Thordai János (1597-1636): Psalmus CXL (1627)

Ments meg, Istenem, a gonosz emberektől,

Az erőszaktévő kegyetlen kezektől,

Szabadíts meg, uram, a gonosz fejektől,

És utánam rohant szörnyű árvizektől.

Szívökben felőlem mert gonoszt végeztek,

Ellenem mind egyik fegyverben öltöztek,

Az én kedves laktam földemből kiűztek,

Mind az viadalra karddal kezet fűztek.

Éles nyelvek olyan, mint a mérges kégyó,

Mind csak azt kiáltják reám, ami nem jó,

Ajakok alatt ül halálos skorpió,

És mérget nagy messze öntó áspiskégyó.

Oltalmazz meg, Uram, a vérszomjúzóktól,

Akik álnokságot mívelnek, azoktól,

Védelmezz, Úristen, bűnösök karjától,

És az istentelen fiaknak kardjoktól.

Azhol szoktam járni, vermet ott vájtanak,

Lábaimnak titkon sok urkot hántanak,

Az utakon hálót álnokul vontanak,

Kétfelől mellette akadályt ástanak.

Csak azon vannak, hogy szörnyű halált vesszek,

Halálommal rájok örömet eresszek,

Hogy holtom után hű szívet ne epesszek,

Uram, én Istenem, ne hagyd, hogy elvesszek.

Úristen, életem erős reménysége,

Te voltál mindenkor fejem díszessége,

Paisnál, sisaknál nagyobb erőssége,

Az hadban te voltál lelkem segítsége.

Ne engedd meg most is, hogy a kegyetlennek,

Kévánsága teljék az istentelennek,

Ne vidd elé tanácsát a hütötlennek,

Hogy halálán ne örüljön a szegénynek.

Azmit reám szántak, azt fordítsad rájok,

Az nékem tölt mérget vegye az ő szájok,

Sebes lánggal égő tűz eméssze fájok,

És maradjon pusztán minden háza tájok.

Azmely árkot ástak, essenek bé abba,

Elmerüljenek, mint a mély tenger habban,

A rágalmazó ne örvendjen a napban,

Hanem éjben lévén jusson rút halálban.

Elhittem, hogy az Úr a nyomorultaknak,

Felveszi ügyököt az ártatlanoknak,

Elromol hatalmok mind a gonoszoknak,

Nem láthatják hasznát semmi tanácsoknak.

Az igazak penig az Isten nevének

Dicséretet mondván szépen énekelnek,

Az Úr szeme előtt örökké örülnek;

Ez rendi az negyven és század éneknek.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 168-169. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Keserűi Dajka János (1580 körül-1633): Halotti vers Károlyi Zsuzsanna felett (1622)

Hideg havasokon,

Fenyves nagy erdőkön

Termett koporsó fája,

Ó, mely boldog vagy te,

Noha vagy fekete,

Ki lől ez test tartója,

Az Úr kedvesének,

Megszentelt hívének

Légy hű oltalmazója.

Veled az nagy Isten,

Csak vennéd eszedben,

Ű maga osztozott meg,

Mert nemesbik részét,

Mennyből adott lelkét,

Magának kívánta meg

Nemes gyenge testét,

Mint nagy drága kincsét

Rád bízván így szentelt meg.

Kegyes természetű,

Tiszta szent életű

Kívánatos Eszterünk,

Nemzetünk csillaga,

Urunk vidámsága,

Ó, szerelmes Asszonyunk,

Szegények reménye,

Árvák nevelője,

Mely nehéz tőled váltunk.

Ez szoros cellácska

Testednek hajléka,

Melyet szemünkkel látunk,

Tetemid oszlástól,

Csontaid bomlástól

Ója, míg feltámadunk,

Adja az szent Isten,

Az örök életben

Vidám orcával lássunk.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 166-167. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Prágai András (1590 körül-1636): Bethlen Gábor* (1621 körül)

Bethlen Gábor

Az magyar nemzetnek

S az köröszténységnek

Én vagyok Gedeona,

Sok fejedelmeknek

És minden rendeknek

Függ rám szem evilága,

Süvegemeléssel,

Tisztességes füllel

Jámbor nevemet hallja.

