2018. aug. 13.

Soós Lajos (1856-1902): Szabadsajtó




… Elhagyád a börtönt, - lehullott a békó,
Rozsda marta régen.
Fenn, magasba szárnyalsz, mint a bérczlakó sas
A mérhetetlen égen.
Tengerekre csapsz le, hol a bősz hullámok
Milliója habzik!
Majd – a fellegeknek vadonába szállsz, hol
A villám fogamzik.

Szabad vagy,- De hajh! míg a rozsdás kilincset
Letéphették rólad,
Hány kebel szakadt meg…! Hányszor villant véres
Bárdja a – bakónak - -
Titánok küzdének, félistenek vére
Festé meg a lánczot.
Végre repülhettél! a szárnyadon a napnak
Pazar fénye játszott.

Öröm köny ragyogott egy nemzet szemében
Látva tündér arczod.
Amidőn megfutad a – szabadság kürtjét
Buzditván ah arczot…
Győzelemre vittél! szétűzve egünkről
A setétlő borut:
Karodban a – jognak lángzó pallosával
Küzdve mint egy Cherub!

S már-már fenn ragyogott Kárpát büszke ormán
A diadal napja:
És ekkor – a zászlót árulás és ármány
Kezedből kikapja.
Közelge a révpart – hajh de villám sujt le
A küzdő hajóra!
„Tizenhárom” halálfej lőn rá festve a
Tépett lobogóra…

- félre setét képek, - félre gyászos emlék,
S hogy mi történt aztán…?
Homlokod halotti myrtus köritté; nem
Győzelmi borostyán!
Átfödé kebledet, romboló dühében
A zsarnok kény gyilka;
Mely véres betűkkel a – magyar név mellé
„Volt” – és „Nincs” – felirta.

S kifáradt a hóhér, megdöbbent Heródes
Látva szörnyű tettét.
- Könyével füröszté a „bitót” a nép,mint
„Megváltók” keresztjét.
Eltemetve hittek, hazám! mély sirodban
Gondosan lezárva:
De  csak „tetsz halál” volt! hogy ébredj ismét a
Kor intő szavára.

- S a fáradt oroszlán uj életre ébred.
Sebei – gyógyultak.
A „feledés” fátylát boritja, eltorzult
Arczára a – multnak.
Ha egy fájóbb emlék, szive mély redőin
Olykor fel-feltámad:
Elaltatja ismét, elsimitja szépen
Ujra a – „bocsánat”.

Feledett e nemzet! tán többet mint kéne…
Úgy indult meg utján.
Keblében a „hittel” – ennyi küzdés után
Szebb jövőre jut tán (?!)
Kézben pálma ággal, - pihenőre téve
Azt az ősi kardot –
Melynek szent aczélán majd egy ezred évnek
Vihara kavargott.

Élsz még nemzetem! Óh nem tudott megtörni
Kelet, nyugot, észak.
Nyilt csatába jött bár, vagy orozva sujtott.
A bünös erőszak,
A csapást kiálltad. – Hajh! de midőn mostan
Saját tennem véred
Támadja meg fekély, - ettől mentsen isten –
Ez – öl, mint a – méreg.

Megromlott a légkör, - karöltve sétál a
Hitszegés, - gyalázat.
A beteg anyára – saját gyermekei
Gyujtják rá a házat.
Fertőzve az erkölcs,- bűn a bánt tetőzi
Nincs igazság, törvény…
S egyre szelesebben kavarog, büszködten
E pokoli örvény.

De még ég a fáklya a „sajtó” kezében
Mely az éjben – fényt ad.
Melynek világánál felragyog a hősök
Phalánxa, s a – vérpad.
Ezt akarják most „ők” kioltani végképp!
Mert e fénylő szikra:
Bosszantja, sérti a vakondok csoportot,
De álljunk a síkra!

Ezt akarják most „ők” lehúzni a – sárba
Eltépni a szárnyat;
Melyre talizmánul, a – „Névtelen hősök”
Drága vére száradt:
Verik már a békót, - Óh! hazám nem hallod?
Azt a szörnyű hangot,
Melyet a – pokolnak setét műhelyéből
Adnak e bitangok.

Ébredj álmaidból! Istenverte nemzet
Fel, gyorsan a – tettre!
Tekints a vihardult „hármas Golgothára”
A kettős keresztre:
Kong a vész harangja, - legszentebb jogodra
Sáros lábbal lépnek:
Vedd fel azt a zászlót – fúvd meg azt a kürtöt
S égjen a szövétnek!

