Shakespeare: XII. Szonett

Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, --

Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

Shakespeare: XI. Szonett

Ahogy romlasz, úgy nőssz a tieid
Egyikében attól, amit ma vesztesz;
S mit ifjan adsz, véred friss cseppjeit
Visszakapod, mikor tested öreg lesz.

Így élni szépség, okosság, erő,
Másképp vénség, hülő kor, őrület;
Hinnénk neked, meghalna az idő:
Még hatvan év, s eltűnnénk, emberek.

Kit a Természet nem folytatni gyártott,
Száradjon, vesszen a nyers, durva, torz;
Téged dúsaknál dúsabban megáldott:
Becsüld jótettét, s jóval viszonozd;

Pecsétté vésett s megszabta a munkád:
Üsd le sokszor, s ne hagyd veszni a mintát.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Shakespeare: X. Szonett

Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
Csak rombolod a szép épületet,
Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

Óh, változz, s lelkem veled változik!
Szeretetnél szebben lakjék a düh?
Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
Vagy legalább magadhoz jószívű:

Nemzz utódot, szívem is kér, -- hadd éljen
Szépséged tovább benned s a tiédben.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Shakespeare: IX. Szonett

Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
Mint árvult ara, gyászol a világ:

A világ lesz az özvegyed, s zokog,
Hogy nem hagytad képed magad után,
Bár mások gyermekéből a halott
Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

Nézd, amit a pazar elszór, helyet
Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
De ha szépség vesz, végleg elveszett:
Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

Nincs szerelem annak szívébe zárva,
Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak

Ha az irodalomtörténeti megközelítésből elemezzük Mikszáth írói munkásságát, láthatjuk, hogy a Jókai-hagyomány folytatója, de ő már kiszári a romantikus elemeket, s azt írja le, ami van és ahogy van. Legértékesebb alkotásai a kisepikai írások. Ezek középpontjában egy-egy anekdota áll, melyek füzére alkotja azokat a novellásköteteket, amik Mikszáthot egyszerre oly híressé tették.

Elbeszéléseit a romantikus motívumok, a népköltészeti hatás, a balladás jelleg és az azzal rokon drámaiság jellemzi.

Az 1881-ben megjelenő Tót atyafiak Mikszáth első sikerkönyve.

A Tót atyafiak négy közepes hosszúságú történetet foglal magába. Hősei a civilizációtól elzárt, magányos, hegyi emberek, akiknek sokkal fontosabbak emberi kapcsolataiknál állataik, ami bizonyos szempontból érthető is, hiszen a hegyek között csak az állatok jelentették számukra a megélhetés lehetőségét és a mindennapos kapcsolat révén olyan bensőséges közelségbe kerültek velük, ami meghatározta az emberek tudatvilágát is. Ezt a táj bezártsága, egyhangúsága, zordsága még jobban felerősítette bennük. Az emberi kapcsolatokat itt a másikra való ráutaltság viszonya alapozta meg. A magányosság érzete minden emberi viszonyra rányomta bélyegét.

Mikszáth nem kívülállóként mondja el ezeket a történeteket, hanem mintegy mesemondó, ugyanis így sokkal természetesebben tudja ábrázolni ezt a sejtelmes világot, amelyben fontos szerepet kap az emberen kívül a természet, illetve az ember és a természet kapcsolata. Ezek a történetek nem idilliek, mindenhol ott rejlik az a nyugtalanító tragédia, amelyet ez a természeti és társadalmi közeg felerősít. A hegyi emberek lojálisak uraikkal szemben, nincsen bennük lázongó dac, a békés megelégedést azonban mindig megzavarja valami, amiből aztán a cselekmény kerekedik.

A kötet első novellája Az arany-kisasszony, lassan indul, hogy aztán mind gyorsabb ütemű elbeszéléssé váljon, s végül egyszerűen megszakadjon. A szöveg „görbe ország” legpazarabb városába, Selmecbányára viszi el az olvasót, ahol a gyermek-Mikszáth a tanulmányait folytatta. Innen származnak az élményei is. Furcsa vidék ez: a barátnők a kertjükből kiabálnak át egymásnak, mert ha meg akarják látogatni egymást, a hegyoldalakon át hosszú lenne az út, sokat kellene gyalogolni. Az egykori bányavároska egy völgykatlanban épült, s a házak lépcsőzetesen emelkednek egymás fölé. Ez a szokatlan tér a színhelye annak a történetnek, ahol Csemez Krisztina apja csak azt a legényt fogadja el vőnek, aki a lánya súlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizet érte. Mirkovszki Miklós vállalkozik a feladatra. Amerikába utazik, hogy aranyat ásson. Az idő elteltével a lány fonnyadozik a bánattól, az apa meghal, de a fiút senki nem tudja értesíteni, mert nem tudják a címét. Történetük legendává merevedik, mint az elérhetetlen külvilág.

Jellegzetes az időszerkezet az Az a fekete volt című novellában is. Már a cím is a történet végpontjára utal. Mikszáth a jelenben indítja a cselekményt. Az átmenet a múltba fokozatosan történik meg. Az író eltávolítja magától a történet alakjait: Anikáról, a hercegről és Matyiról alig tudunk meg többet, mint a birkákról. Szereplésüknek egyetlen jelentősége van: részt vesznek Olej Tamás belső összeomlásában.

Az író az összes szereplőt Olej szemszögéből értékeli: ő az egyetlen, akit az író belülről láttat, és a cselekménnyel jellemez. Ez a belső megközelítés közvetett, hiszen egyes szám harmadik személyű elbeszélésből értesülünk a számadó juhász gondolatairól. Matyi az együttérző jellem, a herceg a külső hatalom megtestesítője, Anika a tényleges erkölcsi érték, az akol pedig a látszólagos anyagi érték szerepét tölti be. Amíg Olej hűbérura, a herceg távol van, a bacsa a nemlétező hatalmával kérkedik. Amikor szembekerül feljebbvalójával, még azt sem képes megvédeni, amihez joga van: a lányát. Lelkében iszonyatos küzdelem bontakozik ki a mesebeli gazdagság kísértése és a kíméletlen önvád között.

A népi mondák légköre lengi be az egész elbeszélést. Az expozíció naponta, évről évre ismétlődő életrendet mutat be, amelyben az egyetlen változás az asszony halála volt. A továbbiakban egy konkrét eseménysort ismerünk meg a történés időrendjében, s a bacsa által megtudható dolgok felől szemlélve. A középpontban előbb maga a történés áll, aztán az a gond, hogy mi lesz ennek a következménye. Az indokolt veszélyérzet ellenére nem sikerül elkerülni a tragédiát, ami a pásztor erkölcsi világrendjének megsértése miatt következik be.

Mesébe illő a táj és maga az akol is. Itt az úr Olej Tamás, akinek más nem parancsol, csak az Isten, a talári herceg és a tekintetes vármegye. A falusiak szerint érzéketlen, hiszen még felesége temetésén sem sírt. Mások nem értik őt, pedig még most is hallja asszonya hangját a lombok susogásában. A cselekmény éppen jellemének hajlíthatatlanságán feszül. A herceg próbálja behálózni Olej lányát, s ekkor Olej mint apa, ellenáll, megfenyegeti urát. Pedig lányát a bacsa „nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát”. „Kár, hogy nem fiú lett” – tartja. A vacsoránál azt mondja a vendégnek, hogy „a lány nem számít”, a rangját feltáró hercegnek pedig már így szól: „Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség”. Innen jut el odáig, hogy „nem adom semmi áron”, s vissza próbálja csinálni a lányszöktetés tervét, majd a kudarc összeomlását okozza: a becsülete többet ér ezer juhnál.

A mesebeli gazdagság lehetősége révén, meginog. Lelki vívódása után felülkerekedik benne a tisztesség, de ugyanakkor nem tud megszabadulni a gondolattól, hogy eladta volna lányát. Bűntudat mardossa. Majd, amikor a lánya helyett az ajándéklevelet találja, lelkileg teljesen összetörik és elpusztítja mindazt, ami számára a legfontosabb volt: felgyújtja az aklot.

A befejezés nyitott, ugyanis csak az akol helyének sorsát tudjuk meg: a fekete folt örök, soha nem zöldül ki. Az akol lakóinak sorsa a tragédia szempontjából befejezett, az epilógus ezért nem tartja szükségesnek, hogy utaljon arra, vajon a herceg mikor unja meg szeretőjét, vajon a bacsa megbolondul-e, meghal-e, vajon mi lesz Matyival, aki gazdáját is, reménybeli szerelmét is elveszítette.

Mesébe illő motívumokat használ novellájában Mikszáth. A kincs-motívum összetett jelentéskörben bontakozik ki. Kincset jelent a rang, az elért pozíció, így a bacsa és a herceg is a Brezina urának tudja magát. Kincs a vagyon: az aranypénz, a nyáj, a birtok. Kincs a fiatalság, a szépség, a kedvesség, a lány „tündér”-volta. A legnagyobb értéknek a becsület bizonyul, amelynek elvesztése pótolhatatlan.

Szerkezeti szempontból közel áll ehhez a novellához a Lapaj, a híres dudás című írás. Mikszáth itt is hosszas bevezetéssel közelít a témához. Itt anekdotákból, megfigyelésekből, népi mondákból áll össze a kép. A második rész itt is gyökeres ellentéte az elsőnek: a nép fiai nem is olyanok, amilyennek látszanak. Lapaj, a híres dudás, magának való, a természettel él, kapcsolata az emberekkel laza. Érzéketlenné válik. De a sors megkísérti, felolvasztja a jégréteget, s ezzel gyorsan változik az addig magának való ember lelkiállapota is. Megtartja a talált gyereket, és azt veszi észre, hogy megszerette a kislányt, jól érzi magát vele, sőt a gyerek is szereti őt. Végül feláldozza a híres dudáját – a semmiért.

A Tót atyafiak hőseinek többsége a magányban, a természetben, természeti tényként éli életét. Sorsedzett emberek, akik maguk köré teljes értékű világot akarnak teremteni.

„Görbe ország”, a hegyekkel körülhatárolt völgy is zárt világ, a polgárosodás által alig érintett, s így őrizhette meg a középkorban kialakult feudális világ formáit, kultúráját.

Mikszáth novelláiban az egyszerű emberek kerülnek a művek középpontjába. Ez a látásmód, amellyel e vidékhez és lakóikhoz közelített az író, ez tette művészetét újszerűvé: hiszen a falu világa és alakjai szereplőkké válnak, főhőssé nőnek. Igaz, néhol az író még eszményíti, idealizálja őket, de Mikszáth fedezi fel első ízben a magyar prózában, hogy ezek az együgyűnek vélt, durvának, faragatlannak látott, gyakran a társadalom perifériájára szuorult emberek is bonyolult és mély lelki életet élnek, hallgatag mogorvaságuk mögött rejtett melegség, emberi jóság lappang. Így alakul ki Mikszáth egyedülállóan romantikus-realista ábrázolásmódja.

Témái romantikusak, de a feldolgozás már realisztikus. A látás- és ábrázolásmódnak mfelel meg a szereplők beszédmódja is. Általánossá teszi a szabad függő beszédet, melynek az a lényege, hogy az író vagy az elbeszélő és a szereplők gondolatai, érzelmei nem különülnek el, hanem egymásba folynak.

A novellák jól mutatják, hogy szerzőjük nem könyvből tanulta az irodalmat, hanem saját életéből, tapasztalataiból és a mesék világából merített. A közvetlen élmények Mikszáth gyermekkorába nyúlnak vissza, és éppen ezáltal képesek arra, hogy író és hősei között természetes módon fejeződjék ki a szemléleti azonosság. Egyszerű történetek ezek, melyekkel az író azt képes érzékeltetni, hogy az a különleges világ, aminek a városi ember szemében a falu mutatkozik, erkölcsi erő, lelki nemesség és tisztaság tekintetében is méltó a figyelemre. Ez az odafigyelés tette Mikszáthot h irtelen elismertté. A belülről látott és a belülről ábrázolt embert szerették meg az olvasók az egyszerű, természetes novellahősökben.

Mikszáth novellásköteteivel valóban új hangot jelent irodalmunkban. Írásaiban szakít a romantikus, csak a cselekményre alapozott történetekkel, elutasítja a mesterségesen keltett izgalmakat, az egyszerű embereket választja hőseiül. Ez a sajátos, eredeti mikszáthi hang és stílus jellemző mindkét novelláskötetére.

Mikszáth novelláiban kora társadalmának visszásságait ostorozza, kutatja, boncolja annak okait, hogy az életünkben valami elromlott. Ábrázol és ítélkezik, s mindezt a népi mesemondó tudatvilágán keresztül. Ezért tudja oly természetesen magáévá tenni a falusi emberek szemléletét, babonás hiedelmeit, a népi mondavilágot, mely őket, emberi értékek tekintetében, uraik fölé emeli.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából, ITEM Könyvkiadó 17-20. old.)

Beniczky Péter (1606-1664): Bú és bánat henyélő szívben ver fészket

Valahol elmégyek, s valamit szemlélek,

Minden vigad kedvére,

Szarvasok forrásra, s bágyadt madár ágra

Leszáll nyugodni délre.

De én bús szívemet kis reménységemet

Mikor hozom örömre?

Nem nagyobb a bánat, mint a bús gondolat,

Noha szűnik kevéssé,

Bánat vidámulást, s társaságrúl szóllást

Veszen, s tehet nyertessé.

De a szívben száradt bús gond reám áradt,

És tészen kétségessé.

Igy elmém zavarja, s bú szívem faggatja,

Esetemre figyelmez

Tettető képzéssel, s csalfa mesterséggel

Engem üldöz, s környékez.

Ha késem sokára, s nem indulok útra

Félő, galyibát szerez.

Azért ím készülek, s utána eredek.

Oldalamon függ kardom,

Talám barátomhoz jutok, s pajtársomhoz,

Kihez régen vágyódom.

Ahol vigasztalást s kedves nyúgvó szállást

Találok, nyilván tudom.

Indúlj azért, lovam, látod elszánt útam

Vagyon jelen előttem.

Nem lehet panaszod, megjárt te abrakod,

Hordozd bátran bús szivem,

Nincs semmi mentséged, jó vas patkószeged:

Keresd fel régi kedvem.

A sötét éjszaka, sok zápor harmatja,

Már nem újság előtted.

A csoportos jegek és köves ösvények

Ne ijesszenek téged.

Sűrü tövisbokor kit fogsz nyomni sokszor,

Lesz örömödre néked.

Kőeső, csattogás, mennydörgés s villámlás

Ne gátolja útadat.

Zuzmaráz és hideg, jeges út s fergeteg,

Ne rettentse lábadat.

Köves, erdős hegyen, zsombokos mezőben

Jelül hagyjad nyomodat.

Nagy sáros berekben s homok tér völgyekben,

Ha szintén lesz is útad,

Irtoványos rétre s posványos helyekre

Ha a szükség rá juttat,

Semminek itíljed, s kedvemet ne szegjed,

Lészen hasznos jutalmad.

Ha oda érkezel, kit szivem gondol el,

Lészen kedves szállásod;

Engemet sok bútól, emésztő gondoktól

Megmentesz, és lakásod

Lészen barátomnál, jó hív pajtársomnál,

Uraddal nyúgovásod.

Hideg ősz kezdetin, Dud-Vág berke szélin

Sok búval s gonddal valék.

Olyan szándék ére, elmém is rá tére,

Hogy útamra készülnék.

Ahol vigasztalást s kedves nyúgvó szállást

Fejemnek találhatnék.

*

Felvidéki eredetű, vagyonos földbirtokos családja előkelő főúri családokkal tartott rokonságot. Apja - Beniczky Ferenc váci főkapitány - korán a katonaéletre fogta, fiatalságát a végvárakban töltötte. Katonai érdemeiért királyi birtokadományban is részesült. A katonáskodás évei után visszavonult gazdálkodni a Vág mellé. Élete végéig agglegény maradt, közhivatalt nem vállalt, de az előkelő rokoncsaládoknál, mint főemberszolga, gazdasági ügyeket intézett. Volt Draskovich nádor özvegyének teljhatalmú jószágkormányzója, majd 1654 után az esztergomi érsek udvari kapitánya, udvartartásának vezetője. A dúsgazdag Vízkelethyné halála után hosszú és kínos birtokpörök szakadtak nyakába, e pörök izgalmai közepette, 1664 februárjában nagyszombati házában halt meg.

Végrendeletében maga gondoskodott versei kinyomtatásáról. Öccsét bízta meg, hogy "adjon elegendő költséget" e célra Bartók István esztergomi kanonoknak, aki rövid előszóval még a költő halála évében ki is adta a Magyar Ritmusok-at. Az 1664. évi első kiadást 1806-ig még 16 követte. E költemények ritkán többek lapos bölcselkedéseknél, mégis valamikor nagy olvasottságnak örvendettek. Modern kiadásuk nincsen. Beniczky életének adatait Komáromy András (Történelmi Tár 1885., 1888. és Századok 1887. évf.) foglalja egybe. Kiadásunk a harmadik, 1675. évi lőcsei kiadás szövegét vette alapul.

*

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII. század, Magvető Könyvkiadó Budapest, 1956.)

Rimay János (1569-1631): Balassi-ciklus I. (1594.)

Az Nagyságos Gyarmathi Balassa Bálintka Esztergam alá való készületi, készületiben való imádsága,, s mit példázott légyen az ő fejér vörfölyes kamokából csináltatott zászlója, kin hárfájával Dávid király vagyon térdén telepedve öszvefogott s felemelt két kezeivel írva

Ad notam: Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét...

Bocsásd szent lelkedet

Égből, Úr Isten, mellém,

Ki vezérljen s gonoszt

Ne hagyjon jőni felém,

Félelmem ne legyen,

Óltalmába vegyen

S hozzon szent szivet belém.

Az te jó vóltodért

Távoztasd el vétkemet,

Ójjam magam tőle,

S gyűlöljem mint mérgemet,

Ne vess el előled

S el se űzz mellőled,

Halld kegyessen értemet.

Látván szép hazámnak

Hogy kiki óltalmára

Fegyvert készít, s megyen

Megszabadulására,

Szivem repös, vidul,

S csaknem lábra indul,

Oly víg minden javára.

Az te szent Fiadért

Láss engem is olly jóval

Szolgálhassak néki

Értékkel szabadságát

S bár érje halálát

Vígan éltem azonnal.

Semmi vér-hullásom

Drága ne legyen érte,

Mert nekem mind jovát,

S mind sovát elvegy mérte,

Az az, hol viditott,

Hol meg szomoritott,

Kedvemet búval érte.

Szokás de anyjának

Rongálva édesgetni

Fiát, hogy erkölcsét

Tudhassa ékesgetni;

Hogy lehetnék szeligy,

Engem is ért bús igy

S akart úgy kesergeti.

Illy szüksége napján

Tőle messze nem válom,

Ha egyébbel nem is

Jó példámmal szolgálom,

Fogyatkozott érték

S értékletlen mérték

Nem bocsát sokra, s bánom.

Olvad mert mértéke

Nemzetemnek,fogy s apad

Böcsüllet, szerencse

Rá csak gyengén sem akad,

Azmihez kapna is

S közi nagy vólna is,

Előle más elragad.

Sok bú éri, gyötri

Végtelen reménségét,

Titkos ohajtással

Kesergi szegénségét,

S az inkább kinozza

Hogy ölben hordozza

Halálos ellenségét.

Fejet kell hajtanunk

Nyomorodott igyünkkel,

S tőled kell óltalmat,

Erőt kérnünk hitünkkel;

Erőnk mert hól fogyott,

Te segélsz harcolsz ott,

Vagyon régen hirünkkel.

Rakva lévén hitem

Irgalmad erejével,

Épít egy zászlócskát

Kezem ő elméjével,

Kit kövessen bátran

Lelkem fáradatlan,

Ha vív ellenségével.

