Setét magányosságába,
Mély keblembe éltetem,
Szerelmes hányódásába,
Fájdalmam, és életem!
Gyakran lebeg szemem előtt
A titok felfedezve,
De ah! hogy vágyódásom nőtt,
Leg ott el van rejtezve.
Szivem belső üregébe
Örökös lángjával ég
Egy tűz – és édes sebébe
Lelkem nem láthata meg. –
A bánat zivatarjai,
Szélvészi a kétségnek,
Nem oltják tüzem – s lángjai
Gyöngén, de szentül égnek.
Lágyúlj majd meg sirom felett,
Emlékezz szerelmemről;
Hozzád már ez vég lehellet:
Gondolkozz hűségemről.
Birta minden fájdalmait
Lelkem, - egy földre verte;
Hogy te kerülted kinjait,
S kedvedet meg nem nyerte.
Halld csak! talán meg fog hatni
Végpanaszom szózatja,
Hisz a holtakat siratni
Az erkölcs se tilthatja.
„Fizesd-meg a szerelemnek
Első végső adóját
Egy könnyel, - s olly sok kellemnek
Szánd-meg volt imádóját.”
Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály –
Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése