Júliusz: Lantos

Halk az est, arany sugára

A hegyek megé borong;

A vándor lantos magára

Egy sötét erdön bolyong.

Szirtre áll, néz merre honja?

Hol mosolyg a báj vidék?

Melly felé hű keble vonja,

Melly után sohajtozék.

Ált utazván nagy világot

Nyúg-hazára nem lele;

Bár ott dicstetőre hágott,

Vissza vágyik kebele.

Köny ragyogva hő szemében

Lassudan halad, s reméll,

S felsohajt, mert ah! – szivében

Egy leányka képe el,

Ott, hol az piheg, határa –

Ott arany liget virúl,

S égi kény leng alkonyára

Béke csendes partirúl,

„A vidékben, mellybe vágyom,

Egy kis hajlék mosolyog;

Ott virit az én világom:

Phaedra, szived ott dobog!”

„Te, ki a kék láthatárra

Olly szeliden tűnsz elé,

Légy kalausz, o hold sugára

A homály közül – felé!”

S szél fuvall, zug a magas tölgy

Mellynek andalg árnyain;

Éj-bagoly nyög a sötét völgy

Rengetek magányain.

Megy továbbra, lant kezében,

Útatnézve meg-megáll,

S egy hárs csendes éjjelében

Egy magányos sírt talál:

„Útas, hol lépsz, szent hely ez,

Hantja ártatlant fedez:

Phaedra hamva nyúgszik itt,

Kit szerelme sírba vitt.”

Néz a lantos, és szivére

Rá villan jég borzalom,

Köny nem áradoz szemére –

Hajh de benn a fájdalom.

S némán dül a sír kövére,

Mellyben alszik élte bére!

Lantja búsan rengedez,

S vég nyögéssel zengedez.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.