Az zászló kamoka,

Fejér s éppen vörfölyés,

Rajta Dávid írva,

S hárfájával nagy zöngés:

Keze felemelve,

Szive kiterjedve

S abban buzgó könyörgés.

Tej-fejér szín jegyez

Lágy szívet, engedelmet;

Az vörfölye jegyzi

Az én sok veszélyemet;

Kiben mennyi szöglet,

Bennem annyi döglet

Sebheti én szivemet.

Régi vitéz király Dávid méltán hadnagyom,

Mert ő életében

Részem sokképpen vagyon,

Számkivetettségvel,

Számtalan inségvel

Ilhetem hozzá vagyon.

Eő vele emelvén

Ég felé fel kezemet,

Zsoltárát éneklem,

Hogy bocsásd meg vétkemet;

Áldj is jó voltodból,

Végy ki sok gondokból,

Rémítsd ellenségemet.

Sok keserves búmot

Hajtsa el hárfa hangja;

Csendeszedjé azzal

Szívem sebhítő langja;

Mint Saul kórsága,

Szívem bosszusága

Múljék, pöngését hallva.

Reménségem lévén,

Szálljon lelkem sérelme;

Lám meglágyult szívem

Mint kamokának selyme:

Valamint akarod,

Úgy hajtogathatod,

Te légy is segedelme.

Igazgasd s vezéreld

Én igyekezetemet;

Meg ne utáld szómot

S felemelt két kezemet,

Kikkel lelkem magát,

Adja néked s néz rád,

Vigyáztatván szememet.

Megnyugodott szívem

Hadnagyomnak példáján,

Sok keserve után

Ki vigadott bőv jován;

Gyakorta vólt útált,

Szenvedett sok bút, kárt,

Élt könyves étke saván.

Az én életem is

Szenved soktól útálást,

Kiki ő magától

Eltaszít s ád megválást,

Sok, szememben, jót szól,

S másutt csapkod arcól,

Fáraszt búval, nyavalyást.

Irégységnek helye

Hogy rajtam már nem lehet,

Kit az jó szerencse

És kincs magán viselhet,

Gyülölség terhell, űz,

Kit szegénység rám fűz,

Alatta alig mehet.

De legyen kedvednek

Rajtam jó szánt tanácsa,

Csak lelkemet átok

És kárhozat ne bántsa:

Lelkemet hitemmel

És idvösségemmel

Haragod le ne rántsa.

Ennek penig minthogy

Krisztus fondamentoma,

És te igaz hited,

Ki nem lehet megbontva,

Az Krisztust tisztelvén

És hitednek hivén,

Nem lehet rám nem ontva.

Csókkal s áldásokkal

Szent kezedhez békélvén,

Már útra indulok

Duna mellett lemenvén

Vég Esztergam alá,

Kinek most kőfala

Reng, álgyúkkal töretvén.

Ott vár nemzetemnek

Szép sátoros tábora,

S egyéb sok rendeknek

Sűrő nagy zászlós hada.

Ki sáncot ás, épít,

S ki kart, szivet készít,

Igyekezvén ostromra.

Régtől várta szívem

Ezeknek törtínetit,

Hogy érhesse ezzel

Hazámnak épületit.

Nézvén szabadságát

S rabságból váltságát

S újjuló szépületit.

Azért bizván megyek

És buzgó örömemmel,

Nem gondolván semmit

Kedves veszedelmemmel.

Ám váltsa bár magát,

S nyerje szabadságát

Holtom-hozó sebemmel.

Tartsa jelül magán

Érte kifolt véremet,

S azzal egybe vegye

Hiremet és nevemet,

Hogy mivel tartoztam,

Vigan rá osztottam,

Hivén szent Istenemet.

*

Rimay János fiatalon Balassi Bálint környezetébe került. Bizalmas embere volt a főúrnak és tanítványa a költőnek. Balassi nyomában haladt és élete feladatának tekintette hogy mestere költészetét az utókor számára megmentse és nyomtatásban az egész nemzet közkincsévé tegye. Tervét nem tudta megvalósítani, de az első Balassi-kiadás sajtó alá rendezői a mester verseit együtt adták ki a tanítvány Rimay költeményeivel. Balassi halála után Nógrádba, alsósztregovai birtokára vonult vissza.

Az evangélikus valláshoz ragaszkodó költő, noha szoros kapcsolatai voltak a Felvidék királypárti főuraival, megőrizte lelki függetlenségét. Ellenben, amikor a nemzet függetlenségéért, fegyvert fogott, egész lelkével Bocskai István felkelése szolgálatába állott. A fejedelem tanácsosa kincstartója és belső titkára lett. Ő írta a fejedelem leveleit és költészetével is a felkelést szolgálta. A függetlenségért vívott harcok irodalmát az ő versei vezetik be, megütve már ekkor azt a hangot, amelyen a kuruc költészet, a Rákóczi-kor költészete fog szólani. A Bocskai halála utáni időkben ugyancsk vállalt diplomáciai megbízásokat, többször megfordult Konstantinápolyban. Bethlen Gábor első támadása idején a fejedelem megbízásából ismét Konstantinápolyban járt, de ezután már többé nem vett részt a függetlenségi mozgalmakban. Sztregovai magányában vallásos elmélkedésekkel és az élet hiúságain töprengő verseivel mindinkább befelé fordult. Divény várában halt meg, Alsósztregován temették el.

Rimay János életében, 1598 előtt, költeményei közül csak a Balassiakról szóló ciklust nyomtattá ki. Kisebb költeményei Balassi Bálint istenes énekeivel az 1632-1635 között megjelent első bécsi kiadás óta több mint negyven kiadást értek meg.

Műveinek kritikai kiadását Eckhardt Sándor rendezte sajtó alá: Rimay János összes művei.Budapest, 1955.
Életrajzát Ferenczy Zoltán írta meg: Rimay János.Magyar Történelmi Életrajzok.Budapest,1911.
Szövegközlésünk az Eckhardt-féle kiadáson alapul. Az ún. Balassi-strófákban megírt verseket technikai meggondolásból hat-soros versszakokba tördeltük.

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)

Rimay János (1569-1631): Balassi-ciklus III. (1594.)

Megsebessedvén s halálához közel lévén, hazájának, barátinak és az öccsének szól, Istennek könyörög s meghallgattatik, lelkét Istennek ajánlja, s elfogadtatik. Meghal s mennyország megörvendeztetik.

H a z á j á n a k s z ó l

Ihon, édes hazám! ez az jele, hogy szán

Életem igaz téged;

Hogy vérem húllását az kit két szemed lát,

Nem kéméllettem tőled,

S jobb immár meghalnom, hogynem búbot látnom,

Vagy elszöknem mellőled.