Forrás: Veszprémi független hírlap  1. évf. 6. sz. Veszprém, 1881. nov 5. szombat


Magyar Gyula: Az én szegény druszámról



(Ajánlva a legszebb lánynak.)

Miért virul a rózsa, ha egykor elhervad, miért zeng a fülemile édesen, búsan, ha egykor úgyis meghasad a szíve szegénynek?...

Miért kel fel a nap, ha egykor lenyugszik, és miért ragyog a csillag, ha egykor úgyis lehull?...

Minden múlandó: élet, boldogság, csak egy van örökös, egy van halhatatlan, és ez te vagy, édes méreg, ölő gyötrelem: szerelem!...

Miért is vagy te ezen a világon? Azért, hogy boldogságot teremts, melyet azután szétrombolsz? Azért, hogy pírt varázsolj a lánynak s az ifjúnak arcára, amelyet azután ellopsz és adsz helyette szép, fehér színt, haloványat: a halál színét?!...

Óh, én láttalak téged, te varázsos istenség, te vészes hatalom! Óh,én láttalak ezer és ezer változatban!

Láttalak, mikor ott voltál az ifjúnál, aki nagyravágyó volt, kinek szívéből kiűzted a nagyravágyást, hogy helyébe tehessed édes töviseidet, édes ábrándjaidat?

Láttalak a bölcsőnél, láttalak a sírnál; láttalak szeretve, tisztelve és láttalak megvetve, gyűlölve!

És amikor láttam azt, hogy milyen dicsővé tudsz alkotni egy embert, akkor megszerettelek… És amikor ismét láttam, hogyan tudod elsüllyeszteni azt ma, kit  tegnap glóriával öveztél, akkor meggyűlöltelek. Most szeretlek és gyűlöllek, féle tőled…

Pedig nem szoktam félni semmitől.

De hát te hatalmas vagy, te mindenható vagy, te tudsz félelmet is teremteni…

Én sem féltem tőled, kigúnyoltalak, kikacagtalak, akkor azután elvezettél engem az én druszám koporsójához…

*

Szép leány volt, kimondhatatlanul szép volt!

Az a két, szép szeme, azok az aranyszínű, selyempuha fürtjei, az a bódító tekintet és az a hófehér, madonnaarc, azután meg az a szobornak való arányos termet.

Emberi szem még nem látott szebbet, kápráztatóbbat. Aki csak ránézett, meg volt igézve, bűvölve, aki belenézett azokba a szép szemekbe, akire ráesett az a lélekrázó tekintet, annak jobb lett volna soha nem születni erre a bolond világra.

Futott utána apraja, nagyja; örege, ifja, mintha csak valami csodás, bűvös tündér lett volna…

Hiszen az is volt…

Volt nekem egy igen jó barátom, úgy szerettem szegényt, mint önmagát, druszám volt az, isten nyugosztalja.

Igen jóravaló fiúnak, víg cimborának tartották a többiek, csak egy hibája volt szegénynek: kicsapott diák volt! Ez az én druszám egyszer bele talált nézni azokba a sötét tekintetű, villámos sugárú szemekbe, azok meg visszanéztek rá sötéten, bódítón…

Azóta ez a gyerek meg volt babonázva, nem volt sem éjjele, sem nappala.

Azelőtt, ha eljött hozzám, félnapig is ott volt nálam, s elbeszélgettünk sok semmiről, sok hiábavalóságról…

És most? Most még túrós haluskával sem – nagyon kedves étele volt – lehetett volna két percnél tovább marasztalni.

Egyszer kérdőre vontam a fiút, mi baja?

- Hát nem tudod?

- Hogy tudhatnám?

- Hát druszám, szerelmes vagyok a város legszebb leányába.

- A Mariskába?

- Igenis.

- No, édes druszám, mikor téged kicsaptak, akkor az a te hétszer sovány latintanárod azt mondta, hogy elvesztél; az hazudott, de most én mondom ugyanazt és én igazat mondok.

Hogyan kikacagott engem azért ez a gyerek, még a könnyei is hullottak nevettében.

Szegény, ha tudta volna!...

Sárffy Elek: Barátomnak



- Magyar Gyula urnak ajánlva –

I.
Koronát is tettek a fejedre,
Koronát is adtanak neked,
Az igazat mondá meg beszéded,
S a fejedre koronát tevének:
Tövis koronától vérzik a fejed!