Astyáges régenten

Ágyában feküven

Illen álmot látott volt,

Hogy szép leányának,

Mándane asszonynak

Ágyékából szőlő nőtt,

Kinek szép árnyéka

Egész Ázsiára,

Messze földre elhatott.

Szívében félelmes

Astyáges álmátúl

Igenis megrettene,

Hogy leánya fiát,

Maga unokáját

Veszteni igyekezett,

Kit, lám, az nagy Isten

Jövendő üdőben

Királlyá helyheztetett.

Ha Cirus országát,

Királyi hatalmát

Szőlőlugos példázta,

Ki az nagy Perzsiát

Árnyékával béfogta,

Így születésemet

S nagy hercegségemet

Nem vak szerencse adta.

Dávidot az Isten

Nagy veszedelmekben

Kegyesen megtartotta,

Serény vitézséggel,

Okos bölcsességgel

Ott megajándékozta,

Izrael országát,

Saul koronáját,

Lám, végre néki adta.

Régi magyaroknak,

Jeles királyoknak

Én is nyomdokit nyomom,

Hunyadi Jánosnak,

Amaz nagy hadnagynak

Bátorságát én bírom,

És az Attilának

Kétélű pallosát

Oldalamon hordozom.

Egész napkeletnek,

Napnyugoti résznek

Félelmire én vagyok,

Az föld is megrendül,

Sok fül hírrel csendül,

Ha trombitát fújatok,

Sok diadalmakkal,

Szerencsés csatákkal

Kit megbizonyíthatok.

Ferdinánd császárnak,

Sokszámú hadának

Sokszor gátot csináltam,

Tompérnak, Buccónak,

Sok német uraknak

Holtokig hadakoztam,

Kiknek halálával

Az nagy iga alól

Nemzetemet föloldtam.

Az Hunyadi Mátyást,

Amaz magyar királyt

Az németek mint félték,

Az bécsi asszonyok

síró gyermekjeket

Mátyással ijesztgették,

Engem sem kívánnak,

Valakik karomnak

Erejét megismerték.

Emlékezetemre

S nagy dicséretemre

Ez lézen az jutalmam,

Hogy királyi székben,

Pozsonyi gyűlésben

Közvoxul választattam,

Melyre én magamat

Minden érdem alatt

Ugyan nem méltóztattam.

Elég vala nékem,

Hogy vala érdemem

Az magyar koronára,

Nem akartam venni,

Fejembe tétetni

Másnak gyalázatjára,

Csak tartsa határát,

Ám viselje gondját,

Nincsen bosszúságomra!

De az közigazság,

Hitbéli szabadság

Igen nagyok előttem,

Melynek oltalmára,

Bosszúállására

Magamat lekötöttem.

Ha ki ellenem jár,

Míg életem fönnáll,

Kardomat le nem teszem!

*) Részlet a Sebes agynak késő sisak című ciklusból)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 162-165. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Harmadik, befejező közlemény

III. A modern drámák kora (1869-1900)

Ibsen életének külső történetével, onnan kezdve, ahol elhagytuk, 1864-től máig, hamar készen vagyunk. Nem találkozunk változatosságban gazdag, befolyásukban döntő események mérföldköveivel. Mindössze annyi a feljegyezni való, hogy ekkor és ekkor változtatta a lakóhelyét, hogy vagyoni állapotában hosszú nélkülözések után végre beállott a fellendülés s azonkívül az az egy-két adat, amelyet életmódjáról, családjáról, művei sorsáról életírói s a maga jóvoltából ismerünk.

1864-1868. Rómában lakik, ekkor rövid müncheni időzés után Drezdában települ meg, 1875-ben visszatér Rómába, majd évtizeden túl Münchenben van, onnan Berlinbe költözik, végre 1891-ben hazamegy, Krisztiániában házat szerez s csak nyaralásra hagyja el a fővárost. Eleinte csaknem egészen költői évdíjára van utalva, de „Brand” óta kelendősek lesznek művei, különösen amióta a koppenhágai Gyldendal-cég veszi kezébe kiadásukat. Színházi tantiémejei is nőnek. Így e részt megszűnnek küzdelmei s gondosan neveltetheti Sigurd fiát.* (* Dr. Ibsen Sigurd a követségi pályán s irodalmilag is működött. Irodalomtörténeti előadásokat tartott az egyetemen s németre fordította a Bygmester Solness-t. Neje atyja egykori lelkes barátjának s későbbi elkeseredett ellenfelének Björnsonnal Bergliot nevű leánya. Most a Ringeren c. ultraradikális lapot szerkeszti Björnson szellemében.)

