Mihail Kuzmin (1872-1936): Ostoba szív, csak verne, csak verne...

Ostoba szív, csak verne, csak verne -

Ütem szerint...

Úgy tetszik, mintha szétrepedezne -

S jár megint.

Gondolat, álmok - úr ma a rozsda

Mindenen. -

Ámde föleszmélsz új tavaszodra

Hirtelen.

Tavaszodat már hiába hívod,

Ostoba!

Szív! mikor érnek véget a kínok...

Talán soha?

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin (1872-1936): Édes meghalni

Édes meghalni

a csatatéren,

hol nyílvesszők, kopják suhognak,

amikor a trombita harsog

és tűz a nap,

délben,

a haza dicsőségéért elesve

és hallva körötted:

„isten veled, hős férfiú!”

Édes meghalni

tisztes öregként

ugyanabban a házban,

ugyanazon az ágyon,

ahol születtek és meghaltak őseid,

gyermekeid körében,

akik már megférfiasodtak,

és hallva körötted:

„isten veled, apám!”

De még ennél is édesebb,

még bölcsebb,

eltékozolva minden birtokod,

eladva az utolsó malmodat

azért a nőért,

akit másnapra elfelejtenél,

és hazatérve

víg dáridó után a házba,

melyet már dobra vertek,

megvacsorázni és

százegyedszer olvasva újra

Apuleius történetét,

meleg és illatos fürdőbe ülve,

nem hallva semmiféle búcsúszót,

felvágni az ereidet;

s a hosszú ablakból a mennyezet alatt

viola illatozna,

pirkadna már,

és fuvolák szólnának messziről.

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin (1872-1936): Hogy szeretem én, örök istenek

Hogy szeretem én, örök istenek,

e gyönyörű világot!

Hogy szeretem a napot, a nádasokat

s a tenger zöldes csillogását

akácok karcsú ágai között!

Hogy szeretem a könyveket (a barátaimét),

magányos otthonom nyugalmát,

hol ablakomból láthatom

a messze nyúló dinnyéskerteket!

Hogy szeretem az utcák tarka népét,

a dalokat, kiáltozást s a napfényt,

kacagva labdát kergető fiúkat!

A hazatérést

kedvre derítő sétáim után,

már estidőben,

az első csillagok alatt,

fényárban úszó szállodák közt

egy már a távolba vesző baráttal!

Hogy szeretem én, örök istenek,

a tündöklő szomorúságot,

a mulandó szerelmet,

a halált, az életet nem szánva,

hol minden drága nékem,

és amelyeket szeretek, Dionüszoszra

esküszöm,

a szívnek s édesízű testnek

minden erejével!

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin (1872-1936): Faggattam a világ bölcseit

Faggattam a világ bölcseit:

„miért süt a nap?

miért fúj a szél?

miért születnek az emberek?”

A világ bölcsei így feleltek:

- a nap azért süt,

hogy kenyérnek való gabona érjen,

és hogy az emberek a kórtól

meggebedjenek.

A szél azért fúj,

hogy messzi kikötőkbe vigye a hajókat,

és hogy homokkal lepje be a karavánokat.

- Az emberek azért születnek,

hogy drága életüktől elbúcsúzzanak,

s hogy nemzzenek sok más halandót.

„Miért alkották így az istenek?”

- Éppen azért, hogy

felesleges kérdéseket feltenni vágyat

ültessenek beléd.

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin(1872-1936) : Csordultig a tiéd

Csordultig a tiéd... igyál:

Szerelmem kimeríthetetlen,

Határtalan, mint sztyeppi táj,

S mint végzet, elkerülhetetlen.

Miért szeretlek tégedet?

Gyalázat, üdvösség a vége?

De inkább pusztuljak veled,

Mint itthagynálak másnak téged.

Mint áldozatot, szívemet

Remegve tartom tenyeremben,

És holnap fölnyerítenek

A halál lovai felettem.

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin (1872-1936): Ó, szív, ne sírj szünetlenül...

Ó, szív, ne sírj szünetlenül:

Alázatos kavics se kérdi,

Parittyából hová repül,

S olvad a hó, napfény ha éri.

A nyíl hegye se kérdi meg,

Miért itatta át a méreg;

S miért zaklatná szívemet:

E vágyak a tieid? enyémek?

Miféle célba száll a kő?

Barátot, ellenséget ér el,

Vagy hullta csak kihalt mező, -

Egykedvüen fogadom én el.

A bölcs íjász akarta ezt,

Aki ha int, a fagy fölenged,

S a seb? nem oly nehéz a seb

Alázatos tekintetemnek.

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin (1872-1936): Gyúrtam gyakorlott...

Gyúrtam gyakorlott, fürge kézzel

Agyagból kék galambokat,

Beléjük lelket is lehelve.

S megrebbent toll-zizergetéssel

És összebújt a kis csapat,

Kerek kupámra telepedve.

Pirosló málnát csipegettek,

Kortyolták lustán a tejet,

Fejük fölszegve, csőrük tátva,

S rajuk már elevennek tetszett,

Bár messzi nem repülhetett,

S tudtam, csak agyagból a szárnya.

S váratlanul lélektelennek

Láttam rejtélyes művemet,

S rémkép lett mindenik madárka,

És lelkem vágyakozni kezdett;

Hogy élőek, de szelidek

Kapják ajándékát szivemnek.

(Ford.: Baka István)

Mihail Kuzmin (1872-1936): Viszontláttam a várost, hol születtem...

Viszontláttam a várost, hol születtem,

s leéltem ifjúságomat;

tudtam,

hogy ott se rokonom, se ismerősöm nincs már,

tudtam,

hogy régen elmosódott emlékezetem,

mégis a házak, girbe-gurba utcák,

a tenger messzi zöldje

felidézték előttem

a megmásíthatatlant, -

a gyermekkor lepergett napjait,

az ifjúságom terveit, sok álmát,

a füstként szétfoszlott szerelmet.

Mindenkinek idegenül,

egy fitying nélkül, azt se

tudva, hol is hajtom le majd fejem,

egy külvárosba csöppentem, ahol

csukott spalettákon túl fények égtek,

s énekszó hallatszott, dobbal kísérve,

a legbelső szobákból.

Egy földig érő függöny előtt göndör,

jóvágású siheder állt, s ahogy

meglassítottam léptem, elcsigázva,

megszólított:

„avva,

úgy látom, az utat nem ismered,

s nincsenek itt barátaid sem;

jöjj hát ide,

itt mindent megtalálsz,

ami egy idegen magányát elfeledteti,

lelhetsz te nálunk

vidám kedélyű, könnyű vérű lánykát,

rugalmas testűt, illatos hajút.”

Bár máson járt eszem, lassult a léptem,

s ő mosolyogva így beszélt tovább:

„Ha téged ez se vonz eléggé,

ó, vándor,

adódnak másféle gyönyörök is,

melyektől bátor s bölcs szív nem fut el.”

Sarum levettem, küszöbén belépve,

hogy a megszentelt sivatag porát

a vigalom házába ne vigyem be.

Az ajtónállóra tekintve,

azonnal észrevettem,

hogy szinte teljesen csupasz, -

s elindultunk a folyosókon

és messziről

már kasztanyetták hangja szállt felém.

(Ford.: Baka István)

Innokentyij Annyenszkij (1855-1909): Költészet

Sinai tüzes csúcsára érve,

Hol fényének homálya ül,

Reménytelen, vad szenvedéllyel

Imádd Őt ismeretlenül.

De fuss a kék tömjén ködétől,

A dicsőség koszoruját

Megvetve... Fuss a temploméjből,

Ne halld meg papjai szavát!

A messzeségbe - óceánba

Merülve - áhitozz csodát,

Keresd a sívó pusztaságban

Saruja megszentelt nyomát.

(Ford.: Baka István)

Innokentyij Annyenszkij (1855-1909): Ideál

Gázlángok tompa lobbanása

Halotti-halvány fők felett,

S unalmad lázas lázadása:

Elhagyni asztalt, székedet.

S zöld arcuak közt ülve, titkon,

Leplezve lelked undorát,

Csak fejted-oldod a papíron

A lét meggyűlölt rébuszát.

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Madonna da Settignano (1903. jún. 3.)

Nézve, ahogy mész átal a hágón,

Látta tekintetem át

Ködbe vesző Toszkánia távol

Ormai lágy vonalát.

Sárga a vállkendőd, cicomája:

Pírja-fakult pipacsok.

Nagy szemeiddel nézed az árva

Külhoni átutazót.

Tiltod-e, kit vándornak örökre

Ítélt sorsa - nekem,

Mária, vetve e távoli földre,

Méláznom neveden?

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): A művészet nehéz teher (Foligno,1909.jún.)

A művészet nehéz teher,

Ám minekünk, költőknek, érték

A lét, perc-örömeivel!

Ó, ha a dolce far nientét

Érezzük, amikor a vér

Dalolva ereinkbe árad,

S a lángoló szerelemért

Felhők közt röpköd már a vágyad,

S azt álmodod, mintha maga

Az élet pezsgő-csillogása

Nem volna más - a cinéma

Lágy, pislogó dorombolása!

S év múltán - egy másik haza,

Fáradtság, ismeretlen város,

S a moziban ugyanaz a

Francia nő, s éppoly varázsos!...

(Ford: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Ez mind oly rég volt, oly rég (1909.aug.)

Ez mind oly rég volt, rég volt, oly rég,

Bejárták a napok körük.

Milyen erő, illúzió még

Idézhetné, mi messze tűnt.

Kristályos-tiszta hajnalórán,

Moszkva Kreml-falai alatt,

Talán a földem visszahozná

Régmúlt rajongásaimat?

Vagy Húsvétkor, a Néva-parton,

A szélben, fagyban, jég alól -

Kampós botjával koldusasszony,

Nyugodt hullát, előkotor?

