Molière költészete (1622-1673) (esztétikai tanulmány)

I. Moliére élete

    A 16. század közepén új életre támadt a régi római császárság virágkora. Hatalmas birodalmának Augustusává XIV. Lajos lőn, kit hízelgői „napkirálynak” címeztek. S e nap körül egész raja kóválygott a bolygóknak; bebizonyult ama elv, hogy nagy idők nagy embereket szülnek. Mint Rómában, úgy Franciaországban is létrejött, mintegy varázsütésre, az irodalom arany szaka; oly óriások lépnek föl a dráma, a didaxis, a szónoklat, a tudomány terén, mint Corneille és Racine, Lafontaine és Boilleau, Bossuet és Fénélon, Descartes és Pascal. Ámde fényt kísér az árny: ily nagy időknek nagy kinövéseik is szoktak lenni, mi a szellemi átalakulások korában maga után vonja azon férfiút, ki fölemelvén gúnyos szavát, azokat lehetetlenné teszi. Támadt is ily ember, egy prózai nevű, egyszerű kárpitos fiú személyében, ki az ismeretlenségből küzdte föl magát a halhatatlanságig. Annyi tündöklő csillag közt, melyek az aranykor egén ragyognak, mégis őt tartják a legelsőnek, sőt Arago, a nagynevű szónok, elragadtatásában a világ első költőjének nyilatkoztatja ki.
    Eredeti neve: Poquelin János, született Párisban, az 1622. év januárjában. Apja kárpitos segéd volt a királyi udvarban. A lángész hamar kitör, mint lappangó szikra a hamurétegből; így a kis fiú is fölcseperedvén, jó értelmének annyi tanújelét adta, hogy szülei szegénységük dacára, rendszeresen iskoláztatták. Miután kitanult, egy ideig ügyvédi irodában dolgozott. Íme, mily meglepő találkozása a sorsnak! Ugyanily körülmények közt kezdte meg pályafutását Shakespeare is.
    Nyugtalan vére azonban, mint a tragédia nagymesterét, őt is a színészélet felé hajtotta. 1647-ben néhány fiatal emberrel társulatot alakított. Hozzájuk csatlakozott egy híres színésznő, Béjart Magdolna, ki – úgy látszott – életében azt a szerepet viszi, mint Goethében Stein bárónő. Mily sikerrel működtek, tanúsítja azon körülmény, hogy Poquelint az adósok tömlöcébe zárták, mire ő, hogy családi nevét meg ne becstelenítse, fölvette a több jeles színész viselte Molière nevet. Később a vidéken játszott s a társulat számára ő írta a darabokat. Ez időből maradtak fenn a „Rászedett féltékeny”’ és a „Repülő orvos” c. tákolmányai, olasz eredeti után. Első jobb darabja a szintén idegen alapeszme után készült „Szeleburdi”. Hisz tudjuk, hogy Shakespeare is már létező darabok átdolgozásával próbálgatta szárnyait.
    Vidéki kóborlásai közben két színésznőnek hódolt s e viszonyt „Szerelmi perpatvar” című vígjátékában örökíté meg. Egyáltalában folyton ő látta el társait játszani valóval. Ilyképpen hírre kap; végre XIV. Lajos meghíjja őt Párisba s 1858-tól kezdve társulatával együtt a királyi palotában tart előadásokat, melyeknek az uralkodó buzgó látogatója.
    Ekkor fejlődik ki Moliére költői ere. Egymás után alkotja  meg és hozza színre remeknél remekebb vígjátékait. Első diadalát a „Póruljárt negédesek”-kel aratja; az előadás folyamán e lelkesült felkiáltás hangzik feléje: „Rajta csak Molière, előre: ez az igazi vígjáték!”, megmutatván neki az utat mely számára babérokat terem.
    Molière már túlhaladta a negyven esztendőt, midőn deresedő fejjel nőül veszi Béjart Magdolnának nála húsz évvel fiatalabb leányát. S ez időponttól kezdve élete valódi tragédia lesz és ő vérző szívvel költi meg költészete legszebb gyöngyeit. Kiket annyiszor kigúnyolt, ő is azon megcsalt férjek sorába lép; kacér felesége kínnal tölti el érző szívét. Keserű fájdalmát dévaj humorba fullasztja; egymás után lát napvilágot a „Férjek iskolája”, „Nők iskolája”, majd „Mizantróp”, „Tartuffe”, „Fösvény”, melyeken keresztül azonban bizonyos sötét színezet húzódik. 1672. megkölti a „Tudós nők”-et, e mintaszerű vígjátékot.
    A öregedő embert egyre jobban előveszik testi bajai s ő rosszkedvét a tudatlan, nagy képű orvosokra önti ki. A „Szerelem, mint orvos”, „Botcsinálta doktor” megannyi hatalmas ostorcsapás ezekre. Utolsó műve, a „Képzelt beteg” szintén a hangulatának kifolyása. 1673. február 17-én elment a színházba, a címszerepet előadni, el is játssza végig s a közönség nem tudja, hogy a halál martaléka az, ki mulattatja. Az utolsó közjáték „joru”-jánál hangtalanul roskad le s ott helyben kiadja lelkét, mint Egressy Gábor, a legnagyobb magyar színész.

II.
Moliére int cselvígjáték-író

A színi költő és a közönség viszonya.  A kezdő Molière olasz nyomon. „Szeleburdi”. „Szapin csínyjei.” – Plautusi vonások. – Boileau bírálata. – „Szerelmi perpatvar.” „Azt hiszi, hogy meg van csalva.” – Fölcserélési vígjátékok. – A „Fösvény”.  - Molière típusai.

    Molière élete tökéletesen összeolvad a színpaddal. Az volt az ő eleme, ott kezdte meg szárnypróbálgatásait, ott aratta diadalait és az volt halálnak szemtanúja.
    A XVII. század elején fejlődött ki Franciaországban azon irodalmi korszak, melyet Görögország a nagy tragikusok, Aiskhylos, Sophokles, Euripides meg Aristophanes (kora) idejében látott, melynek Anglia Marlowe, Ben Johnson és Shakespeare, Spanyolhon pedig Calderon s Lope de Vega korában volt tanúja. Franciaországban ezt Corneille indítja meg, őt követi egyenesen Molière.

    Sajátságos, mily szoros viszonyban álltak egymással a színi költő és közönsége. Még nemrég költözött át Thália a piacokról és közterekről épületekbe, idáig mosdatlan szájú bajazzók mulattatták és a nép nem fukarkodott sem tapsaiban, sem záptojásaival. A hallgatóság beleműködött az előtte lefolyt játékba, megsokta, hogy elkényeztetett tetszésének kedvében járjanak, hiúságát legyezgessék és gyakorta elfajult ízlésével befolyásolta a szerzőt. Molière sem vonhatta ki, de nem  is vonta ki magát e hatás alól. A nép szerette őt, hisz gyermeke volt. A „Póruljárt negédesek” premierjén felhallszott kiáltás útmutató gyanánt szolgált egész pályájára nézve, mint elégítheti ki legjobban a nép irodalmi érzékét.
    A nagy komédiaköltő első kísérleteit, miként Shakespeare-it is, már meglevő darabok átdolgozásai képezték. Fennmaradt tőle két egyfelvonásos darabka: „A rászedett féltékeny” és a „Repülő orvos”. Ízetlen, szegény komikumú alkotások ezek, olasz fércművek szolgai átültetései, minőket jelenleg is vándorló komédiások produkálnak. Az oroszlánkörmök nyoma éppenséggel nem vezető ki rajtuk; azonban meglepő, hogy Molière már itt kezdi szatirikus harcát az orvosok ellen, melyet kidőltéig folytat.
    Nagyobb haladást találni már a „Szeleburdi” és „Scapin csínyjei” című darabokban, melyek a cselvígjátékok körébe tartoznak. Kevés bennük a változatosság: egyik ugyanazon motívumot dolgozza fel, mint a másik és az aljkomikumnak nagy szerepe jut bennük. Valóban, e két darab tökéletes Plautus vagy Terencius-féle szerzemény, kiknek minden vígjátéka egy és ugyanazon tárgy százféleképpen való csűrése-csavarása.
    A hős könnyelmű fiatal ember; a cél: egy leánnyal való egyesülés; akadály: zsugorik atya, ki máshoz akarja erőszakolni s a cselszövő, minden dolog bennfentese, egy eszes, furfangos, cselekben kifogyhatatlan szolga, ki néha urát is jól megtréfálja. Ezen „comoedia palliata”-t emelte nagy tökéletességre Molière a „Szeleburdi”-ban és „Scapin csínyjei”-ben. Jellemfejlesztéssel nem sokat gondol, a szerkezet laza, szétfolyik, egyedül kitűnő típus, a két cselszövő szolga, az intrikus elem: Mascarile és Scapin. Ez  utóbbi darabban nem kis mértékben harapódzott el az alsó, nyers komikum; Molière jellemző, finom szellemességének itt nyoma nincs.
    Boileau, a nagy műbíró, „L’art posie”-jében rendkívül megrója a III. felvonás azon otromba jelentét, midőn Scapio zsákba búvatja gazdáját és ott jól elpaskolja. Ítélete azonban mégis méltánytalan és túlzott, midőn így nyilatkozik költönkről:

Tán övé lehet a művészeti kéz,
Ha mély festés mellett a nép izlésivel
Kevésbé gondol s több képet nem torzit el.
De aljasért lemond finomság bájirul
S Terenchez Tubarint* kapcsolni nem pirul.
A zsákról, melybe ő Scapint elbúvatá,
Hogy irt Mizanthropot, nem ismerhetni rá.

(* Trágár élceiről hírhedett bohóc, ki később tragikus véget ért. Tabarin a hőse Catulle Mendés „T. felesége” c. árámának, melyet nemrég adtak a Nemzeti Színházban.)

    Finomabban kikerekített történetet ad Molière „Szerelmi perpatvar” c. művében. Itt már megkezdődik a személyes célzatok sora. Ugyanis a hős, Érast, maga Molière s Lucilla meg Ascan azon két színésznő, kikhez barangolásai közben vonzódott. Mily kár, hogy e darab finom, költőies jeleneteit intrikus szolgák ízetlen mókái váltják föl. „Nemes gyöngy cserépfoglalatban”, jegyzi meg róla Lindau.
    Az „Azt hiszi, hogy meg van csalva” kitűnő példát nyújt a fölcserélési vígjátékra nézve, melynek klasszikus mintáját Shakespeare „Tévedések játéka” képezi. E művecske hatalmas bonyodalmat rejt magában és a helyzeti komikum ügyes kiaknázása folytán Molièrenek valóságos remeke, minélfogva érdemesnek tartjuk tartalmát ide iktatni:
    Gorgibus leányát, Céliet akarata ellenére más férjhez akarja erőszakolni. Sganarelle, jámbor nyárspolgár épp akkor lép fel, midőn Célie elájul, a jó ember beviszi tehát házába.
    Sganarelle felesége megpillantván ezt, rosszra magyarázza s dühében átrohan Gorgibus házába, hol megtalálja egy férfiúnak, Horace-nak képét, melyet az ájult lány ejtett el. Amint nézegeti, rábukkan a visszatérő Sganarelle s azt hívén, hogy neje megcsalja, elragadja tőle s egymás bűnösségéről meg lévén győződve, összekapnak. A kép még nagyobb zavart is okoz, amennyiben megjő Célie Horace s Sganarelle birtokában látva ez emléket, kérdőre vonja, kitől kapta. „Feleségemtől” volt a válasz, mire Horace azon hiszemben, hogy Céliája ezen ember hitvese lett, fájdalmában összeroskad. Az eszméletlent a részvevő Sganarellené beszállítja lakásába, mit megsejtvén ura, megszilárdul hitében. Ekkor találkozik Célievel, ki kérdi, vajon ismeri-e ezen ifjat? Sganarelle kap az alkalmon és szitokkal árasztja el a képzelt csábítót. Célie most kész atyja jelöltjéhez menni, de a szeretők összetalálkozván, kölcsönösen vádolják egymást, míg végre a véletlen e komikus játékát a társalgónő bonyolítja ki úgy, hogy Sganarelle-ék megbékülnek és Horace meg Célie egymáséi lesznek.
    A cselvígjátékban azonban Molière legnagyobbra a „Fösvény”-ével vitte. E remekmű méltán sorakozik azon triasz mellé, melyet „Tartuffe”, „Mizantróp” és a „Tudós nők” alkotnak. A nagy költő kortársai sokáig nem akarták értékét elismerni, plágiumnak, erkölcstelen műnek nevezték, miből csak annyi való, hogy Molière Plautus „Pénzes fazekát” (Aulularia) dolgozta fel, úgy mint Shakespeare szintén e nagy latin komikus „Ikrei”-ből (Monachmi) a felséges „Tévedések játékát”. Az előbbi vádra csak annyit jegyzünk meg, hogy az eszme nem az első kifejezőnek privilégiuma; azé lesz a művészi pálma, ki azt jobban érvényre juttatja. Goethe világra szóló „Faust”-ját egy ódon népkönyvből teremtette meg, Arany János pedig az Ilosvay iromba krónikájából nagyszerű palotát emelt. Így Molière is tökéletesítette Plautus darabját: a francia költő műve mellett eltörpül a rómaié.
    Molière fösvénye az eszményített, közmondásossá vált fösvény s valamint Tartuffe az álszenteskedés, Dandin György  megcsalatott férj, úgy Harpagon a zsugoriság örök megtestesülésévé lőn. Molière ilyen prototípusok megteremtésében páratlan, mert míg Shakespeare e tekintetben csak Falstaff felségesen komikus alakja által van képviselve, addig Molièrenél a fönt említett nevek mellé még a tudákos Tristolin, az úrhatnám Jourdain, a kópé Scapin inas és a furfangos Toinette komorna elenyészhetlen egyéniségei sorakoznak.
    A „Fösvény” szerkezeti tekintetben nem kis fogyatkozásokban szenved, amennyiben a vígjátékban két párhuzamos cselekvény játszódik le, melyek közül az egyik nagy mértékben elnyomja a másikat, s e kettő kibonyolulása éppenséggel nem vall szerencsés feltaláló erőre. Vét továbbá a költő a fokozataos jellemfejlesztés ellen, amennyiben Harpagonra egyszerre halmozza a karakterisztikus vonásokat s e végből a II. felvonást, mely ilyképpen hátráltatja a kifejlődést, szinte erővel toldja be. Ám a főhős megkapó alakja kedvéért megbocsátjuk e lényeges esztétikai vétségeket. De lássuk a tartalmat:
    A fösvény Harpagonnak két gyermeke van: Eliz, kihez egy Valér nevű ifjú vonzódik, úgy, hogy szolgaképp szegődik Harpagonhoz, csakhogy szerette körében lehessen. A másik Kleant, ki apja zsugorisága miatt folytonos pénzzavarban szenved és nem veheti el választottját, Mariannát. Harpagon mindkét gyermeke boldogságát feldúlja, amennyiben Elizát egy Anselm nevű nemeshez akarja kényszeríteni, Mariannát pedig elhalássza fia orra elől a maga számára. A dolgok ily fejleményekor Kleant ravasz szolgája azzal segít gazdáján, hogy elorozza a fösvény kincsét, melyet az ládikába rejtve, a kertben elásott. A kétségbeesett Harpagon fűhöz-fához kapkod, okozza az egész világot, saját magát, végre  a csatlós mezben levő Valért vádolja, ki erre büszkén felfedi kilétét. E nyomon a megjelent Anselm fölismeri benne és Mariannában elvesztett gyermekeit: Harpagon visszanyeri kincsét, Valér Elizával és Kleant Mariannával egy pr leszen, legboldogabb azonban Harpagon, ki kedves ladikláját dédelgeti.

III. MOLIÉRE MINT BOHÓZATÍRÓ

Molière termékenységéről. – Nevek Moliérenél. „Versaillesi rögtönzések.” – Vígjáték balett. – Párhuzam Shakespeare és Molière között: a) közjátékok, b) karikatúrák terén.

    A világirodalom Lope de Vegát, Kotzebuet és Sue Jenőt jegyzi föl legtermékenyebb költők gyanánt. Mind a három hírneves művelője volt a vígjátéknak. Sajátságos tünemény, Molière is egyike a legtöbbet produkált költőknek. Természetes, hogy a túlságba vitt alkotó erő nem maradhat káros következmények, félszeg kinövések nélkül. Minthogy ő látta el társulatát darabokkal, melyek gyakran a közönség kívánságára, vagy a király egyenes megrendelésére készültek, természetes, hogy a múzsa nem találhatta mindig jókedvében Molièret. Innen, hogy míg Shakespeare minden munkálja befejezett, korrekt, kifogástalan egészet képet, addig Molière műveinek jó része nem kis mértékben pongyola s magán viseli a lázas működés bélyegét. Ez áll különösen bozataira.
  E műfajba tartozó alkotásainál mindenekelőtt nem nagy a tárgyban való választékosság. E tekintetben Molièren is beteljesedett az, mit Terenciusról, Plautusról s egyáltalában ama korok vígjátékíróiról el lehet mondani, hogy egy motívumot csépelnek el s aknáznak ki gyökeresen.
    A már banálissá vált tárgyak és helyzetek mellett az alakok is banálisak Molièrenél, sőt a külsőségekben is annyira megy, hogy a közönség már a névről is megismerhette, minő szerepkörben mozog az illető alak; tehát az ily név oly funkciót végez, mint a görög színészeknél az álarc, mely különböző jellemeknél különbözőképp változott. Ilyképpen a becsületes, együgyű, rászedett apák Gorgibus, Sganarelle, Argant, Gérout (12-szer); a cselszövő, agyafúrtszolgák Mascarille, Gros René (8-szor); a szerelmes, heves ifjak Valére (ez Molière legkedveltebb neve), Horace, Clitander, Leander, Eraste (18-szor) néven jelennek meg előttünk; míg a férjet kijátszó, csalfa nőt Angelikának; a higgadt, éltesebb embereket Aristenek, a préciense hölgyet Climénenek híja állandóan.
    Hogy mily gyorsasággal működött alkalomadtán költőnk, bizonyítja azon körülmény, hogy a „Kelletleneket” 14, a „Szerelem, mint orvos” c. vígjátékát pedig 5 nap alatt fejezte be. E visszás ténykedésre maga Molière is rámutat,  midőn a „Versaillesi rögtönzés”-ben finoman, leplezve bár, de érthetően figyelmezteti erre XIV. Lajost, ki ez erőszakolt munkásságnak oka volt. E kis darabban Molière saját társulatát mutatta be elénk vonásokban, amint szörnyű zavarban lévén, a király rendeletére egy vígjátékot tanít be: ámde színészeti felmondják az engedelmességet. Természetesen nem tudja, mit műveljen szegény feje, midőn küldött jő, hogy a jó uralkodó elengedi az előadást.
    Molière bohózataiban nagy tényezők az ún. közjátékok, melyek eredetileg arra szolgáltak, hogy a felvonásközöket kitöltsék és szórakoztassák a hallgatóság ellankadt figyelmét. Ez azonban sokszor elfajul nála, amennyiben sebten készült darabjai hiányát ezek csillogása és tarkabarkaságával akarja födözni, s látványosságaikkal hatást vadászni. Így lett aztán, hogy nem egy darabját „táncos vígjáték”-nak nevezi, majd megalapítja a „vígjáték-balettet, mely furcsa műfajban 6 darabot írt.
    Shakespeare-nél is szerepel a közjáték, csakhogy sokkal költőibb és szervesebb összefüggésben a cselekvénnyel, mint Molière-nél. A „Felsült szerelmesek"-ben Ver és Hiems gyönyörű allegóriája fordul elő, míg a „Szentivánéji álom”-ban az athéni mesteremberek kacagtatóan adják elő Pyramus és Thisbe rémséges históriáját. A „Vihar”-ban a Prospertől fölidézett Juno, Iris és Ceres közjátéka tárul elénk, de legérdekesebb a „Makrancos hölgy” közjátéka, mely darab t. i. egy részeges üstfoldozó, Ravaszdi Kristóf előtt játszódik le, kit a tréfakedvelő herceg fölszedett a sárból és a maga helyére ültet.
    Molière bohózatait, szám szerint tízet, amennyiben magasabb esztétikai becsük nincsen, nem fogjuk tartalmilag és behatóbban ismertetni. Egy részükről, mint amelyekben az orvosokat ostorozza éles gúnnyal, más helyütt leszen szó, főképpen pedig a „Képzelt beteg”-ről. S ha most már eltekintünk ama bokros hibáktól és sajátságoktól, melyeket az imént volt alkalmunk jellemezni, lehetetlen, hogy ne csodáljuk Molière genialis könnyedségét és igazi francia espritjének napsugaras, szellemes ötleteit, melyeket mintegy bőségszaruból önt. Egyúttal kacagtatók költőnk remek karikatúrái: mint Pourceaugnac úr, a madridi vidéki nemes sikerült mintája; dr. Pancratius és Marfurius, a pyrrhéi meg aristotelesi bölcselők, az esetlen Diaiforus Tamás és a „Szerelem, mint orvos” doktorai. E tekintetben már utoléri Shakespeare Molière-t, amennyiben ő is alkotott rendkívül sikerült torzképeket, int Hörpencs, a részeges pincér, meg Kurjancs bohóc a  „Vihar”-ban; továbbá a „Felsült szerelmesek” Holofernes s Nathaniel rektorai, azonkívül ugyanott Kobak suhanc, hogy ne is említsük a „Sok hűhó” isteni humorral kivitt két együgyű rendőralakját.

IV. MOLIÉRE MINT ROMANTIKUS KÖLTŐ

Párhuzam Shakespeare és Molière közt: a) pátosz, nyelvezet, b) tragikusság, c) alakok, egyhangúság. – „Don Juan”, Tragikomédia. – „Amphytrion”. Lindau nézete. – „Phryne” és a „Pompás kérők”. – „Melicerte”. Pásztorköltészet. – Molière kísérlete a tragédiában: „Don Garcia”.

    Ismertessük most Molière-t egy másik oldaláról, amely téren figyelemreméltó alkotásokat hozott létre, t. i. mint romantikus vígjáték-költőt.  A vígjáték úgyszólván a legreálisabb drámai műfaj, magva lévén a komikum és humor mely a fenségesről is lerántja a leplet, kimutatván az embert, a nevetséget. Ám van egy faja a vígjátéknak, hol a képzelet űzi csapongó játékát, a regényesség zománcával vonván be a történetet. Ezrét foglaljuk mi az ide tartozó műveket a romantikus vígjáték nevezete alá.
    Midőn Molière-t e tekintetben tárgyaljuk, lehetetlen elkerülnünk a párhuzamvonást közte és a másik nagy vígjáték-költő Shakespeare között, annál is inkálóbb, mert a fő hasonlóság, illetve eltérés ezen téren létezik közöttük.
    Tény, hogy Molière inkább vígjáték-költő,mint Shakespeare, mivel ez bizonyos mértékben nehézkesebb és a fenséges tragikai kothurnust még a komédiában sem veti le egészen. Írói sajátságai őt mintegy természetesen a romanticizmus mezejére terelték, úgy, hogy csak egy középvígjátéka van, t. i a „Windsori víg nők”. Játékainak nyelvezete mindig hatalmasan lendül, magával ragadó pátosz és fellengőség nyilatkozik meg bennük. Ellenkezőleg a romantikus irány tagadhatatlanul nem a legerősebb oldala Molière-nek. A patetikus stil nem eleme neki s ha ezt használja, olyan lesz, mint a fecske, mely a lég – a röpke élc, szellemesség, gúny – birodalmát korlátlanul,merész kecsességgel hasítja át, de a földön ügyetlenül tipeg.
    Shakespeare vígjátékaiban mindig jut szerepe a tragikus vonásoknak,m int a derűs ég melyen minden pillanatban zivatar törhet ki. Nem egy ily darabját dolgozhatná fel más alakban. Pl. o. ha a "Vihar” Prosperája bosszújának állana, mily szörnyű tragédia színhelye lehetne a puszta sziget! Mily sötét háttere van ugyane mű történetének és mily komor motívum játszódik bele magába a cselekvénybe, midőn a királyt Milano bitorló hercege orvul meg akarja gyilkolni. A „Sok hűhó semmiért” tárgya jobban hajlik a szomorú, mint a vidám hangulat felé. Ugyanezt lehet állítani Molière két romantikus darabjáról („Don Juan” és „Amphytrion”), melyeket alább fogunk ismertetni.
    Míg Shakespeare regényes vígjátékaiban a igaz és hihetetlen káprázatos merészséggel elegyedik, csapongó fantáziája költői önkénnyel vezet el bennünket sohasem látott, sohasem hallott régiókba, bizarr és groteszk alakok egész tömegét teremti meg, varázsvesszeje Arieleket és Puckokat, Sycoraxokat és Calibánokat idéz elénk; addig Mollére képzelete sokkal szerényebb körökben mozog és alkotásai indig a valóság szilárd alapján állanak. Egyben azonban mindkét költő megegyezik, tudniillik, hogy darabjaik meséje többnyire egy húron pendül. Így pl. a Shakespeare 4 vígjátékában szerepel kifejlet gyanánt a hajótörés motívuma; t. i a „Tévedések vígjátéká”-ban, „Téli regé”-ben, „Perikles”-ben és a „Vihar”-ban, mi Molièrenél szintén három ízben föllelhető („Fösvény”, „Szeleburdi” és „Scapin csínyjei”).
    Ugyanezt lehet alakjaikról is megjegyezni: elűzött, jólelkű hercegek, fondor bitorlók, cselszövő udvaroncok, pajkos, elmés hölgyek váltogatják egymást, és minderre ráborul a közép-, a szép lovakor jellmzetes burka. Megszokott a bohóc tipikus egyénisége, ki a cselekvény élénkségét szellemes élceivel, szójátékaival és vidor dalaival rendkívül fokozza. Shakespeare, ki a bohózat már „Lear király”-jában „színpadképessé” teszi, a „Vízkereszt”, „Vihar” és „Ahogy tetszik”-ben, Molière pedig „Don Juan”-ban, az „Eliszi hercegnő”-ben és a „Pompás kérők”-ben játszatta vele tényleges szerepet.
    Most pedig ismertessük egyenkint Molière romantikus vígjátékait.
    Mindjárt érdekes esztétikai problémájánál fogva ragadja meg figyelmünket „Don Juan”, vagy „A kőszobor lakomája”, melynek rövidre vont tartalma a következő. Don Juan Tenorio elhagyja nejét, donna Elvirát és kalandokat hajhász, követve Sganarelle szolgájától. Egy faluba ér s elcsábít vőlegényeitől két pórleányt, de innen menekülnie kell, mert rábukkannak bosszút áhító sógorai s kard élére akarják hányni. Visszatér birtokaira s itt fittyet hányva istennek, ördögnek, szilaj dáridókba merül. Nem használ donna Elvira intése sem, ki megjelen előtte s kérve kéri, térjen meg. Gőgös felfuvalkodottságában meghíja egy általa megölt parancsnok szobrát lakomára, az ott is terem s Don Juant elsüllyeszti a föld alá.
    Molière e darabjában a hírhedt regehős alakjával foglalkozik, mely a világirodalomban oly sok költőt lelkesített feldolgozásra. Míg azonban lord Byron és Lenau ideált, képzeleti alakot teremtenek meg, addig költőnk minden részletében a népmondát utánozza. S ha a „Kőszobor lakomájá”-t vizsgáljuk, azt vígjátéknak éppenséggel ne nevezhetjük, sőt még határozott drámai műfajba sem sorozhatjuk, amennyiben Don Juan tökéletesen epikai jellem, ki folyton hű marad önmagához, benne a gonoszság eszménye testesül meg (mint pl. Marlowe Máltai zsidójában); azonkívül a mű tragikus befejezése kirívó egy komédiában. De viszont tragédiának sem vehető, minthogy egy tökéletesen komikai alak visz benne nagy szerepet, úgymint Don Juan cselédje, Sganarelle, a spanyol népmonda leporellóhója (nyúlszívű), ki folyton erényességről papol gazdájának s mégis minden csínyjének bennfentese. S minő groteszk vég, midőn Don Juant elnyeli a föld torka és Sganarelle kétségbeesetten elvesztett béréért jajveszékel!
    Megfejtődik e látszólagos ellentmondás, ha tudjuk, hogy Molière darabjának tárgyát Molina spanyol költő drámájából meríti Márpedig akkor virágzott a spanyolok érdekes műfaja, a tragikomédia, víg és szomorú elemek sajátságos vegyítéke, melynél két hős, egy tragikus és egy komikus mozog a cselekvényben. A leggyászosabb történetben is ott van a bohóc derűt lehelő egyénisége, mint pl. Calderon „Saját becsülete orvosá”-ban, hogy a hallgatóság lelkét az előadottak komor terhétől megkönnyítse. Itt tehát az egyiknek Don Juan, a másiknak Sganarelle felel meg.
    Nem kis esztétikai vétség azonban a „Kőszobor lakomájá-ban az objektív csodásság szereplése, mely a drámai műfajokból tudvalevőleg száműzve van.
    Hasonló tragikomédiának vehető a Plautusból átdolgozott „Amphytrion” ismeretes története, t. i. mint csalja meg a thébai hőst az Alkménébe szeretett Jupiter. Morális szempontból sivár, szomorú történet; az egésznek komikuma fölcserélésekben rejlik. Itt A „Tévedések játékának” Antipholusát Sosias szolga helyettesíti, kinek az ő mezébe bújt Hermessel gyűlik meg a baja.
    E darabról azt állítja Lindau, hogy célzatos támadás az udvar erkölcstelensége ellen s hogy Molière Jupiterben az élvsóvár XIV. Lajost ábrázolja, Alkménében Montespan marquisnőt, Amphytrionban pedig ennek férjét. E nézet azonban szerény véleményem szerint felette kockáztatott és kevéssé valószínű> először alig hihető, hogy a francia irodalom hízelgő jellegű aranykorában bírt volna valaki a bátorsággal, hogy a „napkirály” ellen bár leplezett támadást intézett volna, lett légyen az a gunyoros természetű Molière is, ki Lajosnak oly sokat köszönhetett s ki munkáiban sokszor oly finoman kedveskedik neki, sőt midőn Franche Comtét meghódította, a legmélyebb alázat és hódolat hangján üdvözli egy ódában; másodszor, magából a darabból a legcsekélyebb célzás sem tetszik ki s végül ha brochure akarna lenni,nem ragaszkodnék a költő oly hűséggel Plautus eredetijéhez. Egyszerűen Molière termékeny agya kifogyott az eszmékből s egy időre oly átdolgozásokkal kísérlette meg, mint „Amphytrion”, és „Don Juan”, mely utóbbiban viszont Lindau a francia nemesség torzképét szeretné látni.
    Molière legköltőibb szerzeményeinek egyike a „Phryne” c. fantasztikus darab, melynek tárgyát a mythológiából meríthette. Mesére nézve e tündéries játék összehasonlítható Vörösmarty „Csongor és Tündé”-jével, mely azonban kompozíció és eszmei magaslat tekintetében messze maga mögött hagyja „Phrynét”. A darab változatos, csapongó dalokkal van beszőve, az egész hangulata majd játszi, majd ünnepélyes, technikája művész könnyedséggel szökell. Annál inkább nem sikerült a „Pompás kérők”, mely hibásan neveztetik vígjáték-balettnek. Itt, úgy látszik, Molière-t egészen cserben hagyja humora: a cselekvény vontatott és a kibonyolódás erőltetett, amennyiben véletlenség dönti el.    
    Egész árkádiai pásztorélet pezseg a „Mélicerte”-ben, melyet Molière „szerelmes pásztorjáték”-nak címez. Csak két felvonása marat meg, de ezekből is kitetszik, hogy afféle szentimentális, émelygős ízű idill, amelyektől az akkori idő színpadai csak úgy hemzsegtek, jóllehet a „Don Quijote” lánglelkű szerzője hatalmas vágásokat intézett ezen irodalmi kórság ellen. Mily egész másképpen viszi be Shakespeare a pásztorjátékot „Ahogy tetszik”-jébe, e gyöngéd, szerfelett poetikus vígjátékba.
    Hasonlóképpen dicséretére válik költőnknek „Éliszi hercegnő”-je; mily kár, hogy közepétől kezdve, kissé elhamarkodta. Erre a külalak is rá enged következtetni; ugyanis a két első felvonás vereses formáját kötetlen beszéd váltja fel. Ezt a türelmetlen XIV: Lajosnak köszönhetjük, kinek sürgetéseire Molière-nek gyorsan be kelle ezt fejeznie.
    Az éliszi hercegnő megveti az ideált és az egész férfinemet, ehelyett amazoni foglalkozásokban lelki kedvét (mint Shakespeare „Felsült szerelmesei”-nek frank hercegnője). Pedig egész raj kérő időz udvarában, leginkább rajong érte a messenei és pylusi herceg. Ekkor érkezik meg Euryalus, Ithaka ifjú fejedelme, ki eltökéli, hogy színlelt közönnyel vonja magára a hercegnő figyelmét. A hódításokhoz szokott hölgyet bosszantja Euryalus kiszámított hidegsége s ez érzelme lassankint vonzalomba csap által. Midőn a fejedelem a végsőkig csigázta a dolgot, megkéri, de csak színleg. Aglantenek, a hercegnő húgának kezét, mire az epedő amazon apja lábaihoz borul, rimánkodva, ne adja beleegyezését e házassághoz. Most előlép Euryalus, föltárja palástolt vonzalmát s az éliszi hercegnő boldogan borul keblére. A messenei és pylosi uralkodók pedig megelégszenek a hercegnő két húgának kezével.
    A mű tendenciája ügyesen, finoman szövődik ki. Az egész azon lélektani tényen alapszik, hogy a természettől belénk oltott érzelmeknek mesterséges visszafojtása megbosszulja magát, itt pl. komikus úton, de mily szörnyű tragédiát rögtönöz például Schiller „Orleansi szűz”-ben! A másik érdekesen nyilvánuló elv pedig a hatásra hatás, méregre ellenméreg elv. Ugyanezen eszmét juttatja érvényre Moreto, a jeles spanyol vígjátékköltő „Közönyt közönnyel” c. komédiájában, hol Don Diego a hegyes szépség, Donna Diana ellenállását tettetett fagyosságával küzdi le. Az előbbi tényt igazolják Shakespeare Felsült szerelmesei is és – hogy közelebbi példát hozzak fel – az első valamire való magyar vígjáték, Bessenyei "Filozófusa” IS. Itt is egy, az igazi vonzalmat duzzogva megtagadó párt, Parmemot meg Lidaliszt, ezen érzelem vezet egymás karjába, csakhogy a komikai küzdelem híjával.
    Végezetül szóljunk Molière egyik sajátságos alkotásáról, melynek címe: „Navarrai don Garcia, vagy a féltékeny herceg”. A költő „hősi vígjátéknak” nevezi, voltaképpen pedig nem egyéb mint tragédia, mégpedig a kibéküléssel végződő, úgynevezett középtragédia, minő Sophokles „Philoktetese”, vagy Corneille „Cid”-je. Molière-nek egyetlen kísérlete ez e téren, melyen pedig rendkívül áhított babérokat szerezni, épp úgy, mint Shakespeare, aki – valamint kora is – nagyobbra becsülte olvadékony szonetteit halhatatlan drámáinál.
    A komédia nagymestere feszes, merev, mondhatni ügyetlen a tragédiában, pátosza erőltetett, negélyezett. Hőse, Don Garcia oly nevetséges alak, kit sem a víg, sem a szomorújáték örve alá nem lehet fogni: szörnyen lovagias, folyton bombasztokban áradoz, de mit sem tesz, örökös, alaptalan féltékenységével kínozza az ártatlan donna Elvirát s midőn hősi elhatározással halálba akar rohanni, vetélytársa már megverte előtte az ellenséget.
    Ezekben foglalható össze Molière tevékenysége a romantikus vígjáték mezején. Vizsgáljuk egy más irányú működését, mely neki legjobban megérdemelt babérait termette, jellemezzük őt mint társadalomjavítót és célzatos, szatirikus természetű műveit.

