Talpas Laczi Pista jól megtermett legény;
Más hibája nincsen, csakhogy igen szegény.
De hogy kitöltötte a katonaságot,
S feleségül vette, kire régen vágyott:
Így a szegénységet megosztották ketten;
Nyomorúság járma könnyebb is lett menten.
Nem fogott ki a baj a derék menyecskén;
Szorgalmas munkával megéltek kettecskén.
Amikor a soruk fordult volna jóra,
Rászállt a házukra kerepelő gólya.
Talpas Laczi Pista vakarta a fejét:
„Várhatott volna még a rívó kis cseléd!”
Lám, most ágyba került bajával az asszony;
Nincsen, aki főzzön, nincs, aki dagasszon.”
Fejszével a nagy gond a szívének támadt:
Hogy tart el ezután két kezével hármat?
Laczi Pista dolgát meghányta, vetette:
„A munkának úgy sincs itten becsülete,
Nagy Amérikába, hát én is elmegyek;
Aranyból, ezüstből vannak ott a hegyek.”
Lelkét a menyecske csaknem kibeszélte,
Szerelmetes szóval marasztotta, kérte:
„Az álmodott sok kincs ne fogjon ki kenden,
Szerelmes szívemmel ne hagyjon itt engem!”
Nagyot rántott Laczi itt a nadrág-szíjon,
Legény legyen talpán, ki vele megbírjon.
Ember létére csak nem éri a szégyen,
Hogy meginduljon tán egy fejércseléden.
Nem is hagyta magát, de készült az útra;
Kérlelni az asszony végre is megunta.
Laczi Pista elment, s ottmaradt az asszony,
Hogy fiatal szívvel egyedül virrasszon.
Régen elment Laczi, az asszony csak várta,
Múltak az esztendők, de nem jött a párja.
Mint a nyíló virág esőtelen nyárban,
Csak epedt, csak tikkadt az asszony magában.
Egyik nyári napon a föld szinte égett,
Marokszedője volt éppen egy legénynek;
Hogy a nap sugara őket úgy ne vágja,
Leültek pihenni kereszt árnyékába.
hogy dolgát nem győzte az asszonyka, szegény:
Később be-benézett hozzá az a legény.
Végre Laczihoz is elért a hír szárnya,
Mintha a kertjében néha kutya járna.
Először nem hitte, másodszor elnyelte,
De hogy tovább tartott, hát megelégelte.
Szíve nagy dühében szinte szikrát szórva,
Hamarosan készült, s felült a hajóra.
Nem írt, nem is üzent, de csak otthon termett,
S ahogy benyitott, hát ott játszott klét gyermek:
A nagyobbik fiú, másik csúszó lányka.
Lángba borult Laczi, amikor ezt látta.
Elsápadt az asszony nagy ijedelmében;
Nem tudta: hallgasson, vagy inkább beszéljen.
Megszólalt az ember: „Hát így vagyunk itten?
Ennyire botlottál? Ezt már rég se hittem!”
Elpirult az asszony a szemrehányásra,
S kötényét kapta föl, hogy ura ne lássa.
Nagy hallgatás után megszólalt az asszony,
S hogy a tagadásból nem lett volna haszon,
Vérének hibáját beismerte szépen:
„Isten látja lelkem, megbántam a vétkem.
Hívogattam haza, de kend csak nem tért meg.
Parancsolni tovább nem tudtam a vérnek.”
„Csak kendet szeretem, azt abból is látja,
Hogy egészen kendre hasonlít a lányka.”
Talpas Laczi Pistát tüzelte a méreg,
Hogy a csalfa asszonyt ott nyomban ölné meg.
Körül is nézett, de nem látott egyebet,
Mint a pitvar végén egy darab kötelet.
Fogta a kötelet izmos jobb kezébe,
S a sikongó asszonyt végigverte véle.
Miután az asszonyt véges-végig verte,
Megnyugodott kissé vérre szomjas lelke.
Sarkon fordult és ment a falu-házára:
„Bíró uram, itt van az orvosság ára.
Megvertem az asszonyt, még pediglen nagyon,
Hát fájdalom-pénznek ezt itt nekihagyom.”
Kétszáz pengőt nyomott a bíró markába,
S visszaindult rögtön nagy Amerikába.
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