Az említett helyeken mindenütt egyforma, egyhangú, magába vonult életet folytatott és folytat. Rómában órák hosszat bolyongott a műemlékek között* (* Műérzékére jellemző, hogy sok pénzt költött egy kis, renaissance-festményekből álló gyűjteményre, amelyet mindenüvé magával vitt, bármily rövidre terjedt is időzítése.) a német városokban egyre óramű pontosságával jelent meg mindig a kávéházban újságot böngészni; odahaza, a tengerparti séták csábítják ki még akkor is, ha vihar járja, íróasztalától. Hét óra tájt kel, vagy két órát öltözködik, mert ekkor hányja-veti meg terveinek contourjait vagy részleteit. Kilenctől délig ír, majd nagyot sétál, ebéd után olvas, korai estebéd után korán fekszik, mert az éjjeli munkát, amelyet valamikor oly fontosnak tartott* (* ...”S ha egyszer valami nagyot teremtek, bizton az éjnek tette lesz”. /”Fénykerülő” c. költeménye/), valószínűleg szeme romlásával abbahagyta.

A tél a tervezés ideje, ami sokára nyúlik, mert csak kiforrott ideáról készíti el a vázlatot, nyáron fog a kidolgozáshoz, leírja első formájában, újra átgondolja 3-4 szobán át járkálva, kurta pipát szíva, s ha már egészen megbarátkozott személyeivel, gyökeresen átdolgozza művét s csak most tisztáztatja. Ily gondossággal mellett nem csoda, hogy 1864-1900. nem írt semmi mást és többet, mint 14 drámát s alig egy-két verset. Erős szervezetének s mértékletességének köszönhette, hogy ifjúi erőben a legújabb időkig csak hírből ismerte a betegséget s napjainkban 72 éves létére győztesen állott ki egy veszedelmes orbáncot. Külső kitüntetésekből, ünneplésből is kivette részét, különösen 1898-ban, amikor 70 éves lett.

Dr.Wildner Ödön: Ibsen Henrik – Második közlemény

II. A „Harczosok Helgelandon”-tól a „Császár és Galileus”-ig

Az 1858. évvel új korszak nyílik Ibsen életében. „Az ifjúság meséskönyve bezárult”; a házasság révébe evezett 30 éves férfiú nem álmodozik már, az élet küzdőterére lép újra. Ott az igazi helye. Visszatér Krisztiániába, mert bergeni szerződése letelt (Björnson váltja fel), s mint a „Norvég színház” instruktora kezdi meg a harcot egyelőre a nemzetiségért, a régi dán hagyományoknak hódoló „Krisztiánia Színház” ellen. Fegyvertársaival Botten-Hansennel, Björnsonnal és Richterrel, a későbbi miniszterrel eleinte az Aftenbladet-ben polemizál a dánbarátok ellen; a leghíresebb dán színészt, Wiehet megugrasztják; 1859-ben megalapítják a „Norvég társaság”-ot, színleg a düsseldorfi festőiskola ellen, de tényleg minden nemzetietlenség kiirtására. Ez a társaság – Ibsen az alelnöke – később politikaivá alakul; ekkor Ibsen nincs már benne, mert megcsömörlik minden egyletesditől, de a „nemzeti berzerkerek” győznek, a két színház összeolvad, s a norvég követelések jogaikhoz jutnak. A mi szabadideje marad mint dramaturgnak, azt víg és elmés társaságban Botten-Hansen, Vinje, Sars, Dae, Asbjörnsen, Welhaven baráti körében tölti. Megannyi név megörökítette magát a norvég irodalomtörténet lapjain. Emellett azonban a költő sem hallgatott el benne. Sőt ellenkezőleg. Oly érett műveket produkált ekkor, amelyek klasszikusoknak nevezhetők. Természetesen ezalatt nem szabad a hagyományokhoz való ragaszkodást értenünk, mert Ibsen újra dacosan új formát, új tartalmat keres.