V. MOLIÉRE MINT SZATIRIKUS

A szokások elfajulása. Rambouilleték szalonja. – Molière mint szatirikus, összehasonlítva Aristphanessel és Shakespeare-vel. – „Póruljárt negédesek”. – A „Tudós nők” eredete, jellemzése, jelentősége és tartalma. – „Urhatnék polgár”. – Küzdelem az orvosok ellen, „Botcsinálta doktor” és „Képzelt beteg”.

    A XVII. század elején a még kezdetleges műveltségű Franciaországban egy sajátságos szellemi irány kap lábra, melynek korcshajtásai buján elárasztják az egész országot. Ez irány képviselői célul tűzték ki az erkölcsök, szokások és nyelv megnemesítését. Üdvös cél, de túlhajtva nevetséges. Márpedig ez következett be. Mint egy óriási gyújtópontból sugárzott ki mindennemű félszeg túlzás, mesterkéltség és hóbort összessége madame Rambouillet termeiből, hol a „szép elmék” összegyülekezéseiket szokták tartani. A finomságot az affektáltságig, a választékosságot az émelyítő negélyezettségig vitték, mindenben a különösséget hajhászták, számtalan badarságot találtak föl, gyakorolták az eszményi szerelmet, légies, elvont fantazmákon, abszurd ötleteken töprenkedtek, udvariasságuk a nevetség határát érte el: íme, ebben állt  a hírhedt „Précieusité”.
    E negédesség átment az irodalomba is, mely Scudéry kisasszonyt és Calprénedet uralta érzékeny, se hossza se vége regényeikkel. Égiószámra özönlöttek az ízetlennél ízetlenebb, esetlennél esetlenebb költemények, szonettek, madrigálok, melyekről Molière Mizantrópja merészen kinyilvánítja, hogy ezrüknél többre becsül egy igaz hangú, egyszerű népdalt. Mily ellentétet képez e kor finomkodó, „szépelméjű” költőivel és írónőivel szemben Corneille erőteljes, nyers, nemes pátosza s Molière jókedvű múzsája.
    De magában a családi életben is nagy változást idéz elő a précieuse-ök szellemi áramlata. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés-varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. A becsületes, jómódú polgárokat megszállja az úrhatnámság, a gőg ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Egyedül az udvar marad a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartójának (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében), úgy, hogy a „Tudós nők” Clitanderjétől azt kérdi a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
    Eme visszásságok találtak halhatatlan kigúnyolót Molière személyében. Éles megfigyelő képessége, hatalmas komikai ereje és csípős gunyora, szatirizáló képessége valósággal predesztinálták erre a szerepre. Első támadása megmutatta, hogy sebre tapintott, de egyszersmind, hogy darázsfészekbe nyúlt, mert alkalmat szolgáltatott, hogy kitegye magát a précieuseök olthatatlan gyűlöletének, hisz a nevetségessé tételnél nincs, mi jobban fájjon. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kelle ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, hasonlíthatatlan kitartással folytatta a viadalt, míg célt nem ért.
    Állítsuk párhuzamba Molière-t, a világirodalom legnagyobb szatirikusát Aristophanessel, a világirodalom másik legkiválóbb gunyoros költőjével. Aristophanes korában rendkívül lehanyatlottak az erkölcsök, a politikai viszonyok kétségbeejtők valának. Nem csoda, ha az ő gúnyja kíméletlen, elméssége drasztikusan erős, vágásainak fullánkja van. Ellenkezőleg, Molière-nek éppenséggel nem volt oka a helyzet miatt kétségbe esnie; ő sohasem nyers: finom, de maró irónia, sziporkázó, könnyed élc jellemzik. Aristophanes darabjai közül nem egy (leginkább „Lysistraté”) telve van trágár, obszcén dolgokkal, míg Molière-re nem illik a nagy görög komikusra alkalmazott találó kifejezés: „a gráciák rakoncátlan gyermeke”. Legerősebb túlkapása a „Scapin csínyjei”-ben vn és mily erősen lehordja ezért Boileau! Aristophanes túlnyomólag politikai, Molière legnagyobb mértékben társadalmi költő. De azért a hellén vígjátékíró kora családja ellen is szórja szarkasztikus nyilait, különösen a nőket támadja meg féktelen modorban. Miliére sohsem hat be oly mélyen az eredendő morális bűnök rajzába, mint ő; hasonlíthatatlanabbul kíméletesebb, finomabb nála. Mind Molére, mind Aristophanes kárhoztatják az irodalmi viszonyokat. Aristophanes a „BÉKák”-ban az attikai dráma hanyatlását vázolja és a nevetségesség fegyverével sújtja tönkre Euripides költészetét, kimondván ítéletül:

A költő a rosszat rejtse, takarja,
Ne pedig mutogassa bizony!

    Ő nyíltan színre hozza Euripidest és Aiszkhyloszt; ezt megteszi Molière is, amennyiben a „Tudós nők”-ben fölléptet két précieuse írót, Cotint és Ménaget, de legalább annyi leplezettséggel, hogy nevüket eltorzítja.
    Shakespeare, mint a tárgyilagosság mintaképe, ritkán mutatkozik szatirikus oldaláról. Így a „Felsült szerelmesek”-ben Holofernes és Nathaniel beszédében nevetségessé teszi kora fellengős, ún. „eufuisztikus irályát,mely hibába pedig ő is gyakorta beleesik. Azonkívül a »Szentivánéji álom« fölötte humoros, Pyramusról és Thisberől szóló közjátékában az Angliában akkortájt dívott céhdrámákat, melyeket mesteremberek adtak elő, szatirizálja ki.
    Mint már föntebb mondám, az első vágás a „negédesek” ellen a „Póruljárt negédesek” vala. Eléggé drasztikus és egyéb tekintetben sem igen kiváló alkotás és a hatás, melyet aratott, mégis leírhatatlan volt. „Ez az igazi vígjáték!” Mert a nézők meggyőződhettek, hogy az alakok, melyek előttük mozognak, húsból, vérbő lés az ő körükből valók, s hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad. E komédiával Moliére megtörte a jeget és eloszlatta a lidércnyomást, mely addigelé megfoghatatlan módon nem engedtetett vele kitűnőt alkotni; ettől fogva zárva volt számára az „olimpusi kar”.    
    Pedig mily egyszerű a tárgy! Két falusi libát, Magdát és Katót elcsábít a kor félszeg árama, ők is negédes szerepet akarnak játszani s ezért elutasítják kérőket, két előkelő urat, mert nem negédesek. Ezek bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz két inasukat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők, Mascarille marquis, Jodelet vicomte szerepét viszi; ezek elforgatják Magda s Kató fejét, és midőn a falusi libákat már szörnyen elbájolták, ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieuseök szégyenszemre felsültek, egész világ oktalanságukon kacag.
    Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Raombouilleték szalonjába, hol derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménage-al, kik közül különösen az első öntötte rá ki mérgét. Molière felelete az 1672. évben megjelent „Tudós nők” volt, oly hatalmas szatíra mellyel csak Cervantes Don Quijote-ja mérhető össze a világirodalomban. Ezen vígjátékban mindazt, ami précieuse-nek,negédesnek, fonáknak neveztetik, szilánkká zúzza a nevetségessé tétel geniálisan forgatott buzogánya. Molière költői ereje e vígjátékban éri el tetőpontját: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol seml ép annyira előtérbe, mint a „Tudós nők”-ben. S ama két tudós, kiket annyira nevetséges színben tüntet föl: Trissotin nem más, mint Cotin és Vadius – Ménage. Különösen Cotint, ki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a költő. A műben előforduló két ízetlen verset (Uránia hercegnő hideglelésére és egy amarántszín hintóra) tényleg Cotin írta.
    Mily kacagtató jelenet, midőn Trissotin (tris sotin, azaz: háromszoros oktondi) és Vadius Philaminte szalonjában összevesznek és kölcsönösen gorombaságokat vagdalnak egymás fejhez, vagy, midőn Vadius elküldi a tudós nőkhöz kollégája plágiumait. Páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas belu) estesül meg, ki annyira megy, hogy elkergeti Maris szolgálót (a költő szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése), mert parasztosan beszél, noha már harminc grammatikai leckét vett (!) és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik. Nem különben Armande, ki csak a plátói szerelmet hangoztatja, gyalázza a házasságot, de bezzeg szívesen hozzámenne Clitanderhez! Bélise, a képzelgő aggszűz komikus típusa (mint nálunk Kisfaludy Károly Lucája a „Csalódások”-ban) ki azt hiszi, hogy az egész világ őérte eped. Úgy látszik, Bélise ősanyja az ily alakoknak, melyek azóta a világot jelentő deszkákon konvencionálisakká váltak.
    A „Tudós nők” meséje a következő: Clitander, nemes ifjú, azelőtt Armandeot szerette, de miután ez précieuse lett s mesterkéletlen hajlamát kinevette, a másik nővér, Henriette elé irányul vonzalma. (E motívumban saját fiatalkori szerelmi történetét tükrözteti vissza Molière, mint már a „Szerelmi  perpatvar”-ban.) A lányok atyja, Chrysale, egész józan gondolkozású ember, de nagy papucshős; beleegyeznék házasságukba, ám felesége, Philaminte, ki úr a házban, Trissotint, egy tudákos egyéniséget választ vejéül. Be is mutatja, mint jövendőbelijét, Henriettenek, viszont Chrysale Clitander mellett erősködik és kitűzi a zászlót felesége zsarnoksága ellen s diadallal hozza vissza Maris szolgálót,  kinek Philaminte kiadta azutat. Armande most már édes-örömest menne az ifjúhoz, ez azonban Henriettehez ragaszkodik. Fellép Trissotin, s a két vetélytárs összekap, miközben a józaneszű ifjú ugyancsak lefőzi a „szép elmét”. Chrysalet vérszemre kapatja bátyja, Ariste, mire ez estére megrendeli a jegyzőt.
    Henriette tudtára adja Trissotinnak, hogy nem szereti, de a pénzére áhítozó tudákos nem tágít. Megjelenik a jegyző s kérd a vőlegény nevét. „Trissotin!” kiáltja Philaminte, „Clitander!” ordít Chrysale. Ezen válságos pillanatban érkezik meg Ariste két levéllel, melyek a család tönkremenését tartalmazzák. A csalfa Trissotin szépen elpárolog ennek hallatára, mire Ariste kijelenti, hogy az egész az ő ártatlan csele volt. Ily módon a két  fiatal egymásé leszen; a kiábrándult Philaminte pedig megválik hóborjaitól.
    A „Tudós nők” a legművésziebb alkotása Molière-nek, mely valódi minta a nemes, a szublimis vígjátékra nézve. Nyoma sincs itt a közönséges komikus hatás eszközeinek: választékosság jellemzi az egész darabot, mi sem folyik a helyzetből minden a jellemből. Remekül van kivíve a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja közt, különösen az utolsó felvonás érdekfeszítő, gyors mozgalmassága, mely az előbbiek győzelmével s a utóbbiak bukásával, azaz felsülésével végződik. Úgyszintén bámulatosan megtartatik a hely és idő egysége, mint p. o. Lessing "Barnhelmi Minná”-ja, úgy ez is Chrysale-ék lakásán és egy nap lefolyása alatt történik.
    A „Tudós nők” finom, szellemes hangja nem található fel a vastag humorú „Úrhathanám polgár”-ban. E darabban kíméletlenül ostorozza a nyárspolgárság nagyzási rögeszméjét, mely az ő idejében nagy mértékben felburjánzott. Hőse Jourdain, az úrhatnék plebejus pompásan eltalált képe, ki a nemesség gáláns szokásait majmolja, gavallérosan öltözködik, zenetanárt, tánc- és vívómestert tart, erőnek-erejével elhiteti magával, hogy főúri származású, ezért Lucile leánya kezét megtagadja polgári kérőjétől, az ifjú gleont-tól. Maga pedig belebolondul Doriméne marquisnőbe és Dorant gróf által gyémántokat küldözget neki, melyeket a nemes gróf mint saját ajándékait ad át a hölgynek. Cleant végre is úgy nyeri el imádottját, hogy török vezérnek adja ki magát, s tolmácsra, a fortélyos Covielle, kéri számára nőül Lucilet. Az elvakított Jourdain beleegyezik s a két fiatal egy pár leszen, követik példájukat Dorant és Doriméne, meg Covielle inas a takaros komornával.
    Ezen darab nagy mérvben bohózatos jellegű s közjátékok tarkítják.
    Rendkívül jellemző a korabeli nagyvilági hölgyekre „Escarbaguas grófnő”, egyfelvonásos kis kabinatszínmű, mely élénken festi egy tönkre jutott szépség életét falun, ki Páris szalonfondorlatait ide is átviszi, de felsül, mert vélt híve elhagyja s ő kénytelen egy házsártos öregnek nyújtani kezét.

*

    Molière egész pályáján elkeseredett küzdelmet folytatott az orvosok ellen, kik tényleg tudatlanságuk, nagyképűségük és pénzsóvárgásuk által szolgáltak rá a költő haragjára. Nem kevesebb, mint 7 darabban csipkedi meg őket érzékenyen Molière s érdekes tünemény, hogy úgy legelső („Repülő orvos”), mint legutolsó („Képzelt beteg”) műve ellenük irányul. Különösen a „Szerelem mint orvos”-ban mutatja be egész meztelenségében hallatlan visszaéléseiket, piszkos űzelmeiket. Szerfölött komikus figurák a dadogó Macrohon és ahadaró Mahis, Jomés, ki az érvágás sikeréért kész tűzbe tenni kezét és Desfonaudrés, ki a hashajtás mellett kardoskodik.
    Jóízű és üde komikummal pompázó darab a „Botcsinálta doktor”,mely tiszta vígjáték és csak célzatossága miatt vettük fel e szakba.    
    Érdemes lesz tartalmával megismerkedni. Sganarelle, egy korhely favágó, ki némi diákos műveltséggel bír, mert filozófusnál szolgált, elveri feleségét. Ez bosszút akarván állni, a gazdag Géroute szolgáinak, kik orvost keresnek uruk megnémult leánya számára, férjét ilyennek ajánlja. Mivel ez ellenszegül, botütésekkel kényszerítik, hogy kövesse őket. Sganarelle doktori köpenyt kanyarít magára, tudákosan hadar össze tücsköt-bogarat s a megnémult Lucindának boros kenyeret rendelvén, jócska összeget szerez. Ekkor súgja be neki Leander, hogy Lucilla színleli baját, hogy ne mehessen ahhoz, kit apja akar férjeül, mert őt szereti. Sganarelle biztosítja pártfogásáról
    Felöltözteti az ifjút gyógyszerésznek s míg ő az apát szóval tartja, addig a szerelmesek kifőzhetik tervüket. El is illannak. Géroute észrevevén ezt, Sganarelle fölfedezi kilétét, mire a rászedett dühében szitkokkal árasztja el. Most tér vissza Leander azon hírrel, hogy tekintélyes örökség szállott rá. Geroute örömmel adja hozzá lányát, míg a „botcsinálta doktor” busásan megajándékozva megy haza oldalbordájához.

 

     Mintaszerű komédia a „Képzelt beteg”, Molière utolsó műve. A nagy költ gyászos érzelmek hatása alatt írta e dévaj vidámságú darabot, gyógyíthatatlan bajjal testében és lelkében egyaránt, szerencsétlen házasélete miatt. Argan, a „képzelt beteg”, maga Molière s felesége, ki lelketlenül megcsalja, az olyannyira ellenszenves színben rajzolt Béline: maga neje. E vígjátékban különben Molière saját kijelentése szerint „nem az orvosi tudományt cégérezi ki, hanem az orvosok nevetséges oldalait.”
    Argannak egészen rögeszméjévé válik, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, pénzét írokra költi, orvosa és gyógyszerésze egész vagyont szereznek rajta. Azonfelül tökéletesen második felesége, Béralde hatalma alatt áll; ez mostoha leányát, Angelikát ki akarja túrni az örökségből. Arban leányát Diaiforus Tamásnak, az esetlen orvosnövendéknek szándékozik adni, holott Angelika szíve Kleanté, ki orvosnak öltözve férkőzik szerettéhez. Érdekükben síkra száll Béralde, Argant öccse, meg Toinette, a tűzről pattant komorna. (Tehát a helyzet tökéletesen úgy alakul, mint a „Tudós nők”-ben.) Béline visszautasítja Purgon doktor egy csalhatatlannak híresztelt remédiumát, mire a felfortyant ember összetépi a Tamás rokona javára írt adománylevelét. Most meg a ravasz Toinette szedi rá, csodadoktor szerepét játszva, Argant. Hogy pedig leleplezze a fondor Béline álnokságát, azt javasolja a „képzelt” betegnek, tetesse magát holtnak. Megtörténik, s Béline tomboló örömet, Angelika pedig kétségbeesett fájdalmat tanúsít. Argan így öntudatra ébredvén, elkergeti házától a képmutató mostohát s áldását adja Angelika és Kleant egybekelésére, de csak azon föltétel alatt, ha az ifjú orvosi pályára lép. Mag pedig bohókás hókuszpókuszok közt véteti fel magát az orvosi karba.
    E darabon, pajzán, részletei dacára, komor színezet ömlik el. Molière előadása közben adta ki lelkét. Valóban, rémesen vidor hattyúdal volt!

VI. MOLIÉRE MINT SZUBJEKTÍV KÖLTŐ

„Tartuffe”: a darab célzatos jellemzése és fejtegetése. – Mint tulajdonképpeni szubjektív költő: a „Férjek iskolája”, összehasonlítva az „Adelphoi”-val. – „Nők iskolája.” – A „Mizantróp” jellemzése. – „Dandin György.” – Befejezés.

