Rastinai R. Jenő: Dal és ima

Rég találkoztunk, ugye?

Oly rég’ nem daloltam nektek…

A sors elvette kardom,

S most én vetem el lantom,

Dalolnom mostan nem lehet:

- Nem halljátok a morajt,

Mi a szelőn remegve száll?

Egy átkos fergetegben

Milliók állnak szemben

S tobzódik köztük a halál…

Magamvigasztalásra

Nem írhatok most nektek

Édes-bús, merengő dalt…

- Nem halljátok a sóhajt,

Mit hörögnek átlőtt keblek?...

Én meghallom s jaj nekem,

Lantomban visszhangra talál,

S a tavasz víg dalába

A szív édes bújába

Csontkézzel nyúl a halál…

Dalom gyászdallá válik…

Fájnak, - leírni nem merem.

S ki törődik a vészben,

Hogy lent a tengermélyben

Beteg kagyló gyöngyöt terem?

Így nem írom le nektek,

Hisz’ csak fájna mindenkinek…

Az Istenhez írok hát,

Könnyből, vérből szőtt imát

A sok megzaklatott szívnek…

Bodnár Gáspár: A hullámzó és befagyott Balaton

Hullámzó Balaton - Edvi Illés Ödön festménye

Egyik barátom, a nagy utazó, tengeri útra csalogatott egyik nyáron.

- Nem megyek – mondok.

- Már talán újra a Balaton? Jer az Északi-tengerre. Ott láthatsz majd igazán természeti csudát.

- Nem megyek – mondok. – Én nem láthatok ott sem nagyobb, fönségesebb csudát, mint a hullámzó Balatonon.

- No-no!

- Barátom! Az Északi-tenger haragja, a Keleti-tenger ragyogása, az Adriai-tenger pajzánsága… mind-mind megvan a mi szépséges, hullámzó Balatonunkban.

- Mert magyar!

- Igen, mert magyar. Olyan, mint a magyar ember lelke. Csudás, őszinte, nyílt. Egyszer csendes, máskor viharos. Sőt tomboló, mint a Bánk bán lelke. És? Szíves, vendégszerető, karjain hordozó, bájos, mint egy tündér asszony. Amilyet Isten csak a magyar földön teremtett. Sehol máshol.

**

És én elmentem a hullámzó Balaton partjára. Nem is tudom már, hányadszor. Csak azt éreztem, hogy mintha csak először láttam volna. Sokkal fönségesebbnek, százszor bájosabbnak. Elragadónak. Tisztának, szűziesnek.

Oh, a hullámzó Balaton nem költemény pedig. Nem a fantázia tündérleánya. Nem a költő játéka. Igaz valóság… melynek méhéhez a regék, a legendák, a mondák, a dalok, a tragédiák örök forrásai hullámzanak.

Egyik magyar írónk a hullámzó Balatont így festi:

- Nézz az égre s meglátod a Balatont. Nézz a Balatonra és meglátod az eget. Az ég és Balaton vize együtt sír. Együtt nevet. Együtt derül és együtt borul. Szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál, játszik, kergeti egymást. Csereg, csattog, kiabál egymásra. S ha nekimelegedett – habos fürtökkel ékesíti fel homlokát.

Gyönyörű leírás!

De higgyük el… a valóság még gyönyörűbb.

Ez a kép bármily megkapó… de amint a hullámzó Balatont látom, nézem, rámeresztem szemeimet… az tollal le nem írható. Azt csak a szívem tudja át- és átölelni.

Szép a hold az égen. De sokkal szebb a hullámzó, a csöndes, a ringó Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon.

Hát miért mentem volna én az Északi-tenger messzeségébe? Az Óperenciás-tenger ködébe, mikor itt van a mi kedves magyar tengerünk. Szinte csalogatott. S mikor feléje mentem, úgy a keblére ölelt! De úgy simogatta testemet, lelkemet! Selymes ölelése szinte megifjított. De úgy megifjított!

**

Ültem én már a tenger partján is. Ott, a tündér, de bús-szomorú Miramare szikla ormánál. A végtelen tenger borult el előttem. Mintha az egész világ vízből állana. Meg kell vallanom, hogy e rettenetes végtelenségnek érzete szinte megdermesztette lelkemet. Az ámulat, a csudálkozás elvette lélegzetemet. Oly kicsinek érzi magát a gyenge, gyarló ember, mint a porszem.

S hogy ott ültem a tündér, hullámzó Balaton partján – mily különbség! Elmerengtem a fönséges panorámán. Csábítóan nyugodt a tó. Szinte békecsókra hí. Ég és víz áthatóan kék. A nap lemenőben. Mintha a parton nagy tüzet rakna a fellegekben. Búcsúzó-tüzet.  Sugarait lázasan-vörösen szórja még egyszer szét a ringó tó vizén. Egy pár perc és bebukik a fellegtakaróba.

Lassan, libegő vitorlások siklanak a víz tükrén. És itt is, ott is felsír a dal. Szívet kapó, drága dal. A Balaton dala. Hullámzó Balaton közepén… a  halászlegény dala.

És a ringó tó ütemes mozgása muzsikál mellé. Úgy muzsikál, ahogyan a világ legelső muzsikusa se’ játszik. Egyszer lágyan, szerelmesen. Máskor, mintha a gordonka panaszos búgása szólana. Aztán fuvolázik, mikor hullámait csendesen húzza vissza-vissza a partoktól. Most egyszerre a világ leghatalmasabb orgonája viharzik benne. Majd tombol, mint a forradalom riadója.

… És mikor megcsendesül, regét regére zokog. Aztán mesél. A monda pedig az ő lelke. Regéje, mondája a múlté. Mikor pedig a keblén úszókat villanyozza, edzi… a jövendőről beszél nekik.

**

- Adj’ Isten jó estét, bátyó.

A vén halász rám meresztette sas tekintetét. Komoran. Mert bizonnyal ma nem követi hálóját szerencse.

A halász is olyan, mint a bányász. A szerencsével öklelődzik.

- Adjon Isten – vidult ki az arca, mikor rám ismert.

- Hát csak eljöttünk újra, meges’ újra.

- Hogy miképp’ zúgott a tél, bátyó? Be’ szeretném ezt a tündért, mármint őfenségét, a Balatont látni, amúgy zimankósan, fagyosan.

- Hát miér’ ne!

És láttam nemsokára. Vonatom a megmeredt Balaton partján rohant.

Milyen más kép!

De újra fenséges, megrázó kép. Valóságos Északi-sark kicsibe’.

Nem látni mást, mint havat. Havat és havat. Elnyeli még a zalai hegyláncot is. Minden fehérbe van burkolva. Az óriási jégmező is egy végtelen fehér lepedő. Rajta legtöbbnyire fehér köd ül. De ha közelebb érsz, akkor óriási bűvös tükör mered feléd.

A Balaton éjszakája ilyenkor rejtelmesebb, mint valaha. Először, első fagyásra halkan hullámzó hang száll sóhajszerűen. A nép már ilyenkor tudja, hogy mi fog történni. Azt susogja egymásnak:

- Hízik a jég…

S mikor a jég már eléggé megvastagodott: akkor következik az igazi koncert.

A jégpáncél megzabolázza a hullámzó, nyugtalankodó óriási víztömeget. És hogy mily erőszakra van szüksége… onnan látszik, hogy a végtelen sík jégtükör tele van apró repedésekkel.

Egyszer csak éjszakánkint arra ébredhetni, hogy roppant bömböléssel az óriási jégtükör megreped. Akárcsak hatalmas ágyú szólana…

Ez a rianás…

A rianást folytonos dongás követi a nagy messzeségből. Akárcsak mikor száz dobos veri… a kutyabőrt. Majd óriási hangzavarba vegyül a befagyott Balaton téli zenéje. De ha e hangzavart – mondjuk – Tihany bérctetejéről hallgatják – bűbájos zenekar édes dalaivá olvad. Ha pedig a tél erősebbé és erősebbé válik: a harci riadó, tülkölő ágyúszó csatazaját hangoztatja. Czuczor szerint ez „Tihanynak riadó leánya”.

**

Ma olvasom, hogy befagyott a Balaton. Olvasásom nyomában írtam le naplómból ezt a kis visszaemlékezést.

Forrás: Téli esték XIII. évf. 16. sz. Szatmár, 1911. febr. 12.

Guy de Maupassant: A hajóroncs

Tegnap történt, december 31-én.

Éppen Georges Garin öreg barátommal ebédeltem. A szolga lepecsételt, idegen bélyegekkel leragasztott levelet hozott be.

- Megengeded? – kérdezte Georges.

- Bizonyára!

És elkezdte olvasni nyolc lapra terjedő levelét, melyet nagy, angolos betűk szeltek át keresztül-kasul minden irányban. Lassan olvasta, komoly figyelemmel, azzal az érdeklődéssel, melyet az ember csak azoknak a dolgoknak szentel, amik szívünkhöz vannak nőve. Azután a levelet a kályha egyik szegletére téve így szólt:

- Furcsa történet ez, melyet még sohasem mondtam el neked, szentimentális história, mely velem esett meg! Milyen különös is volt ez az újév! Ennek már éppen húsz éve… mert akkor harminc éves volta, most pedig ötven vagyok. A tengeri szerencsétlenségek biztosító társaságának felügyelője voltam akkor, amelynek most mint elnöke élén állok. Úgy osztottam be dolgaimat, hogy az újévet Párizsban töltöm, ha már az a szokás, hogy ezt a napot ünnepnapnak tartsuk, amikor levelet kaptam az igazgatótól azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul menjek Ré szigetre, ahol a tőlünk biztosított „Mária-József” három árbocos hajótörést szenvedett. Reggel nyolc óra volt akkor, tízkor a társaság irodájába érkeztem utasításokat átvenni és még ugyanaznap este az expresszvonatra ültem, melyről másnap, december 31-én La Rochelleben szálltam le. – Két órám volt még hátra, míg a Ré szigetre induló Jean-Guiton fedélzetére mehettem.

Ez alatt az idő alatt körüljártam a várost. La Rochelle csakugyan különös város és jellege nagyon komoly; kacskaringós utcái mint valami útvesztő, egymást keresztezik és végtelen folyosók árkádjai alatt vezetnek el, mint a Rivoli utca, csakhogy ezek a folyosók és árkádok alacsonyak, görnyedtek, titokzatosan homályosak, mintha összeesküvők számára tervezték és építették volna és amelyek régi megkapó küzdelmekre, hősi, kegyetlen vallásos-harcokra emlékeztetnek… Még most is a régi, komoly, hallgatag hugenotta város ez, egyetlen olyan hatalmas emlékműve sincs, mint aminők Rouent annyira elragadóvá teszik, hanem azért komoly, egy kissé rideg jellegével megragadja figyelmünket, elszánt harcosok városa ez, amelyben a vakbuzgóság virágzik, az a város, melyben a kálvinisták vallása lángot fogott és a „quatre sergeuts” összeesküvést forralták.

Miután jó ide-oda bolyongtam ezeken a különös utcákon, felszálltam a feketére festett, öblös kis gőzhajóra, hogy Ré szigetre vigyen. A kikötő bejáratát őrző két régi torony között haragos püffögéssel haladt el, átszelte a révpartot, tovasuhant a Richelieu építette gát mellett, melynek a víz színéig érő rengeteg kövei, mint valami roppant nagy nyaklánc övezik a várost; azután jobbra fordult. Egyike volt ama szomorú, komor napoknak, melyek nehéz teherként fekszik meg a gondolatot, összeszorítják szívünket, elbágyasztják erőinket, megtörik minden erélyüket, lomha ködfelhőtől bepiszkolt szürke fagyos nap, nedves, mint a daraeső, melynek levegőjét szívni fertőzet, mint a piszkos csatornáét.

E mélyen fekvő, komor felhőboltozat alatt terült el a sárga, sekélyes, határtalan partok közt fekvő homokos tenger, egyetlen hullámfodor, minden mozgás nélkül, élettelenül, mozdulatlanul, a zavaros, sűrű, álló víz tengere. A Jean-Guiton szokás szerint lassan siklott tova ezen az át nem látható, sima víztömegen, nehány hullámot, egy kis csobogást, kevés vízkarikát hagyva maga mögött, melyek csakhamar elsimultak. Elkezdtem a kapitánnyal csevegni,tömzsi kis emberke volt, kinek mintha hiányoztak volna lábszárai, egészen gömbölyű, mint hajója, aki jobbra-balra himbálózott, mint az. Részleteit akartam ismerni annak a szerencsétlenségnek, melyről tényállást kellett fölvennem. Egy nagy, három árbocos hajó, a „Mária-József” hajótörést szenvedett egy viharos éjjel a Ré sziget homoktengerén.

Kemény Gábor: Szabó Dezső és a magyar sorsprobléma

 Szabó Dezső (1879-1945)

Az 1848-ik évi törvényhozás nem oldotta meg végleg a magyarság problémáját. A jobbágyság felszabadult ugyan, de a magyar őserők rejtetten maradtak és a szabadságharcot követő évtizedekben jórészt azok az erők bontakoztak ki, melyeket a „nagy idők” forrongása szökkentett életre. A szabadságharc tragikus, legendás eseményei kifogyhatatlan meseanyagot adnak Jókai kezébe, de éppen, mert a lefolyt események szinte az egyéni élmény erejével hatnak e kor olvasóira s a politikai felszabadulás vágya kizárólagos erővel fogta át a lelkeket, nem eshetett szó szociális problémákról. Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Eötvös nagy, problématermő fellángolása és munkája után ezért oly sivár a szabadságharcot követő néhány évtized. Hogy milyen lesz Magyarország jövője –ez csak országos politikai vonatkozásban érdekelte e kor embereit és megfeledkeztek erről a kérdésről: milyen lesz a magyar nép sorsa? hogyan befolyásolhatja a nép sorsa az idők titkos homályában derengő magyar jövőt? A jobbágyság fel volt szabadítva s ezzel a nép kérdése elintézettnek látszott. A szabadságharc utáni politikai elnyomás előbb tetszhalottá tette a kérdést, aztán elsodorta az emberek emlékezetéből. Egészen mégsem lehetett elsodorni... Különösen a kiegyezés után nem. A városok fejlődtek, az ipar kezdett fellendülni, a gyáripar virágzásnak indult, az úgynevezett honorácior osztály kezdett kialakulni s majdnem kialakulásával együtt kezdett nyomorogni... Mikszáth, Herczeg, Benedek Elek, Gárdonyi, Bródy túl vannak a legendás idők minden mást kizáró tárgykörén. Az idők változása éreztetni kezdi a gondolkodó emberekkel, elsősorban az írókkal, hogy a földkérdés a jobbágyfelszabadítás aktusával még nincs megoldva, hogy ennek megoldása ugyan közvetlen vonatkozásban a nép kérdése, de tágabb értelemben az egész ország életkérdése. A politikai elbénultságban Hamupipőke sorsára jutott a nép. Szerepelni szerepelt ugyan színpadon, regényekben, humoreszkekben s amikor naivitást, egyszerűséget, bölcs belenyugvást vagy együgyűséget kellett a művelt közönség számára ábrázolni, akkor az írók megjelentették a népet, persze a jól rászabott mentékben s a jól megválogatott szavakkal... Ám az igazi életkérdés nem hagyja magát sokáig elfojtani s a múlt század végső éveiben már a politika sem rejtheti hamu alá az izzó parazsat. A föld népe szervezkedni kezd, egy széles látókörű alföldi pap, Szeberényi Lajos könyveket ír az alföldi parasztság tömegmozgalmairól, politikusok bukkannak fel, akik a népet minél szélesebb rétegekben szeretnék a hatalom bástyái közé segíteni. Az irodalomban Móricz Zsigmondnál jelenik meg először a nép új meglátásban: a maga őserejével, erényeivel, hibáival együtt. A magyar sors intézői s a magyar nép zöme nem tudják az új látást eltanulni, nem tudnak vagy nem akarnak apáiktól eltérően látni. Móricznál is tovább kellett jutni... Támadniok kellett olyan íróknak, akiknek lelkében a magyar sors problémája nem pusztán kiaknázatlan téma és égető kérdés, de az életüket betöltő egyetlen tartalom is. Ilyenek voltak Ady Endre és Szabó Dezső. Ady és Szabó a magyar írók azon fajtájához tartoznak, akik a magyarság fanatikus szeretetéből még azt az áldozatot is vállalják, hogy rossz magyaroknak tartsák őket. Móriczot, mint teremtő művészt fogják meg azok a lehetőségek, melyek az alvó magyar parasztóriás izmaiban cselekvésre feszülnek (gondoljunk a Sárarany legendás parasztjára, Túri Danira); Ady és Szabó életének az az egyetlen értelme, hogy –más-más úton –feleletet keressenek a magyar sorsprobléma nagy kérdésére...

A magyar sors intézői még nem „vállalták” a nagy háborút, mikor Szabó Dezső prófétás intuícióval megérezte a magyar sorsprobléma végzetes komolyságát. Szabó Dezső 14 évvel ezelőtt a magyar protestantizmus renaissance-a által szerette volna biztosítani a magyar jövőt. Éles szemmel mutatott rá (és ha elgondoljuk, hogy akkor még középiskolai tanár volt, hozzátehetjük, hogy nagy erkölcsi bátorsággal) olyan alapvető szociális igazságokra, melyeket végzetszerűen még ma sem akarnak a mi tanult embereink megérezni. Nem mondom, hogy egészen zavartalan az okfejtése és hogy egészen világos megoldásokat ajánl. De igazságai súlyosabbak a tévedéseinél és nálunk, ahol a magyarság problémájával foglalkozókat a profán többség közönye vagy gúnyja némította el, hol az Eötvösöknek, Széchenyieknek szobrokat emeltek ugyan, de csak azért, hogy a szobrok talpazata alá jól eltemessék haladásra elhívó eszméiket, nálunk nagyon is kell értékeim a bátran kimondott szociális gondolatokat és az úttörés érdemét nem szabad elvitatni. „Magyarország jövőjére –írja Szabó Dezső 1913-ban –nyereség volna, ha a protestantizmus, ez a hatalmas szolidaritás, a szociáldemokrácia harcos orgánumává válna, ha a nyugat haladó eszméit oly szervezet asszimilálná a magyar élet számára, mely elemeiben túlnyomóan magyar és mély gyökerei vannak múltunk szerves fejlődésében.” Másik, háború utáni kívánsága: „Tiszának kellett volna a középosztályt erősíteni, neki kellett volna a népet megszervezni, neki kellett volna élére állnia a háború folytán nyilvánvalóan fenyegető forradalomnak, a magyarság életfegyverévé kellett volna tenni a szociális erőket s elkészülnie arra, hogy „még egy ideiglenes kommunizmus is a magyar érdekeket szolgálja”... Senki se kételkedik abban, hogy a protestantizmus, ha a szociális eszmék szolgálatába, illetve a nép érdekeinek a szolgálatába áll, nagy nyereséget jelentett volna Magyarország jövőjére. Talán meg is mentette volna a magyar jövőt. De hiszen éppen az volt a végzetes, hogy, amint Szabó Dezső a magyar protestantizmus problémáiról írt legújabb füzetében is kifejti, a protestantizmust hivatalosan képviselő Egyház elfelejtette népművelő tradícióit, eltávolodott a nép érdekeitől, folyton erősbödő kapcsokkal tapadt a dinasztia és az uralkodó osztály érdekeihez, tehát szó sem lehetett arról, hogy belekapcsolódjék a szociális mozgalomba... S ugyanazért még utólagosan is irreálisnak kell tartanunk Szabó Dezső kívánságát, hogy „Tiszának kellett volna a középosztályt erősíteni, a népet szervezni” stb. A szókimondásában kíméletlen Szabó Dezső nagyon is érthető megindultsággal gondol egykori hatalmas ellenfelére, Tiszára és objektíve igyekszik alakját megvizsgálni. Nagy magyarnak tartja, aki a liberalizmust új morállal szerette volna megtölteni. De mégis kénytelen róla megállapítani, (mert a belátott igazságok logikája előtt alázatosan meghajtja fejét Szabó Dezső), hogy „Tisza István minden akadályt le tudott győzni, csak Tisza Istvánt nem.” És azt is megállapítja róla, hogy bár érezte a szociális kérdés növekvő súlyát, de „vérrel született látása a történelmi osztályokról, döbbenetes képtelensége, –melyben a protestáns aszkéta és milliomos főúr találkoznak –hogy megélje a középosztály anyagi helyzetének egész nyomorát, a magyarság legértékesebb részét kergetik a forradalom karjaiba és teszik a magyar szellemet a törtető zsidóság akaratlan eszközévé.” A felsorolt idézetek maguk magyarázzák még, miért nem kapcsolódott a protestáns egyház, melynek Tisza egyik oszlopos tagja volt, a nyugati kultúrába és szociális mozgalomba. A Tisza Kálmán protestantizmusa és egyháza nem akart egyebet, mint a dinasztia, még ha a kálvinista lakosok ellenzéki magatartásából másra is lehetett volna következtetni. Mily tényezők határozták meg Tiszát –apai ház, udvar, nevelés –olyan mindegy. Ha a politikus Tisza úgy gondolkozik, mint Szabó Dezső, akkor idejekorán kibukott volna vezető szerepéből, vagy odáig se jutott volna. Tény, hogy voltak Tisza Kálmánjaink, akik jóhiszeműségükben is gátlói voltak a haladásnak és így el kellett jönniök Móricznak, Adynak, Szabónak. Móriczra, ki az őserő sodrával zuhog rá az emberekre szociális igazságaival, (Fáklya, Sárarany,) korán ráfogják, hogy durva és még református intézetekben is indexre teszik; Adynak hivatalos megtámadtatásai még halála után is szabályos időközökben megismétlődtek, Szabó Dezsőt még tanárkorában végighajszolták az országnak legalább tíz-tizenöt iskoláján s mint irót –az Elsodort faluért –egy ideig bámulták, magasztalták, aztán mint visszaeső bűnöst agyonhallgatták vagy irodalmi perverzitással vádolták... A tettek hamarább értek meg, mint a gondolatok. Kitört a forradalom, mert a tények folytán ki kellett törnie és a lelkek nem voltak rá megérve. Éretlenek voltak a lelkek és Ady jóslatának rosszabbik fele „elveszünk egy szálig” már-már beteljesedőben volt. A forradalom még forradalomnak is torz maradt: a középosztály nem rázta le bilincseit, a föld népe nem jutott földhöz, a magyar intelligencia Budapestre özönlik. Ebben a nagy, mindent elborító sötétségben, ebben a véres kijátszottságban, mintegy a tetszhalottságból életre döbbenve írja meg Szabó Dezső Az elsodort falut, ezt a hatásában páratlanul álló könyvet. Eddig sohasem hallott formában és így soha fel nem lángoló fanatizmussal érezteti meg Szabó Dezső e könyvben a magyarság problémáját. Igaz, hogy a lángoló fanatizmusból nem szoktak objektív meggondolások származni, de igenis kipattanhatnak belőle olyan zseniális meglátások, amelyek irányt mutatnak arra, hogy objektíve tovább építsük a szenvedély lángolásában megvilágított gondolatrendszert. Szabó Dezsőben őserővel szólalt meg az évszázadokon át s idegen érdekek bilincseivel fojtogatott nemzet életösztöne. Van-e természetesebb kérdés ennél: az idegen népfajok Magyarország testéből oldották meg a maguk kérdéseit –hát itthon hogyan állunk a szegény, megtépázott magyar fajjal? A megszégyenített faj minden panasza, megalázása, régi és új fájdalma prófétikus megérzésekké nő Szabó Dezső lelkében s ebből az érzésből következik, hogy a magyar fajokkal szemben győzedelmes fajokat lát –az új határokon kívül és belül. Ez tévedés ugyan, de a legszentebb fájdalomból eredő tévedés és nem érheti érte gáncs az írót. Szabó Dezső Az elsodort faluban nagyon is kiélezetten a magyar faj problémájáról beszél és a magyar fajt a zsidó, a szláv és germán fajjal állítja szembe.

Sherwood Anderson: A szegény fehér (könyvismertetés)

Sherwood Anderson (1876-1941)

Az amerikai regényírás voltaképpen csak Edgar Allan Poe és annak halála után Francis Bret Barte fellépésével kapja meg egyéni jellegét. A kalandos életű Poe, Amerika legnagyobb és egyúttal legszerencsétlenebb írója, még idegen hatásokon nevelődött, elbeszélő művészete elsősorban E. T. A. Hoffmann hatása alatt áll.

Francis Bret Barte már néhány lépéssel továbbra tart: amerikaibb. Letört emberek, kalandorok, új konkistátorok özönlik el Kaliforniát, az aranyláz új lelkületet ad ennek a százfelől szakadt és száz nyelvet beszélő emberhadnak, a törvény megmásul, győz a keményebb ököl, durvábbak és szabadabbak az ösztönök, mint a jó polgári koszton hízó keletieknél, a föld aranyat és halált ad, temérdek erőszakos halált. Ezt a világot tükrözik Harte regényei. És ezt a pionír életet láthatjuk a zseniálisabb és szerencsésebb tollú utódja, a nemrég elhunyt Jack London írásaiban is. Jack London, az állatvilág szenvedéseinek és szenvedélyeinek bravúros festője, az ember elemi küszködéseinek oly utánozhatatlan érzékeltetője, amerikai az utolsó izéig. Alakjai munkába tört félvad félműveltek, az újkor barbárjai, kegyetlenek vagy csupaszív romantikusok, akik a forró égöv óceánjain és Alaszka jégmezőin törtetnek pénz, arany, asszony után; sikerült férfitípusai mellett azonban a nőalakjai elmosódottak, színtelen sémák, élettelenek, akár a nagy angol regények nőalakjai. Jack London örökét, — anélkül, hogy témakörben utánzója volna, — egy új ember: Sherwood Anderson vette át.

Anderson is, mint valamennyi elődje, a pionír ember életének meglátója. A szegény fehérben pionír regényt ír, de nem a földet foglaló, erdőt irtó, arany után futó úttörők Amerikáját, hanem a földfoglalás és térhódítás munkájával elkészültek, az iparpionírok, a Frickok, Mac Cormicok, Vanderbiltek, Carnegiek, Rockefellerek, Fordok és Edisonok, a feltalálók Amerikáját. A föld kiontja méhe hatalmas gazdagságát, a vas, a szén és a petróleum korszaka köszönt be, falvak helyén városok és ipartelepek nőnek, a farmerek egyhangú élete új tartalmat és hajtóerőt kap és az egyszerű farmermunkás, kézműves és favágó gyárakról kezd álmodozni.

Sherwood Anderson regénye korrajz erről az új indusztrializált Amerikáról. Hőse, Hugh Me Vey, állatias tunyaságban éli le gyerekéveit, az apja egy részeges napszámos, egy „poor white trash”, egy szegény fehér, ahogy lenn délen a négerek a nyomorgó fehéreket hívják. Hugh, akinek anyja korán hal meg, apja csavargó életét éli és az ö sorsára van kárhoztatva. Tizennégy éves korában azonban Sarah Shepard, egy gyermektelen asszony, gondjaiba veszi a naplopót és embert farag belőle; évek kemény munkájával elöli lustaságát, rendhez szoktatja. A henyélésre, naplopásra hajlamos kamasz Hugh dolgos fiatalemberré érik, akit a tetterő, az alkotni akarás vágya idegenbe hajt, hogy ott a maga erejéből felépítse életét. Más miliőben, más életkörülmények közt költő válnék belőle, de Amerikában még nem ütött a szépet megálmodók és megvalósítók órája és így Hugh fantáziáját az ipar szolgálatába állítja. Logikus fantáziája megláttatja vele az emberi mozdulatokban rejlő gépiest, gépeket konstruál, hogy megkönnyítse embertársai nehéz munkáját; a szegény, nyomorult fehér, ipartelepeket teremt elő a semmiből, ezreket juttat kenyérhez találmányaival, anélkül, hogy felfedezése gyümölcsöztetésére, saját hasznára gondolna. Gépeket alkot, mert fantáziája és az élettempó ezt a kiélést követeli tőle.

Schöpflin Aladár: Zilahy Lajos: Két fogoly (könyvismertetés)

Zilahy Lajos (1891-1974)

Szerencsés inspirációból lett ez a regény. A mai kornak egy tipikus komplikációját fogja meg, amelynek megvan a maga realitása - nincs, aki ne találkozott volna vele - és megvan a romantikája is, amely érdekessé teszi. S az írónak sikerült jóformán már a kezdetnél a témát úgy egyéníteni, hogy a tipikus eset az egyetlen eset különösségével hat. Minden részlete speciális és egyéni, de az egész beletorkollik a korba; az író erre figyelmeztet: emberi dologról beszélek, amely azonban így, ebben a formában csak a mai világban történhetik meg.

Arról van szó, hogy a világháború egy egészen különleges, a történelemben példátlan momentuma, az, hogy a férfiak és pedig fiatal férfiak százezrei, milliói éveken át hadifogságban éltek, milyen komplikációkat idézett fel nemcsak ezek életében, hanem a hozzájuk tartozók, itthon maradtak, s különösen a szerelemmel hozzájuk kapcsolt nők életében. Ezt lehetett volna úgy is megfogni, hogy az ember egy szélesen átfogó, általános esetet vesz fel s ebből alakítja meg a dolog egy meglehetősen általános képét. Zilahy Lajos azonban ellenkezőleg egy teljesen speciális esetet ragadott ki s e köré csoportosította az általános képnek azokat a vonásait, melyeket témája körébe bevonhatóknak tartott. Ezzel erős intimitást adott munkájának; keskenyebbre szorította körét, de erősebbé tette az érdeklődést.