Keserves kinaid oly nehezek bár, hidd,

Hogy nagy méregnek tetsznek,

S ez mostani sebnél kiben még lelkem él,

Sokkal élesben metsznek;

Azok ölnek is meg, mondván: jer, fojtsuk meg!

S halálomra kéredznek.

Ó, vezértől-fosztott, rossz tanácsra osztott

Árva puszta hajlékom,

Reménségével csalt s bolondságtól ált-falt

Test-nyugotó árnyékom,

Ha' tér meg nyavalyád, hol gondodhoz az lát,

Ki nőtt fel csak játékon!

Im én már meghalok s nehéz, hogy nem látok

Szabadságodban módot,

Mert azkit vitézül anya világra szül,

Hogy igazgassa jódot,

Nem szólhat dólgodhoz, ha szól, haragot hoz,

S félben vész, azmit mondott.

Adja az Isten bár, hogy megszabadulj már,

De nehéz azt elhinnem;

Noha koporsómban, kévánt lelki jómban,

Kell már testemet vinnem,

Mert maga hasznával, préda kapásával

Szivét hizlalja minden.

B a r á t i n a k

Jó vitéz barátim, megszűkült magyarim,

Isten légyen hozzátok!

Lelketek javáért s jótok áldásáért

Vétkim megbocsássátok,

Hazátok óltalmát mint Isten erőt ád,

Ne hagyjátok, lássátok.

A t y a f i a i n a k s a z ö c c s é n e k

Minden atyámfia, kiknek már sok hija,

S te is, jó vitéz öcsém,

Nemzetem szépsége, hóltom ékessége,

Minden kedvem, szerencsém,

Kitől való váltom, mind nehezebb átkom,

Úgy tetszik, s terhem sincsen.

Az Úr Isten áldjon, veletek maradjon,

Szivetekben biztasson!

Jó hirt halálomban, tőletek-váltomban,

Ti fületek hallhasson,

Értem szátok áldást, örök magasztalást

Istenteknek adhasson.

Mondván: Idvözítsed s jóban részesítsed,

Úr Isten,, az ő lelkét

Mert Tebenned bízott, s Te igéddel hízott,

Téged magasztalt, félt, kért.

S noha vétkes fiad, mégis hozzád híjjad:

Lám már bűnéből kitért.

Mit mondhatok? Éltem, hol bátran, hol féltem,

Kedvvel, búval, panaszval;

Hol méltó vádlásban, több rágalmazásban,

Mert egész föld foly azzal.

Vétkemben rettegtem, jómban örvendettem,

S vigadtam az igazzal.

*

... Mint álgyu-golyóbis temérdek kőfalt is

Szokott meghasítani;

Ez könyörgésnek is mind eleje, vége

Kezde mennyekben hatni;

Csendeszség lőn menyben, s az Isten ekképpen

Kezde szájával szólni:

"Micsoda nagy erő hittel rakva s merő,

Hatá meg füleimet?

Miképpen tűrhessem, hogy földre ne vessem

Most az én szemeimet?

És meg ne tekintsem, vagy illykor ne mentsem

Meg az én hiveimet?

Nincs kedvesb áldozat s többet semmi sem hat,

Mint az keseredett szív,

Ki ivén hitemnek, sok esküvésemnek,

Szükségében hittel hív;

Minden kétségével, pokollal, vétkével

Igém fegyverével vív.

Megesküdt az én szám, mely órában hozzám

Felkiáltand az bünös:

Nem lehet vétkében oly undok, fertelmes

És megsenvedett büdös,

Hogy kedvvel ne lássam,s róla azt mondhassam,

Hogy jómra nem érdemös.

Menj el, te Raphael, s lelkét még, aki él,

Vedd csendeszen el tőle,

Immár hozzá készült, énnékem megfeszült,

Előttem kiterűle,

Vigy neki kegyelmet, és ne hagyj félelmet

Sohól lenni körűle!"

Az Ég megvidúla rajta sok tűz gyúla

Raphael elérkezék;

Mint test ruhából, minden tagaiból

Az Lélek levetkezék,

Méne fel mennyekbe, Ábrahám keblébe,

Kin menny megörvendezék.

Sok szép sereg angyal nagy háláadással

isten székit meggyülé;

Az Úrnak jótétét, bűnösnek megtértét

Vigadással örülé,

Föld megszomorodék, s holtát ez vitéznek

Siratá, keserülé.

*

Rimay János fiatalon Balassi Bálint környezetébe került. Bizalmas embere volt a főúrnak és tanítványa a költőnek. Balassi nyomában haladt és élete feladatának tekintette hogy mestere költészetét az utókor számára megmentse és nyomtatásban az egész nemzet közkincsévé tegye. Tervét nem tudta megvalósítani, de az első Balassi-kiadás sajtó alá rendezői a mester verseit együtt adták ki a tanítvány Rimay költeményeivel. Balassi halála után Nógrádba, alsósztregovai birtokára vonult vissza.

Az evangélikus valláshoz ragaszkodó költő, noha szoros kapcsolatai voltak a Felvidék királypárti főuraival, megőrizte lelki függetlenségét. Ellenben, amikor a nemzet függetlenségéért, fegyvert fogott, egész lelkével Bocskai István felkelése szolgálatába állott. A fejedelem tanácsosa kincstartója és belső titkára lett. Ő írta a fejedelem leveleit és költészetével is a felkelést szolgálta. A függetlenségért vívott harcok irodalmát az ő versei vezetik be, megütve már ekkor azt a hangot, amelyen a kuruc költészet, a Rákóczi-kor költészete fog szólani. A Bocskai halála utáni időkben ugyancsk vállalt diplomáciai megbízásokat, többször megfordult Konstantinápolyban. Bethlen Gábor első támadása idején a fejedelem megbízásából ismét Konstantinápolyban járt, de ezután már többé nem vett részt a függetlenségi mozgalmakban. Sztregovai magányában vallásos elmélkedésekkel és az élet hiúságain töprengő verseivel mindinkább befelé fordult. Divény várában halt meg, Alsósztregován temették el.

Rimay János életében, 1598 előtt, költeményei közül csak a Balassiakról szóló ciklust nyomtattá ki. Kisebb költeményei Balassi Bálint istenes énekeivel az 1632-1635 között megjelent első bécsi kiadás óta több mint negyven kiadást értek meg.

Műveinek kritikai kiadását Eckhardt Sándor rendezte sajtó alá: Rimay János összes művei.Budapest, 1955.
Életrajzát Ferenczy Zoltán írta meg: Rimay János.Magyar Történelmi Életrajzok.Budapest,1911.
Szövegközlésünk az Eckhardt-féle kiadáson alapul. Az ún. Balassi-strófákban megírt verseket technikai meggondolásból hat-soros versszakokba tördeltük.

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)

Rimay János (1569-1631): Balassi-ciklus IV. (1594.)

