Ibsen: A vadkacsa

I.         A norvég dráma

II.

a)                  A vadkacsa műfaja

b)                 Helyszínek

c)                  Szereplők

d)                 Cselekmény

e)                  Az alapprobléma

f)                  Mondanivaló

III.      Összegzés

A modern polgári dráma megújítója a norvég Henrik Ibsen. Az első polgári drámák könnyű színművek voltak, a polgári létről szóló drámában a mély tragikumot Ibsen jeleníti meg. Ő az első nagy drámaíró a realizmus korában, aki már műveiben motívumokat használ, ami későbbi darabjaiban vezérmotívumokká válnak.

A századforduló és az első világháború nemzedékei számára egyrészt a lelkesedés forrása, másrészt támadások céltáblája volt az ibseni életmű. Hogy hogyan is látta és ábrázolta a polgári létet az a drámaíró, akinek művészi hitvallása szerint írni annyit jelent, „mint törvényt ülni saját lelkünk felett?”

A kor polgári ízlését fejezte ki az ún. „jól megcsinált darab”: a társalgási drámák ügyes mesterfogásokkal teremtették meg a modernség látszatát. A cselekmény csakis arisztokrata vagy nagypolgári körökben játszódhatott, jelentéktelen témát vethetett fel. A szerkezet az ellenfelek ún. „sakkjátszmájára” épült, ki hogyan tud adott időben, adott helyzetben, előre megtervezett lépésekkel jól lépni. Jellemző volt a tudatos hatáselőkészítés, a csattanós felvonásvég, a nagyjelenet: a kiélezett helyzetből a megoldáshoz valamilyen meglepetésen át vezetett az út. Kedvelt figura volt a rezonőr, az író szócsöve. A társalgási dráma erénye a szellemes párbeszéd, ami jól leplezi az együgyű igénytelenséget, a felszínes emberábrázolást.

A vadkacsa egy ilyen tragikomédia, ahol a múltban megtörtént események determinálják a szereplők kapcsolatrendszerének változását, a tragikus történéseket. A mű nem válik tiszta tragédiává, mert az a főszereplő, aki megváltoztathatná életfelfogását, nem teszi ezt meg, Hjalmar ugyanúgy hazugságokban fog továbbra is élni. A mű fő motívuma az élethazugság leplezése és leleplezése.

A harc, a háború értelmezése Janus Pannonius és Balassi Bálint költeményeiben

I.

a)         Történelmi háttér

b)         Mátyás király udvara

II.

a)         Janus Pannonius

b)         Pannónia dicsérete

c)          Janus Pannonius nézetei a háborúról

d)         Mars istenhez békességért

e)          A három részre szakadt ország

f)           Balassi Bálint harcai

III.            Összegzés

Harcokkal teli korokban a háború morálja, a bátorság, a vitézség, az egyéni dicsőség, a hősi halál értéke vált általánossá. A 15. században az egyre súlyosabbá váló török támadások és a belső széthúzó erők veszélyeztették a magyar államot. Fennmaradása, sőt átmeneti megerősödése a Hunyadiaknak köszönhető.

A magyar reneszánsz kezdete az 1450-es évekre tehető, mikor királyi kancellária alakul Magyarországon. Mátyás elrendeli, hogy mindenről készüljön hivatalos okirat. Ez az írás egységesítését vonja maga után. Szakirányú képzések folynak Európa egyetemein (Padova, Bologna, Bécs, Krakkó), ahol a humanista kultúra már meghonosodott. Mátyás király udvarában talált otthonára a 15. századi humanizmus, de széles körű elterjedéséhez hiányoztak a feltételek: erős városi polgárság, fejlett városi életforma, kulturális központok. Magyarországra a firenzei reneszánsz hat legjobban. A mecenatúra a reneszánsz részévé válik, a főurak halhatatlanságra ágynak, ezért tehetséges fiatalokat taníttatnak. Janus Pannonius az első ilyen ígéretes ifjú, akit nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök Itáliában taníttatott, s 1458-ban kiművelt humanistaként tér haza. A latin nyelvű humanista irodalom az európai reneszánsz egyik legsajátosabb megnyilvánulása ezekben az években. Janus Pannonius alkatánál fogva nem karddal harcolt, hanem tudásával, a szó erkölcsi erejével a műveltség elterjedése érdekében. A hazai humanizmus gondolatvilágában a politikai kérdések és tettek szorosan összekapcsolódtak az újrafogalmazódó erkölcs problémáival, a tudományok és a meggyőző művészi beszéd kultúrájának ügyével, hiszen Magyarország a török hódítással szemben csak úgy védekezhetett hatásosan, ha szerves és értékes részévé tudott válni a nyugat-európai gazdasági és kulturális áramlásnak, és ebben a korban a döntések befolyásolásában elsődleges szerepük volt az érvek élőszóban vagy levélben történő művelt és találékony előadásának. Janus nagy mestere volt mindennek. Mátyás király kancelláriáján kapott feladatokat, fontos közéleti tisztségeket töltött be, és tudatosan vállalta a humanista udvari költő szerepét. Műveltségének és költészetének felértékelése nyilvánul meg a Pannónia dicsérete című epigrammában. E vers a középkorból öröklött lovagi értékrend mellett egy másfajta értékrendet is megfogalmaz, ahol a katonai dicsőségnél fontosabbnak bizonyul a szellemi dicsőség.

