkör elborúlnak:
Eltün a Phantom, melly kecsegtete.
A szívben ujabb érzetek virúlnak,
Szebb mennyet kér bájos reménylete,
Nem e föld lelke röpte szük határa,
melyébe szállt a dicsnek lángsugára.
A hírt mint idves bálványját imádja,
Csillagthronjához általemelkedik.
Diját majd harczban, majd meg lantba látja,
S most már mint Hös s
Költő kérkedik.
Fellengző szárnyra kap lángkeble vágya.
S önnkészitett honban jeleskedik.
Patak, virág bájnyelven szóllkörüle,
És bírni véli a miért hevüle.
De nem nyúl szíve ádáz lángozatja:
A mély titkot nem tudja felejteni,
Mi ösztön az melly el-el-ragadja,
És hagyja lágy búval kéjelgeni?
Kénnyel kinálja s tőle megtagadja,
Nem szün szivét, eszét heviteni.
örömkorának szüz virághalála
Bánatgyümölcsöt és szívbajt talála.
Miként derül e zajló földi pálya
A lét varázsló szinben öltözött,
Szellemnyelven köszönti Ideálja,
A hön kívánt tökélyek s fény között.
Az élet forrását ebben találja,
Mert lelke mássa létbe öltözött;
Ez új korány a vak homályt elűzi
S Erosz rózsájit homlokára fűzi.
Elé néz a virágból arczulatja,
Szerelmet zengnek szive húrjai.
Nap, hold, csillag csak a Kedvest mutatja:
Körüle zöldelnek kénybájai.
A nagy teremtésnek fényét ő adja
Itt állapodnak szárnyalásai,
S körül diszelg a költés égi fénye,
És dalba olvad édes érzeménye.
Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály –
Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése