KEMÉNY ZSIGMOND (1814-1875): Özvegy és leánya (regényismertetés)

Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beíratkozhatik a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai életlátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

Vezércikkeiben fejti ki reformprogramjának lényegét. Eszerint szakítani kell a sérelmi politikával, a vármegyei érdekek előtérbe helyezésével. A polgárosodás központi irányítást kíván. Nézetei miatt szembekerül a sérelempártot vezető Kemény Dénessel, a cenzúra és a kormányszék is zaklatja: 1843 nyarán lemond a szerkesztésről. Kedvetlenségét az is fokozta, hogy az év tavaszán szatmári, bihari korteskedések tanúja volt, s nagyon megrendült hite a nemesi parlamentarizmusban. Ezekből a tapasztalataiból s a már korábban felgyülemlettekből írta kitűnő politikai röpiratát, a Korteskedés és ellenszerei-t. Írása hatalmas visszhangot kelt, az Akadémia levelező tagjai sorába választja.

Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847 elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai Pál-t. E történelmi regény a Báthoryak korában játszódik, s benne a két pogány közt szabadságát védő Erdély jelenik meg, közelebbről azonban Kemény korának történelmi valósága: a hazája érdekeit szélsőségek között képviselni vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s a pesti Naplóban megjelenő cikkei, esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal szembeni fenntartásai azonosak a regény kérdéseivel. Innen adódnak anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.

Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis odaadó módon vállal reformszerepet 1848. márciusától: országgyűlési képviselő lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja, Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának 2kedvező” alakulása azonban nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). A forradalmi eseményeket az elhibázottság okát, s egyértelműen a Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások mellett voksol.

Érvei közt döntő helyen a magyar karakter elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője. Azon kívül, hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti karakterológiával, sajnos további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a két háború közötti nemzeti jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták kereszttüzébe került röpirataival mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as alapokon álló, de kiegyezést kereső törekvések megfogalmazódjanak benne, cikkeiben, s majd ezek váljanak a Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az is, hogy a Pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.

Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni, csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben – A szív örvényei, Férj és nő – kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeibe nagy hatással bizonyítja igazát: az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő (1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit beszéli el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is vétekké válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad prédája.

1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került (magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.

A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény Józsefnek az Arpadia című évkönyvben szereplő leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar króniká-jában is, amelyet 1853-ban maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi, hogy I. Rákóczi György uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János Zabolára szöktette Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a hajadon a hírén esett szeplő ellenére sem kívánkozott véle oltár elé.

Az író képzelete és életfilozófiája hatására a történet különös históriává bokrosodott.

1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium, Kemény indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője kerül be, a Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja valóra, ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezés miatt – megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind töb anekdota kering; fokonként megválik tisztségétől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873. januárjában öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra viszi, ahol elborult elmével, hosszú haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936): Aranysárkány – Édes Anna (regényismertetés)

Szabadkán született. Nemesi származású édesapja tanár volt, majd a helyi gimnázium igazgatója, édesanyja egy gyógyszerész lánya. Ezen az ágon unokatestvére Brenner József, aki Csáth Géza néven vált híres íróvá. A budapesti egyetemen Babitscsal, Juhász Gyulával tanult együtt. Már ekkor jó nevű újságíró, a magyar-német szakos tanári diplomát ezért már nem is szerzi meg. 1907-ben jelent meg első verseskönyve, a Négy fal között. Az induló Nyugat munkatársa lett. Első igazi sikerét A szegény kisgyermek panaszai-val aratta 1910-ben, majd a Modern költők c. műfordítás gyűjteményével 1913-ban. Mindegyiknek több kiadása jelent meg.

1913-ban kötött házasságot Harmos Ilona színésznővel, 1915-ben született Ádám fia. Két év múlva a Vár alatt, a Tábor utcában vett családi házat, ahol haláláig élt. A ház Budapest ostromakor megsemmisült.

A forradalmakkal rokonszenvezett, 1919 őszén mégis a szélsőjobboldali Új Nemzedék munkatársa lett, majd csalódottan végleg visszahúzódott a politikai szerepléstől. 1921-től a Pesti Hírlap munkatársa. Ő volt a magyar PEN első elnöke (1930-32)- 1933-tól egyre súlyosabb beteg, a műtét sem segít, a rák elnémítja, majd megöli.

A magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alkotója. A drámai műnemet kivéve mindenben jelentőset hozott létre. Nagyra értékelte a szakmai tudást, s a tökéletesen végzett munka eszméje vezérelte. Kedvelte a játékosságot is. A világos stílust, a gondolati tisztaságot tartotta a legtöbbre, s a politikából és a világmegváltás eszmékből kiábrándulva a homo aestheticus magatartását hirdette. A húszas években kristályosodott ki az a nézetrendszere, amelynek középpontjában egy erőteljes létezésélmény állt, az a felismerés, hogy „milyen különös dolog élni, mászkálni a földgolyó kérgén, s a világegyetem csillagközi polgárának lenni”. Rádöbbent a kétségbeesett és büszke emberi létezésre, s a haláltudat szorításában a személyiség lényege szerint való létezés örömére ismert rá. Etikai szemléletét a részvét gondolata hatotta át minden szegény és szenvedő, minden ember iránt.

Lírája a századelőn Adyé és Babitsé mellett halványabbnak mutatkozik, kevésbé újító és a közönséghez közelibb hangon szól. A világháború több szempontból válságos évei után új hangot és kifejezésmódot próbálgat, az impresszionizmus után az expresszionizmust, a szabad verset (A bús férfi panaszai, Meztelenül), majd a Számadás-sal (1935, összegyűjtött verseinek kötetében) a legnagyobb magaslatokra jut el. Lírai létszemlélete többször érintkezik József Attiláéval, akivel baráti kapcsolatba került.

Műfordításaiban sok a költői szabadság, ám rendkívül széles horizontot fog át, s az érdeklődőket több évtized világlírájával ismertette meg. Drámafordításai közül kiemelkedik három Shakespeare-mű (Rómeó és Júlia, Lear király, Téli rege).

Újságíróként a magyar publicisztika egyik legnagyobb művésze. Nem napi mulandóságú cikkeket írt; a cseppben a tengert, az eleven emberi életet mutatta fel, főként a karcolat műfajában. Esszéi, íróportréi, kritikái is megkerülhetetlenek. S íróként anyagának, az anyanyelvnek a védelmét is szívügyének tekintette.

Nemcsak lírikusként – epikusként is a legnagyobbak közé emelkedett. 1809-tól több elbeszéléskötete jelent meg, s ezekben eleinte sok a dekadens elem. Megmutatkozik Freud hatása is, mely később még jelentősebbé válik. Elbeszélései közül az Esti Kornél-ciklus (1933) és a Tengerszem (1936) c. kötet jelenti a csúcsot.

Mind a négy regényét a húszas években írta. A Nero, a véres költő (1922) a császár és a dilettáns költő kettősségét tárja fel, s az ösztönök gátlástalansága ellen emel szót. A regény történelmileg hiteles, ugyanakkor sokban a megírás korát is megragadja. A Pacsirta (1924) a poros alföldi kisváros és az ottani lét rajza egy megrendítő történéssorba ágyazva. A megvénülő, csúnya lánynak és szüleinek sorsa a reménytelenségnek és a részvétnek sokszor feloldhatatlan kettősségét sugározza.

Ugyanez a poros kisváros, Sárszeg a helyszíne az Aranysárkány (1925) cselekményének is. Egy érettségiző osztálynak és osztályfőnöküknek története ez, mindkét szinten a célvesztést hangsúlyozva. Novák Antal, a mintatanár kudarcot vall odahaza is, mert lánya idegen marad számára, s az iskolában is megbukik – legalábbis önmaga szemében -, amikor diákja éjjel megveri. A barbárság elsöpri az értéket, nincs igazi út lélektől lélekig, a kapcsolatok nem őszinték és nem mentesek a számítástól Az epilógus azt bizonyítja, hogy a felnőtté vált diákok is ebbe a reménytelenséget árasztó rendbe illeszkednek: szürke, idegenszerű életbe, ahol a szerelem sem igazán szerelem, az otthon sem igazán otthon.

Az Édes Anna (1926) a szerző utolsó regénye. A baloldal neheztelését korábbi politikai szereplése miatt ezzel tudta végleg feloldani. Úr és cseléd viszonya áll a mű középpontjában, ezért is telitalálat a cselekmény indításának időpontja, az 1919-es történelmi fordulat visszafelé. Az író nézeteit Moviszter doktor képviseli a legközvetlenebbül: ő az egyetlen, aki Annában nem tökéletesen dolgozó gépet lát, hanem embert, s ezért tudja hitelesen megmagyarázni azt, amit még Anna sem ért: miért is gyilkolt. Ez a regény is az emberi kapcsolatok sivárságát, a társadalmi élet felszínességét és taszító undokságát tárja elénk, mégis azt mondja, hogy élni érdemes, ha olyanok vagyunk, mint a szépen dolgozó Édes Anna, az irgalmat és részvétet hirdető Moviszter.

Csicsada: Egy ölelés, egy pillantás...

GIACOMO PUCCINI (1858-1924): Bohémélet – Tosca – Pillangókisasszony – Gianni Schicchi – Turandot

Kis örömök, mindennapi kis események és nagy szenvedélyek, érzelmek költője volt Giacomo Puccini, aki a toscanai Lucca városában született, ahol ükapja, dédapja, nagyapja és apja a dóm orgonistája és zenetanára volt. A gyermek apjától és egyik nagybátyjától kezd zenét tanulni, de hamarosan túlnövi mestereit. Felveszik a luccai, majd a milánói konzervatóriumba. Milánóban ösztöndíjat kap. 1882-ban elnyeri a konzervatórium érmét és a „maestro” címet. Mestere, Ponchielli egyengeti útját a színházak és a Ricordi kiadóvállalat felé.

Első operája, a Lidércek (1884) Ferdinando Fontana szövegére készült. Verdi elismerően nyilatkozik róla. 1889. április 21-én a milánói Scalában került színre második operája, az Edgar. Az ifjú maestrónak nincs sikere, de fejlődésében az Edgar fontos lépcső.

1893. február 1-jén a torinói Teatro Reggióban zajlott le első sikeroperájának, a Manon Lescaut-nak a bemutatója. Az opera szövegét Giuseppe Giacosa és Luigi Illica írta Prévost abbé kisregénye alapján. Puccini kezd magára találni, és operájának sikere egyre fokozódik. (A mű magyarországi bemutatója 1894-ben vált; a librettót Radó Antal fordította.)

1897. május 6-án Velencében mutatják be első mesteroperáját, a Bohémélet-et (Magyar bemutatója 1905-ben volt, szintén Radó Antal szövegfordításában).

Ebben az operában már minden tökéletes. A legszebb olasz hagyományokat folytató érzékeny zene, a tökéletes ember- és jellemábrázolás, a festői hangszerelés. A librettó Henri Murger francia író Jelenetek a bohémek életéből című művén alapul. A már jól bevált Luigi Illica volt a dramaturg és Giuseppe Giacosa a költő. Puccini nagy csatákat vívott velük, amíg elérték a kívánt szintet és hatást. Fontos mű, aminek minden előadása bearanyozza életünket. Csak a zenetörténeti precizitás kedvéért jegyezzük meg, hogy egy évvel Puccini operája előtt már előadatott Ruggiero Leoncavallo egy Bohémek című operát, de ez Puccinit nem zavarta, hiszen Manon Lescaut-jának is volt elődje Jules Massenet tollából.

1900. január 10-én a római Teatro Costanziban mutatták be Puccini  második sikeroperáját, a verista zenéjű Toscá-t. A szöveget Victorian Sardou francia szerző drámája nyomán Illica és Giacosa írta. (Magyarországi bemutatója 1903-ban; Várady Sándor a librettó fordítója.) Csak Puccini erős drámai érzékének köszönhető, hogy a mű nem lett grand guignol, hiszen a darab végén jószerivel csak a súgó marad életben, meg néhány mellékszereplő. Az erőteljes, nyers, de sosem durva zenei kötőszövetbe finom lírai kitérők vannak beleágyazva, szinte patikamérlegen adagolja Puccini a vad és a lírai zenét. Operái közt a Tosca és A köpeny csatlakozik a realizmus verista irányzatához, Mascagni Parasztbecsület-éhez, Leoncavallo Bajazzók-jához, de felülmúlja őket. Bizet Carmen-jével áll egy szinten a Tosca, és ezzel igen sokat mondtunk.

1904. február 17-én a milánói Scalában kerül bemutatásra a Pillangókisasszony, és nagyot bukik. (Magyar bemutatója 1906-ban volt, Várady Sándor fordításában.) Puccinit nem keseríti el a fogadtatás, rövidít, változtat, átcsoportosít, és a következő előadások óta a mű biztos siker. A maestro kedvenc műve. A librettó alapja az amerikai David Belasco elbeszélése, melynek dramatizált változatát Londonban látta Puccini, s rögtön megragadta a szenvedő s önmagát elemésztő kis japán lányka tragédiája.

Puccini ez idő tájt szeretett bele egy nagykereskedő kétgyermekes feleségébe, Elvira Gemignaniba, leánynevén Bonturiba. Együtt élnek, majd a férj halála után (1904) összeházasodnak. Puccini szép és gazdag s főleg világhírű féri volt, a nők bálványa, ő azonban jobban vágyott a békés otthonra, mint a kalandok izgalmára. Nyugalomra volt szüksége. Szép házat vett Torre del Lagóban, ott dolgozott, vadászgatott, kedvelte az autózást, többször szenvedett balesetet, de a sebesség varázsától nem tudott szabadulni. Hírneve túlnőtt Európán, 1910. december 10-én a New York-i Metropolitan operában Toscanini dirigálja új művét, A nyugat lánya című opera-westernt, hatalmas sikerrel.

Szinte felderíthetetlen ma már, miért írta meg A fecske című félig opera, félig operett művét, amely nagyot bukott. Következő alkotása egy zenei hármas oltár, három egyfelvonásos opera: A köpeny, az Angelica nővér és a Gianni Schicchi. Egy párizsi horror, egy apácaidill és egy harsány reneszánsz komédia egyetlen este Ezek is New Yorkban, a Metropolitanban kerültek színre 1918. december 14-én, óriási sikerrel. Rómában a siker még fokozódik a következő évben. A három mű közül a Gianni Schicchi a vígoperák gyöngye, sokszor társaitól különválasztva is előadják, más művel párosítva A köpeny szövegét Giuseppe Adami, az Angelicá-ét Giuseppe Forzano írta, aki egyszersmind a Dante ihlette Gianni Schicchi librettistája is. (Hazánkban 1922-ben mutatták be, a fordító Nádasdy Kálmán.)

Utolsó operáját, a Turandot-ot Puccini nem tudta befejezni, a Liu halála jelenet végére érve ő is elhunyt Brüsszelben; gégerák vitte el. A mester vázlatai alapján Franco Alfano fejezte be az operát. Bármennyire átélte is a mester zenei világát, az utolsó jelenet bizony sajnálatosan halvány. (Nálunk 1927-ben volt az ősbemutató, Lányi Viktor fordította a szövegkönyvet.)

Puccini A nyugat lányá-ban, a Gianni Schicchi-ben és főleg a Turandot-ban teljesen megváltoztatta zenei nyelvezetét. A westernben nyers, ugyanakkor Minnie alakját festve gyengéd, a Gianni Schicchi-ben apró, igen jellegzetes elemekből rajzolja meg a szereplők karakterét. Igazi miniaturista. A Turandot-ban áthágja a hangnemi korlátokat, hatalmas apparátust vonultat fel, de gyengéd kamarahangot üt meg a miniszterek tercettjében és Liu jeleneteiben. Teljesen uralja Debussy új harmóniáit, Richard Strauss mamutzenekarát. Bensőség és színi hatás vezérli tollát. Sokan el akarták vitatni tehetségét, sikereit, de helye ma már sziklaszilárd a színházak repertoárjában, s a sznobok hallgatnak, vagy legfeljebb nem mennek el az előadásra, ha Puccini-művet adnak. Az „egyszerű emberek” ezzel szemben mindig megtöltik a színházat, és ők vannak többségben.

Csicsada: Egy ölelés, egy pillantás...

EUGENE O’NEILL (1888-1953): Utazás az éjszakába (drámaismertetés)

Aligha akad olyan magyar színházkedvelő, akinek ne csengene ismerősen az amerikai drámaíró neve. Mintegy húsz színművét fordították le magyarra és játszottak 1928-tól kezdve napjainkig magyar színházakban.

O’Neill bevándorolt ír katolikus családban született New Yorkban. A nyugtalan fiú egyetemi tanulmányait nem fejezte be, megnősült, elvált, aztán nekivágott a világnak, de hosszú ideig sehol sem tudott megállapodni. Volt matróz, aranyásó, apja vándor társulatában színész, újságíró. Tüdőbaja egy féléves megálljra kényszerítette, szanatóriumba kerül,t majd G. P. Baker, a Yale Egyetem professzora, a család barátja meghívta drámaelőadásaira, itt ismerkedett meg a drámaírás elméletével és egy sor neves drámaíróval. Maga is kísérletezni kezdett: 1913 és 1919 között megírta első egyfelvonásosait, majd 1920-ban első nagy drámáját, a Túl a határon-t, amely egy csapásra ismertté tette a nevét, sőt kiérdemelte az első Pulitzer-díjat is. Kirobbanóbb kezdést nem is kívánhatott volna magának. Végre íróként nyomoroghatott. Mert az anyagi gondok elkísérték egy életen át. Majd minden évben újabb és újabb drámák kerültek ki a tolla alól, amelyek kezdetben a naturalizmus stílusjegyeit hordozták magukon. A kritikusok nem mindig fogadták egyöntetű tetszéssel a darabjait, amikor aztán a harmincas évek elején bemutatott Amerikai Elektrá-ja a modern amerikai színház legkiválóbb mesterévé avatta. D. Nichols nagysikerű filmet is forgatott a színműből. 1936-ban megkapta a Nobel-díjat. Ezután mintegy tízesztendős szünet következett, s leghamarabb 1946-ban jelentkezett a színpadon az Eljő a jeges című darabjával.

Előrehaladott Parkinson-kórja is akadályozta az írásban. Élete utolsó évtizedében írt drámáiban formai egyszerűségre törekedett, valamennyit átszőtték az életrajzi ihletésű epizódok. Ezeket a darabjait javarészt már csak az író halála után mutatták be színpadán.

O’Neillben azt a drámaírót tisztelték, aki megteremtette az európaival egyenrangú amerikai színházat. Művei két stílusirányzathoz sorolhatók: kezdeti írói korszakában a naturalizmus-realizmus, majd az expresszionizmus hatása figyelhető meg.

JEROME DAVID SALINGER (1919-2010): Zabhegyező (regényismertetés)

A modern Huckleberry Finn, Holden Caulfield alakjának megteremtője New Yorkban született; jómódú polgári család sarja. Tizenöt éves korában szülei egy katonaiskolába íratják. Az iskola elvégzése után édesapjával, aki hússzállítással foglalkozott, Bécsbe, majd Lengyelországba utazik, hogy maga is beletanuljon – mint egyik ritka önvallomásában írja – a „lengyel sonkaszállítás” szakmai titkaiba. A húsimport üzleti lehetőségei azonban nem vonzzák kellően. Már tizenöt éves korában írni kezdett, s Lengyelországból való hazatérése után beiratkozik a Columbia egyetem irodalom szakára. 1940-től jelennek meg első elbeszélései, azóta már megszűnt és elfelejtett kis folyóiratokban. Ezeket a szárnypróbálgatásokat Salinger nem is tekinti írói oeuvre-je részének, fel sem vette őket későbbi novellagyűjteményébe.  1942-ben behívják katonának, részt vesz a normandiai partraszállásban. A háború után visszatér New Yorkba, majd egy csendes vidéki „búvóhelyet” keres magának, hogy zavartalanul dolgozhasson. Első híressé vált elbeszélései a New Yorker című folyóiratban jelentek meg 1848 és 1953 között, regénye, a Zabhegyező (The Cathcher int he Rye; magyarul: Gyepes Judit fordításában, 1983), amelyen tíz évig dolgozott, 1951-ben látott napvilágot. A New Yorker-ben megjelent elbeszéléseket végül is Kilenc történet (Nine Stories, 1953; magyarul: Bartos Tibor és mások fordításában, 1967) címmel egy kötetben egyesítette. Ezt követte egy tervezett ciklus négy darabja, amelyet két kötetben publikált: Franny és Zooey 1961-ben (Franny and Zooey; magyarul: Elbert János és Tandori Dezső fordításában, 1986), majd 1963-ban Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás (Raise High the Roof Beam, Carpenters; Seymour: An Introduction; magyarul: Lengyel Péter és Tandori Dezső fordításában, 1986). Azóta Salingernek egyetlen sora sem jelent meg. Tudatos visszavonultságban élő író, aki már különcségszámba menő zárkózottságával akaratlanul is legendát teremtett maga körül. Annál is inkább, mivel elbeszéléseivel, regényével hallatlan népszerűségre tett szert, nemcsak hazájában, hanem világszerte.

A Zabhegyező-ről joggal állapította meg a kritika, hogy – Mark Twain Huckleberry Finn-jéhez hasonlóan – jelentősége túlmutat az irodalmon. A mai Amerika ifjú nemzedékének regénye lett, központi alakjában, Holden Caulfieldben Salinger olyan mítoszhőst teremtett, akiben az amerikai fiatalok milliói magukra ismertek.