Az élet értéke Kosztolányi Dezső lírájában

I.

a)         Kosztolányi Dezső költői művészete

b)         Témái

II.

    a)         Halotti beszéd

    b)         Szeptemberi áhítat

III.               Összegzés

A Nyugat első nagy nemzedékének képviselője volt Kosztolányi Dezső, aki kortársai közül virtuóz eleganciájával tűnt ki. Elutasította a közéleti költészetet, a társadalmi hasznosság elvét, az elkötelezettséget. Az ő erkölcse a szépség volt. A szellem és az alkotás függetlenségét hirdette, a szépséget, az esztétikai megformáltságot hangoztatta. Esztétának vallotta magát, s valóban, a művészi magatartásától messze állt a misztikus, bölcseleti felfogás.

Kosztolányi a polgári életforma, a polgári gondolkodás, a 20. századi humanizmus egyik szószólója. Larája az 1930-as évekre elérte végső formáját, s egyre erősödött benne a közelgő elmúlás tudata is. Ez a gondolatkör nála azonban nem a haláltól való félelem, hanem az élet szépségeinek és örömeinek ecsetelésében jelentkezik.

Az emberi élet nagy titkai, végső kérdései mindenkor tárgyai voltak a költészetnek, s amíg lesz költészet, tárgyai is maradnak. Élet, halál, szerelem, az emberi test és lélek rejtelmei, a sors kifürkészhetetlen útjai mindig is olyan kérdések lesznek, amelyekre egy érzékeny lélek, egy költő mindig keresni fogja a választ, s ez határozza meg költészetének célját és értelmét. Költőink számára talán a legizgalmasabb titokkör az élet mulandósága, a halál elkerülhetetlen közeledése.

Mit jelent Kosztolányi számára a halál? Erre a kérdésre ő maga is megadta a választ: „Nekem az egyetlen mondanivalóm.” S valóban, talán senki nem írt irodalmunkban annyi halálverset, mint ő. Alkotásainak középpontjában a nemlét áll, de ő ettől az érzéstől nem fél, természetes dolognak tartja.

Kosztolányi az emberi lélek legmélyét kutatta. „Kutatásának” egyik fő gyönyörű művészi megfogalmazása az 1933-ban írt Halotti beszéd. A vers utal a legrégibb magyar nyelvemlékre, az 1200-as évek elején keletkezett Halotti Beszéd és Könyörgésre. Ez a Halotti beszéd papi búcsúztató és ima, ami a kor mély vallásosságát fejezi ki: a halott lelkét Isten kegyelmébe ajánlja. Kosztolányi verse más. Itt a tételmondat: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Ezt bizonyítja Kosztolányi erkölcsi, filozófiai és tudományos szinten is. Az ember legfőbb értéke megismételhetetlen egyedisége, így válik halálával pótolhatatlanná.

Tolsztoj: Háború és béke

I.

a)         Tolsztoj helye az orosz irodalomban

b)         A mű keletkezése

II.

a)                  A mű jelentősége

b)                 Szereplők – jellemek

c)                  Tolsztoj a nyelv mestere

III.

Összegzés

Lev Nyikolajevics Tolsztoj a világirodalom egyik legragyogóbb lángelméje, akit csak Homéroszhoz vagy Shakespeare-hoz szoktak hasonlítani, élete legnagyobb művét az 1860-as években írta. Akkor, amikor Oroszországot a nagy társadalmi fellendülés és a parasztkérdéssel kapcsolatos éles osztályharc jellemezte.