Az tartárok bejövése, és az nagyságos Balassa Ferenc dicsőséges halála iratik meg

Ad notam: hallám egy ifjunak minap etc.

Pallás nem nyughaték, ő követét inté,

Irist szél-lábain Tauricába küldé,

Pontus tenger szélit mind békerülteté.

Nagy hadat támaszta Neper-Neszter között,

Tatár nemzet készül, s török is az között,

Sok nyillal, puzdrával, karddal fegyverközött.

Jő szertelenséggel, ollyan reménséggel,

Hogy Magyarországot dúlja szörnyűséggel,

Fűzvén prédájából magát nyereséggel.

Megzendüle az föld, s kiki óltalmáért

Fegyvert készít, s vívni akar hazájáért:

Ferenc is meghalni, mint Hector Trójáért.

Az óra eljöve, igye harcra kele,

Harca közt sok pogány érkezék ellene,

Csak egyedül szakadt, nincsen segedelme.

Sok pogánt sért keze, nem szánja halálát,

Végre egy nyíl hatá keresztcsontja táját,

Bélivel foglalván össze ő ágyékát.

Több sebivel öszve lőn ez is halálos,

Örök életire dicsőséggel hasznos,

Mert lőn földön, poklon s testen diadalmos.

Ír Cronicám másutt ez hadnak módjáról,

Abban emlékezem bévebb haláláról,

És sokakkal eggyütt érdemlett dolgáról.

Dicsért erkölcsével él emlékezeti,

Terjed is hirében böcsült nevezeti,

Hólt meg Istenének s mennyben felvezeti.

*

Rimay János fiatalon Balassi Bálint környezetébe került. Bizalmas embere volt a főúrnak és tanítványa a költőnek. Balassi nyomában haladt és élete feladatának tekintette hogy mestere költészetét az utókor számára megmentse és nyomtatásban az egész nemzet közkincsévé tegye. Tervét nem tudta megvalósítani, de az első Balassi-kiadás sajtó alá rendezői a mester verseit együtt adták ki a tanítvány Rimay költeményeivel. Balassi halála után Nógrádba, alsósztregovai birtokára vonult vissza.
Az evangélikus valláshoz ragaszkodó költő, noha szoros kapcsolatai voltak a Felvidék királypárti főuraival, megőrizte lelki függetlenségét. Ellenben, amikor a nemzet függetlenségéért, fegyvert fogott, egész lelkével Bocskai István felkelése szolgálatába állott. A fejedelem tanácsosa kincstartója és belső titkára lett. Ő írta a fejedelem leveleit és költészetével is a felkelést szolgálta. A függetlenségért vívott harcok irodalmát az ő versei vezetik be, megütve már ekkor azt a hangot, amelyen a kuruc költészet, a Rákóczi-kor költészete fog szólani. A Bocskai halála utáni időkben ugyancsak vállalt diplomáciai megbízásokat, többször megfordult Konstantinápolyban. Bethlen Gábor első támadása idején a fejedelem megbízásából ismét Konstantinápolyban járt, de ezután már többé nem vett részt a függetlenségi mozgalmakban. Sztregovai magányában vallásos elmélkedésekkel és az élet hiúságain töprengő verseivel mindinkább befelé fordult. Divény várában halt meg, Alsósztregován temették el.
Rimay János életében, 1598 előtt, költeményei közül csak a Balassiakról szóló ciklust nyomtattá ki. Kisebb költeményei Balassi Bálint istenes énekeivel az 1632-1635 között megjelent első bécsi kiadás óta több mint negyven kiadást értek meg.

Műveinek kritikai kiadását Eckhardt Sándor rendezte sajtó alá: Rimay János összes művei.Budapest, 1955.
Életrajzát Ferenczy Zoltán írta meg: Rimay János.Magyar Történelmi Életrajzok.Budapest,1911.
Szövegközlésünk az Eckhardt-féle kiadáson alapul. Az ún. Balassi-strófákban megírt verseket technikai meggondolásból hat-soros versszakokba tördeltük.

*

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)

Rimay János (1569-1631): Balassi-ciklus V.

Diana az vadászmesterségnek istenasszonya, Balassa Ferencnek keserves halálát hallván, Delos szigetéből kijő az Nyírségre s rettenetes átkokkal illetvén az földet, kesergi az úrfiúnak halálát nagy sirásával, kihez Mars, az hadakozásnak istene, is alá érkezvén az égből, keserüségét Diannának enyhiti szavával sok okokból mutatván meg, hogy dicsőséges halálának böcsületi érdemével az úrfiú fellyülmulta az emberek kesergését kit Phoebus is vagy Apollo, az bölcseségnek istene, bizonyítván, az úrfiak felől való isten végezését hozza özbe, hogy jószágos cselekedeteknek érdemeiért, régi mennyei végezésből rendeltettenek az halálra, ki által az Isteneknek gyüleközeti társaságába foglaltatnának bé, mivelhogy az emberi rendet és e földi lakást érdemekkel föllyülmulták volna

Delos szigetéből ez minap Dianna

Jöve Nyír földjére, rongyossan, fáradva,

S leülvén panasszát így kezde el sírva:

Keserűségemre termett vad földhatár,

Kin hadát folytatta széllel dühödt tatár,

Ne szálljon rád soha ékes-szavó madár!

Égbeli hóldom is vonja meg világát,

Ne ontsa egy fű is rád semmni virágát,

Hogy így vőd el éltem ragyagó villámát.

Hazámban felnevelt fő vadászmesterem,

Ki vadászim között vólt főbb hívem s képem,

Elvesztéd előlem, rontván csudaképpen.

Tudom, károdot úgy soha nem kereste,

Hogy ezt érdemlette volna tőled teste,

Mint ím történt szörnyű sebekben eleste.

Véghetetlen átok száll rád sok nemezttől,

Kik laknak Napnyugatig, kezdvén Napkelettől,

Gyümölcsed rontatik kőessős fellegtől."