II.
Mondd ki bátran, a mi ajkadon van,
A hizelgő szót mindig kerüld,
Mondd ki bátran, a mit szived érez,
Bár szavadra szerencséd ledül.
Látja Isten azt a fellegek közt,
Hogy tenéked vagyon igazad,
És ha majd az emberek gyülölnek,
Ő előtte kedves lesz szavad.

Forrás: Veszprémi független hírlap  1. évf. 5. sz. Veszprém, 1881. okt. 29. szombat

André Gyuláné: Az anya


Pietro Annigoni rajza
  
Rövid téli napokon, midőn szállongott künn a hó és a hosszú téli estéken, ha a vihar végigdobolt jeges ujjaival az ablaküvegeken, azok a hosszú, finom, fehér kezek egyforma szorgalommal varrtak, hímeztek, kötöttek, horgoltak sok bájos, kedves, apró holmit.

Olyan boldog, édes nyugodtsággal, olyan angyali derűvel folyt az a munka, a habszerű, lenge fodrozatok, az ékes, csipkés, pókhálószerű főkötőcskék, ujjacskák, a finom hímzések ízléses rajzának kivitele, a sok szalag és pazarul alkalmazott rózsaszín selyem, mind-mind arról a nagy, mélységes, forró szeretetről tanúskodott, mellyel ez a szép, fiatal nő születendő gyermekét elhalmozni fogja.

Oh, hogy imádta előre! Ha szép lesz, rózsás, kékszemű, szöszke selymes fejecskével, vagy barna, komoly arcocska, mint az apáé; ha fiú, ha leány, neki mindegy, csakhogy az ő gyermeke lesz. Úgy az övé, mint senki és semmi e világon.

Szerethetni fogja mindazzal a féltő, túlzó, szenvedélyes gyöngédséggel, odaadással, önfeláldozással, melyet még nem tudott pazarolni senkire. Oly komoly és oly higgadt férje, nem az, akit kényeztetni lehessen, és hogy azt a forró, szenvedélyes szívet, mellyel ő bír, úgy kitárná előtte, ajkára csókolná és éreztetné vele lázas, őrült öleléssel, arra még most is szűzies. Talán nem is tudná tenni. Oly őszintén, igazi hűen, bensőleg szereti, büszke tehetségeire, és a rút, erős férfi, azért eszményi elfogása előtt széppé teszi a róla sugárzó szellem, - de a tavasz, az első virágzás, az első édes bűbájos álom, az első szerelem, neki már régen elmúlt. Elszállt, elmúlt, elhervadott, mielőtt megnevezni tudta a sejtelmes érdeklődést és rokonszenvet, mely valakihez vonta. Találkoztak a nagyvilágban és elváltak ismét, hogy soha-soha többé az életben ne keresztezhessék egymás utait, és anélkül, hogy kimondták volna egymásnak, mi dobogtatja úgy szíveiket.

Mindazt az álmot, rajongást, illúziót, tündérmesét, ami akkor félbemaradt, gyermeke jövőjének álmodásában fogja tovább szőni még fényesebb és hajráztatóbb színekkel, mind az övé lett volna. Büszke szeretetében azt képzeli, hogy minden édest és boldogítót, szerelmet, hírt, dicsőséget, szerencsét, szépséget, észt, vagyont, mindent kikérhet és kidacolhat az Istentől gyermeke számára.

Magyar Gyula: Az aradi rege



- Október 6-án –

I.
Tizenhárman voltak,
Mind oly deli szépek;
Reszketett az ellen,
Amig kardjuk fénylett.

Lelkesité őket
Magasztos, szent eszme,
- Istenem, hát miért lett
Árulás a veszte?

Ugy biztatták egymást:
Nincs mindennek vége;
Áll Buda és él még
Magyarország népe.

*

Tizenhárman voltak,
S meghasadt a hajnal;
Betakarták valamennyit
Hideg, nyirkos hanttal.

II.
Akasztófát készit,
Magasat, a német;
- Holdas estre olyan komor,
Olyan néma éj lett.

A vad parancs hangzik
Épen éjfél tájba –
- „Hejh „Világos”, be rémes éj
Sötétedett rája!

Derengett a hajnal,
Fölébredt a hóhér;
- Tizenhárom fakoporsót
Nincsen aki kisér!...

III.
Hogy nem ölt az átok
S csapott le a villám!...
Megfagyasztni a parancsszót
A vad zsarnok ajkán.

És az Isten mért nem
Nézett le a földre?
Mikor annyi ártatlannak
Bitón csüggött teste!?