Már a „Solhaugi ünnepség” előtt megfogan benne a „Harcosok Helgelandon” (Haerntaendene paa Helgeland, ném. „Nordische Heerfahrt”) eszméje. A Petersen által kiadott izlandi családi krónikákból „változó viszonyaikkal és jeleneteikkel férfi és férfi, nő és nő s általában ember és ember közt személyes, teljes, eleven élettartalom lehelete csapott meg, s ezekkel az egyénekként kidomborodó női és férfi személyekkel való együttélésből kisarjadzott gondolatomban a „H. H.” első nyers, ködös terv.”* (* A „Solhaugi ünnepség” előszavából) Az eszme azonban eltolódott; a komor darab helyett egyelőre nagyrészt intim személyes okokból, a derültebb „Solhaugi ünnepség” született meg, de ennek a Margitján is meglátszik, hogy ott borongott a költő képzeletében a későbbi darák sötét hősnőjének, Hjördis-nek képe.

Ez az új mű a leghatalmasabb, legerőteljesebb minden közt, amit addig írt: úgy korfestésre, a cselekmény szoros kapcsolására, a jellemek kidomborítására, a nyelv művészi szabatosságára, mint az alaptéma hangsúlyozására nézve.

Az irodalmi lakatosok vitája, hogy mennyi van a drámában a Wölsunga-, Nyals-, Egils-saga-ból átvéve, megint nem érdekel minket; érdekel a probléma: újra a férfi és nő viszonya, bár régmúlt időkből (a X. századból Erik Blodöxe kora), eltemetett világnézet szakából merül fel. A Saga félisteneiből emberek lesznek, akik könnyelműen elhibázzák életüket. Megint abból folyik a dráma, hogy nem a vegyrokonság megkívánta házasságok köttetnek.

A valkűri erejű és lelkű Hjördis (aki fekete csuklyás köpönyegében, dárdásan, boszorkány allure-jeivel úgy lép elénk, mint Stück valamely alakja) atyjának Jökul-nak Örmulf által történt meggyilkolását megbosszulandó, a legerősebbnek ígéri kezét. ezzel a vak esetnek szolgáltatja ki magát, bár már Sigurdot szereti. A próbatétet Sigurd viking király állja győztesen, de barátja a gyenge Gunnar nevében és színe alatt. Ehhez véreskü fűzi, s minthogy Gunnar előbb nyilatkozott, hogy Hjördis után vágyódik, Sigurd félreértette kötelességét, s azt is feláldozta, amit nem szabad, saját szerelmét; aztán keresztvizet vévén, lemondással még a hőstett hírét is átengedi amannak s maga megelégszik a lágyszívű Dagny-val. Ebből a hazugságból egy egész élet rejtett hazugsága csírázik kín burjánzik fel, s ontja mérgét, míg a darab folyamán felfedeződik és letarlódik. Hjördis rohan a katasztrófába és taszítja a többieket a végzetbe; eleinte mintegy tátum által hajtva – mert nem tudja a nagy csalást -, valójában pedig már akkor is csak vad, érzéki valkűrtermészetétől, Hedda Gabler-re emlékeztető hysterikus elkeseredettségtől űzetve, később aztán teljes öntudattal. Ez a daemoni alak gonoszságával visszataszító lenne, ha gonoszságának kifejlődését a költő oly páratlan művészettel nem motíválná; így értjük, hogy elpuskázott boldogságáért más boldogságának megsemmisítésében keres vigasztalást, s hatalmas alakja bukása után is elmosódatlan marad emlékezetünkben.

Közelebbi taglalásra nincs helyünk, de aki e mesterműről fogalmat akar szerezni, az olvassa és újraolvassa a II. felv. 1. jelenetét, és a III. felv. 6. jelenetét, amelyek az egésznek koronái, s amelyeken átrezg a modern drámák subtilis, ideges hangja.