Holden monológjában, első személyben elmondott vallomásában – hiszen ez a regény – Salinger művészi rangra emeli a mai fiatalok nyelvét, beszédstílusát. (A sok vitát kiváltott magyar fordítás többé-kevésbé érzékeltetni tudja az eredeti szöveg hangvételét, ízeit.) A Salinger-regény nyelve több rétegből tevődik össze. Kiindulásában az Amerikában igen népszerű Ring Lardner elbeszéléseinek nyelvét követi, ezt egészítik ki az amerikai középiskolás diákok és a hipszterek szlengjéből vett szavak, kifejezések. Holden Caulfield – Salinger – stílusát rendkívüli szenzibilitás, finomság, ízlés jellemzi, még a diáknyelv durva, obszcén szavai sem hatnak benne ízléstelenül. A fiú bukott diák volta ellenére sem egy amerikai diák a sok közül, hanem túlérzékeny lény, aki azért bukott meg, mert megutálta az iskolát, mint az ostoba, képmutató felnőttek világát megtestesítő intézményt, s a felnőttek hazug világához hasonló diáktársai közt sem leli a helyét. Őbennük is ostoba, érzéketlen, lelki finomságot nélkülöző személyeket lát.

A regény a tizenhat éves hős háromnapi ténfergésének történetét beszéli el, ennyiben Salinger a pikareszk – csavargó – regények tradícióit követi, csakhogy a Zabhegyező-ben jóval kevesebb történik, mint Lesage Gil Blas-jában, Fielding Tom Jone-sában, Mark Twain Huckleberry Finn-jében, a műfaj már ismert klasszikusaiban. De amíg Gil Blas, Tom Jones emberré érnek a vándorlások során, megtanulják, hogyan kell férfiként beilleszkedni a felnőttek társadalmába, addig Twain és hőse, Huck, már nem hiszik, hogy a felnőttek világába való beilleszkedés az ember erkölcsi kiteljesedését hozná. Salinger regényében a felnőtt világ elutasítása teljesen egyértelmű. Holden Caulfieldet csavargásának tapasztalatai csak megerősítik abban, amit eddig is tudott: hogy a felnőttek világa tele van hazugsággal, képmutatással, s ebből az ellenszenves, barbár és közönséges világból még kiszökni sem lehet. El lehet szökni az iskolából, el lehet szökni hazulról, de a világból magából nem lehet kiszökni: Caulfield ezt a tanulságot vonja le balul sikerült kitörési kísérletéből.

Jean-Paul Sartre (1905-1980): EGY VEZÉR GYERMEKKORA (reményismertetés)

Korunk egyik legkiemelkedőbb francia filozófusa, írója és kritikusa 1905-ben született Párizsban. Anyai ágon az ismert nevű német Schweitzer család közeli leszármazottja. Apja tengerésztiszt. A kis Jean-Paul még kétéves sem volt, amikor apja belehalt keleti útjain szerzett betegségébe. A kisfiúról és anyjáról ezután a Schweitzer nagyapa gondoskodik. Iskoláit Párizsban végzi, 1929-ben tanári képesítést szerez filozófiából. Előbb vidéken, később Párizsban vállal tanári állást.

A háború alatt hadba vonul, fogságba esik, 1941-ben szabadul, majd ismét elfoglalja középiskolai tanári katedráját.

Első jelentős filozófiai műve 1936-ban jelenik meg. A második világháború után az egzisztencializmus vezéregyénisége. 1938-ban Az undor (La nausée; magyarul: Réz Pál fordításában, 1981) című regényével aratja első irodalmi sikerét, amely az egzisztencialista filozófiában gyökerezik.

1946-ban Maurice Merleau-Pontyval és Simone de Beauvoirral, későbbi feleségével megalapítja a ma is megjelenő les Temps Modernes (Modern Idők) című folyóiratot.

1939-ben jelenik meg A fal (Le mur; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című novelláskötete, amelyben a szabadság, a felelősség és a választás problematikáját veti föl. Ezt követi ugyanebben az évben az Egy vezér gyermekkora (L’enfance d’un chef; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című kisregénye, amelynek főszereplője egy önmagát kereső, önmaga megismerésére törekvő kamasz fiú. A felnőtté váláshoz vezető útja lelki válságokon, vad érzelmi kilengéseken, az önmaga és a külvilág közti egyensúly keresésén át a fasizmusba torkollik.

Sartre jelentős közéleti tevékenységet folytat, részt vesz a békemozgalomba. 1945 után sokat utazik, bejárja a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat és Afrikát eljut a Távol-Keletre és Kubába.