Nem is volt tán akkor,
Tán nem is volt Isten;
Édes hazám, magyar hazám,
A ki rád tekintsen!...

IV.
Szomorú dalom szállj
Szelid szellőképen,
Szállj le sirhantjuknak
Kellő közelében;
Mond, hogy áll Buda még,
Él nép e hazába:
Jőni fog, ütni fog
A boszú órája,
Rémitő órája!!...

Forrás: Veszprémi független hírlap  1. évf. 2. sz. Veszprém, 1881. okt. 8. szombat

Hevesi József (1857-1929): A bikabíró



Soha életemben nem sajnáltam annyira, hogy festésszé nem tettem, mint mióta egy Fehérvárról Veszprémbe tett vargabetű folytán jó agy rossz sorsom Petyó bátyámmal hozott össze, a város tek. bírája, máskülönben pedig jóravaló, derék csizmadiamester.

Mily méltó volna őkelme egy festész ecsetjére!

Az esetlenségben Sollogub hőseit fölülmúló teste a „Betekints”-csárda egyik méternyi széles ablakfülkéjét teljesen betöltötte.

Arcán folyvást mosoly lebegett.

De milyen arc, s milyen mosoly ez!

Eszembe jutottak azok a tök- és dinnyehéjból készített, mosolygó emberfőt ábrázoló lampionok, - melyek gyertyával kivilágítva függesztetnek föl szüretkor a fákra. Ilyen csöndes buta mosoly lebeg rendesen a mákonyevők arcán is. Pufók orcái mögül, melyek úgy ragyognak, mintha hájjal volnának bekenve, kissé hegyes orra, két domb közé épített kápolna tornyaként magaslik elő. Kövér toka elől-hátul kiül gallérjára. Termetes hasa fölér egy-egy pesti kisebbrendű garzonszobával, s a rossz nyelvek azt állítják, hogy néhanapján több bor van benne, mint az alföld valamennyi korcsmájában, ami bizony kissé merész állítás. No de meg kell vallani, hogy Petyó bátyám nem közönséges hódolója a szőlő nedvének a torkának az ő teriméjén egy fiók egér könnyen lecsúszhatnék – szőlőmag számban.

Nagyobb állatoknak tudvalevőleg meg vannak az ő kicsinyes szokásai. Így pl. az elefántot gyermekdajkának is el szokták használni. Petyó bátyámnak szintén vagy egy ily szokása; ő t. i. rendkívüli nagy előszeretettel beszél magáról diminutivumban. A nemzet egyszerű kispolgárocskájának mondja magát, ki rámásból, szegesből alakult át csizmaziácskává.

De Petyó bácsi nemcsak Bacchusnak mély tisztelője, tud őkelme enni is. – És ezen művészetéről valódi csodákat regélnek. Azt mondják, hogy képes reggeltől estig rágószerszámjait foglalkoztatni, este aztán azzal a kérdéssel áll elő, mi lesz vacsorára? – Beszélik, hogy valami lakodalom alkalmával két sült malac, három kappan és néhány tucat fánk lelte feneketlen sírját az ő életpusztítójában. Vizet állítólag azért nem ivott reá, nehogy a baromfiak azt higgyék, hogy a kutya ette meg őket. – Evés közben rendesen meg szokta állítani eszének kerekeit s csak akkor hozza ezeket ismét működésbe, hogy ha a Moloch ki van elégítve s őkelme dikciózni akar. Mert hát tudni kell, hogy Petyó bácsi – kit termetének vaskossága, hangjának rémítő volta (ha beszélt, valamennyi pohár csengett, az ablakok reszkettek, rémítőbb hang volt ez az Eumenidák bősz dalánál), s végül telekbírói hivatala, a „bikabíró” címmel ruházták föl – nagy barátja a dikciózásnak. Oh, ez az ő legnagyobb szenvedélye! A városházánál, iparos gyűléseken, inter pocula, ő folyvást dikciózik, mégpedig órákig. Amily türelmetlen mások beszédjének végighallgatásában (ha más beszél, ő folyvást közbeszól: csak röviden! éljen! elég volt! éljen no! üríts már poharat! ne csaholj! akkor ugass, mikor huszítalak!) épp annyira követelte, hogy őt mások meghallgassák. Midőn ágoskodni kezd benne a dikció, feltápászkodik ülőhelyéről, büszkén végignéz hasán, letörli az izzadtságot homlokáról, diadalmas tekintetet vet a társaság minden tagjára, aztán lesütve szemeit lesi, ha elég figyelemmel hallgatják-e. – Végül egyet peder rövid bajuszán, kigombolja inggallérját, mintegy fölhúzva az elzáró zsilipet a rohanó szóár elől s megindul az áradat. De milyen termetes potykái e galimátyásoknak úsznak ez áradatban! – A békéscsabai vándorgyűlésen pl. hű sztenográfiai följegyzés után ezeket mondá:

Inczédi László (1855-1902): Erdőben




Borits be tölgyek árnya
Édes, titkos homálylyal,
Ringass szelid ábrándba
Busan siró madárdal.
Egy perczre hadd felejtem,
Mi bántja, tépi szivem,
A merengés enyhe karján
Hadd ringok el szeliden.

De jó is itt pihenni
A puha füre dőlve.
Illatot hajt arczomba
Az alkonyat szellője;
Nem ébren, még sem alva,
Bút, bajt, gondot feledni,
Csevegő madarakkal
Vigan versenyt csevegel.

Jobb, el se megyek innen
Ki a nyüzsgő világba,
Rég el van ott taposva
A költészet virága.
Vad hajsza a kenyérért,
Nincs többé semmi szent,
Meghalt az Isten az égben
S az ördög odalent.

A becsület csak árnykép,
A haza puszta szó már,
A gondolat se terjed
Túl a jelenvalónál;
A multat elfeledtük,
Más gondja a jövendő;
Élünk, mint a ki tudja,
Hogy élte már veszendő.

Sivár érzéstelenség,
Kufár vásári lárma,
Takard, takard el tőlem
Magányos erdő árnya!
S a zür, melyet szivemben
Magammal ide hoztam,
Simuljon lágy összhanggá
Édes, szelid dalomban.

Forrás: Veszprémi független hírlap  1. évf. 1. sz. Veszprém, 1881. okt. 1. szombat

Déry Gyula (1854-1919): Költői levél



- Kompolthy Tivadar barátomhoz –

„Az ifjuság virága hervadóba’!”…
Igy mondja egyik kedves uj dalod!
Nem vártam vóln’ e bús hangot valóba’
Szivemben fájó nyomokat hagyott!
Te, akinek mosoly derenge ajkán,
Ha olykor én búsan fejem lehajtám –
S ki elnevetted a gond fellegét,
Tied e csendes lemondó beszéd?!

Hisz elhiszem akadhat szenvedésed,
De ifjuságod ott van őrödül!
Örök gyönyörrel undorít az élet,
Nem baj, ha olykor bánatunk kerül!
Azért van adva a könnyelmü lélek,
Hogy meg ne törjenek a szenvedések –
S ha semmi vigaszunk s bánt ujra kin
Nevessünk a mult gyászos romjain!

Szenvedtem én is. Hány kihalt reménynyel
Lett még szegényebb vérező szivem!
Tudod, hiszen sok átvirrasztott éjjel
A bús csalodást elmondtan híven!
Most a világot pálya-vesztve bolygom
S bár szenvedek, de sorsom megmosolygom;
A boldogság s tünő remény felett,
Könyeztem egykor ugy is eleget!

Sok szenvedés után ez elvre jöttem!
Hisz a panaszból végre már elég.
De nem vonaglik lelkem megtörötten,
Csak a szerelmet elfeledte rég!
Bezárva minden ujabb érzelemnek,
Mint egy hideg bölcs némán elmerengek –
Nem örülök már s nem is könyezem!
Oh, nagyon csendes már az életem!

Tégy igy te is! A multat elfeledve,
Ne szeress többé s ne hidj senkinek!
S ha nem is jő meg lelked régi kedve,
Ujabb csapástól ujra nem remeg!
Lelkünkhöz, hogy ha senki sincs övezve,
A sors egyedül minket törhet össze –
S míg úgy a búra a szivünk kevés,
Igy tréfa lesz az összes szenvedés!
S ne mond te azt, hogy hervad ifjuságod,
Bár eddig éltél, szenvedél sokat!
Azért csak élvezdd ifjan a világot,
Ha lelked többé visszhangot sem ad,
S ha dalra kelsz: dalolj a boldogságról,
Napfényről ujra fakadó virágról…
Ne tudja senki, mit rejt a szived –
Emelve, büszkén hordhatod fejed!

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 3. sz. Veszprém, 1881. okt. 15. szombat