Művének középpontjában Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata felett aratott győzelem áll, amelynek megrajzolásával saját népéről szándékozott véleményt mondani.

Írásából árad a rousseau-i filozófia – a természetes ember eszményének szemlélete, az emberi értékek megbecsülése, az evangélium tisztelete.

A hatalmas mű eposzi levegőt áraszt, amelyben a társadalmi és magánéletből vett jelenetek mesterien tükrözik az ország atmoszféráját. Valósághű képet ad az orosz nép jelleméről és temperamentumáról, általában az orosz életről. Úgy válik a gigantikus mű a családi krónika finom szálain át történelmi regénnyé, hogy Tolsztoj az általa megalkotott személyek viselkedését a történelmi események előterébe állítva erkölcsrajzba ötvözi. Alkotásának címe is ezt az összeolvadást fejezi ki. A regényben helyet kap mindaz, amit Tolsztoj megismert és tapasztalt a katonaéletből, a moszkvai és pétervári előkelő szalonok világából éppúgy, mint a vidéki birtokosok és parasztok életéből.

A regényfolyam tizenöt év történetét öleli fel, 1805-től 1820-ig. Mintegy hatszáz szereplője van, közülük kétszázan történelmi személyiségek, számtalan életkép és húsz csatajelenet leírása található benne. Az egyetemes alkotású mű túllép a gondolkodás osztálykorlátain, nemzethatárain. Francia szereplői éppoly meggyőzőek, mint az oroszok, a közkatonát ugyanolyan hitelesen ábrázolja, mint a tábornokot.

Ady Endre szimbolizmusa szerelmi költészetében

I.

Ady Endre egyéni versalkotó művészete

II.

a)                  Léda alakja

b)                 Örök harc és nász

c)                  Lédával a bálban

d)                 Őrizem a szemed

III.

Összegzés

Ady költői forradalmát a szimbolizmus jegyében vitte végbe, jóllehet szimbolista verset viszonylag keveset írt. A szimbólumalkotás önmagában ugyanis még nem jelent szimbolizmust. Az Asszony és a Csók, a Pénz és az Átok jelentése Ady verseiben aligha okoz gondot többértelműségével. Szimbólummá válásuk alapja kizárólag az, hogy a költői én számára fontosak.

Ady Endre, mint minden ember, egyedi, utánozhatatlan és megismételhetetlen. Mindez verseire is vonatkozik. Művei nem hasonlíthatóak semmihez, és őt magát is nehéz lenne valamilyen skatulyába dugni.

Költészetét sokan támadták hazafiatlansággal, árulással, erkölcstelenséggel és érthetetlenséggel. Ez utóbbit szimbolizmusa miatt „vívta” ki.

Az ő életében, mint minden nagy költőében, jelen voltak az asszonyok és a szerelem. Az emberek életében az első asszony mindig az anya. Ettől a szeretettől eltérő érzés a fiatalkori bohém szerelem. Ennek következményét: a halálos vérbajt viselte egy életen át, s ez beárnyékolta egész életét.

Ezután lép be a költő életébe a szenvedély és az igazi nő, Diósy Ödönné Brüll Adél. Nevét Ady azonnal szimbolizálta, visszafelé olvasva Lédának nevezte el, verseiben is így szólítja, s kapcsolatuk is valahol azt jelképezi: mindig visszatérni hozzá.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

I.

Kosztolányik, a novellista

II.

a)                  Esti Kornél születése

b)                 Esti Kornél jellemzése

c)                  A villamosutazásról szóló fejezet elemzése

d)                 Az utolsó felolvasás című novella elemzése

III.

Összegzés

Az 1930-as években bontakozott ki Kosztolányi novellaíró művészete. Korábban is írt már rövidebb elbeszéléseket, de az átütő és maradandó sikert az 1933-as Esti Kornél című novelláskötete hozta meg számára.

Esti Kornél Kosztolányi számos novellájának főhőse. Két elbeszélésfüzér jelent meg Estiről: az Esti Kornél címmel önálló kötetként kiadott, 18 egységből álló mű 1933-ban, és a Tengerszem című kötetben helyet kapó, Esti Kornél kalandjai című 17 elbeszélést tartalmaz ciklus 1936-ban.