A háború kitörése egy friss házasságot szakít ketté. Az előzmények a regény első kötetét teljesen betöltik. Egy nagyon jóravaló, nem nagyon jelentékeny, de hevesen és érzéki forrósággal szerelmes pesti úri fiú, Takács Péter, beleszeret egy finom úri lányba, Almády Miettbe, aki kivételesen gazdag és finom lélek, kivételesen gyönyörű fizikum és nagy érzéki forrósággal reagál a fiú szerelmére. Ez a fiatal szerelem részleteiben elragadó gyöngédséggel van a regényben megírva. Péter gyötrődése, önmagában való bizalmatlansága, amely csak akkor oldódik fel, mikor a lány közelébe kerül, ártatlanul érzéki összeborulásaik tele vannak a fiatalság poézisével. Már itt megmutatkozik, ami az egész regény legértékesebb eleme: ez a két szerelmes utolsó vércsöppjéig tele van szexualitással, de lelkükben, életfelfogásukban tiszták és előkelők maradnak, az érzékek nagy kényszere nem szennyezi be őket. Zilahy ebben nagyon tapintatos tud lenni. A részletekben mindig realisztikus s értékesíti a naturalista felfogás eredményeit is, de alapjában romantikusan van színezve a dolgokról való ítélete. A kétféle szemléleti módnak ez a kombinációja különös ízt ad előadásának. Ez különösen a Miett alakjára vonatkozik. Ez a szép fiatal nő olyan forróvérű, szerelmi mámorában olyan boldogan adja oda magát az érzékek örömének, mint egy hetéra, de meg ilyenkor is van benne bizonyos lelki előkelőség, amely csaknem szentesíti, amit csinál. Még csak menyasszony, mikor a vőlegényével egy lakatlan gellérthegyi villában jár. A nagy szerelem, az egyedüllét megszédíti a fiút, magához akarja ragadni a leányt, de Miett ellenáll, legyőzi a fiú erőszakosságát. Aztán a fiú a kertben járkálva lehűti érzékeit, megalázottan, szégyenkezve, szemrehányásokra elkészülve megy be menyasszonyához, ez pedig kedvesen, meghitt mosollyal fogadja, mintha semmi sem történt volna. 

Komlós Aladár: A háromfelé szakadt magyar irodalom

Alighanem az erdélyi olvasó is tud a pörről, amely az Akadémia és a „Nyugat” között ismét felújult. Berzeviczy Albert megint megdorgálta Ady Endrét és táborát — ha így haladunk, — nemsokára a Halotti Beszéd írója is bele fog szólni irodalmi életünkbe, hogy: Latyatuc feleym, ez a Kassák Lajos nem jó költő —, Babits és Schöpflin pedig megpróbálta kimutatni az akadémikus vádak alaptalanságát és helyreállítani a „kettészakadt magyar irodalom” egységét. Azt hiszem, nem kell nagy jóstehetség a jövendöléshez, hogy Babitsék jószándéka nem fog sikerre vezetni. Mert a „Nyugat” és az Akadémia közt valóban szakadék van, hiszen Ady és Babits költészete nem a megelőző magyar írónemzedék törekvéseinek a folytatása.

Míg a „Nyugat” itt a valóságos szakadék betömésének hiábavaló kísérletén fáradozik, elkerüli a figyelmet az a másik, mondvacsinált szakadék, amely, lassan valóságossá mérgesedve, a magyar irodalom háromfelé szakadásával fenyeget. Arra a szakadékra gondolok, amely a „Nyugat”-ot a fiatal íróktól és a divattal tartó olvasóktól választja el.

Itt valami baj van.

Az erdélyi magyar olvasó talán tudja, hogy Magyarországon az utóbbi hónapokban egy sereg új folyóirat indult meg (az ősi Magyar Írás mellé a Dokumentum, Pandora, Új Föld, Láthatár). Mind azzal az ígérettel jött, hogy a „Nyugat” helyébe, amely elavult, ők majd elhozzák a várva várt újat. Az eredmény? Az egyik folyóirat valóban új, de akiben mákszemnyi Őszinteség van, érzi, hogy édeskevés köze van hozzá; a másikat meg ajkbiggyesztve intézik el: de hisz ez nem is új.

A divatos műveltségű mai olvasó pedig úgy van, hogy már nem veszi elő Ady Endrét és semmiféle műalkotásnak nem meri odaadni magát, amely meglevő, ismert műalkotásokra emlékezteti, — csak akkor volna elmondhatatlanul boldog, ha egyszer már egy kicsit igazán élvezni tudná a „Dokumentum” valamelyik munkatársának a verseit. Szegény jó olvasó! Az egyiket, amit szeretni tudna, nem meri szeretni, mert már nem divat; amelyik meg divat, hiába erőlteti, nem ad neki örömet. A végén éhen marad s persze otthagyja az irodalmat. Az Újnak ebbe a kultuszába — a meg nem kapott visszhang miatt — belépusztul a „Nyugat” is, de eltorzulva születnek meg a fiatalok folyóiratai is. A forradalom és az Új múzsája az írókat oktalan tróndöntő gesztusokra és mindenféle keresettségekre, az olvasókat pedig őszintétlen hamis értékelésekre készteti.