Vagy tán megőszült őszidőben,

Tisztás fakó, nyirkos füvén,

Permetező esőben, ködben

Egy ifjú kánya tép belém?

Vagy csak bús, csillagtalan éjen,

Négy fal közé elrejtezőn,

Vas-szükségszerüség nevében

Elszunnyadok a lepedőn?

S az új létben, mely más egészen,

Felejtem, mit ma álmodok,

S dózsékra úgy emlékszem éppen,

Ahogyan Kalitára most?

De hiszem - el nem múlhat végleg,

Mit úgy szerettem, sohasem,

E nyomorú lét szívverése

S felfoghatatlan álma sem.

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Valaha dölyfös, büszke voltam (1910.júl.11.)

Valaha dölyfös, büszke voltam,

Most egy cigánylány édenem,

S őt kérem - megbékélt-nyugodtan:

„Táncold el nékem életem!"

Sokáig tart iszonyu tánca,

S előttem szállnak éveim

Őrületei, hunyt varázsa

S taszító képzelgéseim...

Hol körbering, karját emelve,

Hol kúszik kígyóként, - s legott

Megdermed, bágyadtan-leverve,

S elejti a csörgődobot...

Ó, valaha mily gazdag voltam,

De az sem ért lyukas garast:

Arany, viszály, szerelmek - mostan

Már csak az unalom maradt.

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Firenze

1.

Pusztulj el Júdásként, Firenze,

Korok sötétjébe merülj!

Szerelmem óráján feledlek,

Halálom óráján kerülj!

O, Bella, gúnynak tárgya vagy ma,

Elvesztegetted bájaid!

Koporsó-éjedben rohadva

Torzultak el vonásaid!

Autómobiljaid robognak,

Nézem a torz, új házakat,

Az össz-európai pornak

Te magad adtad el magad!

Biciklik csöngetnek a téren,

Ahol a szent elhamvadott,

Hol Vinci kutatott az éjben,

Beato kéket álmodott.

Mediciek nyugalmát dúlva,

Liliomaid taposod,

Nem támaszthat fel téged újra

Poros, zsibongó piacod!

Orrhangú nép tereferéje,

Sokszintes bánat, templomok,

Holt rózsaszag - merülj el végre!

Tisztítsanak meg új korok!

1909. május-június

2.

Firenze, írisz gyönge kelyhe;

Kiért egész napokon át,

Reménytelen vággyal betelve,

Szívtam be Cascinéd porát.

Oly édes képtelen reményem:

Álmodni, élni is veled;

Már vénülő szivemmel érzem

Ősi varázsodat s heved...

De mégis el kell tőled válnom,

És messzi-messzi tájakon

Füstszínü íriszed - az álmom -

Átfénylik ifjúságomon.

1909. június

3.

Múlhatatlan vágyaimmal

Lelkemet telítve most,

Füstös írisz gyönge szirma

Áraszt édes illatot,

És vitorlám vízre lökve,

Széllel hajszol engemet,

S ha megunta már, örökre

Esti égbe eltemet,

És ha izzó esti kéknek

Magamat megadtam én,

Elterel - a kékbe kéket -

Tengere hullámaként.

1909. június

4.

Perzseli naphevitett köved

Láza tekintetemet,

Látom: a füstszinü íriszek

Lángja a légbe lebeg.

Búslakodás, fura ária,

Jól betanultalak itt!

Égszin egedbe, Itália,

Lelkemnek éje tekint.

1909. június

5.

Hamis ablakok éjszinü égen,

Villanyfényben a vén palota.

Átmegy ő - csupa csipke az éke

Meg az arca sötét mosolya.

Ám a bortól a szem zavaros ma,

S ereimbe lobot vet a vér...

Mit daloljak ma este, signora,

Az ön édesebb álmaiért?

1909. június

6.

A firenzei délidőben

Még inkább kiürül szivem:

Némák a templomok, s a zöldben

Minden virág örömtelen.

Őrizd érzéseid, vigyázva

Művész-hazugságaidat:

Csak lenge csolnakukba szállva

Hagyhatod el világodat!

1909. május 17.

7.

Toszkán völgyek királya:

Fölszáll az esti lágy meleg

Kéményfüst-kék szinün...

És bőregérként lámpa-

Lángok között kereng-kereng

Az oszlopok körül...

És ím a völgyeken már

Fényeknek ezre gyúl,

S kirakatokban immár

Kő csillan válaszul,

S a városra borulnak

Kék árnnyal a hegyek,

S signoráknak dalolnak

Canzonét a terek...

Füstöl porlepte írisz,

S a serlegben felhabzanak

A Krisztus Könnyei...

Táncolj csak, énekelj is,

Firenze, áruló ki vagy,

Perzselnek rózsaszirmaid!...

Őrjítsd meg canzonéddel

Szerelmes szívemet,

S elvéve álmom éjjel,

Gitárod félretedd,

És könnyed eltitkolva,

Csak rázz csörgődobot!

Üres sikátorokban

Daloljon bánatod...

(1909. aug.) 

(Ford.: Baka István)