Hogy kicsoda Esti Kornél, az az első fejezetből derül ki. Kosztolányi másik énjét fedezhetjük fel benne, aki az író elfojtott vágyait testesíti meg. Barátságuk fiatalkorukra nyúlik vissza, amikor még elválaszthatatlan ellentétei voltak egymásnak. Esti Kornél sajátosan összetett jellem: egyszerre komisz, léha, szeleburdi, züllött és ugyanakkor a legnemesebb emberi érzések is ott rejtőznek benne. Tréfából bárkiben képes kárt tenni, de a szenvedők iránt részvétet táplál, s a bajban mindig segítségükre siet. Kosztolányi azt akarja megmutatni, hogy az élet apró dolgaiban is véghezvihetünk nemes cselekedeteket, s igazából ezek adják az élet értelmét, nem pedig a látszat dolgok, miként azt Esti Kornél énekében mondja: „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”. Tudjuk azt is, hogy csak fiatalkorukban voltak elválaszthatatlanok, majd mintegy tíz évre elfelejtették egymást. Amikor újra találkoztak, Esti Kornél továbbra is a kicsapongó, állandóan úton lévő, szabad agglegény, míg Kosztolányi, a narrátor, addigra már családos ember, aki beleszokott a konszolidált polgári életformába: már nem utazgat, nem rúg ki a hámból, hanem szorgalmasan dolgozik és családjával törődik. Valójában a XIX. és XX. századi írók egyik alapélményét dolgozza fel az író saját jellemének kettészakításában: művész és polgár ellentétét.

Juhász Gyula portréja versein keresztül

I.

A költői lélek

II.

a)                  Szeged és a költő – Tiszai csönd

b)                 Szerelem – Milyen volt...

c)                  Társadalom – Tápai lagzi

III.

Összegzés

„A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok” – vallotta önmagáról Juhász Gyula. Szeged költője Babits és Kosztolányi egyetemi tanulótársa, jó barátja volt. Olyan eszmények, mint az emberszeretet, a forradalmiság, a szerelem, a boldogságvágy és a szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette a költőt.

Juhász Gyula életrajza, életműve, költősorsa és költői műve szoros kapcsolatban áll, fedik, erősítik, magyarázzák egymást. Életrajzából adódóan mélabúra, bánatra hajlamos költő, s ez az alaphang határozza meg hangulati líráját. Hitt a szépségben, a művészetben, gyakori ihletforrásává vált a képzőművészet és az irodalom. Leggyakrabban innen meríti költészetének anyagát: Leonardo, Giotto, van Gogh, Gulácsy Lajos művészetéből. Verseinek zeneisége, bánatos dallama impresszionista költővé avatja. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája a szigorú szabályokhoz kötött szonett, melyből megközelítőleg háromszázat írt.

Lírájából teljesen hiányzik a cselekmény motívuma. Jellegzetesek tájkölteményei és szerelmes versei, amelyeket a szomorúság és tragikus életérzés hat át. A 20. századi lírában már nem a leírás a fontos, hanem a költő viszonya az emberhez, a tájhoz. Juhász Gyula világképe, hangulata, érzései, gondolatai „egyedien” jelennek meg, a tájélmény sejtelmes, riasztó látomást szuggerál, s a táj gyakran a nemzeti elmaradottság, a parlagiasság jelképévé sűrűsödik. Költészetére az impresszionizmus festőisége hat.

Juhász Gyula tájlírája bánatlíra. Szegedhez, Tápéhoz, a Tiszához kapcsolódnak ezek a versek, de nem a tájélmény valóságossága, hanem a belső metaforikus tájnak, a lelki-tájnak a kivetítődése a lényeg. A költő hangulatát vetíti ki a tájba, s ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá, olykor boldoggá, emberközelivé.

Verlaine, Paul (1844-1896): Érzelmes séta

Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Rimbaud, Arthur (1854-1871): Térzene

A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
korrekt virágzatú, szabatos bokru park,
az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
felhordja tökfejét minden csütörtök este.

Katonabanda áll a bokrok közepett,
csákója ring, ha dől a valcer a fagottból
elöl, körül nehány piperkőc feszeleg -
a közjegyző betűs fityegőire gondol.

Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,
dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,
reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

Pár nyugdíjas szatócs a fűzöld padokon,
míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
egy szerződést vitat, átszámit, összevon,
és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."

Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán,
pipáján édeleg - no persze szűzdohány!
Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

A gyep szegélyein vigyori lebzselők.
A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel
a szivaros baka szivén - egy csecsemőt
ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

- És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,
mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

Egy szót se szólok én, de szemem átmered:
nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,
törékeny derekuk csipkék között remeg,
a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipőt,
képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,
míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.