- - - - - - - - - - - - -

*

Rimay János fiatalon Balassi Bálint környezetébe került. Bizalmas embere volt a főúrnak és tanítványa a költőnek. Balassi nyomában haladt és élete feladatának tekintette hogy mestere költészetét az utókor számára megmentse és nyomtatásban az egész nemzet közkincsévé tegye. Tervét nem tudta megvalósítani, de az első Balassi-kiadás sajtó alá rendezői a mester verseit együtt adták ki a tanítvány Rimay költeményeivel. Balassi halála után Nógrádba, alsósztregovai birtokára vonult vissza.
Az evangélikus valláshoz ragaszkodó költő, noha szoros kapcsolatai voltak a Felvidék királypárti főuraival, megőrizte lelki függetlenségét. Ellenben, amikor a nemzet függetlenségéért, fegyvert fogott, egész lelkével Bocskai István felkelése szolgálatába állott. A fejedelem tanácsosa kincstartója és belső titkára lett. Ő írta a fejedelem leveleit és költészetével is a felkelést szolgálta. A függetlenségért vívott harcok irodalmát az ő versei vezetik be, megütve már ekkor azt a hangot, amelyen a kuruc költészet, a Rákóczi-kor költészete fog szólani. A Bocskai halála utáni időkben ugyancsak vállalt diplomáciai megbízásokat, többször megfordult Konstantinápolyban. Bethlen Gábor első támadása idején a fejedelem megbízásából ismét Konstantinápolyban járt, de ezután már többé nem vett részt a függetlenségi mozgalmakban. Sztregovai magányában vallásos elmélkedésekkel és az élet hiúságain töprengő verseivel mindinkább befelé fordult. Divény várában halt meg, Alsósztregován temették el.
Rimay János életében, 1598 előtt, költeményei közül csak a Balassiakról szóló ciklust nyomtattá ki. Kisebb költeményei Balassi Bálint istenes énekeivel az 1632-1635 között megjelent első bécsi kiadás óta több mint negyven kiadást értek meg.

Műveinek kritikai kiadását Eckhardt Sándor rendezte sajtó alá: Rimay János összes művei.Budapest, 1955.
Életrajzát Ferenczy Zoltán írta meg: Rimay János.Magyar Történelmi Életrajzok.Budapest,1911.
Szövegközlésünk az Eckhardt-féle kiadáson alapul. Az ún. Balassi-strófákban megírt verseket technikai meggondolásból hat-soros versszakokba tördeltük.

*

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)

Wathay Ferenc (1568-1616 után): Nótája: Az vitézek kardjainak (1602?)

ÉNEKES KÖNYV

melyet én Wathay Ferenc

az Fekete tenger mellett az Fekete Toronyban

Konstantinápolyon kivül való nyomorult rabságomban

szerezvén,

Galátha várasában csináltattam,

és punktrul punktra egy vonyétásig

minden újonnan magamtul szerzett énekekvel

magam tulajdon kezeivel írtam

ANNO

1604

*

Elindulván, nekin mondám:

Isten hozzád édös gazdám,

Megbocsáss, én ......

Mert nagy útnak magam adám.

Fogadj Isten az jó tartást,

S egyetemben az jó szállást,

Adja Isten, hamar egymást

Együtt lássuk, s meg vígadást.

Ne bánkódjál azért semmit

És ne szomorkodjál ennyit,

Felejts' el szíved bánatit,

Lám anyád is most véled itt.

Légy azért jó egészségben,

S élj sokáig békességben

Légy itthon jó gondviselésben,

Azmíg leszek megtérésben.

Sőt ezt mondván nem tudtam volt,

Hátam mögött hát ott áll volt.

Az Szerencse ott hallgat volt,

S hahotálván, ezt mondja volt:

Bátya, bizony csak heában

Vagy azt most te biztatásba,

Mert nem lesz az mostanában,

Gazdád, látod, emez házban.

Jer, előbb csak megmutatom,

Felőled mi akaratom,

Sok véred még előbb ontom,

Szíved bánatban juttatom.

Sok lánc s lakat rajtad nyílik,

Kalodázás béven esik,

Éhség, nyomorgás érkezik,

Vereség is megtörténik.

Büdös tömlöc előbb szobád,

Lesz sötét ház te palotád,

S Törökország addig hazád

Lesz míg látod ezt az gazdád,

S nyomorgás itt kezdetet ád.

*

Wathay Ferenc a Sopron megyei Nagyvágon született. Szinte gyermekkorától katonáskodott (16 éves korában kezdi meg szolgálatát, Tihanyban), végvárról végvárra harcolt a török ellen. Többször meg is sebesült. 1596-ban Sárváron, Nádasdy várában, hadnagy lett "ötven lovon", majd Veszprémbe került, ugyancsak hadnagyként. 1601-ben számos győztes várvétel után, Nádasdy Ferenc oldalán részt vett Székesfehérvár visszafoglalásában. 1602 februárjában másodszorra nősült (első felesége pestisben halt meg, még lakodalma évében), a tizenhét éves Vághy Zsuzsát vette el. Áprilisban a "rút, uszta és felette szűk" Fehérvárra tért vissza, a vár vicekapitánya lesz egy német gróf után, a magyar katonaság főhadnagya. Amikor augusztus végén a török Fehérvárt ismét kezére kerítette, "nehéz sebekben" török fogságba esett. Számos esetben, merészen, szökést kísérelt meg, de mindannyiszor elfogták, nem egyszer kegyetlenül megverték, megkínozták. Végül is 1603 őszén Nándorfehérvárról Konstantinápolyba szállították és október 31-én a Fekete Toronyba zárták. A keserves rabság szorította rá a verselésre, élete történetének megírására és a rajzolgatásra. Szabadulását várva, az ország tragédiáján töprengve s fiatal felesége - "árvája" - után epekedve, 1604-ben kezdte írni Énekeskönyvét, amelybe addigi, nyilván gondolatban megformált költeményeit is belemásolta. 1606 elején a török fölvitte Wathayt Budára, de - minthogy Bécs nem volt hajlandó cserébe adni érte egy rab béget - szabadulásának reménye füstbe ment. Újból visszatuszkolták török földre. Utolsó versét Nándorfehérvárról keltezi, 1606 márciusában. Hogy később mégis megszabadult-e, vagy török fogságban pusztult-e el, nem tudjuk. Azt sem, hogy Énekeskönyve miképpen került haza.

Ezt a becses emléket most a M. Tud. Akadémia kézirattára őrzi. Tartalmazza (...) még a Székesfehérvár veszéséről való - meglehetősen darabos - históriát, egy bibliai tárgyú hosszas versezetet, valamint prózai függelékként egy elég részletes önéletírást. Növelik a kézirat értékét Wathay ügyes, friss, kitűnő megfigyelőre valló, festékkel színezett rajzai, melyekkel részben illusztrálja, részben kiegészíti versei mondanivalóját.

Egyetlen kiadása a verseknek: Wathay Ferenc Énekeskönyve, Székesfehérvár, 1955. Kiadta életrajzi bevezetővel - gépelt sokszorosításban betűhíven, 149 példányban - Nagy Lajos.
*

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)

Wathay Ferenc (1568-1616 után): Nótája: Szent Jánossal Krisztus (1603.)