Irodalmi munkásságának leggyümölcsözőbb területe a dráma. A fasizmus ideológiája elleni vádirat A legyek (Les mouches, 1943; magyarul: Hubay Miklós fordításában, 1975) című színdarabja. Zárt tárgyalás (Hius clos, 1944; magyarul: Hegedűs Zoltán fordításában, 1975) című darabjában az ember kiúttalan magányát tárgyalja. A Temetetlen holtak (Les morts sans sépulture, 1946; magyarul: Rónay György fordításában, 1975) az ellenállásból, A tisztességtudó utcalány (La putain respectueuse, 1946; magyarul: Benedek András fordításában, 1975) az amerikai négerüldözésből meríti témáját.

1964-ben jelenik meg A szavak (Les mots; magyarul Justus Pál fordításában, 1982) című prózai alkotása, amelyben saját gyermekkorát vizsgálva arra a kérdésre keres választ, hogyan lesz valakiből adott történelmi és társadalmi viszonyok között művész.

1960-ban adja közre egyik legkiemelkedőbb filozófiai művét Critique de la raison dialectique (A dialektikus ész kritikája) címen, amelyben újra a szerző egzisztencialista nézetei fogalmazódnak meg, de kiolvasható belőle a marxizmus hatása is.

Utolsó, többkötetes Flaubert-monográfiájában, a L’Idiot de la famille (1971-1972; A család félkegyelműje) címűben kísérletet tesz az egzisztencializmus, a marxizmus és a freudizmus összekapcsolására.

James Joyce (1882-1941): ULYSSES (regényismertetés)

Ír származású angol költő, regényíró. Dublinban, az apai házban az ír függetlenségi mozgalom eszméit szívta magába, de hamarosan szakít a nemzeti provincializmussal, megőrizve fenntartásait a brit világbirodalom öntelten optimista ideológiájával szemben. Jezsuita kollégiumokban végezte iskoláit; innen a katolikus ortodoxia iránti szkepszist hozta magával. Egyetemi tanulmányait az orvoskaron kezdi, de írói elhivatottságot fedez fel magában, ki akarja fejezni a szilárd hitek megingását, a levegőben lévő válságtudatot. Előbb Ibsen és G. Hauptmann drámái hatnak rá. 1902-től külföldön él, előbb Párizsban, azután Triesztben, olasz városokban, az első háború éveiben a semleges Svájcban, majd újra Párizsban; a német megszállás elől menekülve ismét Svájcba emigrál. Eseménytelen életet élt. Míg rászorult, nyelv- és zenetanítást, banktisztviselői munkát vállalt, távol tartotta magát a közélettől, minden erejét az írásra összpontosította.

Verskötettel jelentkezett először; a Kamarazené-ben az impresszionista lírát ötvözte meglepő nyelvi, formateremtő fegyelemmel (Chamber music, 1907; magyarul: Gergely Ágnes-Tóth István fordításában, 1958). Művészi alkata a lírával telített epikában vált jellegzetessé. A lírai-epikus „epifánia” műfajának megteremtését ambicionálta: a villanófény megvilágította élettények közlésére alkalmas rövid elbeszélést, amelyben ha nem is a középkori értelemben vett Isten, de a modern ember és a modern életlényeg bukkan elő álom vagy látás formájában, nem sokat adva a hagyományos poétikában leírt tér-idő szerkezetre.

Elbeszéléseiben, regényeiben mindig kitapintható az önéletrajzi elem, elsősorban a dublini gyermek- és ifjúkor élményvilága, de új, mitikus-kozmikus irányú átlényegítés formájában. Dublini emberek című novelláskötete (Dubliners, 1904, megjelent 1914; magyarul: Papp Zoltán-Gergely Ágnes fordításában, 1970) még vegyíti a hagyományos elbeszélő technikát és a monologizáló megjelenítést. Átütő erejű az új epikai módszer önéletrajzi regényében, az Ifjúkori önarckép-ben (The Portrait of an Artista s a Young Man, 1916; magyarul: Szobotka Tibor fordításában, 1982). Ebben már fellép a görög mitológiai hős nevére emlékeztető Stephen Dedalus, a labirintusszerű művet teremtő, egyben felszárnyalni, korlátokat átrepülni vágyó művész alakja. Dedalus itteni kifakadása voltaképpen Joyce művészi önvallomása: „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használok más fegyvert, mint… a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”