(Ford.: Kardos László)

Petőfi Sándor (1823-1849): A szerelem

A szerelem, a szerelem.

A szerelem sötét verem:

Bele estem, benne vagyok.

Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját.

De nem hallom a kolompját:

Rá-rá megy a zöld vetésre.

Hejh csak későn veszem észre.

Tele rakta édes anyám

Pogácsával a tarisznyám:

Elvesztettem szerencsésen.

Lesz módom az éhezésben.

Édes apám, édes anyám

Ne bízzatok most semmit rám.

Nézzétek el, ha hibázok –

Tudom is én, mit csinálok.

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Komócsy József (1836-1894): Jaj annak...

Jaj annak, akinek szívében

Nem volt, de soha szerelem;

Ki mint egy kitaszított vándor

Bolygott a rideg életen!

A sugárnak csak fényét látta,

De nem érezte melegét, -

Csak színét a nyíló rózsának

S nem szívta illatos lehét!

Én szenvedtem, sírtam, nevettem:

De áldlak téged istenem,

Mert a szerelem kínját, üdvét

Már éreztetted énvelem.

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Bartók Lajos (1851-1902): Ha gyarlóságból megbánt a lány...

Ha gyarlóságból megbánt a lány:

Kérleld meg! vele durván ne bánj!

A porszemért, mely szárnyára ült,

Gyöngéd zománcát le ne töröld!

Egy sóhajodból mindent megért

S alázatos lesz nagy lelkedért,

Csókkal borítja térded, kezed,

És életednél jobban szeret!

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Vajda János: Ki ura vagy a seregeknek...

Ki ura vagy a seregeknek,

Kit népek, országok rettegnek,

A szép szemek egy sugarától

Remegsz, a földön csúszol, mászol.

Nyögsz térdre esve, jársz négykézláb,

Nyom a fejedre csörgő sapkát,

Csinál belőled nagy bolondot,

És okosan, mert így vagy boldog.

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Ábrányi Emil: Száz évig, hogyha élnék...

Száz évig, hogyha élnék

S te itt volnál velem:

Nem fogyna el szívemből

Az édes szerelem.

Ha száz, sőt ezer évig

Járhatnék itt veled:

Csak a tavaszt érezném

S nem látnám a telet!

De lennék ifjú korban

Hervadt, mogorva, vén:

Örökre halni vágynám,

Ha nem volnál enyém!

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Rimay János (1570-1631)

Ha újkori költészetünk élén nem állna oly látványosan, oly váratlan csillogással Balassi Bálint, akkor bizonnyal Rimay Jánost mondanók a magyar reneszánsz legnagyobb magyar nyelvű költőjének. Nevét és költői egyéniségét elhomályosítja Balassi közelléte. Személy szerint is Balassi közelében nőtt fel. 

A nemes Rimay család familiárisként (azaz szolgálónemesként) élt a főúri Balassi nemzetség árnyékában. És Balassi Bálint fedezte fel a tizenkét esztendős Rimay János értelmességét, tehetségét és lelkes tanulóhajlandóságát. Maga mellé vette, lelkének nevelője lett; a serdülő ifjú afféle ifjú titkárként, majd egyre inkább bizalmas barátként élt a túl kalandos életű nagy költő mellett. Majd egész életében eltellett mesterének bámulatával.

Pedig emberi, művészi egyéniségük miben sem emlékeztet egymásra. Legföljebb a költészet és a műveltség feltétlen szeretetében osztoznak. De a féktelen Balassival szemben Rimay nemcsak szelíd és békülékeny, hanem mások ellentéteit is mindig elsimítani igyekvő embernek bizonyul. Ez a tulajdonsága teszi később igen alkalmas diplomatává. Nem szereti a Habsburgokat, de igyekszik békességet szerezni nemzete és uralkodója közt. Még a törökök iránt is a megbékélés híve. Ez teszi nagyon is indokolttá, hogy több ízben is ő legyen az erdélyi fejedelem konstantinápolyi követe. Lelkesen szolgálja Bocskait is, Bethlent is, később jó barátságban van I. Rákóczi Györggyel, de közben levelező jó viszonyban áll a protestánsok fő ellenfelével, Pázmány Péterrel is. Alsósztregovai kúriája a Balassi utáni magyar költészet otthona. Ha a gazda nem jár éppen hivatalos megbízatással Konstantinápolyban vagy Velencében, akkor szinte irányítója az egész magyar irodalomnak. Mindenki kedveli, mindenki józan bölcsnek tartja. Ő pedig hirdeti feledhetetlen mesterének, Balassi Bálintnak költői nagyságát, pompás latin levelekben írja meg úti élményeit, köztük a török szultáni udvar életét, írja gondosan cizellált verseit, neveli az ifjabb költőket, köztük unokaöccsét, Madách Gáspárt. Idővel tőle örökli a sztregovai otthont a Madách-nemzetség, amelynek majd kései leszármazottja lesz Az ember tragédiája költője.