ÉNEKES KÖNYV

melyet én Wathay Ferenc

az Fekete tenger mellett az Fekete Toronyban

Konstantinápolyon kivül való nyomorult rabságomban

szerezvén,

Galátha várasában csináltattam,

és punktrul punktra egy vonyétásig

minden újonnan magamtul szerzett énekekvel

magam tulajdon kezeivel írtam

ANNO

1604

*

Vég és kezdet nélkül levő Isten Krisztus

Igaz élő kútfő, idvözétő Jézus,

Hozzád fölkiáltok, mert lölköm igen bús,

Te ostoros miatt vagyok talpig kuldus.

Áldozatom, íme, meggyújtom tenéked.

Kinek füsti, tudom ott áll meg, hol széked,

Bocsásd jó válasszal azért, kérlek téged,

Mert szent igéreted azt mutatja néked. - -

- - - - - - - - - - - -

... Reád azért én is csak hagyom magamat,

Ne nézd gyarló hütöm s benned vallásomat,

Könyörülj, s végezd el rajtam nagy próbádat,

És távoztasd már el szörnyű rabságomat.

Ezerszer mert benned több zsidó hitt volna,

Ily büdös tömlöcben mint én lettek volna,

Tömlöcben hozzájok ha bementél volna,

Neked ily szép szóval könyörgöttek volna:

Ne hagyj édes Jézus, Dávid király fia,

Könyörülj i rajtunk örök Isten fia!

Nekik mondtad volna: no, sok atyámfia,

Higgyetek, s távozik rabságtok nagy kínja!

Csoda, ó melly öröm szállná szivem is,

Ily kegyes válaszod ha hallhatnám én is,

Jövel azért uram, vigasztalj engem is,

S kérlek, könnyebbéts' meg keserűségem is.

Szégyelvén, látod, mert járom ez várast,

Holott én nem szoktam vala az kuldulást,

Egy kis oszporáért töröknek az áldást,

Nem örömöst mondom szerencse-kívánást.

Segéll', s kérlek ne hagyj, mert téged imádlak,

Az Szentháromságban Egy-Istennek vallak,

Szabadéthatómnak rabságombúl mondlak,

Teljes igaz hütbűl uramnak kiáltlak.

Szent közbenjárónk vagy, s mindenkor az voltál,

Ki az bűnösökért jövén bocsáttatál,

Engem is, szolgádat, az áron megváltál

Hogy testben éröttünk megkínzatál s halál.

És bizonnyal mondád, igaz esküvéssel,

Azmit szent atyádtul kérünk igaz hittel,

Az te szent nevedért megnyerjük örömmel,

Ne hagyj azért, hogy én szolgáljalak szívvel.

Gyűlölséget tűled s többé rám nem veszök,

Valamit parancsolsz, mind az-tévő leszök,

És lölki szömömmel csak te reád nézök,

És nyomorúságtul többé én nem félök.

Éjjel-nappal es én csak reád vigyázok

Hogyha aluszom is szavadra hallgatok,

S tudom, hogy azután így kedvedben jutok,

Hamar szabadulást rabságombúl látok.

No, mindnyájan azért, ó körösztyén rabok,

Kik Krisztus nevéért mostan nyomorogtok,

Mint megölő juhok pogány kézben vagytok,

Szivetek-lölkötök ennek ajánljátok.

Íme, mert bizonnyal immár közel vagyon,

Elindult, nem késik, hogy meg szabadétson,

És miként Szent Pétört sok vasbul kimentsön,

Szükség azért minden ennek könyörögjön.

Reá kinyílt szívvel és hitbűl kiáltsunk,

Lölki igaz hitvel es hozzá folyamjunk,

Higgyük bizonyossan: majd megszabadúlunk,

Noha egy kevéssé mastan próbáltatunk.

Áldással, úr Jézus, azért mindörökké,

És ne késsél immár, mert vagy szegényeké,

S tekénts' fogadásod, hogy vagy az híveké,

Azért dicsértessél örökkön örökké.

Búval virágozó rút, sötét tömlöcben,

Nándorfejérvárnak kietlenbik részében,

Írták ezerhatszázhárom esztendőben,

Írá egy katona-rab, kalodán ültében.

*

Wathay Ferenc a Sopron megyei Nagyvágon született. Szinte gyermekkorától katonáskodott (16 éves korában kezdi meg szolgálatát, Tihanyban), végvárról végvárra harcolt a török ellen. Többször meg is sebesült. 1596-ban Sárváron, Nádasdy várában, hadnagy lett "ötven lovon", majd Veszprémbe került, ugyancsak hadnagyként. 1601-ben számos győztes várvétel után, Nádasdy Ferenc oldalán részt vett Székesfehérvár visszafoglalásában. 1602 februárjában másodszorra nősült (első felesége pestisben halt meg, még lakodalma évében), a tizenhét éves Vághy Zsuzsát vette el. Áprilisban a "rút, uszta és felette szűk" Fehérvárra tért vissza, a vár vicekapitánya lesz egy német gróf után, a magyar katonaság főhadnagya. Amikor augusztus végén a török Fehérvárt ismét kezére kerítette, "nehéz sebekben" török fogságba esett. Számos esetben, merészen, szökést kísérelt meg, de mindannyiszor elfogták, nem egyszer kegyetlenül megverték, megkínozták. Végül is 1603 őszén Nándorfehérvárról Konstantinápolyba szállították és október 31-én a Fekete Toronyba zárták. A keserves rabság szorította rá a verselésre, élete történetének megírására és a rajzolgatásra. Szabadulását várva, az ország tragédiáján töprengve s fiatal felesége - "árvája" - után epekedve, 1604-ben kezdte írni Énekeskönyvét, amelybe addigi, nyilván gondolatban megformált költeményeit is belemásolta. 1606 elején a török fölvitte Wathayt Budára, de - minthogy Bécs nem volt hajlandó cserébe adni érte egy rab béget - szabadulásának reménye füstbe ment. Újból visszatuszkolták török földre. Utolsó versét Nándorfehérvárról keltezi, 1606 márciusában. Hogy később mégis megszabadult-e, vagy török fogságban pusztult-e el, nem tudjuk. Azt sem, hogy Énekeskönyve miképpen került haza.

Ezt a becses emléket most a M. Tud. Akadémia kézirattára őrzi. Tartalmazza (...) még a Székesfehérvár veszéséről való - meglehetősen darabos - históriát, egy bibliai tárgyú hosszas versezetet, valamint prózai függelékként egy elég részletes önéletírást. Növelik a kézirat értékét Wathay ügyes, friss, kitűnő megfigyelőre valló, festékkel színezett rajzai, melyekkel részben illusztrálja, részben kiegészíti versei mondanivalóját.

Egyetlen kiadása a verseknek: Wathay Ferenc Énekeskönyve, Székesfehérvár, 1955. Kiadta életrajzi bevezetővel - gépelt sokszorosításban betűhíven, 149 példányban - Nagy Lajos.
*

(Forrás: Jeney: Magyar költők XVII .század; Budapest, 1956.)