    Ki Molière- meg akarja szeretni, olvassa el játszi, röpke élcekkel ékles darabjait, ki azonban őt bámulni és sorsát megsiratni szándékozik, tanulmányozza műveinek egy bizonyos részét, s elérve a okozat tetőpontjára, látni fogja, mint végez egy költő valóságos vivisectit a saját szívén.
    Mielőtt ezekre térnénk át, ismertessük Molière egy, a többitől egészen elütő munkáját, mely a legkülönbözőbb véleményeket és kritikát vonta maga után. Ez a híres „Tartuffe”, mely két oly vigadva síró darab közt képez átmenetet, mint a „Mizantróp” és „Dandin György”.
    Bármily sajátságosnak tűnik is fel, mi nem lépünk a „Tartuffe” bámulóinak sorába. Soha objektívebb nem volt, soha nem tanúsított oly páratlan jellemzési művészetet a költő, mint éppen ebben a műben, és mégis érezzük, hogy nem az igazi Molière szól belőle hozzánk. Egy elkényszeredett, a világ hiábavalóságaitól megcsömörlött lélek hozta létre a „Tartuffe”-öt, mely oly ellentétet mutat egyéb munkáival szemben, mint ég és föld. Nekünk nem tetszik az a Molière, ki így prédikál erkölcsöt és becsületet,  hidegen, mereven, mint a jégszikla, aki félredobja a bohóc bojtos sipkáját és vezeklő szőrcsuhába öltözik. A „Tartuffe” nem csíp, nem talál érzékenyen gúnyjával és szatirikus célzatával, hanem egyenesen dönt és lesújt kérlelhetetlen morális irányzata által. Az álszenteskedés, romlottsággal, bűnökkel vegyült ájtatoskodó szemforgatás soha nem részesült még ilyen csapásokban. Maga körökből indult meg a hajsza írója ellen, ki csak a király egyenes közbeléptére hozhatta színre művét.
    Mi is volt a „Tartuffe”? Kockáztatott vélemény vígjátéknak nevezni, melyben magasabb komikum tartja szárnyalatát. Ez ellen tiltakozik maga  tárgy is. Középen áll azon alak, kit Molière a képmutatás eszményképévé tett. Megáldatott a legfeketébb bűnökkel; beférkőzik egy jószívű, de hamarkodó természetű polgár házába s elvakítja álerényeivel. Kevés neki, hogy az elámítottat anyagilag teszi tönkre: sötét céljai oda pontosulunk össze hogy feldúlja családi szentélyét, boldogságát.  S nemcsak hogy ennek leányát szakítja el kedvesétől s igyekszik magához láncolni, de még jóltevője hitvesére is kiveti szemét, ám az elmés nő ellenállásán megtörnek kaján kísérletei. Mikor pedig ez leálcázza ura előtt, már későn nyílnak fel Orgon szemei mert Tartuffe már a helyzet ura, ki kitúrja saját házából s koldusbotot nyom markába. A csomót az vágja ketté, hogy Tartuffe-ra bebizonyul, hogy több gonosztett elkövetője s végre a büntetőjog  menti meg tőle a társadalmat.
    Ily tárgyra éppenséggel nem lehet ráfogni, hogy komédiai feldolgozásra alkalmas, és tény, hogy egynehány komikus alak színrehozatala nem tesz még vígjátékká. Hisz a komikai bukás oly ártatlanul megy végbe, hogy kacajra ingerel bennünket. Ellenkezőleg Tartuffe galád törekvései félelmet és undort keltenek, meghiúsultuk pedig azon jóleső érzésre gerjeszt, melyet az igazság hatalmának megnyilatkozása képes előidézni szívünkben. Sőt mi több: Tartuffe tragikai alak; kiváltsága a gonoszság rafinériájának netovábbjában rejlik. Miként Lucifer ő is harcot indít az igazság, a jámbor társadalom ellen, elkeseredett tusát vív, melyben már-már győzni látszik; megsemmisülése is tragikus, mert céljai elértével, diadala tetőpontján vall kudarcot gyalázatosan. Csakhogy bukása hatásából hiányzik a szánalom érzete, örülünk, hogy egy kártékony fekélyt metszenek ki a társadalomból. Maga a katasztrófa különben meglehetős gyámoltalanul van elkészítve, váratlanul jő s nem folyik a szorosan vett cselekvényből.
    Minélfogva is azt tartjuk, bár szerény nézetünk az újdonszerűség színével bír, hogy „Tartuffe”-öt egyenesen társadaslmi színműnek lehet nevezni.
    Szerkezet és jellemzés tekintetében Molière itt felülmúlja önmagát. Három, egymással szorosan összefüggő cselekvény fűződik logikai kapcsolatban egymáshoz s mind a három szálát Tartuffe sötét alakja tartja kezében. Olyan egyéniséget pedig mint Tartuffe, nem teremtett többet költőnk, sőt senki más a világirodalomban; az ő neve közmondásossá vált s vele mindörökre egybenőtt a hypokrizmus, álszenteskedés kétszínűség fogalma. A heves, jóhiszemű, eláltatott Orgon; felesége, az erényes, okos Elmira; fia, a tüzes, szerelmes Damis, meg lánya, a szende Marianna, mind húsból, vérből való, az életből kikapott egyéniségek, melyeknek másait az akkori társdalomban bizonyára fel lehet vala fedezni.
    Egyszóval, bár tisztelettel hajlunk meg azok előtt, kik „Tartuffe”-ot Molière működése gyöngyének, „chef d’oeuvre”-jének tekintik, mégis kijelentjük, hogy mi többi munkájától teljesen különválasztjuk, fenntartva, hogy bár a mű maga csodálatra méltó, mégis nem szerezhet magának helyes fogalmat az, aki Molière-t, a költőt „Tartuffe”-ből szándékszik megismerni.
    Már volt alkalmunk többször rámutatni, mennyi szenvedés és gyötrelem forrása volt Molière-re nézve szerencsétlen házassága. Míg más költő (p. o. a mi Batassink) lírai zokogásokban önti ki mardosó keservét, addig ő szilaj kétségbeesésében önmagát viszi a színpadra, mint nevetséges, megcsalt embert. Lindau gyönyörűen fejezi ki Molière életrajzában: „Midőn nősülni készül, megalkotja a »Férjek iskolájá«-t, remél, de egyúttal kételkedik, int Sganarelle; midőn megnősült és csalódott, előttünk áll Arnolphe (»Nők iskolája«) midőn kétségbeesett, mint a mizantróp és végre, mint a nevetséges George Dandin.”
    Eme valódi önvallomások elseje a „Férjek iskolája”, melynek párdarabja a „Nők iskolája”. Mindkettőben azt mutatja ki a költő, felséges komikai és jellemző erővel hogy szerelmet erőszakolni lehetetlen, szigor azt sorompóba nem szoríthatja, sőt a hatás ellenkező és visszafordul az erőszakoló ellen. Az alapeszme e szavakban érvényesül:

Nemök (t. i a nőké) egy kis szabadságot kiván
És tulszigorral nem fékezhetők.
Féltő gyanuk, rekesz, zár nem teszik
A nők s leányt erényessé soha;
S ha a becsület korlátok között
Nem tartja, hidd meg, a szigor sem ám.

    Egészen hasonló célzata van Terentius legjobb vígjátékának, a „Fivérek”-nek (Adelphoi). Benne két öreg testvér szerepel, kik két ifjat nevelnek. A belátó Micio teljesen szabadon hagyja a magáét, míg a mérges, zsémbes Démea drákói szigorral neveli a másikat. Természetesen győz Micio elve, mert a szabadjára hagyott egészen józan ember lesz, míg a kordába szorított alattomban szörnyen kirúg a hámból.    
    A „Férjek iskolájá”-ban egy élemedett testvérpár tart gyámleányokat. Sganarelle Izabellát keményen, szűkmarkúan neveli föl, azon célzatból, hogy nőül veszi, míg az idősebbik, Ariste, Leonóra minden óhajának örömmel teszen eleget. Sganarelle ébersége mit sem használ, mert Izabella megszeret egy Valére navű ifjút s talál módot a közlekedésre, meg arra, hogy lerontsa gyámapja önző terveit. Viszont Leonora önként választja Ariste-ot férjeül.
    Aristeben Molière természetesen önmagát ábrázolja s ellentétül hátterül teszi melléje Sganarelle mogorva alakját. De nem lőn úgy, mint remélte: felesége megcsalta s őt elkeseredetten a „Nők iskolájá”-ban már mint Arnolphe-ot látjuk. Ezen öregecske nemes, irtózván a keserű tapasztalatoktól, fiatal gyámleányát, Ágnest teljes paradicsomi ártatlanságban serdültette föl falusi birtokán. Ám meghiúsult szándéka, mert még e naiv szívben is fölébred az öntudat s Arnolphe minden törekvéseinek és fortélyainak dacára is egyesül szerettével.
    A „Nők iskolája” igen nagy föltűnést keltett megjelentekor. Az akkor kifejlődött kritikai harcot vázolja maga a költő a „Nők iskolájának bírálata” című rendkívül ügyes kis vígjátékban. Egy darabjáról vitatkozó társaságot állít elénk, melynek legnagyobb része művét gyalázza s csak kettő kel védelmére; e kettő érveiből azonban fényesen kitűnik Molière igazsága. Az alakok, melyeket felhoz: Climéne, kiben az álszemérmet (pruderie) ostorozza, a negédes marquis és Lisidas költő, egy Trissotin-szerű típus, mind tőrülmetszett és mesteri kézzel festett alkotások.
    Arago emlékbeszédében Molière fölött az emberi szellem egyik mesterművének mondja a „Mizantróp”-ot. Komikus és tragikus elemek sajtátságos elegyülése ez, hatalmas pamflet a romlott kor ellen, az erkölcsmagaslatán álló pesszimizmus költeménye. Molière itt kiönti szíve egész keservét: egy nemes, férfias szívet ábrázol, mely megutálja az emberiséget s ez utálatától késztetve, nyers igazságérzettel vágja mindenkinek szemébe a valót s kíméletlen világnézete által csak ellenségeket szerez magának,elveszti igaz ügyét, és elkeseredésében elhagyja e korrumpált földet. Ugyancsak e művében Alcest szavaiban merészen hirdeti Molière esztétikai elveit, hogy előtte többet ér egy egyszerű kis népdal hamisítatlan csattanóssága az egész korabeli hazug, áradozó költészetnél.
    Alcest, az embergyűlölő, nemes, nagy lélek, ki kérlelhetetlenül ostorozza a világ félszegségeit. S mégis egy csalfa, szívtelen nő, Céliméne hálójába kerül. Érzi e helyzet visszásságát s mégsem tud őrült szenvedélyétől szabadulni. Céliméne húga Éliante, megszereti őt egyeneslelkűségéért, de Alcest nem veszi észre a szene leányt. Időközben a mizantróp lebírálja gy piperkőc léha költeményét s elveszti egy pörét, melyben részén volt az igazság, de ő átallotta érdekében a bírákkal csak szót is váltani. Átkozza a méltánytalan társadalmat s a hízelgő divatbábokkal körülvett Céliméne körébe tart. Alcest hiába iparkodik a kacér nőt megjavítani, ki négy udvarlóját csak hitegeti s aljas játékot űz velük. Ennek az leszen vége, hogy szépen faképnél hagyják. Alcest most a végső eszközhöz fordul, azt ajánlja kedvesének, vonuljanak félre a nagyvilágtól, éljenek csupán szerelmüknek, mire azonban a hiú hölgy nem képes ráállani. Alcest átkot szór a világra s elhagyja honát.
    Íme, ez Alcest alakja, mely miként a darab meséje is, épp oly tragikus, mint komikus. S ha tudjuk, hogy az ő keserű szólásaiból Molière kiált felénk: szánalom és szeretet fog el. Valóban, ily alkotások által „itur ad astra.”
    Igazán önvérébe mártott tollal írt Molière „Dandin György” c. vígjátékát. Ebbe szövi bele neje miatti kétségbeesésének utolsó fázisát. Bámulatos, hogy míg zilált lélekállapotát elénk tárja, amellett ráér éles szatíráját suhogtatni a nagy urak közé keveredő, uborkafára kapott, dőre parasztelem és a orrát magasan hordó, szüntelen őseit felhánytorgató, tönkrejutott nemesosztály ellen. A kacér, szívtelen Angelik nem más, mint a költő felesége, és a szegény, felültetett paraszt refainként visszatérő „Te akartad, Dandin György!”-ében az ő panaszszava hangzik fel.
    A vígjáték sivár tárgyát az képezi, mint csalja meg Dandin György csapodár hitestársa urát, mint iparkodik a boldogtalan ember tőle szabadulni s mind marad mégis folyton ő a csávában. A mű darabos, szétmálló szerkezetén, művészietlen vonásain meglátszik, hogy a költő mintegy apátia tompa zsibbadtságában írta. Elcsépelt motívumok, banális helyzetek váltakoznak, az aljkomikum nem csekély szerepet viszen: a férj háta mögötti kacérkodás, ennek elpáholása a szerető helyett, az álomszuszék szolga, a nő halottnak színlelése s a férj kizárása megannyi trivialitás, melyek csak a bárdolatlan tömeget gerjesztették kacajra. Különben is a „Dandin György” rövidre vont meséje bennfoglaltatik Molière egy ifjúkor fércművében, a „Rászedett féltékeny”-ben. A „Dandin György” alapgondolat az utolsó akkordokban jut érvényre, azon drasztius fölkiáltásban, melyben a költő végső kétségbeesését és keserű fájdalmát megrendítő módon adja tudomásunkra:
    „Akit gonosz feleséggel ver meg, mint engem, az ég: az ugyan nem tehet jobbat, minthogy ugorjék fejjel a vízbe!”

BEFEJEZÉS

    Molière egész élete nyitott könyv, mely visszatükröződik műveiben. Ő a világirodalom egyik legszubjektívebb alakja, míg a színiköltészet másik óriása, Shakespeare, ki mindenesetre költőibbnek nevezhető Molière-nél, alig hagyott hátra nyomokat a saját személyről munkáiban. És viszont mily sajátságos ellentéte a végzetnek, hogy míg a zajtalan, boldog életű nyárspolgár, Shakespeare, a tragédia erén aratja legszebb babérait, addig az igazán tragikus sorsú Molière vérző szívének jajkiáltásait a komédia jókedvű kacagásába fullasztja.
    Az ő múzsája keblünk legkülönbözőbb húrjait pendíti meg: majd víg, majd leverő hangulatot támaszt majd csodálatra, majd szeretetre gerjeszt, majd a legmélyebb sajnálatot kelti az ő összezúzott valójának vergődései fölött; de legyen bármily eltérő is azon érzelem, mindig mély és igaz: mi a legnagyobb dicséret Molière költészetére nézve.

Kemény Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 21-24.  szám, 1895. máj. 26.- jún.16.

Magyar tragédiák ismertetése

Szigligeti Ede 1814-1878

Szigligeti „Trónkereső”-je

    Tragédia-irodalmunk ezen jelentékeny alkotását 1868-ban, tehát éppen tíz évvel Szigligeti halála előtt, az akadémia a Karácsonyi-pályadíjjal megjutalmazta s megjelenésekor a kritika, bár sokféle kifogásolni valót talált rajta egészben véve elismerte, hogy számottevő költői mű; sőt Gyulai Pál a Budapesti Szemlében (1873.) határozottan kijelentette, hogy Szigligeti összes tragédiái között a legjobb s évtizedek óta a legsikerültebb tragédia irodalmunkban.
    Tárgyát, mint a legtöbb magyar tragédiát, a magyar történelem, s éppen az előttünk nem rokonszenves politikai kalandor, Borics élete (1113-1155) szolgáltatja, akinek trónkövetelése betörései és ellenségeinkkel való szövetkezései által hazánkra hosszú időkön át súlyos csapásként nehezedett.
    Természetesen Szigligeti a Trónkeresőben Borics életének csak főbb mozzanatait dolgozza fel; törvénytelen származását, a magyarok elégedetlenségét, az aradi vérnapot, a Sajó melletti táborozást Sámson merényletével, Borics cselszövéseit, VII. Lajos táborában való kalandját s anyja halálát a kievi kolostorban, melyeket költött részletek által egészít ki, aminő p. o. Borics szövetsége a kunokkal. Általában mondhatni, hogy Szigligeti a történelmi igazságot tiszteletben tartja s csak ott tér el tőle, hol a művészi cél szükségképp megkívánja, mint a befejezésben, ahol Boricsot a kunok által öleti meg, noha Borics 1155-ben Belgrád közelében esett el a görögök élén a magyarok ellen vívott csatában. Szigligetinek drámaírói erejéről tanúskodik, hogy a több, mint két évtizedre terjedő támadásokat és harcokat a tragédia öt felvonásában sikerült, tömör és egységes képben foglalta össze; valamint hogy a történet ellenszenves Boricsát rokonszenves tragikai hőssé alakította át. Az ő hősének lelkében nemes uralkodói erények, a jog és igazság feltétlen tisztelete lakoznak. Nemtelen bosszúállóvá később csak a körülmények teszik. Szigligeti Boricsot úgy rajzolja, mit aki meg van győződve arról, hogy törekvéseinek jogos alapjuk van s az egész tragédia kulcsát adja kezünkbe a Boricsra vonatkozó jeligével: „Hitte, hogy joga van”. Borics Szigligetinél a vélt jog tragikai hőse; ezt igazolja a darab egész cselekménye.
    Az első felvonás egy lengyel apácaklastrom kihallgató termében történik. Charitas Angelika előtt megindító szavakban rajzolja Predszlavának, kit most Dolorosának neveznek, keserveit és történetét. E jelenet arra szolgál, hogy tájékoztasson bennünket a darab két fő alakjának, Predszlavának és Boricsnak jelenlegi helyzetével s amennyire a klastromban ismerik, előbbi történetével. A klastromban Predszlavát a neki felrótt bűnben ártatlannak hiszik, kit rágalmak által s jogtalanul elűztek a magyar trónról. Az a tudat mégis, hogy könnyelműsége által fia trónját eljátszotta, elvette lelke nyugalmát, s az sem nyugtatja meg, hogy fia Halicsnak, egy boldog kis országnak fejdelme s Boleszló lengyel királynak veje. Predszlava zárdába temetkezvén, folyton a feszület előtt térdel és siralmak közt tölti napjait.    
    Mi az oka e nagy siralomnak? Az ártatlanság semmi esetre sem. Elmondja nekünk maga Predszlava következő monológjában, mely a cselekménynek alapmotívumait rejti magában. Mert Predszlava nem ártatlan, mint Charitas hiszi, hanem nagy bűnös, kit méltán sújt nagy büntetés. Érzi, hogy számára nincs irgalom; még az ima is hazugsággá válik ajkain. Ő abban a felfogásában nevelte Boricsot, hogy ő ártatlan, s íme, most nincs ereje megvallani, hogy ez hazugság; mert mindent képes elviselni, csak azt nem, hogy fia előtt kelljen pirulnia. Ebből az újabb vétekből születik Borics tragédiája: hazugság, hogy ő ártatlan; hazugság, hogy Borics Kálmán király fia; hazugság, hogy Boricsnak joga van a magyar trónra. E nem ismert csaláson és ámításon alapul Borics élete, helyzete, mindene. Addig, amíg Borics próbára nincs téve, baj nem származhatik belőle; de mi lesz, ha eljő az alkalom érvényesíteni a vélt jogot?
    Az alkalom pedig közelget. Megjelenik Judit, Borics neje, s magával hozza Rózsát, a száműzött Bodomér kun fejedelem leányát, kiknek szavaiból és magaviseletéből két újabb szenvedéllyel ismerkedünk meg, melyek Borics sorsára befolyással vannak. Az egyik Judit féltékenysége Rózsára, a saskörmű galambra, kiben Borics iránt szerelem ébredez; a másik Judit nagyravágyása, melynek felébresztője a hír, hogy a magyarok elégedetlenek királyukkal, annak önkényes uralmával, úgy, hogy ha Borics némi haddal Magyarországba vonulna, könnyen övé lenne a magyar trón, melynek a „jogos királya” úgyis csak ő és senki más. A nagyravágyás hangjaira az anya lelkiismerete megretten, érzi a veszedelmet:

Oh Isten, e vészt háritsd el mi tőlünk!