Joyce fő művét, az Ulysses-t Triesztben kezdi írni, de a világháború éveiben növeli monumentális regényfolyammá, és a cenzúra miatt Párizsban jelenteti meg 1922-ben; (magyarul: Szentkuthy Miklós fordításában, 1986). A regény a világháborúban nyilvánvalóvá vált világkrízis egyedülálló művészi dokumentuma. Cselekménye a banalitásig menően összezsugorított: egyetlen köznap krónikája, ahogyan egy dublini átlagember és közvetlen környezete átéli azt a napot. Ám „korunk világhétköznapja” az a nap (H. Broch), 1904. június 16. reggelétől másnap hajnalig. Az epikai idő roppant térszerű alakzattá válik. A cím az antik ősepopeiára utal, de a mű maga, szigorú szerkezeti felépítettségével, motívumrendszerével a homéroszi cselekménymenetet és hősábrázolást fordítja visszájára, mintegy ironikus persziflázsként. A regényben újra és újra felbukkannak az európai művelődéstörténet emlékei, de hasonlóképp parodisztikus optikán át nézve, kulturális romhalmazként, legyen szó akár a Palestrina-féle vokálpolifonikus zenéről, akár a goethei Faust Walpurgis-éjéről.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetés)

Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Tatiosz: Életművészet

Elfogadni tudni a boldog napokat, de az

örömteleneket is.

Sem kicsorbulni, sem elsivárulni.

Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.

Sem szónokolni, sem elnémulni.

Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.

Nem hivalkodni és nem tetszelegni: sem

az éles kést, sem a díszes fazekat nem

kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az

utóbbi színét veszti.

Utat választani, de nem a sikerét, hanem

a boldogságét. Az úton járni, majd végig-

menni, a nagyságot az erénnyel s nem a

szerencsével mérni.

Egyszerűen boldognak lenni - dísz,

ragyogás és sallang nélkül.

Szép Ernő: Én úgy szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni

Minden halandóval beszélni

 

Mindenkinek nevét kérdezni

Mindenkinek szívét érezni

 

A járdán osztani a virágot

Tegezni az egész világot

 

Megsimogatni ami állat

Érinteni minden fűszálat

 

Imádni végtelen sereggel

A napot ha fellángol a reggel

 

És énekszóval összejönni

Az esti csillagnak köszönni

 

S testvéri csókkal hazatérni

Én így szerettem volna élni

 

Reviczky Gyula: Egy fiúnak

Jó gyermekem, ülj ide mellém,

Hagyd megsimítni szöghajad.

Oly jól esik hallgatni nékem

Csevegő, csintalan szavad.

 

Puha kacsóddal homlokomrul

Űzd el a lomha felleget.

Nekem már pillangókat űzni,

Boldognak lenni nem lehet. 

 

Tiéd a lét minden varázsa,

Tiéd a százképű remény,

Tapasztalás roncsolt hajója,

Lemondás, józanság enyém. 

 

Tiéd a munkakedv, kitartás,

Le még egy csillagod se hullt,

Tiéd az élet, a jövendő,

Enyém egy sóhaj és a múlt. 

 

Jó gyermekem, ülj ide mellém,

Csevegj vidám, lágy hangodon,

S míg hallgatom vidám regédet,

Majd addig én is álmodom. 

 

Reviczky Gyula: Isten ha volnék

Isten ha volnék én, a halált a sírba

Kergetném; az ember üdvben élne békén.

Ha csak nem örömtül, szemünk sose sírna,

Isten ha volnék én. 

 

Isten ha volnék én, nem teremne héja

A gyümölcsnek; féreg nem rághatna kérgén;

S a munka mi volna?... Az erő játéka,

Isten ha volnék én. 

 

Isten ha volnék én, örökös tavasz-nap

Ragyogna, leánykám, az ég tiszta kékjén:

Csak téged hagynálak ami most vagy, annak,

Isten ha volnék én!

Kaffka Margit: Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!

Télies, szürke gallyak hegyén

Bársonyos, hűs pici rügybe zárva

Szunnyad a vén bokor ifjú ága,

Száz színes, illatos, dús virága, -

Itt benn vár, - pihen.

- Úgye, csoda ez, kicsinyem? 

Halld, halld a madár!

Fészket rak, hogyha párra talál.  

- És őrzik, etetik, féltik, ójják,

A pici eleven sok fiókát.

- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,

S lassan - nagyranő.

- Fiam! Tiétek a jövő! 

 

Beh kék a szemed!

Amikor fénylőn visszanevet!

Kis ember, fiókám, szívem, vérem!

Virágom, levelem, - reménységem!

Minden árny, minden lomb téged védjen!

Élj dús tavaszt!

Áldott a dalod, az útad!