Kinyitottam
a szemem s rám dűlt a csúnya vértől csepegő domb, szemem lezártam, nehogy belém
essen… nem akartam látni, elég volt a vérből, a varjakból, a döbbenésből, a jajból,
az előréből, az esésből, a hörgésből. Szeretném, ha halál lenne a
feltámadásból, ha nem látnám legyőzött, hűtlen földemet, a meghalt magyarok
üvegszemét, ne látnám, ne hallanám az őrjöngő, vigadó idegeneket.
A
lelkem meghalt, testem feltámadt, egy pisze, szakállas orvos mormogott idegen
szavakat felettem, tán lelkemet temette, tán a cirkum-dedérumot mondta… zsivajt
(él)… nevetett; ránéztem s a kegyetlen életfoldozó ijedten ment tovább.
A
fekete kaftános cserkészek, mint kopott denevérek csatangoltak körülöttem apró
lovaikon, ismerős völgyben ismeretlen emberek táncoltak, idegen dalt szólt a
harmonika.
Utálni
kezdtem a világot, gyűlöltem a természetet, megvetettem, átkoztam a földet,
bámultam, csodáltam, sajnáltam szívemig, megszerettem a megtépázott, rongyos,
piszkos, mocskos embereket.
A
győztes szemtelen üti, rúgja, marja; a sáros, véres vitéz nagylelkűen tűri és
megmarad magyarnak, míg a hencegő büszke óriáshegy, a lepetyegő kétszínű mély
völgy, a sűrű hazug erdő egy szóra behódoltak, csakhogy nyugodtan maradjanak s
önzésükben a darab Magyarországból darab Oroszország lett egy perc alatt. De
nem úgy az emberek… az ember hű maradt magához, küzdött, szenvedett, éhezett s
mivel magyarnak született, magyarnak is halt meg.
Magyart
vernek a dombtetőn, magyar seb fáj a völgyben, magyar sír a sűrű erdőben, nem
magát siratja, hanem hazáját, faluját, feleségét, kisfiát, családját. A győzők
megérdemelt kurjongása sűrűsödik meg a völgyben s mint utálatos mérges kocsonya
tapad a legyőzöttek összekarmolt lelkére, amitől haldokolnak.
Itt
mennek el mellettem élőhalott magyarjaim, lehetnek vagy ötezren, lekaparták
őket gorombán, véresen a Kárpátok ormairól, összeseperték őket, megölni nem
volt szívük s merszük, viszik, hogy maguktól haljanak meg. A drága, becsületes,
hű hősök, szegény megtépázott emberek belefáradva a halálos életbe, lélek
nélkül vánszorogtak el mellettem, nem tudta, nem törődve, hogy hová… mentek
élni a halálba.
A
győzők mindég átkozottak, kárhozottak, mert visszaélnek istentől kapott
kegyeikkel; jaj a győzőknek, mert belőlük lesznek a legyőzöttek.
A
foglyok pedig tűrtek. Szó nélkül szenvedték az arcul csapást, hátba ütést,
verést, kancsukát, puskatusát, mert csak a testük fájt, lelkük elhalt,
szégyenpír nem öntötte el arcukat, düh nem töltötte meg keblüket, szenvedtek,
szó nélkül szenvedtek, a martyrok ha látták volna őket, magukat ismerték volna
bennük. A szerencsések gyávasága, a helyzet biztonsága állattá, úrrá tette a
győzőket s előkerültek a banális kozák viccek, ahol a poén egy-egy emberélet. A
lovas hajtók káromkodtak, kancsukával verték, dzsidával szurkálták a fáradtakat
s amikor egy-egy rongyos emberjószág keserűségtől dagadt szívével volt hazája
rögére nagyot zuhanva megelégedetten dűlt el örökre, nagyot röhögtek a győztes
kopott lovas denevérek; lehajoltak nyergükből s lelketlenül az útszéli árokba
dobták a döglött emberállatot, az ismeretlen embertestvért, a gyűlölt
ellenséget.
A
nagyhegyről leereszkedve, mintha tejet ivott volna a halál, előttünk fehérlett
telhetetlen torka a letepert, lapos Galícia s hátunk mögött a fenyves „volt
Magyarország” mint sűrű fogsor zárult be utánunk, talán örökre. A bukott magyar
hősök szótlanul cammogtak a halál lucskos tejútján be a bizonytalanságba.
Amikor
a szív megfagy, amikor a lélek elég, amikor az érzések kifolynak az emberből,
mint a vér, amikor nem tudod, hogy ki vagy, mi vagy, mikor nincs kincs, nincs
divat, amikor csak azt tudod, hogy hogy másé, mindenkié, csak magadé nem vagy,
akkor tudd meg, nem vagy már ember, akkor hadifogoly vagy.
A
drága rongyos emberek után vittek, segítettek a szívesek, az ellenség is
tisztelte rajtam a sebet, s a pápaszememmel szerencsém volt, mert azt hitték
rólam, hogy pap vagyok, de csak addig volt szerencsém, míg fel nem ismerték az
eldugott rangom, míg meg nem tudták, hogy tiszt, hogy uszító vagyok s jött a
gyötrelem. Fáradtság, éhség, nyomor, kín, ütleg, megaláztatás, szidalom,
piszok, tetű, marhakocsi, deszkapad, éhség, itt-ott egy kis alamizsna,
lemondás, akaratlan bárgyúság, fájdalom, Lemberg, Kiev, Orenberg, Taskent,
éhség, enni akarás, fájó, maró éhség, bágyadtság erőtlenség, jóleső betegség,
amikor az ember olyan éhes, hogy már nem éhes, mikor a kínzó élet szálai egyre
szakadnak, mikor már csak kevés tartja a testet fogva, holnap talán már az
utolsó is elszakad, a nap sütés nem érzed, hogy meleg van, tested van és ha
beleharapsz nem fáj,m mikor szidnak, átkoznak s neked mindegy lenne, hogy
simogatnának, kellemes zsibbadás, közeleg a megváltás, de nem…, végállomás,
kiszállás… s az utolsó szállal földhöz tapadt testedet kihúzzák a kocsiból… a
rongyos, tetves, piszkos, éhes csontváz hőst tessék jól bezárni, hogy haza ne
szökhessen a másvilágba… - ez a csúnya hosszú mondat az egyhónapos oroszországi
leírhatatlanul förtelmes utazásom kifejezője.