S Juditot nagyravágyással vádolja, mely útjában áll fia boldogságának. Judit hiába tagadja, kitör belőle:

… Fáj s bosszant is, ha elgondolom,
Hogy a bitorlás győz a jog felett.
Fáj, hogy fiad, ki oly jó és nemes,
Bátor, vitéz, bölcs: a kit Isten és
A jótevő természet úgy megáldott;
Ki boldogitna egy egész világot,
E talpalatnyi földre van szoritva;
Halicsra, e parányi tartományra,
Melynek fejedelmi széke a magyar
Királyi trónhoz képest csak fonószék.

    Azért Judit állítja is, hogy Borics

Nyugodni nem fog, míg igaz jogát
Nem vivta ki.

Judit eddig nem ismert nagyravágyása a veszély sejtelmével tölti be az anya szívét. Helyesen látja, hogy fiának boldogtalansága főként a nagyravágyásból eredhet. Érzi közeledni a veszélyt, mely eddig pihent.

Oh, látom a mi jő és rettegek!

    Az anya és feleség ily hangulatában toppan be Borics, ki barátaival a kolostor környékén vadász s első dolga szeretett anyját meglátogatni. „Fiam, boldog vagy-e?” kérdi Predszlava az üdvözlés első pillanatai után; mert az anya, aki eljátszotta fia koronáját, legalább boldognak akarja látni. Borics szavaira megnyugszik; mert Boris boldognak érzi magát, azzá teszi őt neje és gyermeke, népének boldogsága és az, hogy már megtanulta tűrni sorsát, annál inkább, mert – s itt titkolt keserűség rezeg ki szavaiból – Magyarország úgy is büntetve van a pártoskodás és zsarnok uralom által. De azért nem utasítja el magától a vágyat, hogy a magyar trónra ülhessen; titkon ott alszik szívében; Borics azonban nem magáért, hanem azért vágy a trónra, hogy elégtételt szerezzen anyja becsületének.

Oh, jó anyám, ha én e trónra vágyom,
Az csak azért van, hogy jobbomra ülj,
S kik élnek a rágalmazók közül,
Porig hajolva, megimádjanak.

    Ámde Predszlava titkolt s mélyen érzett bűnössége tudatában nem kíván elégtételt, ő már halott, ő megbocsátott; azért

Ne menj közéjük, hogy ha még szeretsz;
Pártokra tépett ország az, fiam,
s én érzem, ott a balsors vár reád.

Borics megnyugtatja anyját, hogy rá sem gondol a magyar trónra; pedig ha kedvező alkalom kínálkozik, meg fogja ragadni az alkalmat. Ez nem soká késik. Borics ipával, Boleszlóval jönnek az elégedetlen magyarok. Predszlava leeresztett fátyollal fogadja őket, kiknek szószólójuk előbb Sámson, később az ősz Tordai.
    A tüzesvérű Sámson Boricsban egyszerre felismeri a „királyi felséget”, különben oly dühös, hogy jövetelük célját nem képes elmondani. Vérben látja az egész világot s elfullad dühös haragjában, mire az ősz Tordai veszi át tőle a szót. Kifejti menekülésük okát: az aradi gyűlés történetét, az ott szenvedett méltatlanságokat, jogfosztást, a bosszúálló királynét és a vérengzést; míg magokat a legkedvezőbb színben tünteti föl, kik elnyomták keblükben a szenvedett sérelmeket, orvosolni akartak a bajokat és szóba hozni a lengyel szövetséget. Hogy a szónoklat hatása nagyobb legyen, részletezi a vérengzést, az üldözést és menekülést.
    Eddigelé Tordai csaknem megszakítás nélkül beszélt. Alig töri meg egy-egy buzdít szó, egy kérdés, vagy méltatlankodó szózat. De aztán jönnek a szörnyülködés felkiáltásai: emlegetik a bosszút. Csak Predszlava nem osztozik az általános felháborodásban; mivel gonoszat sejt, csendesen mondja magában: „Vérengző királyné jobb nekik!”
    Mindezek nem maradhatnak hatás nélkül a nemes szívű Boricsra. A haza forrong, mondja Tordai, Boricsnak csak be kell vonulnia, hogy elfoglalhassa a trónt. S most megindul a biztatás mindenfelől. Ő a jogos uralkodó, Béla csak bitorló. Az erőszakosságok bosszúért kiáltanak. A lengyelek, Boleszláv s a kunok segítséget ígérnek. Egyik buzdítás és lelkes nyilatkozat a másikat éri, mire az alapjában nemes jellemű Borics is megszólal s hajlandónak nyilatkozik a menekültek élére állani. Őt legjobban az ország sanyarú, zsarnoki helyzete hatja meg és mint szabadító akar megjelenni Magyarországban; különben, ha visszautasítaná az ajánlatot, maga igazolná anyja bűnösségét s törvénytelen származását, aminek pedig még látszatát sem akarja.

Végezve van: a trónt elfoglalom.

    Az általánosan felhangzó üdvriadalban Predszlava vészkiáltása hangzik: Megállj, fiam! Az ő lelkének összes sebei fel vannak szaggatva; még senki sem látja, de ő érzi hogy itt kezdődik el halálos küzdelme, kínos vergődése. Az erény és ártatlanság küzd az anyai szeretettel, a félelemmel, a gonosz sejtelmével. Ha Predszlavának elég ereje volna fia boldogságáért magát feláldozni, Borics nem menne Magyarországba s az egész tragikus történetből nem lenne semmi. De nincs elég ereje hozzá, sőt Borics a menekülteket hódolatra hívja fel anyja – a királyné iránt. „Légy üdvözölve, fölséges királyné4” hangzik a hódolat; de mily gúny és kín Predszlava lelkének! Még ez sem elég; erőtlensége odáig viszi, hogy fia vállalatát melynek hazug alapján ő ismeri legjobban, meg kell áldania. Ereje elhagyja, lerogy s arcát eltakarva, keservesen zokog. A búcsú jelenetei után végződik az első felvonás.
    Idáig tart a cselekvény expositiója. Szigligeti már itt láttatja mindazon szenvedélyeket, melyek mint ütköző erők, egymást segítve vagy rontva, fogják mozgatni a tragédia cselekményét; az elemi erők: Predszlavának nagy szeretete fia iránt erőtlenségével párosulva, Judit féltékenysége és nagyravágyása, Rózsa ébredő szerelme és Borics nemes szenvedélye vélt joga alapján. Mindezek előre vetik árnyékukat Borics gyászos sorsára. Az alkalom, amely ezen erőket mozgásba hozza, s nekik táplálékot ad, a magyar menekültek fellépése, mely Boricsot boldog öntudatlanságából kiragadja hogy kinyújtsa kezét Magyarország koronájáért.
    A harmadik felvonás cselekménye a Sajó partján, Borics táborában foly le, mellyel szemközt, a Sajó másik partján a magyar sereg táboroz. Töredékes jelenetek indítják meg a cselekvényt, melyekből megismerjük Rózsa szerelmét Borics iránt, a Borics táborában uralkodó hangulatot, terveket, egy szóval az új helyzetet, melyben a tragédia hősét találjuk. A helyzet Boricsra nem nagyon biztató; rossz kilátásai vannak, mert a magyarok nem csatlakoztak hozzájuk. Ez a csalódás lehangoltságot szül a seregben, melynek kifejezést a lengyelek adnak. Eközben fellépnek a menekült magyarok, vitázva Boricscsal, amiért ez a magyar küldöttséget fogadni hajlandó; Borics azt hiszi, hogy neki meg kell győzni a magyarokat törekvéseinek jogosságáról, ellenben a magyarok félnek a találkozástól. A is kedvezőtlen jel, hogy Borics egyik párthíve, Sámson reménytelen hitében a magyar táborba lopózik s gyilkos merényletet követ el Béla ellen. A nemes lelkű Borics az alávalóság hallatára megdöbben s kívánja, hogy ne legyen sikere. Ekkor lép fel a magyar követség s vele megindul a második felvonásnak, a cselekvény emelkedésének nagy jelenete.
    E nagy jelenet az első felvonásbelihez sokban hasonlatos. Tulajdonképp nem drámai megindulások kifejezések hanem hazafias szónoklat, mely bizonyít, cáfol, tanúvallomást mérlegel, egyszóval meggyőzni s megindítani törekszik s célt is ér. Azonban drámai mozgalomban elég gazdag s a cselekmény haladására, a jellemek fejlődésére lényeges befolyást gyakorol. Ellentétes vonásként köztük az emelhető ki, hogy míg az első felvonásban Borics felmagasztalva áll előttünk s a menekülte, az üldözött igazság s méltányosság képviselői: itt Borics teljesen meg van alázva s a menekültek mint alattomos összeesküvők, szószegő és becsületvesztett egyének vannak bemutatva.
     A menekültek fellépése színpadias.
    A csolnakból csak a nádor száll ki, társai nem, s ő sem közeledik Boricshoz, mert nem tudja: nem vár-e rá és társaira orgyilok? Hiába hivatkozik Borics esküjére, hogy a követek szabadon jöhetnek, a magyarok csak a lengyelek biztatására szállnak ki. Ez első sértő csapás után gyorsan következnek a többiek. Borics mintha kínpadra volna feszítve, a menekültek is teljesen meg vannak szégyenítve. Borics táborozását jogával okolja meg. Büszkén hivatkozik rá, mint aki biztos a maga igazáról. De képzelt jogának magaslatáról a nádor mihamarabb leszállítja, mert Borics nem Kálmán fia s az ő megkoronázása a büszke magyar nemzet becsületének lealjasítása volna. Borics még sohasem hallotta ily ridegen szemébe mondani a valóságot; szégyen és düh fogja el lelkét s a nádort a sértésért küzdelemre hívja. Hasztalan! Ugyanazt fogja neki mondani más száz és ezer. Hasztalan mondják ott is, hogy e vád meg van cáfolva: a nádor felmutatja az okiratot Predszlava elítéltetéséről, aláírva azok által is, kik most Borics mellett ütnek pártot. Ez ellen szava senkinek sem lehet.
    Borics szerepe ezzel a nagy jelenetben véget ért. Összetört lélekkel visszavonul s a hátralevő jelenetben egy szóval sem vesz részt. Helyette a pártütők alakja lép elő, akik Boricsot becsalták az országba. Csakhogy Borics szenvedései azért nem érnek véget, mert a további vitának is az ő sorsa az alapja s mikor a pártütők tetteiről beszélnek, tulajdonképp őróla foly a szó.
    A nádor aztán vitázva a pártütőkkel, bebizonyítja róluk, hogy álnok, hamislelkű bírók; hogy az aradi gyűlés csak büntetés volt sok és szörnyű vétkeikért, melyeket a nádor felsorol. Bár a pártütők mindezt rágalomnak nevezik, a lengyelek restellik az ügyet, melyet védni készültek s tájékozatlanságukkal mentik magukat. Végül a nádor hozzájuk fordul, hogy eltántorítsa őket Boricstól s hivatkozva a lengyel magyar barátságra, kijelenti, hogy Borics a magyar trónra sohasem fog ülni. Ekkor a követség eltávozik.
    A nádor szavait borulás, kétségbeesés követi. A lengyelek Boricsot odahagyják. Szívébe meghasonlás szállott, s idő kell hozzá, hogy a visszafojtott fájdalom, düh és kétségbeesés kitörjenek belőle.
    S most hatásos drámai jelenet következik. Bodomér előtt kitárja szívét: égető sebet ütött rajta a meggyaláztatás. Gyűlöletében átkozza sorsát, mely kiragadta csendes boldogságából, hogy oly gyalázat érje, melyet csak vér moshat le. Izgatottsága oly nagy, hogy szeme előtt rémalakok jelennek meg.

Árnyak jelennek meg szemem előtt,
Irtóztató, fertelmes, undok arczok;
Ott egy király jön, folt van koronáján,
S villámszemekkel fattyunak nevez;
S anyámnak árnya sűrű fátyolába
Rejtné az arczát; rémülten tekint rám,
És fut előlem…

    
    Magához térve, újabb harc keletkezik szívében. Higgyen-e a rágalomnak? A kételkedés tőre lelkébe van ütve s a küszködésből egyszerre kiválik a gondolat: ha anyja bűnös, akkor átkot érdemel; de ha ártatlan, akkor ő egész életét a bosszúnak szenteli.

Oh, mert ha nem csak rágalom vala,
Anyámra szörnyü átkot mondanék:
S ha rágalom volt, legszörnyübb boszu
Vezetne át egy hosszu életen
Szegény anyámért; s a vérengzésért,
Átkozva lenne még emlékem is.

    Borics előtt tehát az a feladat áll: kideríteni születése titkát; bűnös-e anyja, vagy nem, mert további küzdelmének jogosultsága ettől függ.
    A cselekvény eme második fordulópontja visszavezet bennünket a lengyel klastromba, honnan a cselekvény kiindult. A harmadik felvonás csupa drámai mozgalom; drámaibb mindegyiknél; benne a bűnbánat és szülői szeretet, a hitvesi szerelem, féltékenység és nagyravágyás, a hitében összetört s újra éledő lélek vívódásai megannyi megindító jelenetben folynak le szemeink előtt. Szigligeti retorizmusát itt a szenvedély és megindulás igazi hangja váltja fel.
    A felvonás mélyen megható jelenettel kezdődik. Predszlava érzi közelgő halálát, s nehogy bűnterhelt lélekkel haljon meg, meggyónja bűneit Seraphinusnak. Fel van immár oldva bűnei alól, istennel kibékült, de nyugodtan meghalni mégsem tud, mert bűne meg van bocsátva, azonban jóvátéve nincs. Mióta Borics elment koronát keresni, rémlátásai vannak; látja a rablott koronát, melyről vér csurog alá. Segíts! Tanácsolj! Könyörög Seraphinusnak, de inkább eltűrné a kínszenvedést, semhogy fiának bűnét bevallja. Már-már győzedelmeskedik hiúsága és álszégyenérzete, mikor Seraphnus figyelmeztető szavaira térdre esve rebegi: Jóváteszem! S Seraphinus megáldja, megvigasztalja s eltávozik. Ekkor Predszlava előveszi vallomását, melyet ia számára lepecsételt iratba még akkor foglalt, mikor az Magyarországba elindult, de átadni nem volt bátorsága. A még egyszer feltámadó ellenállás jegyzése után zokogva fogadja Juditot. A siralom könnyei közt adja át neki az iratot, hogy azt vigye fia után, mint az ő végbúcsúját. A kézbesítést szívére köti.

Ugy adjon isten üdvöt te neked,
A mint betöltöd végkivánatát
A hadoklónak…

    Föltételt is köt hozzá:

Add át fiamnak…
-    -    -    -    -    
Őrizd meg gonddal, hogy ha szereted
És fel ne törd, ha üdvözülni vágysz.

    Predszlava e föltételt azért köti ki, mert ismeri Judit nagyravágyását és fiának nagylelkűségét; az ő összes vívódásai lelki küzdelmei füstbe mennének, ha óhajtása nem teljesülne. S midőn Judit csodálkozik, hogy neki, a feleségnek az irat tartalmát ismerni nem szabad, rémülettel követeli Judit esküjét.

Esküdj meg, most már esküdet kivánom,
S én esküdet siromba elviszem.

    Az esküre azonban nincs idő, mert Charitas hírül hozza, hogy Borics hada a csatában elveszett, minek hallatára Predszlava elájul s szobájába viszik. Judit magára maradva, tűnődik a történeteken: reméli, hogy férje megmenekült és új harcot kezd; a levélről pedig megsejti hogy az Predszlava bűnvallomása. A jövendő cselekvények fejlődése e szerint Judit kezében van, tőle függ: folytassa-e Borics a harcot, vagy megsemmisüljön. A fordult gyorsan következik.
    Predszlava haláltusája közben hírnök jő; tőle tudja meg Judit Borics megsebesülését, Bodomér és Rózsa által való megmentését, bujdosását és közel hazatérését. Rózsa nevének hallatára feledi Predszlava haldoklását, Borics sebeit, csak Rózsa szerelmét s feláldozását látja s őrült féltékenység fogja el szívét.
    E pillanattól kezdve az egész történet haladásában Judit féltékenysége lép előtérbe s dönti el annak irányát, Borics sorsát. Hatalma annál nagyobb, mert Borics semmi hűtlenséget el nem követve, igaz szeretetében nem veszi észre sem Judit féltékenységét, sem Rózsa szerelmét, s ezáltal oly lépéseket is tesz, melyek igazolni látszanak felesége gyanúját. A feltámadó féltékenység bosszút kíván, melynek fegyvere Predszlava bűnvallomása; de előbb bizonyosat kell tudnia, s amint megbizonyosodik, ahhoz képest fog cselekedni.

S ha a gyanú eloszlik, s hű maradt -
Ah hogyha hü, nem tudj meg soha;
Megmentem a szégyentől, s örömest
Veszem magamra még a bün sulyát is,
Hogy megkiméljem őt fájdalmitól

    S midőn így szinte fogadalmat tesz, lép be a sebesült Borics. Férj és nő  némán ölelkeznek össze. Borics reményt vesztetten, a meggyalázás égő fájdalmával szívében jön, Judit pedig sötét féltékenységgel fogadja. Borics lelke csak egy gondolaton csüng. Alig-alig felel a szemrehányásokra, sem a rosszul leplezett féltékenység nyilatkozásait nem veszi észre, csak anyját akarja látni, vele akar beszélni, meg megtudja, volt-e joguk a magyaroknak őt lábbal tapodni. Érzi, hogy e kérdés körül fordul meg élete. Ha anyja ártatlan, senki joga van a magyar trónra, iszonyú bosszút fog állani a magyarokon.

Oh, e boszuhoz hogy ha van jogom,
Irtóztató lesz! Rájok zuditom
Kelet, nyugat, észak, dél harczosit;
Minden boszus, irigy, gyülölködő
Szomszédot. Irtó háborút viszek!
Nem lesz előttem semmi kegyelet:
Égő faluk hirdessék jöttömet,
Vér s pusztulás jelölje nyomdokim.

    E gonosz szenvedélyek mellett azonban élnek még benne tiszteletre méltók is. Ha anyja nem ártatlan,

Akkor nem büntetés nem is bosszu,
Akkor gonoszság tetteim rugója;
Akkor bitorlok mindent: a nevet,
A trón jogát: akkor rabló vagyok.
Mert hazugság multam és jövőm,
Létem alapja bünre van lerakva,
És bün mindaz, a mi rája épült.
Akkor csalárd bitorlás még az is,
Hogy téged, oh nőm, fejdelem leánya,
Hozzám adának – egy ily semmihez!

    Mindenáron anyjával akar beszélni, s midőn már indulni készül, megcsendül a halálharang s jelentik, hogy Predszlava kiszenvedett. Most elérkezett Judit ideje is a döntésre; ő meggyőződvén Borics hűségéről, az irat sejtett tartalmával ellenkezőleg azzal csalja meg Boricsot, hogy anyja szavai szerint a trón őt illeti s ezzel megnyitotta Boricsban a nemtelen bosszúállás zsilipjeit. Megbosszulom emlékét anyámnak! Mondja vad dühvel, mire térdre roskadnak s imádkoznak a boldogtalan Predszlava lelkéért, ki oly végzetes örökséget hagyott gyermekére.
    Az események kifejtésében itt a költő nagyot lép s Predszlava halála után (1139.) történő eseményeket, mint céljára nézve szükségteleneket, kihagyja s VII. Lajos keresztes táborába vezet bennünket (1147.). Borics megerősödve joga hitében s vad bosszúval telve el anyja meggyaláztatása miatt, folytatja a küzdelmet, nem látva, hogy feje fölött lebeg Damokles kardja, anyjának vallomása a féltékeny Judit kezeiben. Csak egy félreértés s ő meg van semmisítve.
    A lefolyt idő különben nem folyt el küzdelem nélkül. Borics fogadalmát beváltotta. Iszonyú harcokat indított hazája ellen, de hadakozásai mindig sikertelenek voltak, mert csatát csata után vesztett, s míg a nagyobb országot kereste, a magáét, a kis Halicsot is elvesztette. Egyetlen birtoka a kard s a bosszú erélye. Azért folytatja a küzdelmet. Most is bujdokolva a országban, összeesküvést forralt s ő maga – feleségét klastromban hagyva – a keresztes jelvény álarca alatt tartózkodik Lajos táborában. Ugyanott tartózkodik Bodomér is, kinek sorsában változás esett, amennyiben atyja meghalt, s most ő mint valóságos fejedelem tér haza a trónt elfoglalni. Vele van Rózsa is és titkon szenved a Borics iránti szerelme miatt. Az atya éppen Rózsa boldogtalanságáról beszél,mikor Borics betoppan közéjük, hogy búcsút vegyen jótevőitől, azonban Rózsa ajánlatára Bodomérral kész szövetséget kötni Magyarország elfoglalására. Rózsa titkolt szerelmes ezáltal Boricsot új erőhöz juttatná; s midőn éppen kijelenti, hogy minden feltételt megad, belép a sátorba Judit, aki féltékenysége által üldöztetve nyomról-nyomra követte férje lépteit egész Bodomér sátoráig. Láttára Borics lelke öröm és rémület közt hánykódik, mert „vállalatában elzsibbasztja bátorságát, s ha rosszul üt ki megnehezíti a menekülést.” S valóban, Judit jelenléte veszedelmet hoz rá, mert a magyarok meg Judit nyomában haladva találnak rá Boricska Bodomér sátorában Már-már megrohanják, hogy elfogják, mikor megjelenik Lajos király s Boricsot a nádor követelései ellenére védelme alá veszi, s hogy igazságosan ítélhessen, mindkét felet kész kihallgatni.
    Eközben a magára maradt két nő nehéz tusát vív egymással;  a hitves és a kun leány szerelme itt ütközik először össze. Halálos gyűlölettel állnak egymással szemben, s Judit kimondja a nehéz szót hogy ha Boricsot elveszti, Rózsát meg fogja ölni, mire eltávozik férje után.
    Szavai azonban Rózsa szívében, ki Boricsot reménytelenül szerette, feltámasztja a vágyat, hogy Borics viszontszerelmét megnyerje.

Most már kivivom a szivnek jogát,
S te halsz meg hogy ha utban állni mersz!
Fölötte most is hóhér bárdja van:
Én ujra megmentem, vagy meghalok.

    S csakugyan meg is menti; a Lajostól visszatérő Borics és Bodomér Rózsával együtt lóra pattannak s elmenekülnek. Menekülésüket a Borics nyomában járó Judit is látja, s így tanúja férje vélt hűtlenségének.
    Ezeket foglalja magában a negyedik felvonás, mely a vad bosszúra törekvő Boricsot ábrázolja. Kopár, kietlen hangulat uralkodik benne. Az erkölcsi tekintetben mindinkább süllyedő Boricson, a gyanúsított hitvesei hűségen s az anya emlékének tiszteletén kívül semmi rokonszenves vonás nincs. Elvakultságában maga körül semmit sem lát, se családja boldogságát, se kilátásai sikertelenségét, se a maga süllyedését: lelkét csak a trónkeresés vágya és a bosszú gondolata tölti be. Drámai erőre sem hasonlítható a harmadik felvonáshoz bár elég mozgalmasság és változatosság van benne. Magában foglalja a cselekmény azon részét, melyet sorsfordulatnak nevez a poetika; benne Borics sorsa a végkifejlés elé ér s a következő lépés csak a bukás lehet. Judit megjelenése a fordulat vészhirdető jele; Borics menekülése és Judit átkozódása pedig maga a fordulat. A következő lépés Judit részéről a bosszú végrehajtása: Predszlava bűnvallomásának kézbesítése. Ezzel Borics sorsa betelt.
    A cselekvénynek ezt a magyarázatát, t. i. Borics bukását az ötödik felvonás adja elő. Kunországban vagyunk, hol a cselekmény éppen abban a pillanatban kezdődik, mikor Bodomér és Borics pogány oltár előtt állva szövetséget kötnek közös uralkodásra és Magyarország leigázására. A kunok és vezéreik indulásra készülnek, velük Borics is, ki a kunok nagy és harcedzett hadserege által hatalmasabb, mint bármikor, s azt hiszi, közel áll céljához. S midőn lelkében a közeledő győzelem és kielégített bosszúvágy diadalérzete már előre él: a sors egyet fordul vele, csapás csapásra éri s őt gyorsan megsemmisíti. Damokles kardja lecsapott fejére.
    Az első csapás Rózsa szerelmének felismerése. A kun leány megadván Boricsnak a lehetőséget, hogy célját érhesse, jutalmát is óhajtja venni Borics szerelmében. De rémülettel látja, hogy Borics hitveséhez gyermeke anyjához, hű és igaz s hogy szívében a bosszú oly tűzár, mely fölemészti minden nemesebb érzelmeit. Rózsa kegyetlen valóra ébredve, hagyja magára Boricsot s meghalni készül.
    Borics ámulatából alig tér  magához, midőn a második csapás teljesen lesújtja. Mint valami bosszúálló nemezis, eléje toppan felesége, Judit hogy lerántsa férje képmutató, hazug álarcát, amiért őt megcsalta, s midőn Borics már kezdi látni, amit eddig nem látott, felesége őrült féltékenységét, későn van; Judit átadja neki Predszlava bűnvallomását, mely a Borics halálos ítéletét tartalmazza. Borics iszonyodva olvassa. Megvilágosodva elméjében, feltámadnak nemesebb ösztönei s rémülettel látja, hogy az ő élete egy nagy hazugság, merő gonoszság és elvetemültség.

Gaz és bitorló, álorczás hazug,
Kinek születve már rut bélyeget
Sütöttek homlokára – az vagyok.

    S midőn magát így megbélyegzi, Juditot sem hagyja büntetlenül, ki az ő titkát tudta, de nagyravágyásból „meglopta anyja üdvét, a gonosz nő”. Légy átkozott! Kiáltja neki oda. Ő maga pedig el akar rejtőzni az emberek szemei elől; ekkor méri rá az utolsó csapást sorsa. Hírül hozzák, hogy Róza reménytelen szerelem miatt magát megölte. Judit most ébred borzasztó tévedésének tudatára s hibáját szeretné jóvá tenni: bocsánatért könyörög, hisz a titkot nem tudja rajta kívül senki. Azonban már késő, Borics újabb átokkal felel.

A boszuló ég igazsága ez!
Anyámnak átka a sirból legyen
A hallgatásod  legméltóbb jutalma;
S hogy a gyanú megoldá nyelvedet,
Óh annak a diját is elveszed!
Oh élni fogsz, hogy ismerj a halálban,
Kit nem ismertél egy élten át.

    Juditnak büntetése tévedésében van; férjét nagyravágyásból erkölcsi romlásba vitte s aztán nem ismerve őt, féltékenységében megsemmisítette. De Boris sorsa is betelt. Miután nemesebb érzelmei elélednek, belátja, hogy elkövetett vétkeit jóvá nem teheti. Jogát kigúnyolták, őt magát anyjával együtt meggyalázták,üldözték, s meg kellett érnie felesége vak féltékenységét, amint ellene tör: az élethez immár semmi sem köti. Halálban van valami hasonló Coriolanéhoz, kit Róma ellenségei ölnek meg, kikkel hazája ellen szövetkezett. Borics is hirtelen elhatározással maga ellen ingerli a kunokat, s azok esküszegése miatt megölik.    
    Ezzel végződik Borics története. Tragikuma teljes; meghasonlik maga-magával s mindazokkal, kik hozzá tartoztak; elveszít mindent, ami rá nézve értékes volt s felismeri, hogy élete egy nagy tévedés. Meg kell semmisülnie. Erkölcsi halálát rögtön követi a fizikai halál is.
    Hatás tekintetében Szigligeti ezen darabja az olvasónak vagy hallgatónak számos esztétikai élvezetet szerez, de mélyebb hatást minőt p. o Bánk bán, nem gyakorol reá.
    Legfőbb fogyatkozása, hogy nincs benne igazi tragikai hangulat, mert Szigligeti nem érti a valódi szenvedély nyelvét s a lelki életet mozgató mély érzések rajzában felszínes. Legmélyebbre hatol Predszlava érzelmi világában; míg Boricsban sem elég erő,sem elég méltóság nincs. Gyakran átkozódik, hivatkozik jogára, de sohasem hat meg bennünket szívünk mélyéig. A darab nyelvében sincs elég erő és szenvedély; folyamatos, egyszerű, világos, a szenvedély lüktető heve nélkül. Sokszor retorikus. Másik szintén könnyen észrevehető gyengesége az, hogy cselekvénye mesterkélt. Mert, bár a cselekvényt, mint Gyulai Pál mondja, egymásra ható szenvedélyek mozgatják és tartják össze mégsem elég természetes. „inkább kombinálva van jól,mint megalkotva.”
    De vannak jeles tulajdonságai is, melyek közül nehányat már a tartalom ismertetése folyamán kiemeltünk. Borics tragikumának tisztasága és teljessége, az alakoknak nem mély, de szabatos jellemzése, a cselekvény hatásos, színszerű elrendezése, a kerek kompozíció: oly tulajdonságok, melyek a „Trónkeresőnek” a magyar irodalomban maradandó életet biztosítanak.

                                                T. G. 

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 25-28. szám, 1895. jún. 23.-júl. 14.

Somló Sándor (1859-1916): Apa és fiú

Az apa szól: „Künn vad vihar zug
S nem nyujtja oltalmát ki sem,
Itt benn védő karom melenget,
Szived megóvja hű szívem.

Az élet vad kenyérharczában
Mindenki ellen, nincs barát,
Dér hull fejedre forró nyárban,
Szived elveszti himporát.

Nem kérdi senki: merre tartasz?
Gonosz-e czélod? Vagy nemes?
Elég ha ég felé sóhajtasz
Hol más is csillagot keres.

- Hogy mersz magasba törve – büszkén
Az égre föltekinteni?!…
… S szidalmazón elkáromolják
Mind, a mi benned isteni.

Levonnak utjok rut sarába
Az aljas árulók, gazok,
Ölelve várnak a mocsárba
Égből aláhullt angyalok…

„Ne szállj a szennyes tengerárra,
Itt béke vár, maradj velem!”
- A gyermek ráborul apjára
S aztán szeliden mondja: nem!...”

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 23. szám, 1895. jún. 9.

Perl Imre (19. sz.): Az ibolya (parabola)

 
Keserv uralkodott egy izben a
Hatalmas fejedelemnek kertiben
„Miért viselek büszke koronát,
Ha nem hozok virágokat, miként
Meddő anya?” panaszkodott a tölgy.
A szőlőtő fájdalmasan zokog:
„Mi haszna, hogy édes gyümölcsömet,
Az ember oly fennen dicséri, ha
Csak falra futva tespedek imitt
s nem adhatok árnyékot semmikép
S alattam vándor nem pihenhet: Oh!”

Szomoruan beszél a rózsatő:
„Minek is élek! Még nem tudtam eddig
Bimbót sarjadzni én boldogtalan!”

Igy szólva, mindhárman zokogni kezdtek,
Csak egyedül a kicsiny ibolya,
A mely szerényen meghuzódva élt
a kert egy elhagyott szögelletén
Nem állt a zugolódóknak karába.

A fejedelem a kertnek utjain
Bolyongva, halla mindent. Ő tehát
Az ibolyát imigy kérdezte meg:
„A társaid mind búslakodnak és
A te szived mégis vidám? Hogyan
Lehet ez, mondd’sza nékem az okát!”
„Uralkodóm – felelt az ibolya -
Ugy gondolom, te ültetél ide
S azért e helyen oly jó, kicsiny
Ibolya akarok én lenni, mint
A hogy tudok.”

Ifju barátom lég
Hasonló a piczinyke ibolyához,
Tedd mindig azt, mi legjobb és higyjed,
Hogy isten helyze téged ama helyre,
Melyet betölteni e földön itt
A hivatásod és lelked kötelme!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20. szám. 1895. máj. 19.

Jókai Mór (1825-1904): Az új földesúr vázlata

 

FŐBB VONÁSOK

    Jókai e társadalmi regényében egy német generális magyarrá lételét rajzolja, igazolva, hogy nem tudjuk elhagyni azon helyet, hol egy kedves halottunk pihen. Megismerjük a Bach-korszak társadalmi viszonyait és a kormány németesítő rendszerét, szokásait, törekvéseit.
    A regény két kötetből áll. A cselekmény az elsőben éri el tetőpontját, Hermine megszökésével: a második pedig magában foglalja a költői igazságszolgáltatást. – Minden főbb személlyel szembe van állítva egy másik, egy ellentétes: a korral haladó Ankersmidt ellentéte a félrevonult táblabíró: a hetvenkedő Vendelin-é a tősgyökeres magyar gazda: Kampós; a valódi férfival, Aladárral szemben áll Grisák, Bräuhäusel és a többi aljas lelkűek, különösen Straff; a legigazabb nővel és hitvessel: Erzsikével pedig Corinna, a hűtlen csapodár delnő.

ELSŐ KÖTET

I. RÉGI EMBER ÚJ IDŐ

    Tél van. Garanvölgyi Ádám, volt táblabíró, engedve az új szokásoknak, feldúlt jószágán elvonultan él. A sok bajnak oda sem néz, csak pusztuló birkáit sajnálja és doktorért küld. Csakhamar jön a szomszéd Ankersmidt ügyvéde: Dr. Grisák. Ezt orvosnak nézi és csak a birkák közt éri meg Grisákot, kivel, megtudva, hogy földje jó részét sógorasszonyától, Pajtay-nétól megvette az új szomszéd és ahhoz még az ősi kastélyt is szeretné, irodájába a méhesbe megy és nem adja az ócska házat semmiért, hanem átlátva az ügyvéd ravaszságán, ő is a Reichgesetzblattra utal, mire Grisák elmegy.

 

II. A SZERENCSÉTLENSÉG, MINT IPARÜZLET

    Ankersmidt szolgái csehek; Garanvölgyié magyarok. Kampós az ispán. Ez oltalmába fogad egy csalót, ki magát Petőfinek adja ki, de ura bizonyítja tévedését és 50 frtot küldet a csalónak, mit az álnok tettetéssel el is fogad és kicserélve az ispánéval kalapját, mit az drága emlékül eltesz, megy a világba.