Fontos történelmi és kultúrtörténeti jelenség a latin levélíró és a békülékeny politikai író is. De már a maga kora is mindenekelőtt a példaszerű költőt látta benne, aki a legméltóbb folytatója Balassinak.

Balassi Bálint (1554-1594)

Balassi Bálint nevét régebben Balassa Bálintnak mondták; voltak, akik úgy vélték hogy tulajdonképpen Balázsinak kell kimondani ezt a régi családnevet; ő maga különbözőképpen írta saját nevét; a híres família különböző tagjait is hol Balassiként, hol Balassaként említik a kortársak is, az utókor is. Lehetséges, hogy a kiejtés az idők folyamán módosult, de a család mindig ugyanaz volt: erőszakos önző, köpönyegforgató nagyurak egymásra következő nemzedékei. Okosak voltak, szerették a műveltséget, életüket kockáztatták a harácsolásért, várakat. birtokokat, asszonyokat gyűjtöttek, cseréltek, raboltak. Sajátos keveréke volt ez a család a középkori rablólovagnak és a reneszánsz kalandornak: jellegzetes képlet XVI. századunk vérgőzös történetében. A költő nagybátyja, a hírhedett Balassi Menyhárt a kor közismerten legjellemtelenebb embere volt, aki Ferdinánd és János királyok között, katolikusok és. protestánsok között rendszeresen folytatott árulásaival több vármegyényi birtokot szedett össze. Unokaöccse hazulról hozta a féktelenséget is, a műveltség szeretetét is: egész élete erőszakoskodások és szerelmi kalandok szakadatlan sorozata, miközben korának egyik legműveltebb férfia, kilenc nyelven ír, olvas, beszél; miközben áhítatosan vallásos, aki gyötrődve bánja bűneit, de eszében sincs bűneivel felhagyni. Híres táncos a mulatságokon, híres vitéz a csatatereken - és nemcsak híres költő, hanem olyan lángelme, aki költészetével egyenest a világszínvonal legmagasabb régióiba emelkedik. Ő az első mindenestül európai magyar költő: Ronsard kortársa, és semmivel sincs Ronsard mögött. Mintha a semmiből teremtette volna meg a színpompás magyar költészetet. S élt mindössze negyven évet: 1554-től 1594-ig, amikor Esztergom alatt, a török elleni csatában vitézi halállal lépett túl a földi életen, amelynek nemcsak élni tudta örömét és bánatát, hanem évszázadokat álló költői erővel ki is fejezte.

Kiss Jenő (1912-1995): Kurgán

Itt születtem – e dombok őrzik régholt ifjúságomat,

mint kurgánok

az elnémult vitéz

daliás karcsúságát.

Tejes fegyverzetemben nyugszom bennük én,

minden gyönyörű javaimmal.

Lábamnál nagylombú kutyáim

függesztik rám örökre szemüket.

Alattam vágyam paripája,

az ágaskodó, ideges,

gyorskörmű deres,

kicsit

hátrahőkölve és csótárosan.

Minden füttyöm, minden parittyám

itt van velem,

és minden könnyű, széptollú nyilam.

Ím, a pohár, amiből ittam,

ím, a veder, amiből itattam;

a késem, mellyel annyi szép husángot

metszettem volt a fiatal berekben;

simuló nyelű baltám,

mellyel szétzúztam azt, ami egybetermett.

Csillagaim

- gondos homlokba gyűjtve – körülöttem:

van még belőlük jócskán,

pedig őskedvű, nyári éjszakákon

tele marokkal szórtam

a koldus égnek.

És ím, egy rubin?

csupa tündöklő vér és csupa kín;

egy lányról téptem le – csókkal.

Ó, édes táj! Ó, nagycsöndű Mezőség!

Lám, itt születtem – s itt nyugszik belőlem,

mi szép volt.

Húsz éve? Ezer éve?

Ívükbe zárják titkukat a dombok.

Hallgat az égbolt.

Rég volt.

(Forrás: A végtelen mondat – Versek a szülőföldről 47-48. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)