III. A VÉN KATONA ÉS CSALÁDJA

    Ankersmidt egykor vértes őrnagy, örökölve neje vagyonát, birtokot vesz hazánkban és minta gazdaságot űz. Két lánya van: Hermine és Eliz; egyik az apja másik anyja képmása, nevelőnőjük Miss Natálie. A bujdosó ide is ellátogat, de a lovag hamar kiismeri és mikor még szomszédjáról is árulkodik, rendre utasítja. Mégis a háznál marad és kézbe kerti Eliznek Garanvölgyihez írt levelét, melyben értesíti azt a csaló árulkodásairól. Mikor elolvasta, elküldi Gyuszitól; míg az odajár, bemutatja magát a három nőnek, mint Bogumi lengyel gróf és Hermine és Natálie rokonszenvét felkölti. Garanvölgyi olvasatlan küldi vissza a levelet. Bogumil kap az alkalmon és a táblabíró ellen tüzeli az atyát, ki kíváncsi levén a levél tartalmára, haragosan szomszédjához indul.

IV. AKIK EGYMÁST MEG AKARJÁK ENNI

    Útközben csillapszik dühe. Garanvölgi elébb humoroskodik, de nemsokára kiönti lelke minden keservét. Megtudva a lovag, hogy még egy fia is rab, megbékül s hogy Kampós felolvasása folytán megérti a levelet, mit Garanvölgyi emlékül elkér, hazamegy és elküldi Kampósnak az útközben megígért fegyverengedélyt. Megörül az és a csaló jut eszébe, előkapja emlékül eltelt kalapját és dühében összetöri. A lovag pedig Elizt vonja kérdőre és mikor büntetni akarja, megbocsát neki.

V. HOGY JUT AZ EMBER A LEGELSŐ KANÁSZKALAPHOZ?

    Az 185* év bőven termett, különösen repcét. Jött az aratás és míg Garanvölgyi cselédeivel munkában izzadt, addig szomszédja mert aratógépei voltak, pihent. Ispánja Maxenpfutch Vendelin elűzte a munkált kereső palócokat is, de mikor a gép nem vált be, ő is a régi módhoz folyamodott. Eközben elloptak 12 yorkshirei sertést. Ankersmidt írt Grisáknak, hogy beszéljen Bräuhäusel kerületi biztossal a sertések kutatása végett. Ez ügyben a munkából elvonták minden cselédét és benn tartották hetekig. Ezalatt Grisák és a biztos tárkliztak; szóba jött, hogy a Tiszai zsilipnél az építőmérnök Grisák, ki Pajtayné óhajára folyamodást küldött be Straff leveleivel Garanvölgyi Aladár fogsága végett. Szóba jönnek a sertések is. Otthon szünetel a munka, nincs ember, eső közeleg. Végre Garanvölgyi segít a bajon. A városba írt hat levelére pedig egy bélyegbüntetési számlát kap; mire a cselédek is hazatérnek eredmény nélkül. De Vendelinhez jön Vak Mihály álnév alatt Szemes Miska szegény legény és pakszust szerez a 12 malacra.

VI. A SZÉP SZELLEM

    Pajtaynéhoz jön a négy udvarló: Törkölyi Tivadar földesúr, Taréjy Nándor bálrészvényes, Fellegormi Danó poéta és Grisák. Corinna ez utóbbival tanácskozik és folyamodást írat, s a folyamodáshoz csatolja Straff leveleit is. Grisák szerelmes a nőbe és mikor elmegy, Corinna levelet ír Straffnak Kápolnára. Ankersmidt találkozik az előre menekül Grisákkal és folyamodást írat vele az ifjú kiszabadítása végett. Egyszerre érnek Corinnához, ki azonban nem siet a rab ifjú mentésére, pedig menyasszonya, mire eltávozik a két férfi.

VII. AZ A MÁSIK

    Ankersmidt új kastélya mögött áll a Garanölgyié a régi, melybe csak negyedévenkint látogat el Kampós. Egyszer megleste Straff és feladta, hogy egy gyanús ládikót rejtett oda. Éjfél után jön embereivel Bräuhäusel és elfogva Kampóst, kutatni kezd. Felhánynak mindent, de sehol semmi; a pincében elásva 17 drb. gyanús üveget lelnek, miket egy részeges hajdú rejtett oda; a padon nincs semmi. A kamarában felbolygatnak egy patkányokkal telt ládát. Délben Kampós jóllakik amazok bosszúságára s biztos helyről látta, hogy a patkányviadalban Mikucseknek megütötték a balszemét. Végre is Kampós előadja a ládát, de semmi gyanús nem levén benne, elengedik Kampóst, de mindjárt elfogják, mert fölfedezte a láda titkos fiókját. Egy őrmesterre és két rendőrre bízva, útnak indul az ispán. Ezalatt Gyuszi ebédre akarta hívni a urakat, de az őr tízszer is elkergette, míg sikerült neki. Ebéd alatt szóba jön a szekrény és tartalma. Eliz, ki már ért magyarul, elolvas egy levelet és könnyeket ejt a rab ifjú sorsán. Kampósék ezalatt betértek egy korcsmába, hol Szemes Miskával találkoztak, kinek 500 frt volt fejére kitűzve. Ez megadta magát, de mind a három rendőrnek álomitalt adva, útközben megszökött. Hazafelé tartva, Ankersmidt értesül mindenről. Straffot gyanúsította és otthon a félreértett Natálietől is tüzelve, dühében Straffnak kiadja az utat és Gyuszival kilöketi, miért is Hermine és Natálie igen búslakodnak. Ekkor Natélie felvilágosítja, hogy ő Elizt vádolta, ki egy kérő levelet írt Garanvölgyi Aladár kiszabadítása végett. Meghatja ez az apát és megbocsát lányának, ha a kiszabaduló ifjúra rá se néz.

VIII. BOSSZÚ A MAGA MÓDJA SZERINT

    A lovag reggel elutazik s ekkor jön Maxenpfutsch ki a nála időző Strafftól mindent megtudott, hogy miss Nataálie kezét megkérje Bogumilnak. A miss rááll, és este elbúcsúzva Herminétől, a direktor lakására megy az esküvőre. De Bogumilt, ki papért ment a szomszéd faluba, nem győzik várni s csak a hajnalban visszatérő kocsistól tudják meg, hogy Bogumil egy nővel a városba és onnan postakocsin tovább ment. Erre megrémülnek, mert sejtik, hogy ki az a nő.

IX. A KÉT FOGOLY

    Mikor felkelt Eliz, leült festeni a rabot. Aztán a másik szobába lépve csak egy neki címzett levelet talált, melyben tudatja Hermine a szökésről és kéri, hogy engesztelje ki atyját ő és  direktor s Natálie iránt. Eliz sír és Gyuszit ajtaja elé rendeli, mint őrt, hogy vigyázzon; az atyjának írt levelet pedig, miután miss Natálievel is elolvastatta, elküldi Grisákhoz. A miss pedig a direktorhoz megy lakni, kivel már déltájban Grisáknál találjuk, ki Strafftól mindent megtudott. Grisák egymás ellen tüzeli, majd összeházasítja őket 1000 forint honoráriumért.
    Ezalatt Ankersmidth lovag Kufsteinben kiszabadítja Aladárt és meglátogatja börtönében, hol tőle is megtudja, hogy Colrinna nem szereti már. Az ifjú pár óra múlva kiszabadul és a búcsúlakomán meglátja Eliz folyamodását, melynek minden betűje lelkébe vésődik. A hazatérő lovag Aladárral értesíti Grisákot, ki viszont a történtekről tudatja a lovagot. A hír lesújtja és különösen haragra gyújtja a miss és direktor szökése. Megtudja, hogy a miss z 5000 frtot, mit feleségétől örökölt, Sraffnak adta 20,000 frt leendő haszonért, hogy az beperelhesse a lovagot a Hermine anyai örökségeért.
    A lovag elébb ezt fölöslegesnek tartja, de midőn megtudja hogy veje a „Cabinet noir”-ban van alkalmazva, kitagadja azt is, leányát is minden vagyonából és még saját nevét is meg akarja változtatni. Útközben a fenyegetőzésétől megijedt kocsis elszökik és hazafut, hol a megrémült cselédséget csak Eliz tudja visszatartani, ki a hazatérő atyát is megbékíti, kitől az Erzsikévé lett Eliz megtudja, hogy a rab kiszabadult.

X. KÜLÖNBÖZŐ FOGADTATÁSOK

    Alig tudta meg Corinna, hogy vőlegénye kiszabadult, egy önmagát lealacsonyító levelet írt neki név nélkül; mégis megtudták, ki írta, mert a postán ráírta nevét a cseléd. A kiszabadult Kampós hazaviszi a levelet, de értelmét csak akkor veszik, midőn betoppan Aladár. Kampós fűnek-fának elmondja a jó hírt;Aladár pedig örül a levélnek, meglátogatja a lovagot, ki ugyancsak megszereti és annak tanácsára elmegy Corinnához. A delnő csak színleg mutat örömet; elérti ezt Aladár, elmegy Grisákhoz és annak nagy örömére lemond Corinnáról, kijelentve, hogy vagyonára se tart igényt.

XI. AZ A BIZONYOS SZEGÉNY ASSZONY

    Erzsike megkéri atyját, hogy engedjen fogadni a házhoz egy társalkodónőt, kivel az időt tölthesse; a lovag nem bánja, és másnapra már kerül egy szegény asszony Bécsben, ki Pestre jön, és míg a fedett hintó odajár érte, addig Erzsiket örül, Ankersmidt pedig vadászni jár szalonkákra. Első nap jó zsákmány volt, de másnap az eső elől korán hazajött, haragos volt nagyon, de Erzsike zokogásával megszelídítette és a szegény asszonyhoz vezette, ki nem volt más, mint a testi-lelki beteg Hermine. Rögtön orvosért küldtek. A beteg mindig rosszakat álmodott és egy gondolat gyötörte, hogy vissza kell térnie férjéhez, ki elűzte. Ezrét az orvos azt tanácsolta, az apa azon fáradozott, hogy kettészakítsák a veszélyes frigyet. Grisákra bízta ezt a lovag, jó hasznot ígérve neki.

XII. MIT NEVEZNEK ARCHIMÉDESI CSAVARNAK?

    Grisák fel is ment Bécsbe és Straffnál találta Vendelint is, éppen az 5000 forintját követelte Strafftól, de az nem fizetett. Ekkor előadta küldetését Grisak és felajánlotta a 10 ezer frtot Straffnak, ha lemond feleségéről. De Straff 20-at kért, aztán 30-at, mikor e helyett 40 ezret adtak volna, 60 ezret követelt. Mikor ezt megsürgönyözte Grisák, a már gyógyulni kezdő Hermine ismét beteg lett és meghalt. Ekkor aztán Straff nem kapott semmit, a Vendelin pénze is veszni tért.

XIII. AZ A HANT, MELY IDE KÖT

    A két Garanvölgyi volt az első, ki vigasztaló levelet küldött a lovagnak.
    A holtat bebalzsamozták és művészeket hívattak sírboltot építeni. Az ifjú Garanvölgyi tanácsára a nyírdomb napkeletioldalát jelölték ki, mert mikor a Tisza kiönt, az érmelléket el szokta borítani. Eltemették aztán nagy pompával a leányt és az apa hajította koporsójára az első göröngyöt, mely örökre e hazához kötötte.

XIV. A KÖZÖS BAJ

    Aladár levélben tudósítá nagybátyját, hogy árvíz fenyeget. Kampós értesíti erről Ankersmidtet kinek háza anélkül is gyönge az árvízzel szembeszállni. Erre Grisák Pestre siet;a lovag pedig a Tiszához. Az őrségen áthaladva, megleli Garanvölgyit, ki mérnök létére maga is dolgozik és parancsol. Csakugyan nagy volt a veszély Aladár megmutatja neki a rövid pilótákat és megemlíti Mikucseket is, ki azzal fenyegette, hogy még visszajön. Éjszaka felváltva riasztanak s éjfélben vészharangszót hallanak és a Tiszán egy evező férfi hírül hozza, hogy a d-i töltést átszakították s a hírnök halált mond a tettesre. Ekkor Aladár hazaküldi a lovagot, ki azonban a jegenyés erdőtől, mivel az árvíztől tovább nem mehetett, visszatér és az ifjúval kis ladikon indul haza. Útközben Aladár megment egy pelét és az erdőn túl a szűk helyre szorult népségnek alkalmat ád a menekülésre. Ankersmidt elalszik a csónakban és csak düledező kastélya előtt ébred fel,  amit meglátva, majd a vízbe ugrik, de aközelben csolnakázó Kampóstól megtudja, ogy mindenét megmentették, mire nagy örömmel mennek az öreg Garanvölgyi házához.

XV. AKIK EGYMÁST NEM ISMERTÉK

    Ott még akkor este találkozik Aladár a lánnyal, ki meghatva nyújtá kezét neki. Vacsora alkalmával szóba jön a pele és Aladár előhozza, hogy félelmére Kampósnak és neki ajándékozza Erzsikének. Az öreg Garanvölgyi felemlíti és megmutatja Aladárnak azt a régi levelet, mit Erzsikétől kapott; ezen írásról az ifjú rögtön megtudja, hogy ki írta a szabadságát visszaszerző folyamodást. Ezután nem lelé nyugtát sehol. Másnap menni akar messzire, nehogy azt mondják, hogy csak ily alkalommal tudott volna feleséget venni; de nem megy el, mert a lovag elhívja a tanyákra csolnakázni. Déltájban kiszállnak egy árpával bevetett dombtetőre, hol a lovag a vetésből tép egy marokkal, az ifjú pedig csak kilenc szálat és kalapja mellé tűzi. Megtudja Aladár, hogy mihamar visszakapja birtokát és sejti azt is, kinek a révén. Ekkor átlát a család tiszta jellemén és jókedvvel térnek haza. Az ifjú most már beszédbe ered a lánnyal, kinek kalapja mellett hét rózsabimbó van; de nemsokára hiányzott egy ebből is, a fiú árpájából is. Észreveszi ezt az öreg Garanvölgyi és sejti a többit. Aladártól megtudja azt is hogy az visszakapja jószágát, melyet a bérlők tönkretettek. Harmadnapra ismét távozni akar Aladár, de Erzsiket visszatartja és ekkor bevallják szerelmöket egymásnak. Örömmel értesül erről a két öreg és két csónakon, az egyikben a kélt öreg és a vidám Kampós, a másikban pedig a szerelmes pár foglalva helyet, csónakázni mennek az apadó vízen a régi kastély felé.

XVI. AZ ÓCSKA HÁZ

    A csónakázók betérnek az ócska kastélyba és a lovag arra határozza magát, hogy nem épít új kastélyt, hanem felcsap szántóvető embernek, kijavíttatja a régi kastélyt és benne lakik az új párral. Garanvölgyi szívesen átengedi a vén házat, de azt akarja, hogy nála lakjanak a fiatalok. A kérdést egy véletlen eset oldja meg, t. i. Erzsike azt mondja, hogy a kis fekete ládában szerelmes levelek vannak, miket őhozzá írt valaki. Aladár mit sem sejtve esküt tesz, hogy Erzsikéért szívesen elhagyja azt, ki azokat írta; az pedig az öreg Garanvölgi és így a lovag javára dőlt el a vita.

XVII. KÜLÖNÖS PÖRESET

    Ankersmidt az árvíz után, mint feltette magában, nem vádolta se Bräuhäuselt se Mikucseket, aki úgyis Galíciába indult, de útközben agyonlőtték; nemsokára két egy testvér jelentette fel magát: Bárd Péter és Pál, egyik Kassán, másik Miskolcon. De egyformán vallottak és így nem boldogultak velük Péter szavára Aladárt és a lovagot is beidézték tanúknak, de Pál erre is azt mondta, hogy ő volt a csónakos a Tiszán, ki hírül hozva a d-i gátszakadást, halált mondott Mikucsekre. Másnap Péter felakasztotta magát, mire Pált felmentették és híre járt, hogy Péter Szemes Miska volt.

XVIII. EGY KIS TRÉFA A CABINET NOIRBAN

    Pajtayné elszegényedett Bécsben; ezért jónak látta hazajönni és maga köré gyűjteni imádóit. Levelet írt mindeniknek ízlése szerint, de a Cabinet noirban, dühében Straff, hogy Corinna el akarja a lovagnak árulni, felcserélgette a leveleket. A táblabíró megkapta a Grisák német levelét; Grisák pedig a journalistáét, melyben ő van csúnyán lefestve. A táblabíróét melyben a poéta van ócsárolva, maga Szellemfy kapta meg. Aladár a lovagét, és viszont a lovag azt kapta meg, melyben Aladárt ismét el akarja csábítani. Mindnyájan visszaküldték a levelet és Aladáron kívül mindnyájan válaszoltak. Szellemfy még meg is jelent B.-Füreden s elhíresztelte a gonosz tréfát és ott hagyott egy hírlapot, melyben Aladár és Erzsike volt kihirdetve. Mikor a nő B.-Füredre megérkezett, a leveleket olvasva, csaknem elájult, másnap visszatért Bécsbe és nejévé lett Straffnak.

XIX. MIKOR A MEDVE KIJÖN A BARLANGJÁBÓL

    Gyertyaszentelőkor barlangjából kijön a medve, és ha kemény a tél, kint marad, mert tudja, hogy csakhamar jó idő lesz. Ilyen kemény tél volt a magyarra a vallásszabadság megbolygatása. Ekkor elhagyta a vén táblabíró is barlangját és ment küzdeni sikeresen. Nemsokára jöttek az országgyűlések és a lovag, ki már egészen belejött a politikába, a táblabíró mellett oly ádázul korteskedett, hogy a választás napján csak egy név hangzott, az öreg Garanvölgyi Ádámé.

                        Kapros József

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. 

Minő világnézet nyer kifejezést Vörösmarty Mihálynak „Gondolatok a könyvtárban” c. költeményében?

Vörösmarty lírájának alaphangja a komoly méltóság, a lét nagyérdekű kérdései felé forduló tekintet magasztosultsága. Ritkán röppen el lantjáról az enyelgésnek, a szeszélynek naiv vagy humoros hangja, mint „A kis leány bujában”, vagy a „Tót deák dalá”-ban, ritkán zengi szívének, szerelmének örömét, bánatát, mint az „Idához” írt dalában. Többnyire nagyszerű eszmék és érzelmek ihletik s rezegtetik meg lantjának húrjait. A honfiú bizalma csendül meg a „Szózat”-ban, törhetetlen reménye a „Jóslat”-ban, elkeseredése s haragja a nemzetietlen főrangúak ellen a „Úri hölgyhöz” és az „Elhagyatott anya” című költeményekben. A népek szabadságáért, egyenlőségéért, boldogságáért rajongó szív dobogása hallik a lengyel nemzet vesztét sirató ódákból, az „Élő szobor”, az „Elveszett ország”, az „Emberek” borongó soraiból. A világ folyását higgadtan kutató elméje, olykor költői alakba olvasztja tapasztalatait, megfigyeléseit, elmélkedéseit, szóval: életbolcsességét. Két költeményben rakta le azt. Az egyik a „Merengőhöz” írt ódája, melyről büszkén mondhatta a költő özvegye, Csajághy Laura, hogy szebb nászajándékot menyasszony nem kapott, a józan megelégedésnek, a szertelen vágyakról, elérhetetlen célokról való bölcs lemondásnak apotheosisa, a szűkebb körben forgó egyéni életnek jelöli ki feladatát, működésének terét s határait; a másik, a „Gondolatok a könyvtárban” című költeménye, föltünteti az egyénnek, mint a nemzet fiának, a népeknek, az emberi nemnek rendeltetését, az összességben elfoglalt helyét s szerepét, kifejti a tőlük megvalósulást követelő eszméket s megmutatja törekvésük eredményét. Amott, mint a meglett férfiú érett, kiforrott meggyőződése, oktatva, intve lépnek elénk a költő életelvei, emitt előttünk jegecedik ki világnézete az eszmék és gondolatok küzdelméből.

    Mi Vörösmarty világnézete?
    Könyvtárba lép. Körülötte magas polcokon összehalmozottan egymás mellett hevernek századok és ezredek szellemi kincsei, lezajlott koroknak, letűnt népeknek művei s tán egyedüli emlékei a mai kor alkotásai s tanulmányai mellett. De a költőnek a jelen, múlt s jövő birodalmain villámsebességgel átfutó tekintete, a távoleső képzeteket összefűző szelleme mélyebbre hatol s a könyvek keletkezését vizsgálja. Miből készültek e betűkkel sűrűn behintett lapok? Rongyokból, - „elhányt rongyok”-nak nézi az emberiség fáradozásainak legszebb, legbecsesebb gyümölcseit. Sötét eszméi tovább fűződnek. Mily megdöbbentő s kétségbeejtő az ellentét a könyvek anyag s tartalma között! Ez a gyermekkor ártatlan kedvteléseit, az eszményi szerelem tiszta örömeit festi – egy hitványul megejtett szűz öltözetén. Az ott a törvénykönyv, részrehajlatlan szigorával s méltányosságával, s lapjai valamikor lelkiismeretlen bírák, elvetemült lázadók s kegyetlen zsarnok tagjait fedték. A természet erők, a „számok és gépek titkai”, melyek a teremtés uraivá emelik az embert, a lélekölő testi munka nyomorult áldozatainak ruháján tárulnak föl előttünk.

„Az őrült ágyán bölcsfej álmodik;
A csillagászat egy vak koldusasszony
Czondráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből,
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság, aljas hitszegők
Gúnyáiból készült lapon regél.”

    E vérfagyasztó ellentét, e meghasonlás a komor valóval hiú, üres dologgá, hazugsággá változtatja azt, amire legbüszkébbek vagyunk, szellemi életünk fejlettségét és gazdagságát, merő hazugsággá aljasítja legszentebb érzelmeinket. Hazugság, tettetés mételyezi meg életünket minden téren.

„Irtózatos hazugság mindenütt!”

    Gondolataink láncolata újabb eszméket idéz fel. E szellemi kincseknek feladata és célja foglalkoztatja a költőt. Mit érnek e könyvek s mi hasznot hajtottak? Kizárólagos birtokát alkotják néhány ezernek, kiknek a sors kegyéből kiváltságos helyzet jutott osztályrészül, s a kik e szellemi életben lelik legtisztább örömüket, s lelhetnék a földi üdvöt, ha gyarlóságukat tökéletesség váltaná fel, ha

„… istenésszel, angyalérzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

    De szabad-e egyáltalán az élet nagyszerű kérdéseitől elfordultan, ezeknek az állítólagos kincseknek önfeledt szemléletébe, mohó élvezetébe merülnünk? Jogunkban áll-e, hogy

„… léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot.
Az isten napját, nemzet életét?”

    A tudomány rendeltetésének kérdése ez, mely első csírázása óta gondolkodóba ejtette a legnagyobb szellemeket, s melyre már Bacon a tudománynak és a gyakorlati élet követeléseinek összeegyeztetésével válaszolt. Szabad s illő-e, hogy hatalmas tehetséggel megáldott emberek holmi kicsinyes feladatok megoldására tékozolják egész életüket, roppant tevékenységüket? Jogos dolog-e, hogy a fény mivoltát, a homerosi szövegkritika problémáit, a „Divina Comedia”, „Hamlet” vagy „Faust” szépségeit s rejtett igazságait, a nyelvek eredetét s rokonságát kutassák mélyrehatóan, hangyaszorgalommal, hogy széleskörű vizsgálódásaik eredményét vaskos kötetekbe foglalják, míg körülöttük származás és nyelv, vallás és műveltség, rang és vagyon, ezer meg ezer korlát és örvény választja el az embert embertársától, míg körülöttük, nyugodalmas szobájuk ablaka alatt sötéten hömpölyög az élet zúgó árja s vészteljesen háborog az elégedetlenek, az éhezők sok milliónyi hada? „Egyetemeink homályában”, mondja Macaulay, „egyetemi parkjaink hűvös árnyában gyülekeznek a jövőkor vandáljai, kik hivatva vannak arra, hogy majdan lerombolják társadalmunkat, műveltségünket, világrendszerünket.” És ezért ama kérdésre csakis rideg nemmel felelhet a költő. Szellemi haladásunk nem hozta magával az üdvös fejlődést egyéb téren is, nem járult hozzá az emberi nem boldogításához, nem enyhítette a mindenünnen felénk síró, száraz arcú nyomort; hisz látjuk:

„… a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajt a hír nemzetére.”

    Kiszélesül az embereket elkülönítő űr, magasabbra emelkedik a választófal, s a növekedő nyomor nyomában mindenütt ijesztő mérvben terjed s hódít a vakmerő bűn, a leplezetlen romlottság. Erkölcsi és társadalmi létünknek e „borzasztó salakja” beszennyezi elrútítja a szellemi fejlettségünk árasztotta dicsősége,t értéktelen, hasznavehetetlen lommá süllyeszti a könyveket, e szellemi életnek, amivel, oly nagyra vagyunk, eszközeit s mérföldköveit.
    Íme a legsötétebb, legsivárabb pessimismus! E szellemi kincseknek akár keletkezését, akár feladatát s becsét vizsgálja végső következésként ott áll hazug s haszontalan voltuknak lesújtó gondolata, az emberi élet hiúságának, semmiségének észbontó, vérlázító tudata. Keserű, gúnyos kacaj jelenik meg ajkán s a megvetés alakját öltő kétségbeesett fájdalma e kérdésben tör ki, melyben Schopenhauer komor bölcselete az emberiség tökéletlenségéről Rousseaunak a műveltséget, a tudományt kárhoztató ítéletével egyesül: „Milyen hát az emberi nem, melynek e rongyhalmaz, e lim-lom alkotja legnagyobb, legragyogóbb büszkeségét?”
    De a kétségtelen felelet megadásától végső következtetéseitől visszadöbben. Nem hisz, nem akar hinni gondolatainak helyességében, igazságában. Az nem lehet, hogy ama kimondhatatlan válasz megfeleljen a valóságnak! Érzi, hogy figyelmen kívül hagyott egy fontos tényezőt, s hogy így hézagossá vált okoskodása könnyen támadható s könnyen cáfolható meg; érzi, hogy a lelke egyensúlyát megzavaró indulat, az ész higgadt szavát elnémító érzelem helytelen irányba, tévútra terelte gondolatainak rendes, szabályszerű menetét. Mellőzte s el nem ismerte volt a nemes szándékot, mely a költőket és tudósokat műveik megalkotásában vezette, nem tekintette, nem méltatta volt az önzetlen lelkesedésnek földi tápláló anyagoktól ment tiszta lángját, mely szívükben lobogott, az emberiség szent ügyéért, haladásáért, fejlődéséért rajongó szeretetüket, bármily áldozatra kész buzgalmukat. E nagy elmék közül:

„Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a szív égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
irányt adjon, s erőt, vigasztalást!
Az el nem ismert érdem hősei…
Népboldogító eszmék virtanui.”

    Fáradozásukat, törekvésüket ugyan nem követte mindig s nem követi nyomon a siker. A viszonyok mostohasága okozza azt mindenekelőtt az emberi erőnek, az emberi életnek korlátolt volta. Akadnak elegen, kik lelkük merész szárnyalását, magasztos hevülését nem értik; sokan, „unt fejek és megkorhadt szívek, rossz szenvedélyek oktatói”, hitetlen gúnyolódásukkal vagy éretlen közömbösségükkel elvonják embertársaik tekintetét ama fenséges célokról s az emberek zöme, a tömeg, többnyire utánuk indul. Ebben,nemünk tagadhatatlan gyarlóságában rejlik az oka, hogy a lángelmék kijelölte pályán csak lépésről-lépésre törhetünk előre, hogy eszméik nem valósulnak meg teljesen, egész terjedelmükben. Fájdalom tölti el az érző ember szívét, valahányszor törekvéseik hiú, elégtelen voltáról meggyőződni kényszerül s ily „fájdalom” az, mely elfogulttá tette a költőt és a legsötétebb színekben láttatta vele a világot, fájdalom afölött, hogy az egyetlen országban,

„Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez: „ember!”, advák örökül -”,

hogy Franklin és Washington, a szabadság és egyenlőség honában, vadállatként bánnak a boldogtalan négerrel, mert azt, ki feketén született,

„… baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szijjal ostorozzák!”

    Azonban fájdalma csakhamar enyhül, mihelyt a múltra vet egy tekintetet. A nemes szándék, a haladásnak tiszta vágya megszámlálhatatlan ellenein mindig s mindenütt aratott diadalt s eleinte mint homályos ösztön, majd öntudatos törekvés alakjában az állat alacsony színvonaláról felvezetett, felemelt bennünket a fejlettség ama fokára, hol ma állunk. E nemes szándék, e buzgó fáradozás biztosítja a költőt, hogy ezentúl is haladni fogunk, hogy meg fognak valósulni azok az eszmék, melyek még eddig teljesedésbe nem mentek, s hogy el fogjuk érni a célt, melyet a szellem hősei az „ész napvilágának” sugárainál kitűztek.
    Íme a túlzott reménytelenségből s bizalmatlanságból fakad az emberiség sorsába, jövőjébe vetett remény s bizalom: a költő világnézetének alapja. E biztos alapon nyugodtan kezdheti meg az építést; saját elméjének ellenvetései,  kételyei elfogytak s a szüntelen cáfolás és bizonyítgatás lassító kötelessége alól felmentve, zavartalanul fejtheti ki gondolatait.
    „A föld és az ég fia” az ember. Szükségletei a földön kötik meg, de ha felszabadul az anyagi élet nyűgétől „lelke a szárny, mely ég felé viszen”, belátja s érezi, hogy ösztöneinek állatias kielégítésén kívül is vannak élvezetei s örömei. Lényének e kétoldalúságából folyik kettős rendeltetése, hivatása.

„Mi dolgunk a világon? Küzdeni.”

    Határozott megszólalása amannak a századok óta gyakran határozatlanul jelentkező eszmének, melynek általános érvényesülését a természeten, az élőlények fejlődésében, egy évtizeddel utóbb* (* Vörösmarty költeménye 1857-ben keletkezett.) mutatta ki századunk egyik legkiválóbb szelleme, Darwin, s amely,mint a létért való küzdelem eszméje korunk világfelfogásává vált; de a reménnyel, bizalommal eltelt költő idealismusától eszményibb színezetet nyer, mint a nagy tudós hívei s követői közül akárkinél. Az embernek, igaz,  küzdenie kell embertársaival, hogy kielégítse ösztöneit, hogy fenntartsa s biztosítsa életét; de – más ellenséggel szemben s más fegyverekkel ugyan – síkra kell szállania egyéb, magasztosabb célokért is, lelki vágyaiért, „erőnk szerint a legnemesbekért”. A cél:

„A nyers fajokba tisztább érzeményt,
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy egymást végre szivben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet!”

    Le kell rontanunk az emberi család millióit elkülönítő ezer meg ezer választófalat, át kell hidalnunk a közöttünk tátongó ezer meg ezer űrt. Ember közeledjék az emberhez; az irigy féltékenységet, a gyűlöletet elnéző türelem váltsa fel egymás gyengéi iránt, kölcsönös becsülése egymás érdemeinek; rajongó lelkesedés a jó, szép s nemesért töltse be szíveiket s egyesítse őket áldásos törekvésben! Bölcs törvények uralma, az igazi szabadság tartsa össze s boldogítsa az emberi társadalmat.

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam,
Testvéreim vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők meg védnek engem.”

    Ezt a célt tűzte ki sok ábrándos elme Platontól Moore Tamásig, kiknek merész röptű terveit agyrémeknek bélyegezte a kételkedés és keresztül vihetetlennek állított a rideg tudós. De a költő rendületlenül hisz megvalósulásokban, mert ismeri a cél felé vezető utat, a szakadatlan művelődést, a szellemi élet fejlettségét, virágzását. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy a műveltség növekedése s terjedése derekabbá, jobbá s boldogabbá teszi az embert a különálló egyént s a sok millió alkotta nemzetet egyaránt.  A múlt legnemesebb, legkiválóbb férfiaiban is többnyire hiába keressük azt a fennkölt gondolkodást, azokat az erkölcsi elveket, melyeket ma a politikai és társadalmi életben mindenkitől megkövetelünk. „Ki saját korát”, mondja Macaulay nagy történeti művének bevezetésében és e gondolatot ismételten fejti ki essayiban, „ki saját korát a csupán képzeletében létező aranykorral hasonlítja össze, az beszélhet elfajulásról és hanyatlásról; de aki kellőleg ismeri a múltat, alig hajlik a jelennek komor vagy elkeseredett felfogására.” Az emberiség rendeltetése, legszentebb érdekei ekképp a szellemi élet vezéreinek, a művészek, költők s tudósok kezébe vannak letéve, s

„Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

    Bármilyen jelennek tartsuk is alkotásaikat, bármily kicsinyesnek kutatásaik tárgyát, műveikkel s vizsgálódásaikkal hozzájárultak a szellemi élet gazdagításához, s ha alkotásaik gyakorlati becse csekély is, vagy éppen semmi, nevezetes szolgálatot teljesítettek az emberiség ügyének. Ha fáradozásaik jogosultságának kérdésére sötét gondolataitól elfogultan előbb nemmel válaszolt is a költő, mert csakis buzdíthat és lelkesíthet:

„Rakjuk le hangyaszorgalommal,
A mit agyunk az ihlet óráiban teremt!”

    Minden vizsgálódás egy-egy pontot, egy-egy mozzanatot derít ki, talán csak csekélykörű, csekély fontosságú igazságot, de az egymás mellé helyezett apró igazságok megmérhetetlen halmazából végül a nagyszerű, az egyetemes igazság bontakozik ki a mindenségnek és legnagyobb titkának, az embernek megismerésre, amennyiben a tudás végső kérdéseinek megoldása gyarló elménknek megadatott. Ez feladatunk, és az égi gyönyör melynek részesévé tesz a megismerés, s örök, el nem múló dicsőség, mely azt a jövőben követi, legszebb, legédesebb jutalmunk. A népeknek a létért folytatott óriási küzdelmében nemzetek tűnnek fel, nemetek tűnnek le.

„… míg a föld ki nem hal,
s meg nem kövülnek élő fiai”,

helyüket mások foglalják el, hatalmuk másokra száll: leomlott a pharaók trónja, barbár hordák uralma alá került Hellas és a világbíró Róma, de örökké fenntartja nevüket s emléküket az, amivel az emberiség művelődését, haladását, végső céljainak elérését segítették elő!
    Ez Vörösmarty Mihály világnézete:  az emberiség tökéletesedésében bízó idealizmus, melynek derült sugarai elöntik majdnem minden ódáját s sok évi elborulás után a költő hattyúdalának, „A vén cigány”-nak zárósoraiban csillannak fel újra.    
    Végső következtetése: mindenkinek kötelessége mint embernek és mint nemzete hű fiának egyaránt, hogy ama nagy munkában részt vegyen. E gondolattól saját nemzetére, szeretett hazájára tér át a költő, ki eddig az emberi nem összességét tartotta szem előtt.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”

    Szavaiból Széchenyi István lelkesült óhaja hallik: „Tartsunk meg az emberiségnek egy nemzetet!” Rázzuk fel a magyart tespedéséből, süllyedéséből!

„Mit  a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán
Adjuk meg a hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt!”
(Jóslat.)

    Emeljük a Nyugat előrehaladott, művelt nemzetei közé, hogy diadal s dicsőség kövesse küzdelmét a „szellemek nagy s tiszta harcában.”
    Vörösmarty kora, egy emberöltő, nem fejezhette be a századoknak szóló művet. A mi feladatunk, hogy a dicsőn megindított művet folytassuk és megszilárdítsuk, mert a szellemi élet, a művelődés sehol sem forrott annyira eggyé a nemzeti lét ügyével, mint nálunk, kik – kis nép létünkre – a hazánk területén lakó nemzetiségekkel szemben csakis műveltségünk nagyobb fokával, szellemi életünk fejlettségével biztosíthatjuk politikai és társalmi fensőbbségünket. Munka s tanulmány legyen a mi jelszavunk, hogy majdan elmondhassuk:

„… térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! Áldomásidat,
Ez jó mulatás, férfimunka volt!”

                                    Schiller Bódog

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. máj. 19., 26., jún. 2.